– Aztán vigyázzatok magatokra, meg egymásra is. – Hozzábújok a férjemhez, mélyen beszívom a markáns, jól ismert illatot. Mellkasára támasztom a fejem, és a hatalmas zajban – ami körülvesz minket, és ami elől menekülök – is meghallom a szívverését. Felemelem a fejem, a szemem elvakítja a házak ablakain visszaverődő napsütés. Csókra nyújtom a szám, de csak hosszú puszit kapok. Ez is több, mint a semmi. Fogja még a kezem, kísér az autóhoz. Lopva visszanézek. Claire is búcsúzik a férjétől. Az ő csókjuk szenvedéllyel teli, és nekem belesajdul a szívem. A férjem követi a pillantásom, és újra magához húz. Ujjait beletúrja a hajamba, a tarkómra teszi a tenyerét, mint régen. Beleborzongok. Ajkai megnyílnak és a borostával ölelt száj mohón tapad az enyémre. Nyaka köré fonom a karom, és kapaszkodok belé, mintha ez lenne a végső búcsú.

Pedig csak két éjszaka, és egy játék, amit gyerekként annyit játszottak velünk a szüleink, ha már elegük volt belőlünk.

Menekülünk a világ elől, mi ketten.

Claire és én. Én és Claire.

A csókba belesimulok, mikor az izmos nyelv utat tör a fogaim között, rátalál az enyémre, és a férjem mély morgása feltör a csókunkból, megérzek mást is. Vágyat. Keményen szorít magához. Tudom, ezt akarta elkerülni, ismerem már, huszonöt éve. Kibontakozom a karjaiból, és csak állunk, egymást nézve. Megvárom, míg a légzése csillapodik, és megnyugszik a teste. Kap még egy puszit, elengedem a kezét, és beülök az anyósülésre.

Azonnal leveszem a cipőm.

A szabadság első jele.

Claire beül mellém, bekötjük magunkat, szinte egyszerre. Gázt ad, és lassan kigördülünk a parkolóból. Nézek vissza a tükörben, látom, ahogy ott áll, és integet. Ha mondta volna, nem jövök. Ha kéri, maradok. De nem szólt. Csak érzetem rajta, hogy tele van kétségekkel. Talán féltékenységgel is.

Nyúlok a rádióért, és zenét kapcsolok. Itt még lehet. Itt még el kell nyomni a zajt. Nem szólunk egymáshoz, bekapcsolom a navigációt, a végcélt már elmentettem tegnap. Még két óra hossza. Nézem az embereket a járdán. Rohannak, űznek valamit. Elcsigázottak, fáradtak, élnek, és mégsem. Claire csatlakozik az énekhez, és halkan énekel. Nem nézek rá, nem akarom megzavarni. A lábam felemelem, és a meztelen talpam megtámasztom a szélvédőn. Jólesik. Ősz van, annak is az elején járunk. A Napnak még van ereje, érzem a kezemen, ahogy a magas házak közül előbukkan, és rátelepszik a karomra. Kiérünk a városból. Már más a zene, más a ritmus, és a fiatalasszony is hangosabban énekel. Mintha a várost elhagyva mást is ott felejtett volna. Azokat a gátlásokat, amiket ránk kényszerít az élet. Eszembe jut a férjem. Vajon mit csinál most? Hogy fog boldogulni a fiainkkal? Valahogy nem érdekel. Most nem. Majd három nap múlva.

Nézek kifelé, mellettünk suhannak el a végeláthatatlan szőke árpamezők. Ha festő lennék, megfesteném. Venném elő a telefonom, hogy lefényképezzem, a mozdulat megvan, az már beégett. Aztán amikor a táskába nyúlok, eszembe jut. Nem hoztam magammal. Direkt. Nem akarom, hogy zavarjanak. Könyv és jegyzetfüzet van a táskámban csak. És papírzsebkendő, meg ásványvíz. Ezért volt annyira könnyű.

Sárgákat felváltja a zöld, a rozsdabarna, a vörös. Bokrok, cserjék, és idővel fák. Letérünk az útról, és Claire egy pillanatra megáll. Ránéz a navigációra, elővesz egy kis palack ásványvizet, és iszik. Nézem, ahogy a kristálytiszta víz eltűnik a szájában, és megszomjazom. Megvárja, amíg iszom, csak utána indul. A végcél még harminc perc. Az út zötykölődősre vált, de én ringatásnak érzem. Kikapcsolom a zenét. Ide már nem kell. Itt nem szükséges elnyomni a zajokat. Az elektromos autó hangtalan suhan a fák között, és elszenderedem.

Kéz érintése a karomon, óvatos, kedves. Erre ébredek, és hogy állunk.

Szétnézek. Megérkeztünk. Itt vagyunk. Felveszem a cipőm, kiszállok. Mellbevágó a csend és a tiszta levegő. Megtelítem a tüdőm, elteszek későbbre. Mikor újra otthon a szmogban rohanok, hogy elérjem a metrót, mert a fiam nem volt hajlandó időben felöltözni, erre fogok emlékezni. Elhessegetem a gondolatot. Nincs szükségem rá. Kiveszem hátulról a sporttáskámat, és indulok Claire után. Nézem a cipőjét, és valamiért a nyomába lépek. Nem nehéz, nagyobb a lába, de a lépte is. Mire a házhoz érünk, lihegek.

Felnézek a házra. Kis fahídon kell átmenni. gyönyörű, pont, ahogy képzeltem. A tetőn szürke cserép, amit sűrűn benőtt a moha. Kívül deszkaborítás, kőalap, és faablakok. Csupa természetes anyag. A kulcs a megadott helyen, Claire nyitja a vastag faajtót, és belépünk. Bent kissé állott a levegő. Kinyitjuk az ablakot, amin szúnyogháló van. Vékony szövésű szitavászon. Ezen egy pók sem jön át, szerencsére. Lent van egy nappali, benne egy nyitott kandalló, amivel szemben hatalmas, puha kanapé csalogat, hogy elfeküdjek benne. Falépcső vezet az emeletre, ott található a konyha és a mosdó. Fent két szoba, tóra néző ablakokkal. Lepakolok, és leülök az ágyra. Kemény matrac, fehér ágynemű. Gyertyák mindenhol. Nincs bevezetve az áram. Kinyitom itt is az ablakot, és kinézek. A tó vizét lágyan fodrozza a szél. Csend van.

Benézek a mosdóba, fatüzeléses kályha fog meleg vizet adni. Bekészítve a fa. A kályha fényesre suvickolt réz. Meglátom magam benne. Régi, lábas kád. Vajon honnan vették? Ilyet már nem gyártanak sehol. Az ablak előtti kis asztalra kikészítem a könyvemet és a jegyzetfüzetet, aztán lefekszem az ágyra. Nézem a fehérre meszelt mennyezetet és újra elalszom. Mostanában sokkal többet kell pihennem, de csak én tudom, miért. Nem akarom, hogy sajnálkozzanak. Ha eljön az ideje, úgyis minden kiderül.

Délután lehet, mikor felébredek, és a hasamra simítom a kezem. A korgás ébresztett. Felállok, ujjaimmal kifésülöm a hajam. Kinézek az ablakon. Claire a stégen lábát lógatva a vízbe olvas. Néha felnéz, és figyeli a tó másik oldalán sötétzölden elterülő fenyőerdőt, a lankás hegyeket. Lemegyek a lépcsőn, kenek magamnak egy májkrémes kenyeret, és leülök enni. Lédús paradicsomot vágok fel.

Jó ez a csend. Ezért vagyunk itt. Nézem a kandallót, hatalmas. Kannába vizet öntök, és felakasztom a fák fölé. Este jól fog esni, ha begyújtunk, itt biztos hűvös van. Leseprem a morzsát a papírtányérról, aztán elindulok ki.

Leülök a stégre, mellé. Csak nézem, hogy csillan meg a lemenő nap fénye a tó hullámain. Nem messze tőlünk hal rabol, odakapom a fejem. Nagy hullámot kelt, a szabályos kör lustán indul meg felénk. Hallom, hogy Claire lapoz. Aztán megérzem a pillantását. Nézzük egymást. Szó nélkül. Leteszi az ölébe a könyvet, és megsimítja az arcom. Belesóhajtok az érintésbe. Vajon meddig fog emlékezni rám? Először biztos haragudni fog, hogy eltitkoltam előle.

Felállok, visszamegyek a házba. Neki is készítek szendvicset. Vajas kenyeret szalámival. Kiviszem, és lerakom mellé. Némán köszöni meg. Ott hagyom. Felmegyek és előveszem a jegyzetfüzetemet. Írni kezdek, fekete zselés tollal. Csakis azzal. Írok egy történetet két asszonyról, akik a napi zajok elől, a mosatlan, a sarokban tanyázó porcicák, a befizetetlen csekkek és a néha szemtelen kölykeik elől elmenekülnek. Néha lenézek rá, lábát még mindig a vízbe lógatja, hanyatt fekve olvas. A füzetem lapjaiban sorban gyűlnek a mondatok, néha megnyújtom a betűk hurkait, így szebben mutatnak. Majd minden után megkapja. Ezt csak neki írom.

Lassan lep el minket a sötétség, ami őt is beűzi a házba.

Lent gyertyákat gyújtok, belép, és felsóhajt. Ott ülök a kanapén, összekucorodva a takaró alatt. Leteszi a könyvét. Az asztalon a bor, dugóhúzó és két pohár. A kandalló előtt a fa, hosszú gyufával. Elkészítettem mindent. Tudom, ő akar begyújtani. Ez volt a vágya. Egyszer, évekkel ezelőtt beszélt erről. Látom rajta, eszébe jut, és hálás, hogy emlékeztem rá. Begyűri a gyújtópapírt. Feltornyozza a máglyát, és serceg a gyufaméreg, ahogy lendületesen végighúzza a doboz oldalán. Fehér füst száll fel, de a kényén azonnal kihúzza. Fellángol a gyújtós, és hamarosan lángra kapnak a kisebb ágak, aztán a nagyobb hasábok is. Roppannak a görcsök, és becsukom a szemem. Imádom hallani a hangját a tűznek. Hamarosan hallom a vizet zubogni. Felállok, és teát készítek. Neki gyümölcsöset, magamnak fekete angol teát. Kicsi mézet csurgatok az övébe, én ízesítés nélkül iszom. Betölti a szobát a tealevél semmi mással össze nem téveszthető illata, és a gyümölcs illat. Lassan kortyoljuk, néha egymásra nézünk. Nem szólunk. Mi! Akik órákat beszélünk egymással telefonon, akik éjszakákat átcsetelünk, akik ha találkozunk, megfeledkezünk az időről.

Elveszi tőlem a bögrét, én a gyertya lángját nézem. Hosszú, egyenes. Nincs huzat, csak ahogy mellém ül a pohár borral, az a mozgás lebbenti meg a lángot, és készteti vad táncba. Koccintunk, csendül az üvegpohár. A bor savanykás, halványan sárgás. Szép a gyertya fényében. Egymáshoz bújunk, a fejem a vállára teszem, és csak akkor emelem fel, amikor megkívánom a bor ízét. Lassan fogy az üvegből, és leég a gyertya is. Nem akaródzik felkelni, nem vagyok álmos. Ő feláll, mosolyog, lehajol hozzám és megcsókolja a homlokom. Indul fel, de előtte még tesz a tűzre. Tudja, itt fogok aludni. Úgy is lesz.

Hajnalban madárcsicsergésre ébredek. Hideg van. Magasan jár a nap, mégis hűvös a levegő. Futok ki, erre vártam. Érezni a lábujjaim között a harmatos füvet. Szaladok a selymes réten át, le a stégig. Látni akarom. Látni vágyom a fagyottnak tűnő merev víztükröt, amit még semmi nem zavart fel álmából. Én akarok lenni az első. Óvatosan dugom bele a lábujjam, és gyermeki izgalommal nézem, hogyan indul meg a körgyűrű. Kicsordul a könnyem. Olyan jó itt. Nem akarok hazamenni. Nem!

Megszűnt létezni az idő, csak a természet van, és én. Apró halak raja úszik el alattam, nézem őket, ahogy mind a csoport közepébe igyekezve akar biztonságban lenni. Ilyen az ember is. Nagy tömegben akarnak élni, pedig ha tudnák, milyen jó egyedül, milyen jó azzal, akit szeretnek. Aki a lelkitársuk és a támaszuk, titkaik őrzője, olyan barát, amilyet mindenki szeretne, mégsem adatik meg sokuknak. Akivel szólniuk sem kell egymáshoz, mégis tudják, mit akar. Az enyém most itt áll mögöttem. Tudta, hogy itt talál. Egy bögre hideg tejet hozott, de csak leteszi mellém. Leül. Kicsit meglök a vállával. Visszalököm.

Kezd ereje lenni a napnak, de felhők takarják el minduntalan. Égeti az arcom, mikor kikukkant mögülük. Leveszem a pulóvert, és a nadrágszárat feltűröm. Ő is így tesz. Már mindkettőnk lába belelóg a vízbe. Hirtelen lóbálom meg, és csapom fel rá a vizet. Felsikít, és nevet. Ő is összecsap. A víz felszívódik a ruhánkba. Ennyi bolondozás elég is volt. nem keltünk zajt. Eszünk ágában sincs megszentségteleníteni ezt az idillt.

Kacsák jönnek elő a nádasból, felzavarhattuk őket. Felkelünk, és visszamegyünk. Fürdeni akarok. Elmerülni a forró vízben. Meggyújtom a kályhában a tüzet, ahogy hozzá érek, tudom, Claire már előttem használta. Éreztem is az illatát. Gyümölcsös volt, ahogy leült mellém. Habot csinálok, vastagot, sokat. Hajamat reggel már felkontyoltam, csak szorosabbra húzom, és nagy sóhajjal merülök el. Képes lennék órákig így maradni, otthon ez az „énidőm". Ilyenkor nem jön be senki. A fiúk is tudják. A férjem is tudja. Igyekszem is nyújtani, de a végtelenségig nem lehet. Hiszen anya vagyok, és feleség. Dolgom van a világban, bármilyen rövidre is szabták az időmet.

Ez miatt vagyok most itt. Hogy még ma ne legyen semmi. Vastag és puha a törölköző, megtörlöm magam, és lefekszem az ágyra. Meztelen vagyok. Otthon soha nem lehetek az. Bármikor benyithatnak a fiaim, és azt tanultam, nem illő így mutatkozni. Nem illő szinte semmi, amit szeretnék megtenni. Én vagyok a mintaanya, a mintafeleség, a követendő példa a munkahelyemen. Ezt erőltették rám, mert ez nem én vagyok. Betörtek, karámba zártak, és a fejemet lógatom, mint egy szomorú és fáradt kanca, és így múlik el felettem az élet. És most, hogy közeledik a vége, már nem tehetek semmit, csak siratom az elvesztegetett időt.

Megsimítom a bőröm. Még feszes, még sima. Két gyerek után is, mégsem érzem azt, a férjem megőrül értem. Rég nem érzem már. Pedig igyekszem. Van, aki azt mondja, ne panaszkodjak. Hisz szeret, szeret engem, a fiainkat. Gürizik, hogy mindenünk meglegyen. De nekem ez nem elég. Vágyom valami másra, szenvedélyre, lopott percekre, gyors szexre a parkolóban, a garázsban, a kertben éjjel, mikor teljes a sötétség. Vágyom másra is, de azt még elmondani sem merem. De nem illik, meg már minek is.

Lassan felöltözöm, és Claire már készen vár. Elindulunk. Csendben. Az erdőbe, a ropogós avarba, a zizegő barna és sárga levelek közé. Mikor elmerülünk benne, csak akkor hallom meg, hogy ez is egy hatalmas város. Lakják, rengetegen. Csak itt nem emberek és autók zajongnak. Madarak. Ezernyi madár, mind máshogy hirdeti, ez az ő fája, ez az ő birodalma. Aztán ha megállok, és figyelek, elkülönülnek egymástól a hangok. Az egyik élesebben trillázik, a másik mélyen, és csak néha zeng. A fák tűlevelei egymáshoz dörgölőznek, a mókus elejt egy tobozt, és egy másik rárabol. Nincs itt sem máshogy, de ez jól esik.

Gyógyít, feltölt.

Claire belém karol és húz egyre beljebb, a sűrűbe, és én megyek utána. Rábízom magam. Szorosan fogom a karját, mint a kisgyerek az édesanyját, mikor idegen helyre viszi. Hűvös van, és egyre sötétebb. Minden olyan sejtelmes. Megállunk, és elenged. Nézzük egymást. Itt még a csend is erőteljesebb. Nyom össze, súlya van, és ereje. Hosszú percekig állunk és semmi nincs az agyamban. Látom, hogy ő sem gondol semmire. Aztán elkezd hangosan énekelni. Karjait széttárja, és tele tüdőből dalol. Látom, hogy a napsugár áttör a fák között. Csatlakozom. Mást énekelek. Torkom szakadtából. Mást, más hangszínben, és mégsem zavaró. Aztán mikor kifogyunk a dalokból, nevetünk. Az erdő figyel minket. Hogy mit gondol? Jobb, ha nem tudjuk meg.

Fáradtan megyünk vissza, eszünk és teát főzünk. Megrakjuk a kandallót, és ezen az éjjelen mindketten a kanapén alszunk el.

Hajnalban kioson mellőlem. Halkan cipőt húz és futni megy. Reggelivel várom. Fáradt és boldog. Virágot hozott, és egy pohárba rakja, az asztalra. Tüzet gyújtottam, most nem vártam meg vele. Teát főztem, most én is gyümölcsöst magamnak.

Pakolunk. A könyvet érintetlenül teszem vissza, a jegyzetfüzet viszont majdnem megtelt. Az a történet, amit abba írtam, máshogy végződik. Nézem a gyöngybetűket, megsimítom a könyvecske gerincét, és a még parázsló fa közé hajítom. Sosem fogom odaadni neki.

Nehéz a szívem. Fáj az elválás. Neki is. Búcsúzik a háztól, a tótól, a csendtől.

Szól a zene, de nem énekel. Talán mindent kiénekelt magából, az erdő mélyén. Talán én is. Vajon miért van az, hogy a visszaút rövidebb? Pedig nem is aludtam el. A gyűrűt forgatom az ujjamon. Le fogom passzolni a fiúkat. El fogom csábítani a férjem. Igen! Magamba bolondítom újra, érezni akarom még egy kis időre a perzselő szenvedélyt. Talán még emlékszem rá, hogy kell. Claire-re nézek. Boldog. Halvány mosoly az arcán.

– Köszönöm, hogy elhoztál. Szeretlek – szólalok meg, ő pedig meglepődik.

– Vesztettél – nevet rám.

– Vesztettem. De ki kellett mondanom. – Érzem, hogy ellepi a könny a szemem. Inkább kinézek az ablakon. – Jó, hogy velem vagy. Erőt adsz, és vigaszt.

– Én is ezt érzem.

– Nyáron biztosan kellemes a tó vize.

– Jó lehet benne fürdeni, igen.

Egyre gondolunk, pedig ki se mondjuk. Vár ránk majd a nyár, és újra két nap játék – ha még megérem –, és akkor talán majd én lehetnék a csendkirály.