Jimin álmosan veti le magát kicsi lakása még kisebb szobájának pillanatnyilag hatalmasnak tetsző ágyára. Pizsamába burkolt lábaira dobja a világos takarót. Kirángatja maga alól a fekete fülhallgatóval összegubancolódott fehér töltőt, és telefonját a támla mellett nagyjából tíz centire helyezkedő konnektorra csatlakoztatja. Maga is meglepődik, amikor felvillan a képernyő, hiszen éjfél múlt negyvenhét perccel. Csak reméli, hogy elérhető állapotban találja még a másik fiút.

Kapcsolódik a wifi hálózatra, frissíti az applikációt és megkönnyebbült mosoly fut keresztül fáradt arcának szegletein – a Jungkook neve melletti karika zölden világít. Gyors üzenetet gépel be ujjaival, semmi jelentőset, egy egyszerű kérdőmondat az egész. Nem alszol még? Nem kap rá választ, nem is várja. Helyette rezegni kezd kezében a készülék, bejövő videóhívás jelenik meg a kijelzőn, ő pedig boldogan nyom az elfogadás ikonra.

– Szia, Baba – szólal meg a vonal másik végéről az ismerős hang, egész ábrázatát beterítő vigyor képének kíséretében.

– Szia, Kookie – felel, közben hanyatt dől a matracon. Igyekszik nem kiejteni kezéből a telefont.

– Hogy vagy? – kérdezi Jungkook, bár nagyrészt magától is egyszerűen megfejtheti a választ; Jimin kimerült tekintete mindent elárul.

– Fáradtan – fojt el szavaiban egy ásítást. – Sokkal hosszabb volt ez a nap, mint terveztem.

– Csodálkoztam is, hogy nem jelentkeztél tizenegy után, ahogy szoktál is – reagál a fiatalabb. Szokásos esti programjuk részét képezi az iskola, munka utáni beszélgetés, főleg az ehhez hasonló napokon, amikor egyetlen üzenetre sincs idejük a rohanásban.

– Ma mindenhonnan késésben voltam – dörzsöli meg bal szemét a szőke. – Reggel eleve késve indultam el, így majdnem lekéstem a villamost, tudod, ami szinte pontosan az egyetemhez visz – Jungkook csak bólogat válaszképp. – Az utolsó előadásom után viszont bent kellett maradnom néhány percre a professzorral, hogy a kutatási anyagomról egyeztessünk, ami miatt nem értem el a buszomat, úgyhogy futottam a metróig, arról leszállva aztán a pékségig – meséli Jimin napközbeni kalandjait. – Az új munkatársam, Hyun, elhagyta a kulcsokat valószínűleg egy délelőtti kiszállítás közben, ezért nem tudtunk bezárni, szóval meg kellett várnunk a főnököt a pótkulcsokkal. Ebből egyenesen következett, hogy az utolsó busz, ami nekem a legjobban megfelel, elment, mire én egyáltalán elindultam volna a pékségből. Várnom kellett tíz percet egy újabbra, az viszont nem jön el az itteni megállóig, szóval kettővel hamarabb le kellett szállnom. Majd onnan még sétálnom hazáig. Lezuhanyoztam, aztán írtam neked – fejezi be hosszúra nyúlt monológját egy sóhajjal.

– Miért nem alszol inkább? – tesz fel Jungkook ismét kérdést. Ha tudta volna, hogy barátja valóban ennyire fáradt, nem hívja fel.

– Mert te vagy az egyetlen jó a napomban – motyogja, oldalára fordulva. – Hiányzol – ölel át szabad kezével egy viszonylag nagy, nyulat formázó plüsst. A születésnapjára kapta párjától egy évvel korábban, és természetesen szöuli lakásába is vitte magával.

– Te is hiányzol – mosolyodik el halványan a fiatalabb. Szeretne a plüssfigura helyén lenni, a másik fiú karjai közt. – Már csak két hét, Baba.

– Csak kettő – bólint Jimin. Az elmúlt öthöz képest semmiség.

Kettő hét, ennyi van hátra az idősebb fiú néhány napos hazalátogatásáig, ő pedig alig tudja már kivárni. Hiányzik neki Busan, a családja, az otthoni szobája, meg persze főleg Jungkook, aki még a középiskola utolsó évét húzza szülővárosukban. Szokatlanul hosszúra nyúlt a fővárosban töltött idő ezúttal, ám vizsgái és munkája miatt nem tudott az átlagosnak számító harmadik hét után vonatra szállni. Minden egyes pluszban, egyedül, érintések, ölelések és csókok nélkül eltöltött nap belülről kezdte őt felemészteni.

– És neked hogy telt a napod? – kérdez ezúttal Jimin, halkan. A témával együtt gondolatait is igyekszik elterelni a fennmaradt időről és távolságról.

– Nem volt egy különösebben izgalmas – gondolkodik el Jungkook. – Fizikából utolsó órában írtunk – forgatja meg szemeit.

– Bong a fizikatanárod, igaz? – vigyorodik el, mire a fiatalabb csak bólogat. – Hát, vannak, akik nem változnak – vonja meg a vállát, hiszen ő is pontosan ismeri az emlegetett pedagógus oktatási szokásait.

– De hát ez az ember valami mazochista – magyaráz a sötét hajú lendületesen. Jimin egyre laposabbakat pislogva, de jókedvűen hallgatja. – Ki írat pénteken nyolcadik órában háromoldalas témazárót huszonnyolc gyerekkel, amit legkésőbb következő szerdáig ki kell javítania, mert itt a félévzárás is ráadásul? Veletek is csinált ilyet régen? – vonja fel szemöldökét, ám válasz már nem érkezik.

Jimin szemei lecsukódtak, ajkai pedig résnyire nyíltak, ahogy másikat hallgatva álomba taszította kimerültsége. Jungkook hirtelen marad csendben, amikor észreveszi, hogy a másik elszenderedett, amíg ő fizikatanára hóbortjaival volt elfoglalva. A párnával kitámasztott telefon kamerája tökéletes rálátást ad neki szerelme nyugodt arcára, és a homlokába rakoncátlanul lógó hajtincsekre, amik ekkora távlatból is selymesen puhának tűnnek. Egy kósza pillanatra esküdni merne, hogy még az egyenletes szuszogást is hallani véli – bár megkockáztatná, hogy csak a hiánytól terhes elméje szüleménye ez. Mosolyogva bámulja még néhány percig a mozdulatlan képernyőt, ám végül megszakítja a hívást. Mielőtt lekapcsolná azonban éjjeli lámpáját, rövid üzenetet küld, remélve, az értesítés nem zavarja majd meg az angyalian alvót. Szép álmokat, Baba. Szeretlek.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

appel vidéo (fn.): videohívás