Újabb nap volt az oviban, ahova a nyár elején kezdtem el járni, mivel anya ott dolgozott, és úgy gondolta, milyen jó buli a fiát beültetni húsz gyerek közé, akiknek a gondolatától is hideg futkos a hátamon – nem sokkal később viszont hozzám hasonlóan diákmunkát vállalt Jimin is, akivel bár évek óta iskolatársak voltunk, soha nem ismerkedtünk meg igazán. Aztán, ahogy múltak a hetek, akaratunkon kívül kezdtünk beszélgetni, később egyre több dolgot megtudni egymásról, ezzel folyamatosan közelebb kerülve, egészen, míg már az óvodán kívül is találkozgatni kezdtünk.

– Nem állok készen a mai napra – fújtam ki egy hatalmas sóhajtásnyi levegőt, amint beléptem a nevelői kisszobába, ahol Chim épp cipőjét cserélte bent használt papucsára.

– Neked is jó reggelt – kelt fel a székről, hogy megölelhessen engem. – Nem lesz nehezebb, mint bármelyik másik, ne félj – nyomott puszit a számra.

– Tudom, de semmi kedvem most a gyerekekhez – fogtam derekára.

– Mihez van akkor kedved? – nézett rám felvont szemöldökkel.

– Hozzád, például – csókoltam meg lassan.

– Jungkookie – hajolt el tőlem, de nem hagytam őt messzire menni –, nem szeretném, ha anyukád ránk nyitna.

– Ugyan, hol zavar az minket? – haraptam alsó ajkamra.

– Lehet, hogy téged nem zseníroz különösebben, én azért ezt mégis szeretném elkerülni egyelőre – préselte össze a száját.

– Igen, tudom – hagytam utolsó puszit nyakának világos bőrén. – Megvársz? Csak lecserélem a cipőm, meg iszok egy korty vizet. – Engedtem le hátizsákomat vállaimról.

– Igen, de siess, most hozták Soyunt, és rajta kívül már legalább hárman itt vannak.

– Soha nem értettem, hogy tudod szeretni, amit csinálnunk kell – ráztam meg a fejem, miközben kikötöttem a fűzőmet.

– Én azt nem értem, te hogy nem tudod szeretni ezt. Sok-sok imádni való kisgyerek, akik nem mellesleg odáig vannak érted.

Sajnos igaza volt; az összes négyéves bolondult értünk, és bár Jimin részéről kölcsönös volt feléjük a szeretet, engem valahogy nem mozgatott meg igazán a dolog, bármennyire is voltak mind aranyosak.

Meghúztam a vizespalackom, majd táskám oldalzsebébe csúsztatva felkeltem. Mögé lépve karoltam át derekát. – Csak még egy puszit hadd adjak, aztán egész nap nem érhetek hozzád, ameddig dolgozunk – suttogtam tarkójára.

– Néha rosszabb vagy, mint az ovisok – rázta meg a fejét kuncogva, közben megfordulva ölelésemben. Enyhén pipiskednie kellett, hogy elérje ajkaim, amikre finom csókot hintett. – Menjünk most már – vált el tőlem rövidesen.

– Menjünk – sóhajtottam beleegyezően.

A folyosón épp anyu próbálta rászedni Minjaet, hogy engedje el apukáját, és jöjjön be vele az óvodába, de a kicsi nem igazán volt hajlandó leszakadni a férfiról. Jimin illedelmesen kérte meg szülőmet, hogy adja át neki a próbálkozás lehetőségét, így anya a terem felé lépkedett, ahol öt ovis játszogatott csendben. Én csak a falnak dőlve figyeltem, ahogy Szerelmem leguggol a könnyes tekintetű kisfiúhoz, majd halkan beszélve hozzá, alig kettő percen belül elérte, hogy a kezét fogva csatlakozzanak a többiekhez. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, és teljesen elámított, ahogy a négyévessel ilyen könnyen szót értett.

Ekkor Yunji rontott be a bejárati ajtón, majd gyors cipőcserébe fogott, és anyukájától szinte el sem köszönve, lábaimra csimpaszkodott. – Jó reggelt, Yunji, hogy vagy? – simogattam meg copfba kötött haját.

– Hiányoztál, Kook bácsi! – ölelgetett szüntelenül.

– Gyere, menjünk be – ragadtam meg apró kacsóját, hogy bevezethessem őt.

– Itt maradsz velük? Meghozták Yoorit, és ki tudja, melyik lábbal kelt fel ma – fordult felém Jimin, mire csak bólogattam. Inkább ücsörögtem velük odabent, minthogy síró kisgyerekeket válasszak le a szüleikről. – Minjae, maradj itt, Jungkook bácsi segít neked felépíteni a tornyodat, jó? – hajolt le az ő kezét továbbra sem elengedő kisfiúhoz, aki csak szipogva rázta a fejét. – Akkor viszont gyere, leülünk, és várjuk a többieket az asztalnál – kapta fel őt karjaiba.

Mosolyogva néztem utánuk, de nem sok időt hagytak, hogy gyönyörködhessek; Dohyun ugyanis plüsskalapáccsal üldözte Yunjit, aki könyörgött nekem, hogy mentsem meg. Ennyit a nyugodt reggelekről.

Folyamatosan növekedett a létszám, egy óra alatt lassan minden kisgyerek megérkezett, akit aznap vártunk, így a zajos játékidőt megszakítva, sorba kellett rendezni őket, hogy kezet mossanak, ezután pedig az első komolyabb feladat következett, a reggelizetetés. Az uzsonnázóban megterítettünk, a szinte törpeméretű asztalokon, majd megkezdődött a kenyérszeletek kiosztása. Jimin teljesen óvodássá változva ült le Songmin és Yoori közé, engem pedig Yunji szeretett volna mindenképp maga mellett tudni, így én ott foglaltam helyet. Csendes volt a helyiség, csak a mindenfelől körülvevő rágcsálás hangja hallatszott szüntelenül. Én is elmajszoltam fél szeletet, majd anya munkáját megkönnyítve vállaltam át a vizes- és teáskancsók körbehordását, hogy töltsek annak, aki szomjas.

Perceken belül mindenki elfogyasztotta a saját adagját, így az óvónő vezetésével a terembe menetelt a húsz kicsi, hogy nekikezdjenek az aznapra előlátott első foglalkozásnak, nekünk kettőnknek pedig a használt evőeszközök összeszedése maradt.

– Na, túlélted az első másfél órát? – pakolt egymásra néhány színes tányért.

– Nehezen – sóhajtottam drámázva. – Egyébként, ma tényleg nem annyira borzalmasak, mint néha szoktak. Bár, ha belegondolok, hogy az igazán nehéz részek még hátravannak; ebéd, alvás... Kezd kikészíteni ez a dolog – indultam a konyha felé, hogy lepakoljak egy csomó poharat. Követett engem, kezében a műanyagokkal, hogy a pultra sorakoztassa őket. – Nem maradunk itt bent kicsit? Most úgyis lefoglalja őket anya – simítottam oldalára.

– Tudod jól, hogy nem szabadna – lépett közelebb. – És gyanús, ha sokáig nem megyünk vissza – kénytelen voltam vele egyetérteni, így egy lopott csók után elengedtem őt, hogy csatlakozzunk a többiekhez.

Odabent épp a testrészeiket tanulgatták, mivel sokuknak olykor gondot okozott meghatározni, mijük is fáj pontosan. Jimin kuncogva lépett Rowoonhoz, hogy felvilágosítsa, a hasa elöl van, mivel ő kitartóan a hátára mutogatott, ahányszor felszólítás érkezett, hogy mutassanak a hasukra.

– Ugye mindenki tudja, hol vannak az ujjacskái? – szólalt fel anya azzal a hanglejtéssel, amire a nők azonnal kapcsolnak, ha kisgyerekhez beszélnek. Hangos reakció volt a válasz a félkörben elhelyezkedőktől. – Akkor most számoljuk meg, mennyi van belőlük!

A bal hüvelykujjuktól haladva több, de inkább kevesebb sikerrel mindenki elért a jobb kezének utolsójához. Chim a kaotikus összevisszaság legközepén, teljesen jól érezve magát, vált egyszerre óvodássá és követendő példává – arcán levakarhatatlan vigyor húzódott, a szeretet pedig utánozhatatlan volt, ami tekintetéből áradt a kicsikre.

Néhány körjáték és mondóka után aztán a meseidő következett, ami az oviban töltött napok fénypontja volt számomra; ekkor úgy éreztem, valóban van némi hasznom.

– A mai mesét Kook bácsi fogja nektek felolvasni. Figyeljetek rá nagyon! – adta át nekem a szót anyu, majd kiment a teremből, hogy átvegye az időközben megérkezett ebédet. Jimin gondoskodott róla, hogy mindenki megtalálja a helyét, majd ő is csatlakozott a közönségemhez.

Kezembe nyomtak egy könyvet, egy adott oldalnál kinyitva, de azonkívül, hogy hangosan felolvastam a címet, és gyorsan átlapoztam az állatokat ábrázoló képeket, nem vettem tudomást a valós tartalomról – rögtönzött cselekményszálat alkottam. Kifelé fordítottam a kötet, hogy jó rálátást kapjanak a vízilovat, zsiráfot és pandát ábrázoló illusztrációkra, majd hangomat elváltoztatva imitáltam a közöttük lezajló párbeszédeket; ekkorra már rég tisztában voltam vele, hogy a mondataim jelentése kisebb szereppel bír, mintsem a hanglejtésem, amivel viccesebbé tehettem az egyébként mindennapi szavakat. Tátott szájjal hallgattak, olykor-olykor felkacagtak egy jól sikerült hangutánzás következtében – Chim pedig folytonos elismerő pillantásokkal díjazott engem.

A történet végeztével szinte tapsvihart kaptam, majd úgy döntöttünk, egy rövid játékot beszoríthatunk még az étkezés előtt. Mindannyian azonnal megtalálták a legkedvencebb kisautókat, babákat, esetleg kockákból házat kezdtek építeni, vagy kezdetleges vasúthálózatot állítottak össze – viszont hamar rakodót kellett fújnunk, mivel hátravolt még a kötelező kézmosás, illetve az ebéd kiosztása.

Miután mindenki elfoglalta a helyét az asztaloknál, megkezdődött a nap részemről legkevésbé szeretett része, hiszen ki kanállal, ki gyerekeknek készített evőpálcikákkal látott neki a főtt étel fogyasztásának, ami számos ponton akadályokba ütközött. Egyiküktől másikukhoz mentünk, és a klasszikus problémák mellett olyasfajta kérdésekre igyekeztünk választ adni, mint miért tesznek sót az ételbe, vagy miért könnyebb kanalat használni a pálcikák helyett, esetleg miért ázik el a póló, ha vizet öntünk rá.

Nagy szenvedések árán jutottunk túl az ebéden, hogy a következő nehéz feladatunknak láthassunk neki: rávenni a gyerekeket a délutáni alvásra. Mind szépen előszedték a saját kis takarójukat, hálózsákjukat, és megágyaztak. Kivételesen csak Yoori tiltakozott a pihenés ellen, de Jimin rövid győzködése után őt is hamar elnyomta az álom. Kétségtelenül ez volt az óvodai napunk legnyugodtabb része, így miután eltakarítottuk az étkezőben hagyott felfordulást, anya megengedte, hogy mi is kikapcsoljunk egy kis időre, amíg ő bent maradt a teremben alvó gyerekekkel.

– Egészen rendesek ma – tűnődött barátom, ahogy helyet foglalt a nevelői szoba egyik székén.

– Hát, azt azért nem mondanám – köszörültem meg a torkom. – De tudnak sokkal rosszabbak is lenni – bólintottam. – Szerinted mikor fogja anya belátni, hogy ez nem nekem való?

– Ha rajta múlik, életed végéig itt fogsz dolgozni – nevetett. – Beszélned kellene vele erről.

– Igazából már nem is bánom annyira, hogy itt kell lennem. Legalább veled tölthetem szinte az egész napom – vontam vállat.

– Édes vagy – mosolyodott el, mire kitártam a karomat, jelezve, örülnék, ha ezentúl ölemben foglalna helyet.

Feltápászkodott, majd hamar combjaimon oldalasan ülve találtam őt. Derekánál fogva tartottam, miközben vállának döntöttem a homlokomat.

– Fáradt vagy? – simított államra apró kezeivel.

– Kicsit leszívták az energiámat mára. És most képzeld el, hogy még legalább fél órát kint kell majd vigyázni rájuk, a játszótéren – fújtam ki nagy adag levegőt.

– Az már semmiség lesz, hidd el – emelte meg fejemet, hogy puszit adhasson számra.

– Átjössz, miután végeztünk? Alhatnál nálunk, holnap úgysem kell bejönnünk – ajánlottam fel.

– És mit mondunk anyukádnak? – kérdezett vissza azonnal, miközben láttam rajta, hogy szívesen jönne.

– Azt, hogy nálunk alszol. Kész, pont. Nem nagyon van ezen mit megmagyarázni. Előbb-utóbb pedig úgyis el kell neki mondanunk – ecseteltem a számomra észszerűt.

– Igen, persze, tudom, csak... – kezdte volna, de csókkal fagyasztottam ajkaira szavait.

– Ne parázz, minden rendben lesz – simítottam szőkített hajtincsei közé.

– Gyertek, lassan ébreszteni... – nyitott be anya – kell őket. Bocsi – fordult meg az ajtóban azonnal, ahogy meglátta az igen belsőséges pozíciónkat.

– Hát akkor, azt hiszem, ezt egyszerűbben megoldottuk, mint gondoltam – kuncogtam fel zavartan, Chim pedig fülig pirult a szituáció következében. – Gyere, menjünk, fel kell őket kelteni – nyomtam vigyorgós puszit szájára, majd kifelé indultunk a kicsi helyiségből.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

maternelle (fn.): óvoda

//Én ma tÉnyLeG nem akartam kiposztolni ezt a one shotot, de kellett egy ürügy, hogy mindenkivel tudassam, milyen fangörcsöt kaptam, amikor megláttam a mai Muster képeit, ahol életem két értelme ma, 2019.06.23-án közel csókolóztak a színpadon!! Egyértelműen ez volt a napom fénypontja. Hát most nézzetek rájuk... :')

Extrém módon el vagyok halálozva. :)//