2031 áprilisa, huszonkettedike, a Föld más pontjain már épp huszonharmadikát írnak, emberek különböző időzónákban más jellegű dolgokat csinálnak épp, mást éreznek, mást gondolnak, más miatt nevetnek és sírnak, mást álmodnak, másról álmodoznak – világszerte millió telefonra érkezik azonban ugyanolyan értesítés, talán csak néhány pillanatnyi késéssel. BTS V Live: surprise live: 💜! Milliók szíve dobban hatalmasat, milliók merednek értetlen arckifejezéssel képernyőjükre. Néhányan az applikáció létezéséről is megfeledkeztek már, mások nem ugyanazokért a művészekért telepítették újra, akiket évekkel korábban követtek ott. Még többen voltak viszont olyanok, akik pontosan egy ilyen alkalomban reménykedve tartották meg az alkalmazást.

Remegő ujjak kattintanak a sávra sietve, szemek könnyesednek be, ahogy a szürke töltőképernyő közepén gyorsan forgó karikát bámulják, majd képednek el, amikor Jimin mosolygó ábrázata fogadja őket a túloldalon. A kommentszekció követhetetlenül pörög, senki nem tudja igazán feldolgozni a tényt, hogy Park Jimin néz velük szembe a kijelzőről, teljes valójában. Lila szívecskék áradata lep el mindent, a meglepődöttség pedig valójában érthető is – közeledik a lezárás, a közönségtől való, szinte teljes körű elszakadás harmadik évfordulója.

A kamera előtt ülő férfi, bár őszintén boldognak látszik, idegesség bújik meg vonásai közt. Többször köszönti az egyre növekvő számú megtekintőket, és türelmesen vár, mielőtt bármi konkrétat mondana. Vár, hiszen pontosan emlékszik az értesítés kiérésének késésére – nem gondol rá, hogy a legújabb technikákkal dolgozó V Live-nál igazából már minimálisra csökkent ez az időtartam. Közelebb hajol, hogy a hozzászólásokban megjelenő reakciók közül láthasson néhányat.

– Huh, rég volt már, igaz? – kuncog. – Talán nem is emlékeztek rám – folytja.

Anyanyelvén beszél, sokan emiatt nem értetik, miről is lehet szó. Nagy számú viszont a csoport, akik agyában felrémlik egy-egy koreai kifejezés, meghallva a régről ismerős szavakat, amiket még a bandával töltött idő alatt sajátítottak el. Mások ekkorra minimum kommunikációs szintre fejlesztették tudásukat, hiszen hatalmas motivációt jelentett nekik anno az a hét ember, akik életüket fenekestől felforgatták.

– Nos akkor, ha valaki nem ismerne már fel, sziasztok, Park Jimin vagyok! Bár, annyit azért nem változtam az elmúlt években – töpreng szórakozva. – Komolyan kijöttem a gyakorlatból... percekig szenvedtem, mire el tudtam indítani az adást – mesél.

Nem tűnik úgy, mintha idegenkedne a kamerától, bármennyi idő telt is el legutóbbi megjelenése óta. Hangneme egészen olyan, mintha régi barátokhoz szólna; annyira közvetlen és feszengő is egyben. Tudja, érzi, hogy csak kevés idő kérdése, míg feloldódik.

– Milyen aranyosak vagytok – nevet, ahogy hajába túrva ismét a kommentek közt görget. – Ne sírjatok – biggyeszti le ajkait, ezzel a világban milliókat mosolyra késztetve. – Igen, igazából jól vagyok mostanában – válaszol meg egy erre irányuló kérdést. – A többiekkel is minden rendben – folytatja. – Bár nem szeretnék az engedélyük nélkül semmilyen információt kiadni róluk, azért azt mindenképp elmondom, hogy boldogok, egészségesek. Gyakran futunk össze és szervezünk közös programokat heten. Tannie? – nevet, meglátva a kommentet. – Igen, ő is jól van. Él és virul, életkora ellenére.

Ahogy megemlíti az életkort, hirtelen többen fordítanak figyelmet Jimin valójában legkevésbé sem változott arcának szegleteire – bár az idő múlása nyilván őt sem hagyta érintetlenül, szemei ugyanolyan félholdakká húzódnak össze, amikor telt ajkai vigyorral terítik be ragyogó arcát.

– Ti is nagyon hiányoztok nekünk – dől hátra a székében. – Szinte nincs olyan alkalom, hogy ne nosztalgiáznánk legalább egy kicsit. Időbe telt viszont, mire megtanultunk valóban örömmel visszatekinteni mindenre, ami elmúlt – töpreng, és talán fel sem fogja, milyen elfeledett sebeket szakít fel a vele együtt felnőtt rajongók szívében. – De minden kezdet ezzel jár, nem igaz? És ha átgondoljuk, a vége is szép volt – mosolyog emlékei hatására.

Június tizenharmadika, ez a dátum változott a legboldogabból az egyik legszomorúbbá a világ minden táján élő emberek egy csoportja számára. Akárhogy is, senki nem mondhatja, hogy a lezárás ne lett volna hozzájuk méltóan csodálatos, sőt, a helyzet keserűségétől eltekintve, tökéletes. Búcsúzó koncertsorozatuk utolsó állomása helyének és időpontjának meghatározása hosszadalmas és fájdalmas procedúra volt – végül viszont egyöntetűen egyeztek bele a Szöuli Olimpiai Stadionban debütálásuk napján tartott fellépésbe. Pontosan ugyanoda tértek vissza, ahonnan és amikor indultak, ezzel szinte saját farkába harapó kígyót megjelenítve; és természetesen érzékeltetve, hogy bármi történjék is, a közös univerzum a végtelenig folytatódik tovább.

– Hűha, nem gondoltam volna, hogy valóban ennyien leszünk majd – emeli meg szemöldökét, rápillantva a számlálóra. Negyed óra alatt nem egész hétmillióan kattintottak már, a szám pedig egyre csak növekszik, megállíthatatlanul. Idegesnek tűnő sóhajt enged ki belsőjéből. – Gondolom, sejthetitek, hogy csak úgy, ok nélkül, nem tértem volna vissza ilyen hirtelen – beszél megfontolt hangszínen. – Volna viszont valami, amit közvetlenül nektek szeretnék, szeretnénk elmondani, talán tisztázni is – túr ismét hajába. A kép jobb szélén látszó ajtó ebben a pillanatban kinyílik

– Sziasztok! – lép be Jungkook, egy eddig keretből kilógó széket Jiminé mellé húzva. – Hiányoztam? – vigyorodik el, le sem tagadhatná önmagát. Semmit nem változott az évek során.

– Remélem, nem bánjátok, hogy vendégünk van – mosolyodik el az idősebb.

Sokan nevetik el magukat a kijelentésen, közben a túl gyorsan történő eseményeket próbálják feldolgozni. Tizenöt perc leforgása alatt tért vissza életük két fontos embere, emellett pedig természetesen folytonos találgatások zajlanak a fejekben, senki nem ért pontosan, mire is célzott Jimin a másik megjelenése előtt.

– Neked nem fura kamera előtt lenni? – néz a kijelzőn keresztül társa szemébe Kook.

– Nem igazán, ami azt illeti – beszélgetnek teljesen természetesen, mintha nem követné őket több millió feszülten figyelő szempár.

– Akkor jó, mert én szinte izgulok – kuncog.

– Ugyan, Jungkookie, tudod jól, hogy valójában semmi nem változott – villant jelentőségteljes mosolyt a fiatalabbra.

– Végül is, igazad lehet – vakarja meg az ajkai feletti területet. – Mindenesetre, egy dolog tényleg biztosan nem változott. Ez pedig mi kettőnk, és a kapcsolatunk – fúj ki nagy levegőt.

– Igen, erről szeretnénk kicsit... hogy is mondjam, nyíltabban beszélni nektek ma – akadozik zavartan Jimin eddig magabiztos hangja. – Egyrészt, mivel már nincs, ami akadályozna minket benne, másrészt, mivel úgy gondoljuk, mára ti is felnőttetek már annyira, hogy különösebb durva következmény és vita nélkül elfogadjatok minket. Mert igen, most lehet, hogy sokatoknak régi álmait törjük össze vagy épp váltjuk valóra, mások még csak meg sem lepődnek majd talán, de az igazság az, hogy igen, mi együtt vagyunk. Elég hosszú ideje, ami azt illeti – néznek össze.

– Idén tizenhatodik éve, ha pontosak akarunk lenni – folytatja Jungkook.

Millió emberből megannyi reakciót vált ki a hirtelen jött információmennyiség. Sokan továbbra sem sejtik, miről lehet szó, hiszen bár a belsőséges hangulat könnyen átjön, a nyelvi akadályok még ledöntésre várnak – nem úgy azok, akik kicsit is megértettek a néhány perccel korábban elhangzottakat. Egyesek vadul vigyorognak, másokból előtör a tinédzserkori rajongó, mindenesetre, általánosan elmondható, Jiminnek igaza volt; senkit nem érint olyan rosszul a tény, mintha mindez korábban derül ki.

– Érdekes ezt ilyen egyszerűen kijelenteni – nevet zavartan az idősebbik. – Hosszú volt az időszak, amíg ezt nyilvánosan titkolnunk kellett, visszagondolva, talán most sem csinálnánk másképp, vagy nem is tehetnénk.

– Igen, hiszen ha szerettük volna sem igazán tehettük volna meg, hogy nyíltan vállaljunk mindent. Bár azért azt is tudnotok kell, hogy a cégnél mindenki elfogadott és támogatott minket, így nem feltétlenül ezzel volt probléma. Inkább csak a kockázattal, amit nem érte volna meg a kiadónak meglépni.

– Jó, de nem voltunk kisangyalok sem, ha belegondolsz – emlékszik vissza orrát összehúzva.

– Voltak... meredek pillanatok, az biztos – vonja meg vállát Jungkook. – Főleg színpadon.

– És még milyeneket kaptunk utána értük – nevetnek össze. – Namjoon-hyungnak nagyon sokszor az idegszálain táncikáltunk szinte.

– Szerintem megbocsáthatóak ezek az incidensek. Fiatalok voltunk és szerelmesek. Egyébként sem tudott ránk haragudni senki.

– Voltunk? Szóval már nem vagy belém szerelmes? – fordul tettetett felháborodással párja felé Jimin.

– Most úgy csinálsz, mintha nem mondanám el minden nap az ellenkezőjét – forgatja meg szemét a kérdőre vont, majd karjával átöleli a tőle balra ülő vállát.

Bárki ránézésre megmondhatja, hogy ennyi év elteltével is különös vibrálás árad minden egymás felé tett mozdulatukból, a legegyszerűbb pillantások is bensőséges hangulatot sugároznak közönségük felé – ha más nem is, ez biztosan alátámaszthatja Jungkook legutóbbi szavait.

– Egyébként, ha visszagondolsz, mindenki rendes volt velünk, akinek elmondtuk és számított – folytatja a fiatalabb.

– Igen, ebben igazad van. Emlékszem, az első ember Hobi-hyung volt, akinek beszéltem róla, hogy mi is a helyzet – nevet Jimin kínosan. – Cuki kölyöknek gondoltalak már akkor is, mikor először találkoztunk – böki meg a másik arcának oldalát –, mondjuk, azt nem hittem volna, hogy majdnem húsz évvel később így ülünk majd itt.

– Ne is mondd – kuncog. – Jó ideig azt vártam, mikor szállsz végre le rólam. Aztán... nem is tudom már, mi volt, ami megváltoztatta a véleményem. Mindenesetre, háromszázhatvan fokos fordulat volt.

– Az biztos. Mondjuk, utána még eltartott egy ideig, mire összejöttünk. Talán egy év is eltelt – töpreng. – Viszont onnan már egyértelműen nem volt visszaút.

– Most az jutott eszembe, mikor odaálltunk a fiúk elé a dologgal. Tőlük kevésbé meglepődött embereket én azóta sem láttam – neveti el magát. – A helyzet a céggel volt kicsit húzósabb, mivel azért előlük sem titkolhattuk örökké.

– Igen, de szerintem jól megoldottuk, akkor is és később is. Főleg, hogy valóban védtek minket, ha szükség volt rá – bólogatott Jimin. – A többieknek is sokat köszönhetünk azért. Meglehetősen veszélyes szituációktól mentettek meg minket, számtalanszor.

– Furcsán hangozhat, de szerintem sokszor nem is teljesen szándékosak voltak ezek a pillanatok. Csak jöttek maguktól, kontrollálatlanul.

– Na, volt azért ott elég szándékos utalás is. Elejtett félmondatok, színpadi manőverek, a G.C.F-ekről meg ne is beszéljünk. Te jó ég, hogy merted egyáltalán kitenni őket? – vigyorodott el az idősebbik.

– Én legbelül mindig szerettem volna nyilvánosságra hozni a dolgot, tudod jól. A G.C.F csak egy újabb eszköz volt, ami kicsit enyhített ezen a késztetésen. Ráadásul élveztem is forgatni, vágni, szerkeszteni, szóval mindenképp jól jöttem ki ebből – meséli Jungkook saját véleményét. – Mindenesetre, remélem ezek után nem kell majd magyarázatot adnom rájuk.

– Valószínűleg nagyrészt tisztáztuk a dolgokat ezzel, azt hiszem – helyesel. – Van még valami, amiről szeretnénk beszélni?

– Nem, részemről ennyi – rázza meg a fejét a fiatalabb.

– Nincs kedvem kikapcsolni – biggyeszti le Jimin ajkait.

– Tényleg jó volt élőzni egy kicsit, hiányzott már maga az érzés. De fejezzük be lassan, mi van, ha untatjuk őket?

Millió ember hördül fel egyszerre; soha nem tudnának ráunni a két férfira, ha nem szólalnának meg órákig, talán akkor sem.

– Mit gondolsz, meg tudjuk győzni a többieket, hogy csatlakozzanak legközelebb? – veti fel a kisebb.

– Megkérdezhetjük. Vagy – töpreng el –, nézitek ezt most, Hyungie-k? Ha valamelyikőtök igen, írjatok már egy üzenetet – vigyorog, ahogyan barátaihoz, családjához intézi szavait. A telefonja néhány másodperc múlva jelez is. – Taehyungie az – olvas –, büszke ránk, és átgondolja a felajánlást.

– Akkor, azt hiszem, van esély egy következő alkalomra – mosolyog Jimin. – Viszont ezt tényleg fejezzük be lassan.

– Vigyázzatok magatokra! – kezd búcsúzni. – Szeretünk titeket.

– Igen, nagyon szeretünk titeket. Igyekszünk ezentúl, ha csak egy kicsit is, de aktívabban jelen lenni majd nyilvánosan – beszél az idősebb, közben Jungkook le sem veszi róla a szemét. Hirtelen hajol oda, hogy puszit nyomjon párja arcára. – Hé! – neveti el magát.

– Nem bírtam ki most, hogy végre félelem nélkül megtehetem – vigyorog szélesen.

– Borzalom vagy – rázza a fejét, közben válla oldalának borulva.

– Sziasztok! – köszönnek el együtt, hosszan integetve.

– Hogy is kell kikapcsolni? – dől előre Jungkook, hogy megtalálja a megfelelő gombot, mielőtt megszakad az adás.

Milliók pislognak a képernyőjükre meredten, sokan fel sem fogják, el sem merik hinni, mit láttak és hallottak épp. Mások arcát könnycseppek szántják végig. Akárhogy is, boldogok.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

vérité (fn.): igazság