– Biztosan minden rendben lesz? – kérdeztem harmadszorra is meg anyukámat.

– Ne aggódj, Jimin, elleszünk. Ha pedig nagyon nagy gáz van, hívunk titeket – nyugtatott meg harmadik alkalommal is.

– Gyere, Kincsem – ragadott kézen Jungkook.

– Sziasztok – köszöntem, integetve lányunknak, aki a szoba közepén dögönyözte szüleim szürke macskáját. Legkevésbé sem figyelve ránk kötötte le minden figyelmét az állat.

– Jó szórakozást! – indult velünk együtt anya, hogy kikísérjen minket.

– Köszönjük – válaszolt helyettem párom, mivel az én agyam továbbra is azon járt, vajon elfelejtettem-e valamit.

– Tényleg nem gond akkor, ha reggelig marad? – érdeklődtem utoljára, amikor már az autó mellett álltunk.

– Tőlem aztán maradhatna tovább is – mosolygott.

– Hívj, ha sír vagy nem akar aludni – nyitottam ki az anyósülés felőli ajtót.

– Úgy lesz – bólogatott. – Sziasztok!

– Ne idegeskedj már – nyúlt kezemért Jungkook, amikor már néhány perce csendben ültem.

– Nem idegeskedek, inkább csak... nem is tudom – próbáltam sikertelenül elmagyarázni gondolataim.

– Csak holnap reggelig nem látjuk – indexelt és fordult balra.

– Tudom, de közben mégis – sóhajtottam. – Félek, hogy rosszul reagál majd.

– Akkor legközelebb megpróbáljuk anyát vagy a tiédet elvinni hozzánk, hátha ott nyugodtabb lesz.

– Hova megyünk, egyébként? – érdeklődtem, hiszen szombat esti programunk tervezéséből szinte teljesen kihagyott engem.

– Találtam egy jónak tűnő éttermet a belvárosban, de nem teljesen a központban. Oda foglaltam asztalt. Megfelel? – nézett oldalra fél szemmel, mosolyogva.

– Persze – viszonoztam gesztusát, szinte talán el is pirulva.

Furcsán hatott rám a régi-új szituáció, hiszen mióta Minyoon velünk volt, csak akkor hagytuk másnál, ha nem akadt egyéb választásunk. Ezúttal viszont, közel másfél év elteltével, először maradtunk kettesben – szinte olyan érzés volt, mintha az első randijaink egyikén lettünk volna, évekkel korábban. Nem voltak gyerekdalok, tartalék cumisüveg és pelus, váltóruha, eltűnt plüss, túl szorosan meghúzott öv a gyerekülésben; csak mi ketten.

– Már csak az a kérdés, hol tudunk parkolni – nézelődött lassan hajtva, amikor nagyjából tizenöt perc viszonylag csendes autózás után a telefonja navigációja szerint megérkeztünk.

– Úgy látom, van ott egy hely a jobb oldalon, az a fekete után – mutattam előre.

– Megnézzük – ment előrébb, és ahogy valóban szabadnak bizonyult a placc, befordult oda.

Kiszálltunk, bezárta a kocsit, majd a járdára sétált, megvárva engem. Gondolkodás nélkül nyúlt ujjaim után, habár ezt a szokásunkat is elhagytuk már a mindennapokban egy ideje – valamivel vagy valakivel mindig tele volt a kezünk, most viszont semmi egyébre nem volt szükségünk, mint a kisebb válltáskámra, amit szintén inkább csak megszokásból, a biztonságérzet miatt vittem magammal. Komótos léptekkel indultunk el az általa mutatott irányba, és talán három percnyi séta után meg is érkeztünk a nagy üvegablakokkal és szépen kivilágított cégérrel rendelkező épülethez. Előre lépett, hogy kinyissa nekem a szintén színüveg ajtót, majd hamar utánam igyekezett. Együtt léptünk a világos tónusokkal borított előtér oldalában felépített pulthoz. Szépen megmunkált, modern stílusú faelemek alkották, ahogyan a dekoráció minden más darabját is.

– Jó estét kívánok! – köszöntött minket egy fiatal hölgy. – Van asztalfoglalásuk?

– Jó estét! – köszöntünk mindketten. – Jeon Jeongguk névre foglaltam, két főre – folytatta Jungkook.

– Jöjjenek, meg is mutatom a helyüket – lépett ki a pult mögül, telefonon időpontot egyeztető kollégáját egyedül hagyva.

Hatalmas boltív alatt vezetett át minket az étkező részbe. A színek odabent is harmonizáltak a hallban látottakkal, az asztalok világos abroszokkal és sötétbarna szalvétákkal voltak megterítve, elhelyezésük pedig legkevésbé sem keltette zsúfoltság érzetét.

– Ez volna az asztaluk – állt meg egy ablak melletti, kétszemélyesnél. – Remélem, megfelel maguknak – nézett ránk.

– Igen, tökéletes lesz, köszönjük – bólintott párom.

– Foglaljanak helyet, egy pincérkolléga azonnal érkezik. Kellemes időtöltést kívánok! – mosolygott ránk, majd sietős léptekkel távozott, keresztülvágva a termen.

Kibújtam vékony kabátomból, és szinte teljesen szinkronban a velem szemben lévővel, a puha textillel borított szék támlájára terítettem.

– Jó estét kívánok! – termett mellettünk egy idősebb felszolgáló úr, mikor szinte még le sem ültünk. – Adnék önöknek egy-egy étlapot – tett le elénk két bőrkötéses, nagyalapú menüt, az étterem logójával ellátva. – Valamilyen italt hozhatok esetleg?

– Milyen borokat tudna ajánlani? – érdeklődött Jungkook.

– A menü utolsó oldalán találják a borlapunkat. Személy szerint édes vörösborunkat és száraz fehérünket ajánlanám. Mindkettőből kiváló évjáratúakat tartunk. Illetve, ha különlegesebbet is mondhatok, szederborokból is széles a kínálatunk – válaszolt hosszan.

– Köszönjük, átgondoljuk – bólintott.

– Visszajövök néhány perc múlva, felvenni a rendelést.

Mindketten fellapoztuk az elénk fektetett étlapokat, ám én már az első tíz elem után elveszettnek éreztem magam a bőség zavarában. Ahogy mindig, most is kikérdeztük egymást, hogy mit fog enni a másikunk, vagy legalábbis, miben gondolkodik, ezzel felhívva a figyelmet olyan ételekre is, ami felett esetleg átsiklottunk. A pincér valóban visszatért hamarosan. Amikor kikértük a fogásokat, és melléjük egy-egy pohár bort, ismét magunkra hagyott minket.

– Gyönyörű ez a hely – nézelődtem továbbra is szélesre nyílt szemekkel. A tágas térnek modern, de nagyon elegáns csillárok kölcsönöztek hangulatos, nem túl erős fényt.

– Tetszik? – mosolygott.

– Az nem kifejezés – vigyorodtam el. – De remélem tudod, hogy nem ez számít igazán.

– Te viszont számítasz – hajolt előrébb, hogy elérje az asztalon pihenő kézfejem. – És szeretném ezt neked is megmutatni.

– Jungkookie – sütöttem le szemeimet szégyenlősen, elkuncogva magam.

– Igen? – kérdezett vissza vidáman, kiélvezve helyzetét.

– Ne mondj ilyeneket – válaszoltam, nézve, ahogy az ujjaimra húzott gyűrűket csavargatta.

– Tudod jól, hogy ez az igazság – folytatta. – A csillagokat is lehoznám neked és Minyoonnak.

– Szeretlek – pillantottam fel rá, egy fokkal komolyabb arckifejezéssel.

– Én is szeretlek – felelte ragyogó szemekkel.

A tervezettől talán kissé mélyebbre és őszintébbre sikerült beszélgetésünk után néhány percre mindketten elcsendesedtünk. Ő elbámészkodott valamerre az ablakon kívülre, én meg kissé hunyorgó, koncentráló ábrázatán tartottam tekintetem. Az jutott eszembe, hogy hiába a közel hat évnyi együtt eltöltött idő, soha nem változott igazán, amit érzek és gondolok vele kapcsolatban.

– Mibe gondoltál így bele? – szólalt meg halkan, hirtelen kirántva engem képzeleteimből.

– Semmi fontosba – ráztam meg a fejem.

– Biztosan? – döntötte kissé oldalra kobakját.

– Csak annyi, hogy hordhatnál gyakrabban fekete inget – kuncogtam el magam.

– Igen? – vigyorgott.

– Főleg szürke farmerral – utaltam viseletének másik darabjára.

– Engem sem zavar rajtad a fekete nadrág, ami azt illeti – kacsintott rám viccelődve. Ismét zavartan nevettem. – Illetve...

– Nem, ne fejezd be! – vágtam gyorsan közbe, hiszen mégis egy étteremben voltunk.

– Mi az? – kérdezett vissza. – Csak szerettem volna kifejezni, milyen nagyra értékelem hátsófeled látványát az ehhez hasonló nadrágokban – magyarázott.

– Hülye – vörösödtem fülig, levakarhatatlan vigyorral.

A pincér ezt a pillanatot választotta, hogy megérkezzen rendeléseinkkel, félbeszakítva már-már szemtelenné, publikus hely lévén pedig illetlenné váló beszélgetésünket. Letette mindkettőnk elé a tányért, majd kitöltötte a bort is.

– Jó étvágyat kívánok!

–Köszönjük szépen – feleltük mindketten. Kicsit bólintott, majd ismét eltűnt az asztalok között.

– Hát akkor – emelte meg poharát –, ránk – vigyorodott el.

– Ránk – ismételtem, ahogy koccintottunk, majd mindketten aprót kortyoltunk.

Az asztalon pihenő evőeszközeimért nyúltam, hogy nekilássak az evésnek. Velem szemben Jungkook is hasonlóan tett.

– Milyen? – kérdezte néhány falat után.

– Nagyon finom – nyeltem nagyot. – Mondjuk, nem tudok rájönni, ez milyen szósz lehet – mutattam a pirosas színű foltra a tányéron. – Megkóstolod?

– Ha adsz belőle – vonta meg a vállát, mire csak hitetlenül fejet ráztam.

Felvettem egy darab húst, belemártottam az említett köretbe és legkevésbé sem diszkrét módon átnyújtottam neki az asztal felett.

– Fogalmam sincs – rágta –, de – ízlelgette tovább – finom – vigyorgott, amikor lenyelte.

Viszonylag csendben fogyasztottuk az ételeinket, néha néhány másodperces pihenőt hagyva, vagy a bort kortyolva szünet gyanánt. Lassan mindketten elérkeztünk a ponthoz, amikor bár már teljesen tele voltunk, pár falatot muszáj volt letuszkolnunk – majd jókedvűen beszéltük meg, hogy az adag bizony kifogott rajtunk.

– Szétdurranok – dőltem hátra a széken.

– Szerintem nem kell az autó, haza tudunk majd gurulni anélkül is – nevetett, miután megtörölte száját.

– Igazad lehet – helyeseltem.

– Kérhetem a számlát?

– Lehet – bólintottam, és ismét nézelődni kezdtem a teremben. Egészen különleges hangulatot adott, hogy a hatalmas üvegfalak rálátást adtak a város hektikusan zajló életére, miközben odabent minden a lehető legnagyobb nyugalommal történt. Érkezésünkhöz képest kevesebb vendég vacsorázott már.

– Igen kérem? – lépett mellénk a pincér, miután Jungkook intett neki.

– Fizetni szeretnénk.

– Máris hozom a számlát. Készpénzzel vagy kártyával?

– Készpénz.

A felszolgáló hamar visszajött, lecsukható tokban a számlával, majd megköszönve távozott is. Párom beletette a megfelelő összeget, majd összenézve bólintottunk, jelezve egymásnak, hogy indulhatunk. Felkeltem a székről, visszavettem szürke kabátom és vállamra akasztottam táskámat is. Megvártam, amíg Kook is összeszedi magát, majd együtt indultunk a boltíves átjáró felé. Megköszöntük és jó éjszakát kívántunk a recepciósoknak, biztosítottuk őket, hogy minden a legnagyobb rendben volt, majd kiléptünk a város szombat esti nyüzsgésébe.

– Szerinted csörögjek rá anyára? – kérdeztem, amikor már autóban ültünk.

– Felesleges, ha ő nem hívott. De ahogy gondolod – tolatott ki parkolóhelyünkről.

– Mindegy, rákérdezek inkább, hogy mi újság, mert ha baj van, akkor most egyúttal haza tudjuk hozni Yoont is – mondtam, majd előkerestem a telefonomat. – Szia, anya – köszöntem, ahogy felvette.

– Szia – hallottam hangját a másik oldalról.

– Minden oké? – tértem azonnal a lényegre.

– A lányotok egy angyal, nem tudom miért aggódtál – nevetett. – Majdnem egy órája alszik, minden probléma nélkül.

– Ennek örülök – sóhajtottam. Jungkook kezét éreztem meg combom felső szakaszán, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Csak egy elfojtott vigyort kaptam válaszul. – Akkor rendben lesz, ha holnap délelőtt megyünk érte?

– Persze – mondta határozottan. A lábamon pihenő ujjak óvatosan cirógatni kezdték combom belső felét. – További jó szórakozást!

– Köszönjük, anya. Szia – köszöntem el, majd ahogy ezt ő is megtette, megszakítottam a vonalat. – Nem hiszem el, hogy nem bírsz magaddal – ráztam meg a fejem vigyorogva.

– Én? Ugyan már – tagadta eltúlozva. – Minden rendben, mehetünk haza?

– Igen, alszik már – bólogattam.

Tenyerét továbbra sem elmozdítva helyéről vezetett hazáig. Én kiszálltam, hogy kinyissam az ajtót, míg ő a garázsba parkolt. Épp csak levettem a kabátom és bokacsizmám, már ő is az előszobában volt.

– Olyan csendes a ház nélküle – töprengtem, kivéve minden fontosabb dolgot a táskámból, mielőtt azt is felakasztottam.

– Akkor tegyük hangossá – kuncogott mögém lépve, átölelve a derekam mindkét oldalát, gondoskodva róla, hogy hátamnak simuló testének minden szegletét jól érezzem.

– Jungkook! – nevettem fel.

– Most mi a baj? – suttogta, két nyakamra és fülcimpámra adott, nyálas puszi közt.

– Hülye vagy – vigyorogtam, de hangom feltűnően halkabb és gyengébb lett. Lassan megfordított karjai közt, száját lassú, de szenvedélyes csókban enyémnek nyomva.

– Te pedig a leggyönyörűbb a világon, a francba is – láncolt ismét ajkaihoz, és emelt meg fenekemnél tartva, míg én tarkója köré kulcsoltam karjaimat, jobb kezem ujjait sötét hajtincsei közé vezetve; ágyunkra döntve rakott le legközelebb.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

rendez-vous (fn.): randevú
fille (fn.): lánya vkinek