David fájó nyakkal ébredt. Mikor kinyitotta a szemeit, hirtelen nem tudta, hol van, aztán körbenézett, s megismerte nyaralójának nappaliját. Megdörzsölte a szemeit, nagyot ásított, majd felült.

– Kezdődhet a nap – mosolyodott el, majd nyújtózott egyet, s máris fitté vált. Anyjától örökölhette ezt, ő volt az, aki sose ivott kávét, mégis minden ébredés után olyan volt, mint egy harci tank, aki bevetésre kész.

Körbenézett, s felrémlett neki az éjszaka, de hirtelen az egész csupán álomnak tűnt. A házban sem hallott senkit, így gyanútlanul ment fel letusolni.

Mikor megállt a nyitott fürdőajtóban, rá kellett jönnie, hogy ami az előző éjszaka történt, talán mégsem álom volt.

Gabriel meztelenül állt a tükör előtt, s testét tapogatta, tanulmányozta. David szája kiszáradt, ahogy szemei végigfutottak az izmos háton, a feszes fenéken. Épp megnedvesítette ajkait, mikor a fiú nekiszegezte a kérdést.

– Kívánsz? – kérdezte kertelés nélkül, s a tükörből kíváncsi tekintettel figyelte őt.

David azonnal felháborodott, s dúlva-fúlva, kipirulva fordult meg, s trappolt le a konyhába. Mégis hogyan kérdezhet ilyet... ilyen nyíltan? – háborgott magában. Ő nem is kívánja, hiszen egy űrlény emberi testben. Azt se tudja, miért segít neki, csak megteszi.

Mérges volt Gabrielre, s észre sem vette, hogy igazából magára haragszik, amiért ilyen átlátszó volt, s egy szempillantás alatt leleplezték. Tagadni akarta, hogy kívánja a fiút, mert Adam óta senki nem volt képes megmozgatni az érzékeit. Aztán berobbant az életébe egy idegen lény, és tessék...

Pár perccel később megjelent Gabriel, immár ruhában, s bocsánatot kért, amiért olyan szókimondó volt, habár nem értette, miért ne mondhatná ki azt, amit gondol. Erre David még jobban megsértődött, s otthagyta a konyhában, hogy végre forró fürdőt vegyen.

A biztonság kedvéért persze kulcsra zárta az ajtót, hátha Gabe bepróbálkozna, de szerencsére nem hallott semmit. A forró permet kissé lenyugtatta, s valamivel jobb kedvvel indult lefelé reggelit készíteni.

Gabriel csendben ült az egyik széken, őt várta. Gondterheltnek tűnt, de nem akarta megkérdezni, mi zavarja. Helyette olajat, tojást, hagymát, és virslit vett elő.

– Mit készítesz? – kérdezte a fiú érdeklődve.

– Az egyik kedvencemet, hagymás-tojásos virslit. Elvileg ez a mesterművem.

– Segíthetek?

David hátrafordult, rápillantott, majd kis tányérkát és vágódeszkát vett elő, s elé tette a virsliket.

– Ha ezeket felszeletelnéd, nagyon örülnék.

– Rendben.

– Menni fog?

– Persze, gyorsan tanulok.

David felkockázta a hagymákat, odarakta pirulni, majd beleöntötte a virsliket, s a felvert tojásokat. Az egész konyhát elöntötte az ínycsiklandó illat. Gabriel behunyt szemmel szimatolt. David ekkor jött rá, hogy a fiúnak orra se lehetett eddig, s nem érezhette az illatokat. Amikor Gabe elégedett sóhajtását hallotta, libabőrös lett a karja.

Mikor kész lett az étel, tányérra szedett ki mindkettejüknek, majd zsömléket tett le az asztalra. Gabriel, akár egy oroszlán, nekiesett a zsákmányának. Már az első falatoknál elégedetten nyögött fel, s ezzel teljesen feltüzelte Davidet. Ahogy hallgatta, úgy borzongott meg, s képzelte el, mi lenne, ha ezt az ágyban hallaná tőle. Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, de Gabe hangja, elégedett arca nem engedték.

– Mire gondolsz? – kérdezte hirtelen a fiú, s mikor rápillantott, fürkésző tekintetébe botlott.

– Semmire – hazudta hirtelen, mire Gabriel közelebb hajolt hozzá, s készült megcsókolni őt. David ijedten hőkölt hátra.

– Mit művelsz?

– Meg akarlak csókolni, hogy tudjam, mire gondolsz.

– Tessék?! – kerekedtek ki a szemei.

– Már tegnap is említettem, hogy ebben a testben csak így tudom olvasni a pillanatnyi gondolataidat. Ennek hála tudtam veled kapcsolatot létesíteni.

– Ez... ez nem lehet – fagyott le. – Nekem ez nem rémlik – próbált visszaemlékezni, de oly sok információval gazdagodott, amit feldolgozni is alig volt képes – Hogy tehetted ezt?! – ripakodott rá, ráébredve, hogy egy nyitott könyv a fiú számára. Ledobta a villát, és kirohant a konyhából.

– Nekem – riadt meg hirtelen – muszáj volt ezt tennem – kiáltotta utána.

David a szobájában próbált menedékre lelni. Az ágyra huppant, s a kispárnát a fejéhez szorította. Nem akarta elhinni, amit hallott. Úgy érezte, lecsupaszították.

Fiatalon visszatérő rémálma volt, hogy meztelenül áll az iskola tanulói előtt, és beszédet kell mondania, amikor is mindenki röhögni kezd rajta. Hiába nem adatott erre semmi esély, hiszen olyan volt, akár egy kaméleon, igyekezett beleolvadni a környezetébe, mégis folyton visszatértek ezek az álmok. S ahogy félt attól, hogy meztelenül látják, lelkét is félt lecsupaszítani. Talán ezért is volt még 21 évesen szűz, mert nem mert megnyílni senkinek, egyedül Adamnek, na és az anyjának.

Halk kopogásra lett figyelmes, majd Gabriel hangjára.

– Bejöhetek? – nyitott be.

– Nem! – vágta neki.

– De már bent vagyok – csukta be maga után.

Pár pillanatig tétován álldogált, majd megszólalt.

– Sajnálom, hogy a beleegyezésed nélkül láttam a múltadat. Belátom, nem volt szép dolog, de csak így tudtam kapcsolatba kerülni veled. Ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb módja. Ráadásul, mint te is tudod, mi halljuk otthon egymás gondolatait...

– De mi nem! – ült fel hirtelen. – A gondolataink ide vannak bezárva – mutatott a fejére –, és csak azzal osztjuk meg, aki rászolgált.

– Akkor engedd meg, hogy rászolgáljak!

David egy darabig hallgatott, majd halkan válaszolt.

– Rendben, de csak egy feltétellel – nézett rá komoly tekintettel. A fiú kíváncsian várta a folytatást. – Többé nem csókolhatsz meg.

Gabriel meglepődött, majd szomorúan bólintott.

– Megegyeztünk.

Fél órával később a járdán sétáltak a legközelebbi szupermarket felé. A hangulat valamivel oldottabbá vált, de mégsem tudtak úgy viselkedni, mint előző este. Gabriel szívesen elmondta volna a baját, de nem akarta tovább szítani David mérgét.

Az egyik sarkon egy lábbal hajtott kis jégkrémes kocsi állt, s kellemes dallam szólt a hangszórójából. Gyerekek gyűltek köré szüleikkel, fiatalok csoportokba verődve, s mindenki a hűsítőt várta.

– Kérsz? – nézett Gabrielre érdeklődve. – Nagyon finom.

A fiú bólintott, érdekelte minden új íz, amit megkóstolhat. Beálltak a sorba, majd mikor sorra kerültek, David választott két csokisat. Gabe már épp beleharapott volna, mikor David megállította.

– Kérlek, most ne add a tudtunkra, ha ízlik – suttogta –, az emberek még félreértik.

A fiú egy kissé meglepődött, majd elszontyolodott, mire David elszégyellte magát.

– Sajnálom – lépett közelebb, s halkan folytatta. – Nem akartalak megbántani, csupán olyan hangokat hallatsz, amikkel felháborodást kelthetsz. Ha csak ketten vagyunk, semmi baj, de sokan nem értenének meg.

– Úgy érzem, nem mindig olyan jó embernek lenni – mosolyodott el szomorkásan. – Annyi mindent kaptatok az élettől, s közben amit csak lehet, elrejtetek. Gondolatokat, érzéseket, hangokat.

– Megvannak a magunk szabályai – sóhajtotta David. – Tudod, itt ez az élet. Kiélvezheted, de csak bizonyos keretek között. Legalábbis, ha nem akarod, hogy a szájukra vegyenek.

– És mi történik, ha megszólnak? – nézett rá komolyan Gabriel. – Téged érdekel, hogy bármelyikük – mutatott a távolabb állókra – mit gondol? Kik ők neked? Megmondom, senkik, idegenek. Csupán te ruházod fel őket hatalommal. Ha megszólnak, mi lesz? Másnap te már csak emlék leszel számukra, és fordítva.

– Ez nem ilyen egyszerű – vágott közbe David. – Én még mindig emlékszem, mikor általánosban rágót dobtak a hajamba, vagy csúfoltak, mert hatalmas pattanásaim nőttek.

– És mi történt? A rágó eltűnt, a pattanásaid elmúltak.

– De a szégyen örökre bennem maradt.

– Mert te dédelgeted magadban. A rossz emlékeket el kell felejteni. Ha tudsz, tanulj belőle, de ne válj a rabjává.

– Te könnyen beszélsz, hiszen neked csak jó emlékeid vannak – vágta neki mérgesen.

– Azt gondolod? – szűkültek össze Gabe szemei, mire David úgy érezte, átlépett egy határt. – Ha jól tudom – vette halkabbra hangját –, 97.501 fényévet sodródtam, mert egy másik bolygón megtámadtak, s nem tudtam segítséget hívni. A családom, a barátaim mind meghaltak ennyi év alatt. Nincs senki, akihez hazatérhetnék, nem mintha lenne rá lehetőségem. Ennek ellenére itt vagyok veled, és kiélvezem az életet, amit kaptam.

David átérezte a helyzetét. Mióta anyja meghalt, és családtagjai megtudták, meleg, nem kívántak vele beszélni, barátait lassan elkoptatta az idő és a távolság. Munkahelyein nem tudott jobb viszonyt ápolni ugyancsak melegsége miatt. Ő is egyedül volt, Adamet tartotta családjának, de már az a kötelék is szétszakadt.

– Sajnálom – suttogta szemlesütve, majd témát váltott. – Együk meg, mielőtt elolvad – nyalta meg az olvadó jégkrémet, s Gabriel ugyanígy tett. David figyelte az arcát, s tudta, ha most kettesben lennének, újra hallhatná vágyfakasztó sóhaját, ahogy a hideg csokoládé elolvad a szájában. Helyette csak mosolygott, arca ismét olyan volt, akár a nap, csupa-csupa boldogság.

Mikor befejezték, s meglátta a fiú tekintetét, azonnal tudta, mire gondol, s újra beállt a sorba a következőért. Már épp bontotta kifelé, mikor egy pöttöm kislány a közelükben sírva fakadt. Nem lehetett több ötévesnél, s a földön heverő pálcikás jégkrém után zokogott.

– Kicsim, kérlek, ne sírj! – ölelte át a fiatal nő a lányát.

– Anya, vegyél! – hüppögte.

– Most nincs nálam több pénz, kincsem – simogatta. – Nem tudok.

Gabriel azonnal odasétált hozzájuk, s letérdelt. A nő megszorította a kicsi kezét, s mindketten érdeklődve nézték, mit akarhat tőlük egy idegen.

– Tudod, egy ilyen szép kislánynak nem szabadna itatni az egereket.

– De én nem is itatom őket – hüppögött tovább.

Gabriel elmosolyodott, majd háta mögül előhúzta pálcikás jégkrémjét, s odatartotta a kislány elé. A pici arca felderült, de nem merte elvenni.

– Csak nyugodtan, ez a tiéd.

A kicsi kérdően nézett az édesanyjára, aki Gabriel arcát fürkészte.

– Mami, ez az enyém? – böködte anyját, mire a nő végre elvette tekintetét a számára oly meglepő idegenről, s mosolyogva bólintott.

– Igen, úgy tűnik.

– Tessék – adta át mosolyogva, s lágyan megsimogatta a szőke tincseket. – Aztán nagyon vigyázz erre, különben újra visszatérnek az egerek.

– De bácsi, itt nincsenek is egerek – kapott a jégkrém után, s odaadta édesanyjának, hogy óvatosan bontsa ki neki. Majd kezébe vette, s csillogó szemekkel harapta le a csokidarabkákat.

– Köszönöm – formálta ajkaival a nő, majd lassan elsétáltak. A kislány kacaja még sokáig visszhangzott az utcán.

David észre se vette, hogy Gabrielt bámulja. A fiú önzetlensége mosolyt csalt az arcára, s némi szomorúságot a szemeibe, mikor megsimogatta a kislányt. Le merte volna fogadni, ha a bolygóján marad, remek apa vált volna belőle.

Ahogy továbbindultak, Gabriel szólalt meg.

– Talán tettem valami rosszat? – nézett Davidre. – Mert azóta hozzám se szóltál.

– Nehezen jutok szóhoz – bökte ki. – Mi vagyunk az emberek, mégis te voltál az első, aki odament hozzájuk.

– Sajnáltam a kicsit, és én már úgyis ettem. Nem vagyok telhetetlen – kuncogott. – És ne nevess ki, de úgy látszik, nem nagyon bírom a gyereksírást.

David kikerekedett szemekkel bámult rá, majd hatalmas hahotába kezdett. A járókelők furcsán néztek rájuk, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Hagyta, hogy a könnycseppek végigszánkázzanak az arcán a sok nevetéstől. Gabriel meglepődött, majd elmosolyodott, melengette lelkét ez a szívből jövő kacaj.

A szupermarketben nyüzsögtek a vásárlók. Már délre járhatott az idő, és az emberek szívesen húzódtak be a hűvösbe. Gabriel megkapta a bevásárlókocsit, amit előszeretettel tolt maga előtt.

– Jó érzés – mosolygott Davidre.

– Ennek örülök – bólintott, s magában megjegyezte, milyen apróságok fel tudják vidítani a fiút, akár egy kisgyermeket, aki minden új dologra rácsodálkozik.

A kis kocsi hamar megtelt. David próbált olyan hozzávalókat keresni, melyekből isteni ételeket készíthet a vendégének. Titkon le akarta nyűgözni, látni és hallani akarta a reakcióit, mikor megízlel valami újat.

Ahogy a kasszához értek, Gabriel halkan megszólalt.

– Nem lesz gond, hogy ennyi mindent vásárolsz miattam?

– Van pénzem – mondta kicsit sértődötten.

– Tudom, de most egy idegenre költöd.

David szerette volna kimondani, hogy a fiú számára már közel sem idegen, de csak egy egyszerű – Hülyeség. – csúszott ki a száján, amivel Gabe is megbékélt.

Két tele szatyorral indultak neki, mikor megláttak egy nénit, aki próbálta cipelni megtömött kosarait, de azok túl nehéznek bizonyultak. Az anyó keze remegett az erőlködéstől. Nagy levegőt vett, s próbált tovább araszolni. Az emberek röpke pillantást vetettek csak rá, majd el is fordították a fejüket.

– Kérlek, megfognád? – adta át Gabriel a szatyrokat, s odasétált az idős hölgyhöz. – Segíthetek?

Az anyó gyanakvóan mérte végig, láthatóan nem bízott az idegenekben, de ahogy nézte a tengerkékké szelídült szemeket, s az angyali mosolyt, odanyújtotta a kosarakat.

– Köszönöm, kedveském. Csak a buszmegállóig megyek velük.

– Rendben – bólintott, majd hátrasandított Davidre, s hívogatóan intett a fejével.

– Tudja, drágám, kevés olyan ember van, mint maga – mondta a néni, ahogy kiléptek az ajtón. – Persze nem várom el ezt senkitől – magyarázkodott –, csak jólesik a segítség vén csontjaimnak.

– Tényleg semmiség – mosolygott rá Gabriel. – De nincs esetleg gyermeke, aki segítene bevásárolni?

– Tudja, kedvesem – komorodott el kissé –, nem lehetett gyermekünk az én megboldogult George-ommal, pedig milyen boldogok lettünk volna, ha egy ilyen szép szál fiunk születik.

A busz éppen akkor állt meg előttük, mikor a megállóhoz értek. Míg várták a leszállókat, a néni elbúcsúzott tőle.

– Nagyon köszönöm a segítséget, kedves...

– Gabriel.

– Gabriel – mosolygott az anyó. – Csodás név, Isten hőse. Azt hiszem, találó nevet választottak a szülei.

Gabe nem akarta lelohasztani, hogy igazából Isten nem létezik, legalábbis még egyik bolygón se ütközött bele. Hogy az istenek igazából mi vagyunk, mi döntjük el, mit kezdünk az életünkkel, mi vagyunk sorsunk kovácsai.

Feltette a kosarakat, a néni megpaskolta az arcát, majd becsukódott a busz ajtaja, s elindult. Az anyó vidáman integetett neki.

Mikor Gabriel hátrafordult, David átható tekintete fogadta. Odasétált hozzá, s kérdőn nézett rá.

– Bárcsak minden ember olyan lenne, mint te – mondta halkan, majd megfordult, s útnak indult ideiglenes lakhelye felé, Gabriel pedig mosolyogva követte.

Pár perccel később, mikor egyedül sétáltak a járdán, David megkérdezte, miért mosolyog folyton a napra. Megfigyelte, hogy néha megáll, behunyja szemeit, és élvezi a napfényt, ahogy a többi ember, de ő ugyebár nem volt az.

– Tudod, nálunk, hozzátok képest, sötétség van. A mi bolygónk nagyon messze van a Naptól. Örökös félhomály uralkodik.

– Tehát ezért látsz a sötétben?

– Igen, azt hiszem. Néhány képességem megmaradt ebben az alakban is.

– Azért ezt ne nagyon hangoztasd, nehogy valaki megtudja, és elraboljon tőlem – viccelődött, habár hangjában volt némi félelem és aggódás.

– Nem szándékozlak elhagyni – mondta egyszerűen, mire David szemei kikerekedtek. – Nálatok minden másabb – kanyarodott vissza az előbbi témához. – Minden olyan színes, fényes, és meleg.

– Ó, nyugodj meg, máshol biztos fáznál.

– Tudom, de mégis. Nálunk mindig ugyanolyan a hőmérséklet. Nincs se meleg, se hideg. Gondolom, már rájöttél, hogy mint ruha, nálunk olyan nem létezik.

– Igen, gondoltam erre – vallotta be. – Egy medúzának minek kellene ruha?

– Megkérhetlek, hogy ne nevezz annak? – kérdezte komoly tekintettel, mire David megilletődött.

– Sajnálom, én nem akartalak...

– Tudom – vágott közbe –, csak kissé zavar, hogy annak nevezel, akitől kis korod óta félsz. Nem szeretném, ha vele azonosítanál.

David szeretett volna felnevetni, hogy ilyen meg se fordult a fejében, mióta összebarátkoztak, de a fiú tekintetétől még a lélegzete is kihagyott egy pillanatra. Ott álltak a járda közepén, s le sem vették egymásról a szemüket. David egyszer azt hallotta, ha valakivel egymás szemébe néztek két percig, akkor ott örök kapcsolat alakul ki. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de érezte, Gabe nem lesz az az ember, vagy űrlény, akitől valaha is el akar válni.

Kiabálás hangjára lettek figyelmesek. Nem messze tőlük pár fiatal fiú egy földön fekvő embert csúfolt kántálva.

– Csövi! Csövi! Csövi!

– Hagyjatok! – kiabálta rémülten a hajléktalan, de a suhancok nem tágítottak. Egyikük meghúzta kopott felsőjét, s a zsebben lévő aprópénz a földre hullott.

– Vegyétek fel! – parancsolta az egyik, mire a férfi riadtan térdepelt fel, hogy eltakarja aprócska vagyonát.

– Fejezzétek be! – hallotta David barátja mély kiáltását, melyből csöppnyi harag érződött. – Ha nem hagyjátok békén, hívom a rendőrséget.

A 14-15 éves fiúk látszólag megijedtek, s jobbnak látták elmenekülni. Egyikük utoljára még belerúgott egyet a hajléktalan ütött-kopott baseballsapkájába, majd ő is követte társait.

Gabriel odasietett, letérdelt hozzá, és segíteni próbált.

– Jól van? – ért a karjához, mire a férfi megrezzent. – Kérem, ne féljen!

A hajléktalan lassan feltekintett rá. Szemei fátyolosak voltak a ki nem csordult könnyektől. David is odasétált, de ő szánakozva nézett le rá. Ősz, kócos haja az izzadságtól összetapadt, arcán többhetes borosta virított. Csíkos felsője alatt márkás nadrágot viselt, de oly koszos és elnyűtt volt, akár a cipője, melyből kikandikáltak lábujjai, s a szellő felé sodorta a férfi émelyítő testszagát.

A hajléktalan még mindig görcsösen térdepelt apró érméi fölött. Mikor látta, hogy Gabriel jó ember, lassan kezdte összeszedni őket csontos kezeivel. Gabe nem segített, nem akarta, hogy a férfi véletlenül félreértse, lopási szándéknak gondolja, habár abból a pénzből még egy tisztességes vacsorára se futotta volna.

Mikor az összes apró újra a védelmező zsebben landolt, Gabriel felsegítette az öregembert.

– Tehetek önért valamit? – kérdezte érdeklődve, mire a hajléktalan hasa megkordult.

David nem tudta, ki érezheti rosszabbul magát, ő vagy a férfi. Ám amikor barátja ránézett, ki se kellett mondania, már nyúlt is az egyik táskába a péksütikért, amiket reggelire vett. Ahogy odaadta Gabenek, gondolatban már visszahangzott is fejében a hangja, ahogy valami bölcsességet mond. Például, hogy ne ítéljen elsőre, vagy nem tudhatja, hogyan került ebbe a helyzetbe. És igaza lett volna.

Fiatalon még hitt abban, hogy ha pénzt ad egy hajléktalannak, azzal segíti. Aztán ahogy nőtt, megtudta, hogy sokan italra költik, nem pedig gyógyszerre, élelemre. A városban rengeteg hajléktalan kéregetett, neki pedig nem volt pénze mindenkit kisegíteni. Ha maradt nála egy felesleges szendvics, odaadta, habár nem egyszer hallotta, hogy a kapott ételt úgyis a kukába hajítják. S jöttek a még rémesebb történetek. Csövesmaffia. Hajléktalanok, akiket kiállítanak kéregetni, aztán elveszik tőlük a pénzt, ha pedig nem gyűjtöttek eleget, megverik őket. Nem tudta, ezek után mit higgyen. Minden csövesben kihasznált embereket látott, és nem akart maffiózókat támogatni. Egyre többször fordította el a fejét, hunyta be a szemeit, ha találkozott eggyel.

Gabe egy közeli padra ültette le a férfit.

– Tessék, ezt egye meg! – kínálta.

– Nem fogadhatom el – ellenkezett az öreg, de Gabriel mélyen a szemeibe nézett, mire a férfi könnye kicsordult. – Köszönöm – fogta meg enyhén remegő kezekkel, s miután meggyőződött, hogy tényleg megeheti, mohón harapott bele a csokis rúdba, aztán a sajtos kiflibe, a virslis táskába, majd a pizzás csigába. Arcán egy-két csepp kúszott le észrevétlen. – Ilyen finomat már rég ettem.

David magában felmorrant. Persze, hogy finom, hiszen Gabenek választotta őket.

Ahogy figyelte a fiú aggódó arckifejezését, megdöbbent. Ez a férfi egy idegen volt számára, mégis... Gabriel népéről, úgy látszik, példát vehetne az emberiség.

– Van hol aludnia? – kérdezte hirtelen Gabe, mire David megriadt. Az öreg észrevette ezt, s mosolyogva mondta a fiúnak:

– Hát persze.

David tudta, hogy hazudik, érezte, látta abban a szomorú tekintetben. Elszégyellte magát. Elővette pénztárcáját, s épp adni készült a férfinak, mikor az megállította.

– Nagyon kedves, de hagyja csak, megleszek – mosolygott bús szemekkel. – Bőven elég nekem ez a fenséges ebéd – nézett Gabrielre, s megpaskolta a kezét. – Nagyon szépen köszönöm.

– Nem az én érdemem – mondta Gabe –, most én is hajléktalan vagyok, akit ez a kedves fiú befogadott.

– Akkor önnek is köszönöm – nyújtotta oda jobbját.

David először dermedten állt, taszította a férfi koszos keze, de látva a hálás tekintetet, megemberelte magát.

– Biztos nem kér pénzt ételre? – kérdezte meg.

– Biztos – bólintott –, ám valamit tegyen meg, kérem! – állt fel, s lesöpörte magáról a morzsákat, majd megigazította ütött-kopott ruháját. – Nagyon vigyázzon erre az úriemberre! – nézett Gabrielre.

– Meglesz – mondta komolyan, mire Gabe vidám tekintettel pillantott rá.

– Vigyázzon magára...

– Samuel.

– Samuel – paskolta meg a vállát Gabriel egy hatalmas mosoly kíséretében.

– Isten áldja meg önöket! – hajolt meg kissé, majd felvette a földről a megtiport baseballsapkát, leporolta, s fejébe húzva indult el a járdán.

A két fiú újból egymást fürkészte, végül David szólalt meg.

– Biztos nem vagy angyal?

– Nem tudok róla – felelte nevetve.

Jó hangulatban indultak tovább, de David mégis feltette a kérdést.

– Ugye tudod, hogy hazudott?

– Igen, észrevettem – bólintott, s mosolya eltűnt. – Nagy ez a Föld, és kevés vagyok ahhoz, hogy mindenkin segítsek. Amit ma tettem, azt neked köszönhettem.

– Én fizettem a jégkrémet, a péksütiket, de te voltál az, aki odasétált, aki segíteni akart, és segített. Szerintem ez mindennél többet ért.

– Szívesen tettem, amit tettem – mondta komoly tekintettel. – Épp elég szomorú, hogy nálatok van olyan, hogy hajléktalan.

– Miért, nálatok nincs? – nézett rá kikerekedett szemekkel.

– Nincs – ingatta a fejét, s hangját halkabbra vette, nehogy valamelyik járókelő felfigyeljen beszélgetésükre. – A miénk kis bolygó, csupán 10 millióan laktuk. – David észrevette, hogy múlt időben beszél. Tehát tényleg úgy véli, már sose juthat oda vissza. Elszomorodott kissé. – Nem volt túlnépesedés, mindenki saját otthonnal rendelkezett. Volt munkánk, szabadidőnk, pénzünk. Ellenben nem léteztek börtönök, mert nem volt rájuk szükség. Mindenki boldog volt azzal, amennyit megkeresett.

– Hihetetlen – ámult el David, nem tudta elképzelni, hogy ez a Földön is bekövetkezzen. – Tényleg nincs bűnözés?

– Nincs. Minden szülő arra nevelte a gyermekét, hogy békéljen meg magával, ismerje meg belső értékeit, és úgy döntse el, mi akar lenni. A tudás tiszteletére oktattak, a fejlődés lételemünk volt. Nem vettük el azt, ami a másé, mert tudtuk, hogy megdolgozott érte. Nem létezett éhezés, bűnözés, gyilkolás, háború. Ezt megelőzve, születés után minden fajtámbeli kapott egy chipet, ami megakadályozta a haragot.

– Most is benned van? – képedt el.

– Igen, érzem ebben a formámban is. Ti úgy hívjátok, lelkiismeret.

David elmosolyodott ezen.

Miután megérkeztek a nyaralóba, lepakoltak, kezet mostak, s kezdődhetett a főzőcske. David úgy gondolta, most csak egy egyszerű pizzát süt, és palacsintát készít, hogy ne teljen el vele sok idő. Szerette volna megmutatni a fiúnak a naplementét. Úgy gondolta, biztos örülni fog neki, ha már maga a napsütés ilyen boldoggá tudja tenni.

Gabrielnek feladatokat osztogatott, s ő készséges kuktának bizonyult. David nem egyszer érezte úgy, mintha mindig is együtt főzőcskéztek volna. Természetesebbnek tűnt Gabe jelenléte, mint akármelyik emberé. És a legjobb mégis az a szívből jövő mosoly volt, ami az arcán pihent. Mert örült az emberi létnek akkor is, ha egyedül volt ezen az ismeretlen bolygón, ha a családját, s barátait már elveszítette, s több ezer fényévre kötött ki szeretett otthonától.

David épp vette ki a pizzát a sütőből, mikor egy másodpercre elveszítette egyensúlyát, s elesett volna, ha Gabriel nem kap utána, megégetve kezét a forró tepsivel. Fájdalmasan szisszent fel, mire barátja még jobban megijedt. Visszanyerve egyensúlyát gyorsan letette a tepsit, s a fiút a csaphoz vonszolta, hogy hideg vízzel enyhítse az égés okozta fájdalmat.

– Sajnálom, az én hibám volt – reszkettek vékony ujjai.

– Dehogyis – próbált mosolyogni Gabriel, de a fájdalom ehelyett torz vigyort festett az arcára.

– Nem vihetlek orvoshoz – mondta rémülten –, nem látnának el.

– Nyugodj meg, jól vagyok.

– Ezt is meg tudod gyógyítani? – kérdezte reménykedve.

– Nem, a tegnapit a csókodnak köszönhettem, vagyis az energiádnak.

Csók. David mérlegelt egy pillanatig, engedje-e a fiút újra ajkaira simulni, de a tény, hogy újból hallaná gondolatait, megrémítette. Megrázta a fejét, s a hűtőhöz sietett, hogy jeget vegyen elő a fagyasztórészből.

Pár perc múlva Gabe már sokkal jobban érezte magát, a jeges borzongás jót tett a testének is. David végig aggódó tekintettel figyelte, csak akkor nyugodott meg kissé, mikor a fiú azt kérdezte, mikor esznek végre.

Ahogy várta, a sajtos-sonkás pizza, és a juharszirupos palacsinta is felkerült Gabriel kedvencek listájára. Oly élvezettel habzsolta őket, hogy David szája önkéntelenül is kiszáradt, ahogy a fiút nézte. Számára nem az étel volt kívánatos, hanem maga Gabriel. Szeme elidőzött a tengerkék tekinteten, a fekete szemöldökön, s az apró borostákon, mely még vonzóbbá tették őt számára.

Élvezettel mesélt neki a sok ételről, amit el tud készíteni. Boldogan elevenítette fel az édesanyjával való főzőcskézéseket. A baklövéseket, mikor az étel végül a kukában landolt, de ők csak jót nevettek rajta, és csináltak valami mást. Hiányzott neki az a sok-sok nevetés, hiányzott neki szeretett édesanyja.

Már a nap lemenőben volt, mikor elindultak. Gabriel nem tudta, barátja mire készül, csak azt mondta, sétáljanak egy kicsit. A kihalt partszakasz felé tartottak, ahol előző este útjaik keresztezték egymást.

Leültek a meleg homokba, s levették papucsaikat. Gabriel boldogan tapogatózott lábaival.

– Nálunk nincs olyan, hogy homok – mondta kissé szomorkásan. – Nagyon szép ez a bolygó – nézett Davidre.

– Igen, én is szeretem. Vannak gyönyörű helyek, amelyekre szívesen elmennék. Felfedezhetnék megannyi országot, és kultúrát.

– Miért nem tetted? – kérdezte érdeklődve a fiú.

– Nem is tudom. Adam nem volt az az utazgatós típus. Ő jól elvolt a nagyvárosban. A lényeg az volt, hogy lehetett hol bulizni, sörözni a barátokkal. Valahogy nem érdekelték más tájak. Úgyhogy csak képen nézegettem őket, és vágyakoztam. Szerettem volna ide is elhozni, de mindig akadt valami kifogás. De talán jobb is így, legalább nem emlékszek majd erre a helyre rossz szájízzel.

– Szereted még? – kérdezte hirtelen Gabriel.

– Nem – ingatta szomorúan a fejét. – Azt hiszem, már nem. Sokat töprengtem itt, míg meg nem jelentél. Tudod, holnapután töltöm a harmincat, és ez elég nagy fordulópont nekem, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül a világon. Gondolkodtam, milyen vagyok, mit értem el, hova tartok, és a végeredmény nem nyűgözött le – nevetett fel bánatosan. – Igazából az utóbbi 8-9 év csak elszaladt. Azt hittem, tartok valahová Adam oldalán, mégis itt vagyok. Már rég nem tett semmi igazán boldoggá. Mintha belefásultam volna kicsit ebbe az életbe – mosolygott szomorúan. – Már rég borúsan látom a jövőmet.

– De miért? – kérdezte érdeklődve Gabriel. – Fiatal vagy, előtted az élet.

– Tudom, csak azt hiszem, elvesztem kicsit, és még keresem önmagam.

– Ez ismerős – nézte a fiú a tenger habjait. – Tudod, én sem találtam még egészen magamra.

– Tessék? – lepődött meg David. Gabriel lassan felé fordult, szemeiben fájdalom csillant.

– Jól hallottad – mosolyodott el. – Nálunk az önzetlen szeretet uralkodott. Sok-sok évig tartott önmagunk keresése. Minket nem a vágy vezetett, hanem a szeretet. Mi egy életre választottunk párt, s ezt csak úgy tehettük, ha ismertük saját magunkat, s tisztában voltunk azzal, mire van szükségünk. Én megtaláltam a munkát, amit mindig is szerettem volna csinálni, de ez nem volt elég. Jobban hajtott a vágy, hogy felfedezzek, mint az, hogy megtaláljam az igazit. Mármint ne értsd félre, nem volt kötelező párt találni, de nyilván társas lények vagyunk, akik vágynak a szeretetre.

David megértően bólintott.

– Az utolsó előtti bolygón, amin jártam a Föld előtt, a társaimmal különös népbe botlottunk. Nem voltak épp kedvesek, mondhatjuk úgy is, ha jól céloznak, ma nem lennék itt.

David homlokára barázdákat húzott az aggodalom.

– A népem felvilágosult volt, de a bolygó védelme mindennél fontosabbá vált. Megtiltották a felfedezőutakat, míg ki nem találnak egy biztonságos megoldást más fajok megismerésére. Én persze fellázadtam, hiszen erre tettem fel az életemet. Végül elkötöttem egy hajót, és egyedül indultam útnak. Sajnos a szerencse nem állt mellém, és az utolsó bolygón, amit meglátogattam, menekülés közben meglőtték a hajómat. Leállt a hajtómű, nem tudtam segítséget hívni, csak sodródtam. Reméltem, észreveszik, hogy elcsentem egy hajót, és utánam jönnek, habár tudtam, hogy a nyomkövető chip, ami mindegyikben megtalálható, megsérült. Egy tűt keresni a szénakazalban... kábé így nézett ki a helyzetem. Pár hónap után, mivel nem találtak rám, úgy döntöttem, hibernálom magam. Mikor a hajó felébresztett, már zuhantunk. Nem tudott tovább hibernálni, mert elhasználta az összes energiáját. Megnéztem az adatokat, aztán már csak arra emlékszem, hogy fekszem itt. Fájt az oldalam, és tudtam, hogy megsebesültem. Mivel megérintettél, sikerült emberi alakot öltenem, ezt köszönöm szépen – mosolygott rá. – Elég nehéz lett volna a tudtodra adni, hogy csak így vagyok képes átváltozni. Észrevettem, hogy nem hallom a gondolataidat. Megijedtem, hogy megölsz. Láttam, hogy mozog a szád. Más bolygókon is találkoztam hasonló szervvel, bár kétség kívül a tiéd a legszebb eddig – David erre kissé elvörösödött. – Aztán felém hajoltál, és tudtam, hogy hozzá kell érnem az ajkaidhoz, ha életben akarok maradni, és beszélni akarok veled. Legalábbis reméltem, hogy így lesz.

– Szóval ezért volt, nem csak az emlékeim miatt?

– Az, hogy olvastam benned, talán hiba volt, de látnom kellett, hova kerültem, kell-e félnem, veszélyben vagyok-e.

– Így már azért kicsit másképp néz ki a dolog – sóhajtott nagyot. – Ha ezt előre közlöd, talán nem akadtam volna ki annyira, habár amilyen hangulatban voltam, talán mégis – nevetett kínosan. – Egy kicsit bántott, hogy tudsz rólam mindent. Még Adam se tudott. Először mindent elmondtam neki, de aztán egyre több titkom lett, egyre több kétségem, amit nem mertem vele megosztani. Mindenki előtt titkolóznom kellett, szóval ez úgymond a védjegyemmé vált. Aztán jöttél te, és pár másodperc alatt megismerted az összes titkomat. Kicsit ijesztő.

– Sajnálom – érintette meg David karját, mire az libabőrös lett.

– Jól van a kezed? – váltott gyorsan témát, mielőtt a fiú többre vetemedne.

– Már sokkal jobb, csak kicsit fáj, de azt hiszem, ez az emberi léttel jár – mosolygott.

Szótlanul néztek egymásra, s David szíve őrült kalapálásba kezdett. Azt akarta, hogy ez a pillanat tartson örökké, s ők száz év múlva is ugyanitt üljenek egymás tekintetében elveszve. Aztán a nap kezdett alábukni, mire észrevette, hogy miért is hozta ide újdonsült barátját.

– Szerettem volna, ha ezt a saját szemeddel látod – mutatott a lemenő napra.

Az égen úszkáló felhők narancsszínben pompáztak, míg a tenger habjain a nap egy felkiáltójelet hagyott maga után. David úgy érezte, ez neki szól. Talán itt lenne az ideje, hogy ne a múlton rágódjon, hanem felemelt fejjel nézzen a jövőbe.

Oldalra sandított, hogy lássa, mit vált ki Gabrielből a lélegzetelállító naplemente, de a látványra nem volt felkészülve. A fiú szemeiből könnyek szivárogtak.

– Jól vagy? – riadt meg.

– Persze – nézett rá mosolyogva. – Ez gyönyörű.

– Tudom – bólintott.

– Köszönöm – mondta halkan, s David úgy érezte, közelebb kell hajolnia, hogy jobban lássa azt a tengerkék tekintetet, hogy érezze Gabe illatát, hogy talán, esetleg, ha már nem bírja tovább, ajkaira simulhasson, mert kívánja őt.

Ezt Gabriel is észrevehette, mert ő is kissé felé dőlt. A szemeiben ott csillogtak a könnyek, akár a gyémántok. David még senkit nem látott sírni egy naplemente látványa miatt. Talán mást ez taszított volna, őt viszont mélyen megindította. Meg akarta ismerni ezt a lelket teljesen.

Már alig pár centire voltak egymástól, mikor egy női kiáltásra lettek figyelmesek.

– Cassie, ne! – hallották, s a következő pillanatban egy kutya furakodott közéjük. Vidáman ugrált körbe-körbe, játékra híva őket.

– Cassie? – simogatta meg Gabriel a fekete szőrpamacsot, s az még virgoncabbá vált. – Milyen bársonyos a szőröd – nevetett fel a fiú, magához ölelte az ebet, ő pedig viszonzásképpen megnyalta Gabe arcát.

– Cassie, ne! – ért oda végre egy húszas évei elején járó lány, feltehetően a játékos kutya gazdája. – Nagyon sajnálom – kapta el a nyakörvet, s próbálta maga felé húzni kedvencét –, nem tudom, mi ütött belé, még sosem viselkedett így.

– Kérlek, ne! – nézett fel rá Gabe, mire a lány elpirult, ami beindította David vészcsengőjét. – Kérlek, engedd, hogy játsszon kicsit velem!

– Hát persze, ha nem zavar – engedte el a kutyát, és megigazította virágos ruháját.

– Milyen fajta? – kérdezte érdeklődve Gabriel, miközben felállt, s játékosan jobbra-balra futkározott az ebbel.

– Border collie.

David nem ismerte ezt a fajtát, s felfigyelt arra, mintha a lánynak akcentusa lenne.

– Mi Angliából érkeztünk.

– Biztos szép ország – mosolygott rá Gabe, mire a lány még jobban elpirult.

– Igen, az – bólogatott, közben végigsimított haján, le se tagadhatta volna, hogy szemet vetett a fiúra.

Davidet elfogta a féltékenység. Mit is képzelt? Lehet, hogy Gabriel egy űrlény, de mégiscsak férfi, és egy szóval sem említette neki, hogy meleg lenne, már ha a bolygóján létezett az, hogy homoszexualitás. Az, hogy megcsókolta, mint említette, csak azért történt, hogy életben maradjon. Könnycseppek mardosták a szemeit, ahogy próbálta őket visszatartani. Egy napja ismerte a fiút, mégis ez a felismerés jobban gyomorszájba vágta, mint mikor Adam közölte, megcsalta.

Észrevétlenül felállt, s köszönés nélkül elindult. A lány először zavartan figyelte, majd úgy hitte, az ismeretlen direkt hagyta őket egyedül, hogy esetleg összemelegedhessenek. Kapva kapott az alkalmon.

Mikor Gabriel felnézett, és meglátta, hogy barátja már messze jár, utánakiáltott, de ahelyett, hogy hátranézett volna, futásnak eredt. Érezte, valami baj van. Megpaskolta a kutyát, elköszönt a lánytól, aztán David után sietett. Miután belépett a nyaraló ajtaján, felsietett a fiú szobájához, és bekopogott.

– Bejöhetek? – nyomta le a kilincset, s már nyitott is volna be, ha David meg nem állítja.

– Kérlek, most hagyj egyedül! – mondta bánatosan. – Kérlek!

Gabriel elengedte a kilincset, okult a reggeli esetből. Nem akarta elhinni, hogy újból idáig jutottak. Úgy érezte, mintha nem is aznap történt volna a dolog, mintha Daviddel nem is egy napja ismernék egymást. Talán az emlékei miatt? Tudott róla mindent, és most mégis ott állt az ajtó előtt, és fogalma sem volt, mi lehet a gond, mit tehetett, ami miatt ennyire bezárkózott barátja.

David sokáig kattogott begubózva a szobájába. Megvárta, míg a fiú lezuhanyozik, és elvonul a vendégszobába, csak aztán ment ő is a forró permet alá, hátha a víz lemossa róla rosszkedvét is.

Éjszaka minden vágya volt, hogy mihamarabb elaludjon, és ne gondoljon végre a fiúra, de az égiek nem hallgatták meg imáit, mert még akkor is fent volt, mikor az óra elütötte a kettőt.