Nyár eleje volt, június első hetét mutatta a naptár. Ilyenkor már korán kel fel a Nap, de kint még csípős a levegő. Misu kinyitotta szürkés szemét, kidörzsölte az álmot belőle, aztán lenyomta a mobil ébresztőjét. Most nem volt szüksége szundira. Ránézett a kijelzőre.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!"

Elmosolyodott, és felment a netre. Átlépett a Messegnerre, de semmi. Nincs mellette a zöld pötty. Ráírt, biztos, ami biztos.

„Készen vagy?"

Várt egy keveset, de válasz nem jött.
Talán csak nem gondolta meg magát, mérgelődött a fiú, felvette a telefon hangját a maximumra, hogy meghallja, ha a lány válaszol. Kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába sietett. Arcmosás jéghideg vízzel, anyja szerint jót tesz a bőrnek. Fésülködés, parfüm. Napi rutin. Ledobálta a pizsamáját, ami egy póló és egy alsónadrág volt, aztán felöltözött.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!"

Már egy hónapja járnak együtt Kincsővel, és ma lesz a napja. A hátizsákhoz lépett, tett be egy pulóvert, biztos, ami biztos, ki tudja milyen idő lesz. Kihúzta a fiókot, aztán fülelt. Csend volt. Kivett a fiók hátuljából egy tasak óvszert, aztán elhúzta a száját. Visszanyúlt és kivett még kettőt. Ma lesz a napja. Beledugta a három kis csomagot a hátizsák oldalsó zsebébe, belenézett a tükörbe, aztán leszaladt a földszintre. Készített hat szendvicset, hármat magának, hármat a lánynak. Elmélázott felettük.

- Jó reggelt kisfiam.

- Neked is anya.

- Bemész apádhoz ugye?

- Jaj, anya ne nyaggass már! Programom van mára...

- De tegnap is úgy várt.

- Most bűntudatot akarsz bennem kelteni? Értsd már meg, hogy saját életem van. Már felnőtt vagyok! - jelentette ki büszkén a maga tizenhét évével.

- Az kisfiam - hajolt hozzá az anyja, szomorúsággal a hangjában. Meg akarta puszilni a fiú homlokát, de az elhúzta a fejét. Aztán anyjára nézve elkomorodott, és megcsókolta a nő nyúzott arcát. Alig múlt negyvenöt, mégis idősebbnek nézett ki. Szeme alatt karikák, hajában már megcsillantak az ősz hajszálak. Sovány volt, és a bőre színtelen.
- Jól van, benézek hozzá. Vigyek valamit?

- Nincs szüksége semmire - simogatta meg a fiú dús haját, aztán nem mondta ki, inkább gondolta: „Csak rád van szüksége."

Misu felszaladt, megmosta a fogát, és a tükörhöz egészen közel hajolva, nyelvével végigsimította a hófehéren csillogó fogait. Hátára kapta a hátizsákot, és előhozta a biciklit a garázsból. A telefonjára nézett, és bosszúsan látta, hogy nem jött üzenet, és hogy a lány még mindig nem aktív.

„Úton vagyok, ugye nem felejtetted el?"

Felpattant a biciklire, és tekert, át két utcányira. Ott lakott a lány, egy szép nagy házba. Nem voltak gazdagok, de lényegesen több mindenre tellett, mint Misuéknak. Gyerek koruk óta ismerték egymást, a környék srácaival együtt bandáztak. Aztán egy hónapja a bújócska nekik kettejüknek tovább tartott. A rendőrék bokrai alatt csókolta meg először. Félve, ügyetlenül, és Kincső nem pofozta fel, nem húzódott el tőle, hanem hozzásimult, miközben a két németjuhász majd szétszedte mögöttük a kerítést.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!"

Megállt a ház előtt, és a mobilon felhívta a lányt. Bentről kiabálás hallatszott, Misu ismerte ezt a hangot. Kincső apja, Karcsi bácsi ordított. Nagyon nem örült, hogy ők ketten összejöttek. Hogy az ő lánya, meg az alkoholista Pista fia! Ki látott már ilyet. Persze azt nem tudta, hogy a fiú apja nem ivott, még néha sem. Diabéteszes volt, és hasnyálmirigy problémákkal küzdött, de ezt nem verték nagydobra. Nem tudott róla, csak a család.

Az ajtó kinyílt, és a lány szőke feje bukkant ki rajta.

- Jövök mindjárt, egy pillanat.

- Csak nyugodtan - kiáltott vissza a fiú, de addigra Kincső újra becsukta az ajtót. Aztán megjelent, kis forrónadrágban, hasát szabadon hagyó pólóban, és egy könnyed blúzban. Meseszép volt. Hátrafutott a bicikliért.

- Napot Karcsi bácsi! - köszönt oda a fiú.

Az öreg - aki apjával egyidős lehetett, vagyis még 50 alatt - morgott valamit, aztán becsapta az ajtót, olyan erővel, hogy megremegett a ház.

- Ne is törődj vele Misukám. Balhés ma az apám. - Száját csókra nyújtotta, és a fiú boldogan hajolt oda hozzá.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!"

Eddig minden jól alakul, bár a lány apjának mogorva nézése elvett kissé a jókedvéből.

- Mit mondtál neki, hová megyünk?

- Azt mondtam, hogy elkísérlek az apádhoz.

- De miért Kincső? A francba! Mást terveztem. - A lány megrebegtette kissé a szempilláit, és Misu elveszett. Ha azt mondta volna, hogy az Amazonashoz mennek anakondára vadászni, oda is vele tartott volna. Motiválta az a három kis csomag, a hátizsákja zsebében.

A lány beakasztotta a lábát a pedálba, és rátaposott. Kacéran visszanézett a fiúra, aki nevetve tette ugyanazt. Verseny volt, mint már annyiszor. Kincső pólója lebegett mögötte, ahogy hosszú szőke haja is. Kitekertek a főút mellé, végig a biciklisúton, és csak a határban álltak meg. A lány befékezett, és elővette a kulacsát. Misu megbabonázva nézte, ahogy a szájához emeli, és a napsütésben megcsillanó buborékok felfelé lebegnek a kulacs aljához. A lány megtörölte a száját, és rámosolygott.

- Verseny a hídig?

- Benne vagyok. És mit kap a győztes?

- Egy csókot tőled Misukám - kacsintott a lány. Őrült tempóban tekertek Szolnok felé, és a híd közepére Kincső ért fel hamarabb. Ez volt a cél. Itt mindig meg kellett állni. A lány letámaszotta a biciklit, kezét a hideg korlátra tette, és állát rátámasztotta. - Neked nincs olyan érzésed, hogy hívogat a víz?

Misu mögé lépett, és hozzásimult. Várta, hogy a lány kérje a jutalmát, de csak nézte meredten a vizet. A Tisza alattuk hömpölygött, uszadékfákat cipelve a hátán. Misu felnézett, és meglátta az épületet a fák felett. A napsütésben vakítóan ragyogott. A kórház.

- Kérem a csókot - siklott ki a lány alóla, és megfordulva csücsörített. Misu figyelme még mindig az épület felé fordult, és csak néhány másodperc múlva hajolt a lány ajkára. Hosszan csókolóztak, néhány autós rájuk is dudált, de ők ezt nem hallották. A szerelem, a nyár, a boldogság nem hagyott másnak helyet.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!"

Amikor véget ért a csók, Kincső megfordította a biciklit.

- Mit csinálsz? Arra megyünk...

- Előtte apádhoz - jelentette ki ellentmondást nem tűrőn a lány, és intett a fejével. - Apám képes lesz, és rákérdez. Nem akarok balhét.

A fiú reménykedett benne, hogy Kincső elfelejtette, de a lánynak mindig is jó volt a memóriája. Nem hiába osztályelső. Egyetemre készül, már első óta, jogász akar lenni. Misunak meg még fogalma sincs, mit akar csinálni érettségi után.

Végigtekertek a kórházig, ott lezárták a bicikliket. A fiú ismerte az utat, habár csak kétszer volt bent azóta, bő egy hónapja. Némán mentek, és a lány óvatosan megfogta a kezét. Ujjaikat egymásba fonták, és csak akkor engedték el, amikor megálltak az ajtó előtt.

- Bemenjek veled?

- Nem lehet. Tudod, csak családtagok - mutatott a fiú egy fehér papírra, amire nagy betűkkel volt kinyomtatva a házirend.

- De figyellek ám! Ne sumákolj nekem.

Misu elhúzta a száját. Semmi kedve nem volt bemenni. A nővérpultnál megállt, és illendően köszönt.

- Jó napot kívánok, Kiss Istvánhoz jöttem. A fia vagyok.

A középkorú nő végigmérte a fiút, és válaszolt.

- Jó napot. Egy pillanat, megnézem Kiss urat. - A fiú kihúzta magát. A nővér úgy tekintett rá, mint egy felnőttre. Nem sziázta, nem hellózta le, és ez büszkévé tette. Követte a tekintetével a nőt, és azon gondolkodott, miért hordanak a nővérkék átlátszó köpenyt. Az, mintha meghallotta volna a fiú gondolatait, hátranézett, aztán bement az ajtón. Kisvártatva megjelent és intett, hogy mehet.

Egyágyas szoba volt, jobbra fürdővel, és néhány lépésre az ágy. Egy öregember feküdte benne, kopaszon, szürke arccal, összeaszódva.

- Bocsánat, nem jó beteghez tetszett hozni - suttogta a fiú. - Kiss István, Tószeg, 1971...

- Ő az fiam. Tán csak ismerem a betegeket! - csattant fel, és felhúzott orral kiment. Misu állt néhány másodpercig és bámulta az ajtót. Nem mert megfordulni, nem mert rá nézni. Ez nem az ő apja. Az ő apja tavasszal még metszette a fákat, és azt tervezték, hogy lemennek a Tiszára pecázni. Ez egy idegen!

Megfordult, és elindult az ágy felé. Az infúzió lassan csepegett, a ráncos bőr alá, a beszúrt tűn keresztül. A férfi orrába csövet vezettek, ami le volt ragasztva ragtapasszal. Megállt az ágy előtt, aztán nagy levegőt vett, és halkan hátrálni kezdett.

- Misukám te vagy az? - mozdult meg a férfi, és kinyitotta a szemét. Tőle örökölte, ugyanolyan szürke, mint az övé.

- Szia apa!

- De örülök, hogy eljöttél. Ülj le, hozz egy széket.

- Nem, sietek.

- Csak egy pár percre fiam. Kérlek! - szinte könyörgött a tekintete, de Misu hajthatatlan volt.

„El innen! Rohanj! Vissza se nézz!"

- Várnak apa.

- Tegnap én is vártalak.

- Moziba voltam a haverokkal.

- A haverokkal... - suttogta a férfi, és az arca eltorzult a fájdalomtól. A fiú segítségért akart kiáltani, de a görcs csupán néhány másodpercig tartott. A férfi arca ellágyult. - Most hová rohansz?

- Vár a barátnőm. - Az apja szeme kinyílt, és arcán egy pillanatra pirosság hullámzott át.

- Ki a lány?

- Kincső, tudod Karcsi bácsi lánya. -Úgy mesélt volna, az első csókról, az első pettingről, de nem itt. Otthon egy alkoholmentes sör mellett, ahogy régen. Nyár esténként kiültek, és beszélgettek, órákon át. Aztán kiderült, hogy az apja rákos, és jöttek a kemók, a kezelések, és a némaság. Már ha ki is ültek a verandára, apja csak meredt a távolba, és a sört úgy tette vissza az asztalra, hogy egy kortyos sem ivott belőle. - Megyek is, mert szegény ott áll kint, és vár.

- Nem maradnál még néhány percet, annyi mindent szeretnék elmondani.

- Apa, megyek. - a könnyes szemekbe nézett, és úgy érezte, most lehajol, és megcsókolja a megkínzott a kezet, megköszön mindent, de nem tette.

- Mond meg anyádnak, hívd fel kérlek, hogy jöjjön egy kicsit hamarabb. Ma valahogy olyan nyugtalan vagyok. megteszed, Misukám?

A fiú bólintott, és a széket majdnem fellökve ugrott fel. Nem bírta tovább, úgy érezte megfullad, ha még egy percet itt kell lennie. Hallotta, hogy apja utána szólt, hogy szereti, de nem válaszolt rá semmit. Futott végig a folyosón, köszönés nélkül, ki a szabadba. A nővér nézett utána, aztán felkelt, és bement a beteghez.

Kincső rémült arccal szaladt utána, és nézte, ahogy a fiú rángatja, cibálja a biciklilakatot. Hirtelen megállt, és az épület felé fordult. Nézte az ablakot. Azon az ablakon egy hónappal ezelőtt az apja még integetett, ott állt, mosolygott és bizakodott. Átkozott orvosok! Nem tesznek semmit! Mennyi pénzt pocsékolnak el arra, hogy embereket küldenek az űrbe, hogy mindenféle vackot küldözgetnek fel, ahelyett, hogy a gyógymódot kutatnák. Elfordult, és elmorzsolt egy könnycseppet, de úgy, hogy Kincső még véletlenül se lássa meg.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!"

Akkor is ez lesz! Ha a fene fenét eszik is ez lesz. Még egy pillantást vetett az ablak felé, aztán intett a lánynak, hogy mehetnek. Mereven bámult maga elé, és csak sokára hallotta meg a lány kiáltását.

- Misu, állj már meg!

- Mi van? - kérdezett hátra gorombán, aztán befékezett. Kincső a híd közepén állt, és mutatta, hogy itt meg kell állni. - Már egyszer megálltunk. Menjünk már!

De a lány nem mozdult. Ezt neki meg kellett tennie, ha csak néhány másodpercig is, de bámulnia kellett a vizet. Misu nem fordult meg, nem akarta még messziről se látni a kórházat. Gondolni sem akart rá, ki akarta törölni az emlékezetéből ezt a néhány percet, örökre. Végre a lány elgurult mellette, és nagyot sóhajtva ült a nyeregbe. Már kezdett az idő melegedni, a hátizsák alatt érezte, hogy izzad a háta. Sokáig nem szóltak, átkerekeztek az alagutakon, fel a főút mellé, és csak akkor mentek egymás mellett, mikor a házaknál a biciklis út kiszélesedett. Hamar átértek a másik városba, ahol megálltak a főtéren, nyaltak egy fagyit. Misu fizetett, csendben, elgondolkodva. Kincső nézte az arcát, aztán egy hirtelen mozdulattal egy kis adag fagyit nyomott a fiú orra hegyére.

- Ezt most miért kellett? Majd jönnek rám a darazsak. Köszi szépen. - letörölte, és nem nézett a lányra, aki nagyot sóhajtva szomorodott el. Azt hitte a fiú majd jót nevet rajta, de ehelyett mérges lett. Gyorsan elnyalta a fagyit, és kezdte megbánni, hogy eljött a fiúval.

Messze volt a komp, még vagy öt kilométerre, és ki kellett fogni. Óránként ment csak, és ha lekésik...

Misu az órájára nézett, és még volt bő fél órájuk. Intett a lánynak, hogy induljanak. Rákóczifalván gyorsan átértek, de a java még csak utána jött. A város utolsó háza azonban megállította Kincsőt. Vagyis nem a ház, hanem a lovak, a karámban legelésző csillogó barna szőrű lovak. Megállt, és megbabonázva vette elő a mobilját.

- Menjünk, mert nem érünk oda. Lekéssük azt a rohadt kompot

- Nem baj. Megyünk egy órával később. - A fiú neki támaszkodott a biciklinek, és unottan nézte a lovakat, aztán a lányt. Ennyivel kevesebb idejük marad egymásra, hát nem fogja fel?

Végre kifényképezte magát, és mosollyal az arcán indult el, de előtte levette a blúzát, és a derekára kötötte. Meleg volt, a nap tűzött, és az út pora a bőrükre tapadt. A kompot már úgysem érték el, ezért Misu nem is igyekezett. Néhány száz méterre aztán a kukoricatábla mellett megállt.

- Ne haragudj, de rám jött.

Elfordult, és amíg könnyített magán a lány a sötétzöld kukoricákhoz ment. Közel hajolt és végignézett egy levélen.

- Te Misu, tudtad, hogy szőrös a kukorica levele?

- Igen. És érdes a széle, úgyhogy vigyázz! - De már késő volt. a lány felszisszent, és reflexből bekapta az ujját. - Megvágott ugye? Te kis buta.

Odafutott, és megfogta a lány vékony csuklóját. Kihúzta az ujját a szájából, és a sajátjához emelte. Vékony vágás mutatta, hogy vágta el a levél éles széle a bőrt. Megpuszilta, hosszan aztán átkarolta a lány derekát, és magához húzta. Szenvedélyesen csókolóztak a kék ég alatt, és mikor a fiú elengedte, a kukoricához lépett.

- Ez volt az? - Kincső kipirulva bólintott, hogy az, pedig akár lehetett akármelyik is, úgy sem tudná megkülönböztetni, hisz mind olyan egyforma. Misu pedig nekiesett, ütötte a leveleket, rugdosta az erős szárat, mint egy hős lovag, aki szerelmén ért sérelmet kíván megbosszulni. Egészen beleizzadt a harcba, és végül kezét a magasba emelve jelezte, győzött. Kincső boldogan nevetett fel, és a nyakába ugrott.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!" - kezdte elhinni, hogy valóban úgy lesz. Ahogy a folyó mellé értek, meglepődve látták, hogy a komp az ő oldalukon van, és az idős révész unottan cigarettázik a korlátjának támaszkodva.

- Átmennének? - kérdezte, és mikor a fiatalok bólintottak, hívta őket. Misu fizetett, és a komp elindult, komótosan a túlsó part felé. Misu zsebében megrezdült a telefon. A korlátnak támasztotta a hátizsákot, és előkotorta a telefont. Nem fogadott hívás; anya!

„Majd visszahívom." - gondolta, és a lányhoz fordult. Háttal nekitámaszkodott a korlátnak, és őt nézte. Megcsókolta, nem törődve vele, hogy az öreg mindent lát. Talán főleg azért, hagy dicsekedjen, hogy neki barátnője van. A csók hevébe aztán átdugta a nyelvét, mire a lány megmozdult, és a lábával belrúgta Misu hátizsákját a Tiszába.

- Mit csinálsz, te hülye? - kiáltott fel a fiú, és utána kapott. Nem volt esélye, hogy elkapja. A hátizsák a ruhával, az üdítővel, a kajával és az óvszerekkel végleg elmerült a folyó vizében.

- Ne haragudj! Volt benne értékes?

- Volt!

A fiú nézte a vizet, és összeszorította a fogát. „Nem baj, majd vigyázok! Elvileg tudom, hogy kell..."

Átértek, és a korláthoz támasztotta a fiú a bicikliket. Kincső valamit matatott a hátizsákjába, és pénzt nyújtott a fiúnak.

- Ez mi?

- A részem.

- Ne butáskodj...

- Vedd el! - sziszegte a lány a fogai között. Misu eltette és nem értette, miért lett ilyen Kincső. Megfogta a kezét, és húzni kezdte. - Hová megyünk?

- Gyere, szétnézünk a parton. - Hamarosan meg is látta, a folyó kanyarulata után, egy homokos részt, amit a gátról nem lehet látni. A szembeni parton meg úgysem jár senki. Túl nagy a gaz. Leült, és a lányt az ölébe húzta. Érezte rajta, hogy még haragszik, de a csóktól majd megenyhül.

A fiú keze besiklott a rövid blúz alá, és megsimogatta a hátát, a gerince mentén. Tudta, ezt Kincső nagyon szereti, és meg is hallotta az engedékeny nyögést. Hanyatt döntötte a forró homokba, és a hasát simogatta, miközben a csókot egy pillanatra sem hagyta abba.

Igen! Most jött el az idő. A lány apró melle készségesen simult a tenyerébe, és nem ellenkezett, hogy ráfordult. Hirtelen megremegett a zsebe.

- A kurva életbe! - káromkodott, és kivette a telefont. - Mit akarsz anya? Nem érek rá.

Kinyomta és csak úgy lerakta maga mellé a homokba. Kezdte lehúzni a lányról a shortot, mikor megint megszólalt a telefon. Üzenet: Azonnal hívj fel!

- Mi az Misu? - suttogta Kincső, és megremegett, mikor Misu ujja megérintette.

- Nem fontos. Most csak te vagy fontos. Ugye akarod?

- Igen! Akarom! - a lány felhúzta a pólóját, szabaddá téve a melleit. - Ugye hoztál óvszert.

- Hoztam, benne volt a hátizsákba. De majd óvatos leszek. Ígérem.

Kincső felugrott, és összezárta a combját.

- Anélkül nem! Misu! Megbeszéltük, nem emlékszel?

- Te lökted a vízbe, hát tehetek én róla?

- Hagyjuk. Menjünk haza. - Leporolta magáról a homokot, és haját is megrázta.

- Ne csináld már! Megígérted!

- Igen, ahogy te is. Te védekezel, azt mondtad. Menjünk.

- Otthon van óvszerem, és anyám úgyis estig bent lesz a kórházban. Menjünk hozzám, jó?

A lány szapora lépte megállt, és megfordult. Nézte a fiú szürke szemét, és bólintott. Futottak a biciklikhez, és úgy tekertek, mintha az életük függött volna attól, hogy minél hamarabb hazaérjenek. Misu remegve nyitotta ki a kaput, a bicikliket megtámasztották a falhoz, és egymás kezét fogva beléptek.

„Ez lesz a legszebb nap az életedben!" - tuti, hogy ez lesz. Mennyire várt erre a pillanatra, mennyit álmodozott róla, hogy ez a lány az övé lesz.

- Anya? - füleltek, de nem jött válasz. A lépcsőn már csókolóztak, és a szobában sem hagyták abba. A ruhák hangtalan csúsztak le róluk, szinte maguktól. Misu idegesen matatott a fiókban, és végül diadalittasan mutatta fel a kis csomagot. Az utolsót. Óvatosan, remegő kézzel húzta fel, és ráfordult a lányra, mikor becsapódott az ajtó. Mindketten megdermedtek, de a fiún már úgy eluralkodott a vágy, hogy nem bírt várni, nem parancsolhatott már a testének.

Kincső felszisszent, és körmeit a fiú vállába vájta. Végre túlesett rajta. Csodálatos érzés volt, mámorító.

- Ez a legszebb nap az életemben - suttogta a lány fülébe, és mozogni kezdett. Aztán lenézett Kincsőre, és megállt. - Mi a baj?

- Nem hallod?

- Mit?

- Anyukád sír!

És tényleg. Keserves sírás hallatszott fel a földszintről, és Misunak elment a kedve. Lefordult a lányról, lehúzta az óvszert és felöltözött. Dühös volt. Minden ellene van ma! Képesek a felnőttek elrontani a jó kedvét! Lement a lépcsőn.

- Anya!

Elállt a sírás, az asszony az asztalra borulva ült, felemelte a fejét, és a fiúra nézett.

- Hívtalak! - suttogta fáradtan.

- Láttam, gondoltam majd visszahívlak, ha ráértem. Anya, ez volt a legszebb nap az életedben, amíg meg nem zavartál. Miért vagy itthon? - felnézett az emeletre, és most semmi másra nem vágyott, csak ott lenni.

- Hol lennék?

- Hogy hogy hol, hát a kórházban! - válaszolt ingerülten. - Jaj, elfelejtettem, apa azt üzente, hogy menj be hozzá hamarabb, mert olyan nyugtalannak érzi magát.

- Voltam.

- Akkor jó.

- Misu. Az apád nem sokkal az után, hogy nála jártál.... meghalt.

A fiú térde megrogyott, és csak állt a nappali közepén. Hirtelen eltűnt minden, a nyár, forróság, a csókok, és a fejében csak egyetlen egy gondolat járt, körbe-körbe.

A reggeli üzenet a mobilján: „Ez lesz a legszebb nap az életedben!"