David nem tudta, miért pattantak ki hirtelen a szemei. Azt észrevette, hogy már fényesen süt a nap, de nem hitte, hogy átaludta azt a nyolc órát, amit minden nap szokott. Érezte, hogy lerúgta a takarót magáról, s meztelenül fekszik, még szerencse, hogy Gabriel nem látja, morfondírozott. Aztán felült, s meglátta, hogy a fiú bámulja őt. Azonnal magára rántotta a takarót.

– Mit keresel itt? – hebegte.

– Csak figyeltelek – fordult meg, s épp kifelé sétált, mikor hozzátette: – Azt hiszem, kívánlak.

David döbbenten nézett utána.

Reggelit készíteni közel sem volt olyan egyszerű, mint gondolta. Próbált lazán viselkedni, de a feszültség ott vibrált közöttük. Látta a fiún, hogy nem érti a tegnapit, tudni akarja a válaszokat, de időt, és teret hagy neki, hogy megnyílhasson. Ezt igazán nagyra értékelte.

Észrevette, hogy keresi a közelségét, megérintette véletlenül a karját, derekát, mikor figyelte a készülő reggelit, talán fel sem mérve, hogy milyen érzéseket kelt ezzel benne.

Mivel nem akart az előző estéről beszélni, gondolta, más vizekre evez, és kikérdezi a bolygójáról. Gabriel szívesen mesélt neki, beláthatta, hogy még ez is jobb, mintha hallgatagon ülnének.

– És hogyan ismertétek meg egymást? Gondolom mindnyájan ugyanúgy néztetek ki.

– Alakunk közel sem volt egyforma, és színünk sem. Engem láthattál, de például édesanyám fakó rózsaszín, míg édesapám szürke színben pompázott.

– Nem volt testvéred?

– Nálunk meg volt szabva, hogy minden család csak egy utódot nevelhet, így érték el, hogy ne legyen népességnövekedés.

– De a szüleid biztos szerettek volna egy kislányt.

– Én is lehettem volna az – mondta Gabriel komoly tekintettel.

– Tessék? – nézett rá kikerekedett szemekkel David.

– Születésünkkor úgymond nemtelenek vagyunk. Mi dönthetjük el, hogy mik szeretnénk lenni, mikor véget ér önmagunk keresése. Ebbe a szüleink nem szólhatnak bele.

– Hihetetlen – ámuldozott barátja. – De te akkor már választottál?

– Mikor megérintettél, abba az emberi formába kerültem, amihez közel álltam.

– És nem volt senki, aki miatt ez megváltozott volna a bolygódon?

– Nem. A csápom nem jelzett.

– A csápod? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

– Igen. Ha rátalálunk a tökéletes társra, a csápunk bizseregni kezd, legalábbis a szüleim ezt mesélték.

– De mi volt akkor, ha a keresés végén mindketten nőkké vagy férfiakká alakultak? Adoptálhattak gyermeket?

– Nálunk nem számított, hogy férfivé vagy nővé változott valaki, mindenkit ugyanúgy kezeltek. Az utódok... Hát ez egy igen különös dolog, mivel mi nem szaporodtunk. Régen talán igen, de úgy fejlődtünk az évek során, hogy elvesztettük ezt a képességünket. Mióta az eszemet tudom, afféle lombikbébi program és klónozás elegyével hoztak létre minket a szüleink DNS-éből. Így tudott két azonos nemű egy gyermeket nevelni.

– És a ...? – de nem merte kimondani a kérdést.

– A szex? – tapintott rá a lényegre. – Nálunk nem volt olyan, hogy közösülés.

David szinte lefagyott a hallott információtól.

– A szerelmet úgy lehetett kifejezni, hogy a csápjainkat hozzá kellett érinteni a másik fejéhez, és átsugározta az érzést, legalábbis a szüleim ezt mesélték. Én még nem érintettem meg úgy senkit.

David meg se tudott szólalni. Tiszteletre méltó fajnak tűnt Gabriel népe, pedig oly keveset mért nekik az élet sok-sok téren. És itt van az emberiség, megannyi szépség veszi körül, és ahelyett, hogy megbecsülné, csak tönkreteszi.

– Min gondolkodsz? – nézett rá Gabriel fürkésző tekintettel.

– Csak az emberiségen, hogy mennyi mindent kaptunk, és mégsem élünk vele.

– Igen – bólintott szomorúan a fiú. – Furcsa szerzetek vagytok. Emlékeid tárházában megannyi fájó dolgot láttam. Borzalmas a tény, hogy ennyi gonoszság lapul ezen a gyönyörű bolygón, hogy ennyi fájdalom érhet egy embert.

– Fejezd be! – ripakodott rá David. – Nincs szükségem arra, hogy emlékeztessenek, mennyi megaláztatás ért, és milyen reménytelen eset vagyok, akit már senki nem képes szeretni – gördültek le könnyei.

Gabriel odahúzódott hozzá, hogy lesimítsa őket, majd ajkai vészesen közelebb kerültek övéihez. David lélegzetvisszafojtva várt, de a fiú csak homlokon csókolta, ahogy édesanyja tette mindig, aztán átölelte őt.

– Te egy értékes ember vagy, David, nagyon értékes.

Davidnél akkor és ott átszakadt valami. Édesanyja halála óta nem ejtett könnyet, még az Adammel való szakítás után sem. Úgy látszik, eddig duzzadtak, és várták a pillanatot, hogy kitörhessenek. Gabriel lágyan simogatta a hátát, mire lassan kiütközött rajta a kevés alvás okozta fáradtság, s elszenderedett a fiú vállán. Arra riadt fel, hogy Gabe a karjaiban viszi felfelé a lépcsőn.

– Mit művelsz? – riadt meg.

– Csak lefektetlek... – David merev tekintettel bámulta – az ágyra.

A fiú szemeiben enyhe csalódottság villant, de nem ellenkezett, hagyta, hogy barátja felcipelje, s lefektesse az ágyra. Már épp kiment volna az ajtón, mikor David megállította.

– Nem maradnál velem?

– De, ha ezt szeretnéd – fordult meg, s leült mellé.

Pár másodpercig hallgattak, majd David halkan megszólalt.

– Ha beleláttál a fejembe, akkor tudod, mi történt Adammel.

– Igen, láttam – feküdt a hátára.

– Amiket a fejemhez vágott szakításkor... hogy nem vagyok elég jó, nem kellek senkinek... Azt hittem először, belehalok – suttogta. – Sose éltem egyedül. Vagy a szüleimmel, vagy Adammel. Hiába volt kevesebb a bosszankodás, mégiscsak egy üres lakásba tértem haza. Senki nem ölelt már át, senki nem dicsérte meg a főztömet. Azt hiszem, ezt nevezik társfüggőségnek – nevetett kínosan.

– Csak szeretted őt – vágott közbe Gabe.

– Már magam sem tudom – komolyodott el David. – Talán csak azt szerettem, hogy van mellettem valaki. Vele volt az első randim. 21 éves voltam, és úgy éreztem, senkinek se kellek. Aztán jött Adam, sármos, vagány pasi, és lehengerelt. Komolynak gondolta a kapcsolatot, és én is, pedig csak a rabszolgát szerette bennem, aki mindent megtett érte, és kielégítette a vágyait. Nekem pedig anyám halála után nem maradt másom, csak ő. Talán ezért nem mertem elengedni, pedig láttam, hogy már nincs rendben köztünk semmi. Féltem őt is elveszteni, akkor is, ha megcsalt.

– Pedig te sokkal többet érdemelnél, mint amit adni tudott.

– Elég nehezen tudok hinni egy űrlénynek, aki rajtam kívül nem ismer a Földön senkit – mosolyodott el bánatos tekintettel.

– De az emlékeiden keresztül megannyi emberrel találkoztam. S az, hogy mertél szeretni, törődtél a pároddal, sokat elmond rólad. Láttam, mennyi kegyetlenség zajlik ezen a bolygón, ami megvallom, elsőre szokatlan volt számomra, de te azonnal befogadtál, ruhát adtál, etettél.

– Mert így éreztem helyesnek. Akkor is, ha először azt hittem, megbolondultam. Úgy gondoltam, valaki, aki sebesülten fekszik, nem hagyható magára. Akkor se, ha egy űrlény, és ha egy szempillantás alatt képes meggyógyulni.

– Bíztál bennem, pedig a filmjeitekben is megannyiszor láttad a gonosz idegeneket.

– De te más vagy, ezt már akkor tudtam, mikor a szemedbe néztem. Vagyis inkább, mikor a tested kisodródott a partra. A fényed...

– Viszont féltél is... – vágott közbe.

– Hát persze – vallotta be –, mégiscsak egy medúzát láttam, akkor is, ha nem vagy az – nézett rá.

– Most is félsz tőlem? – érintette meg Gabriel az arcát.

– Nem tudom, kellene?

– Nem, sose tudnálak bántani.

– De a csápok – suttogta halkan pár másodperc múlva.

– Tőlük félsz?

– Igen.

– Emlékszem, 6 éves voltál, apró és törékeny.

– Az a medúza pedig nagy, és a csípése fájdalmas – fordult az oldalára David. – Örök emlék, örök félelem.

– De én nem csípek – simult hozzá hátulról, s átölelte, mire David megszorította a párnát.

– Mégis mit művelsz? – kérdezte rekedten.

– Megmutatom, hogy nincs mitől tartanod.

David nevetni szeretett volna ezen, de Gabriel nekifeszülő merevedése beléfojtotta ezt. S ahogy a fiú simogatása perzselte bőrét, úgy szította fel benne a vágyat.

– Tiszta hülye vagyok – morogta, s kipirult arccal Gabrielnek dörgölőzött.

A fiú teste megfeszült, majd felkönyökölt, s orrával lágyan cirógatta David nyakát.

– Mit csinálsz? – remegett meg hirtelen.

– Azt, amire vágysz...

Davidet szinte arcul csapta a mondat. Szóval csak azt, amire ő vágyik. Gabriel tehát nem...

–... és amire én is – fejezte be végül, mire David megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Nyugodj meg, én is nagyon kívánlak!

– Azt hittem, csók nélkül nem tudsz olvasni a gondolataimban.

– Az emberek egy kicsit kiszámíthatóak, már megbocsáss. Érzem, hogy félsz tőlem, de közben vágysz is rám.

– Tévedsz – takarta el szemeit. – Talán egy picit félek, de egy űrlény vagy csápokkal, és még az is lehet, hogy ez igazából egy hallucináció, agytumor, vagy csak simán megőrültem.

– Ez szerinted hallucináció? – simult hozzá még jobban.

– Nem – válaszolta rekedten. – Nem hiszem, de érted, mire akarok kilyukadni.

– Igen.

– Másrészt nem csak kívánlak – suttogta.

– Hanem? – fordította hirtelen a hátára, s jégkék szemei újból izzani kezdtek.

– Kedvellek... – nézett félre ­– azt hiszem. Annak ellenére, hogy igazából egy csápos űrlény vagy, kedvellek.

– Mondd ezt, kérlek, a szemembe!

David fülig pirult a kérésre.

– Muszáj ezt? – motyogta.

– Nem, de szeretném, ha megtennéd.

Habozott egy kicsit, majd Gabrielre pillantott. A fiú szemei neonként izzottak. A látvány elbódította.

– Kedvellek – suttogta.

Gabriel szemei szinte parázslottak a vágytól, s ajkai David nyakát vették célba.

– Ne! – nyögött fel a fiú.

– Nyugodj meg, nem foglak bántani! – simította meg az arcát.

– Nem is erről van szó – pirult el. – Ott nagyon érzékeny vagyok – motyogta.

Azt hitte, ezzel leállítja, de csak még jobban felszította benne a tüzet. Gabriel csókokat lehelt a puha nyakra, majd nyelvével támadta meg a kényes pontokat, és David nem tudta visszafogni a hangját. Ujjai görcsösen szorították a fiú pólóját, teste sóvárgott minden érintéséért. Sietve szabadultak meg felsőiktől. David végre megérinthette a sima hasat, az inas karokat, keze szinte reszketett.

– Nyugi, nem harapok... – viccelődött Gabe – nagyot – nevetett fel, majd végighúzta ujjait David mellkasán. Ajkaival lágy csókot lehelt a mellbimbókra, majd megnyalta őket, s élvezte, ahogy a fiú megvonaglik alatta.

– Ne! – ellenkezett.

– Tudom, itt is érzékeny vagy – mosolyodott el –, de ettől csak még jobban kívánlak – támadta le.

David úgy érezte, nem bírja tovább, akarja őt. Gabriel is hasonlóra gondolhatott, mert ujjai lassan lehúzták rövidnadrágját, kiszabadították merev férfiasságát alsójából, majd megszabadult saját ruhadarabjaitól is.

Mikor a fiú újból megtámadta a nyakát, nem volt képes visszatartani azt a mondatot, amit még Adamen kívül senkinek nem mondott.

– Akarlak!

Gabriel először megdermedt, majd összefogta férfiasságaikat, s kényeztette őket. David meglepődve nézett rá.

– Te... nem akarsz engem? – motyogta.

– Dehogynem – mosolyodott el –, viszont, mint tudod, se óvszer, se síkosító nincs itt, és nem akarom, hogy olyan legyen neked, mint az első.

David arcizma megrándult egy pillanatra. Jól emlékezett, mikor Adam elvette a szüzességét. Kicsit sem volt kellemes. Persze aztán belejöttek, de a fájó emlék örökre megmaradt.

– És... nekem ez lesz az első – pirult el kissé, földi léte során először. – Persze tudom, hogy elvileg mit kellene tennem, de szeretnék kicsit felkészülni rá.

– Rendben – mosolyodott el David.

– De helyette mutatni szeretnék valamit.

A fiú kérdően nézett rá.

– Szeretném, ha behunynád a szemed, mert szükségem lesz a csápjaimra, és nem akarom, hogy megijedj.

– Azt hittem, a Földön nem tudsz abban az alakban élni.

– Csak két csápom bújik elő – mosolygott, mire David végre megértette, mit akar.

Összeszorította szemhéjait, majd a másodpercek teltével a fogait is. Hiába tudta, hogy jó dolognak kell történnie, mégis taszították a csápos emlékek. Aztán hirtelen megtörtént. Mintha lágy selyemindák cirógatták volna az arcát. Az érzés oly kellemes volt, hogy meg akarta nézni, valóban Gabriel csápjai azok, de a fiú azonnal rászólt.

– Kérlek, még ne! Előbb meg akarom mutatni.

David nem értette, mi szebbet-jobbat akarhat még, hogy lásson, érezzen, mikor a selyemindák hirtelen melegséget kezdtek árasztani, de ezt nem fizikailag tették, belülről melegítették. Először a fejét töltötte be a kellemes érzés, majd lassan vándorolt le karjaiba, hasába, lábaiba, s csak legvégül ért el a legfontosabb helyre, a szívéhez. Az érzés, mely eltelítette, nevezhetnénk boldogságnak, szerelemnek, de egyik se fejezné ki pontosan. A nagy melegség, ahogy később elnevezte, felszínre hozta az összes olyan emlékét, mely valaha boldoggá tette. Édesanyja öleléseit, simogatásait, az apjával való játékos szkanderezéseket, régi barátaival átélt megannyi csínyt, az Adammel való boldog órákat. Úgy érezte, mintha a halál szélén állna, ahogy lepörgött előtte az egész élete, megmutatva a legszebb emlékeket.

Észre sem vette, hogy könnyei kicsordulnak, csak mikor Gabriel felitatta őket ujjaival. Úgy gondolta, lelke sosem volt ennél szabadabb és boldogabb.

– Amit ti szerelemnek hívtok, nálunk a mindenség, és ezt a mindenséget én veled akarom megosztani.

David kinyitotta a szemeit, s Gabriel izzó tekintete fogadta.

– Akkor most csókolj meg, és lásd a válaszom! – húzta le magához, s szenvedélyesen simult a fiú puha ajkaira.

Vége