David Burns hátrasimította aranybarna haját, majd nagyot szippantott a tenger levegőjéből. Már besötétedett, s ő izgatottan várta a minden évben bekövetkező csillaghullást. Rég érezte magát ilyen szabadnak, és nyugodtnak. Az utóbbi fél évben szinte halálra dolgozta magát. Bár azok után, ami Adammel történt, talán nem is csoda.

A hullámok lágyan ringatóztak nem messze tőle. Mezítelen lábai a finom homokon tapodtak. Mennyire más volt itt, mint a nagyvárosban. A csend és a nyugalom a nyüzsgéssel szemben. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint régen szülőfalujában. Ott volt ennyire megnyugtató a légkör. Édesanyja halála óta oda se látogatott el.

A csillagokat bámulta, s a félholdat. Úgy érezte, ő is csak fél ember. Legalábbis, mióta Adam elhagyta, habár tudta, hogy ez lesz. A folyamatos veszekedések lassan tönkretették a kapcsolatukat. Majd' nyolc évig éltek együtt, ez mégsem volt elég. Minden házimunkát ő csinált, míg társa elment iszogatni a munkatársaival. Szanaszét hagyta a ruháit, nem akart egy gyufaszálat se arrébb tenni. Jó volt neki minden úgy, ahogy volt. Ha hazaért, pihent, telefonozott, internezett, játszott, fel se vette, hogy párja közben mindent megcsinál helyette. Davidet először nem is zavarta annyira, szeretett takarítani, de mikor munkahelyet váltott, az utazgatások kivették minden erejét, és már nem bírta úgy a strapát. Végül a kimerültség arra késztette, hogy tisztázza végre a helyzetet.

Adam először nagyon odaadónak tűnt. Átvállalta a mosogatást, néha elment bevásárolni, olykor próbálkozott a főzéssel is, de pár hét múlva kezdődött minden elölről. A férfinak túl megerőltető volt mindez, és jobbnak látta, ha többet pihen, hiszen mégiscsak ő hozza haza a több pénzt, neki kell többet dolgoznia. Utolsó tőrdöfésként még hozzávágta, hogy az apjának se kellett semmit csinálnia otthon, mert édesanyja mindenről gondoskodott. Adam csak azt felejtette el, hogy anyja négy órában dolgozott, míg apja sokszor tizenkettőben.

Az utolsó cseppnek a megcsalás bizonyult. Mikor ez kiderült, még naivan azt hitte, megmenthetik a kapcsolatukat, amiért felrúgta az egész életét, de Adam már nem akart tőle semmit. Talált valaki mást, valaki jobbat, ki tudja? A lényeg, hogy másnap összeszedte a dolgai egy részét, és elköltözött. Pár napra rá pedig már egy barátja is csatlakozott, és bedobozolták az összes holmiját.

Nehéz volt megszoknia az egyedüllétet. Adam előtt a szüleivel élt, aztán nyolc évig vele. Nem tudta, mivel is tölthetné el azt az időt, amit a fiúra szánt. Fiatal korában rengeteg hobbija volt, de a házimunka és rendes állása mellett már nem igazán maradt ideje semmire, csak Adamre. Ám ha levette volna a rózsaszín szemüveget, talán ráeszmélt volna, hogy az évek során annyira megváltoztak mind a ketten, hogy már nem is azok az emberek voltak, akikkel egymásba szerettek.

David munka- és rendmániás lett. Édesanyja halála után, miután apja kitagadta, muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy értékes. Mindent irányítani akart az életében, tisztán és rendben tartani. Talán ezzel kezdte Adamet ellökni magától, mert a férfi pont az ellentéte lett. Egyedül akkor mozdult meg, ha barátai, munkatársai jöttek hozzájuk, mert nem akarta, hogy lássák, otthon egy rendetlen, nemtörődöm férfi. Kedvesét büszkén mutogatta a többieknek, hiszen isteni ételeket készített, amit mindenki nagyon dicsért. Ám mikor elmentek, visszatért a tunyaság, és folytatódott minden úgy, ahogy eddig.

David behunyta szemeit, élvezte, ahogy a friss szellő a haját borzolja. Már harmadik napját töltötte itt. Most kezdett ráeszmélni, mennyire elfeledte, milyen az, ha végre kikapcsolódik, és pihen. Ha nem a cég ügyeivel van tele a feje, nem azon agyal, mikor mit kell kimosni, mit kellene főzni. Most csak egyet kellett tennie, felemelnie a tekintetét, és végigpásztázni az eget, hullócsillagot remélve.

Visszaemlékezett, ahogy gyerekként folyton az eget fürkészte. Mindig is vonzotta az ismeretlen. Már kis korában kívülről fújta a bolygók neveit. Egyik születésnapjára távcsövet kapott, s azzal kémlelte a csillagokat. Remélte, űrhajós lesz, és egyszer róla neveznek majd el egy csillagot, de aztán felnőtt, és régi álmai feledésbe merültek.

Ahogy felriadt gondolataiból, meglátott egy sebesen tovatűnő csillagot. Behunyta szemeit, és kívánt egyet. Ez gyerekkorában is hatott, bár akkor még hitt a csodákban. Mosolyogva nyitotta ki szemeit, s hirtelen döbbenet lett rajta úrrá. Egy hullócsillag tartott felé. Pislogott párat, de a jelenés nem tűnt el, sebesen közeledett. Meteor, futott át az agyán egy szempillantás alatt. De ha ilyen nagy baj közeledik, azt biztos észrevették volna, és tettek volna ellene. Legalábbis a filmekben ezt látta.

Kiabálni szeretett volna, segítséget hívni, de egy hang se jött ki a torkán. Nem mintha lett volna a közelben bárki, aki meghallhatja. Lába kissé megremegett. A valami, ami tüzes golyóként száguldott felé, egyre nagyobbá vált. El akart futni, de a látvány egyszerűen megbabonázta. Ha meg kell halnia, gondolta, legalább egy ilyen gyönyörű tűzcsóva repítse a másvilágra. Azonban a valami nem ért el a partig, sisteregve a hullámzó tengerbe zuhant hatalmas gőzfelhőt, s csobbanást képezve. Ő pedig csak állt, nem akarta elhinni, amit látott.

Mikor végre magához tért, körbenézett, azonban nem volt körülötte senki. Direkt egy elhagyatott helyet választott, mikor ide sétált, de nem gondolta volna, hogy egy ilyen dolgot senki nem vett észre.

A hullámok erősen fodrozódtak, s mire feleszmélt, egy hatalmas lényt sodortak ki a partra. A sötétben alig látszott volna, de terebélyes teste apró, kékes fénysugarakat bocsátott ki, szinte fluoreszkált. Gigantikus medúzának vélte, habár ha az is lett volna, talán radioaktivitást szenvedhetett, mert nagyobbnak tűnt, mint maga David. Felső része, mert fejnek aligha nézhette volna, kúp alakú volt, közepéből csápok álltak ki. Sok-sok, vastag csáp.

David félt a medúzáktól. Egyszer, mikor kisgyermek volt, s családjával itt nyaraltak, megcsípte egy. Azóta nem szeretett a vízbe menni. Ide is csak azért jött el, mert ezt leszámítva rengeteg szép emlékkel gazdagodott.

Tagadhatatlan, hogy kezei remegtek, mikor közelebb lépett, belül szorongás fogta el, de mégis ott motoszkált benne a késztetés, hogy megérintse. A kékes fény vonzotta magához, mintha hipnotizálták volna.

Ahogy ujjai a lényhez értek, felizzott, s elkezdett átalakulni. Davidet az ájulás kerülgette. Nem tudta, vajon álmodik, vagy csak szimplán agyára ment a sok munka. Remélte, az előbbi, ám a jelenés nem tűnt el. A kékes izzás egyre erősebb lett, valamiféle megmagyarázhatatlan energiahullámot bocsátott ki, szinte vibrált.

David nem érzett pánikot, pedig talán pont most kellett volna igazán félnie. A fény meleg volt, bizsergető, nem árasztott gonosz energiát, ám a biztonság kedvéért hátrált pár lépést. Aztán, egy szempillantás alatt, a fény kialudt, s a lény helyett egy férfitest feküdt a homokban.

A félhold megvilágította vékony, inas testét, sötét haját, izmos combjait, s még valamit... Először nem értette, mi az a sötét az ismeretlen oldalán, de ahogy közelebb hajolt, látta, amint vér patakzik a puha homokra. Hirtelen azt se tudta, mihez kezdjen. Hívjon segítséget? De a szállásán hagyta a mobilját. Menjen el valakiért? Ám mi van, ha a fiú közben meghal? Vagy vonszolja el a legközelebbi helyre? Csakhogy elég sokáig kellett volna cipelnie, hiszen messzire elsétált, hogy egyedül lehessen.

Ijedten térdelt le mellé, s óvatosan megrázta, hogy nyissa ki a szemeit.

– Hé, hallasz engem? – kérdezte rémülten, azonban az ismeretlen nem mozdult. – Kérlek, ne halj meg mellettem! – rázogatta tovább, s a következő pillanatban az idegen szemei kipattantak. Jégkéken izzottak a sötétben, teljesen megbabonázva ezzel Davidet. Mivel a fiú ezután nem mozdult meg, közelebb hajolt, hogy hallja, lélegzik-e még. Beleborzongott, mikor füléhez ért a lágy lélegzet. Kicsit felemelte a fejét, szeme megakadt az idegen ajkain. Szinte csábították. Mikor épp elhúzódott volna, a fiú teste kissé megemelkedett, s megcsókolta őt.

A lélegzete pár másodpercre kihagyott. Egyszerre járta át a rémület, a döbbenet, és egy szikrányi vágy, majd jött a forróság. Az ismeretlen csókja szinte perzselte. Nem tudta Adam egyetlen csókjához sem hasonlítani. Érthetetlen módon, mintha selyem simogatta volna belülről, mintha nem evilági lény csókolta volna. De hát nem ez volt az igazság? Mikor ráébredt erre, a fiú ajkai elváltak tőle, s visszadőlt a homokra. David szótlanul, még mindig döbbenten a sokktól, figyelte őt, majd mikor észbe kapott, az idegen oldalára pillantott, s zavarodottan látta, hogy a sötét folt teljesen eltűnt.

– Bocsáss meg – szólalt meg kissé rekedten a fiú, s próbált felülni –, de szükségem volt az energiádra a gyógyuláshoz.

– Én ezt nem értem – pásztázta végig –, láttam, hogy megsérültél. Na, jó, láttam egy hatalmas medúzát is, szóval ezek után már nem is kellene csodálkoznom, ugye? – nevetett fel harsányan, mint aki bármelyik pillanatban elveszítheti a józan eszét.

Lehuppant a fenekére, s eltakarta a szemeit.

– Ez biztos csak egy rossz álom – ismételgette.

– Nem, én valóságos vagyok – mondta az ismeretlen.

– Ki vagy te? – nézett rá hirtelen. Bár a sötétben nem látszott, de az ő szemei is izzottak, hol a rémülettől, hol az őrülettől.

A fiú jégkék szemekkel bámulta őt, melyeknek fénye már kezdett tompulni.

– A nevem aligha mondana neked bármit is, de a Földön Gabrielnek szólítanátok.

– Egy angyal vagy? – ámult el.

– Nem, ti inkább marslakónak neveztek, bár nem a Marsról jöttem.

David úgy érezte, ezt már tényleg nem bírja ép ésszel. Természetesen hitt abban, vagyis szeretett volna hinni abban, hogy léteznek más lények is az univerzumban, hiszen nem lehetnek egyedül, de találkozni egy idegennel személyesen, erre valahogy nem számított. Hátára feküdt, s a csillagokat kezdte bámulni. Próbálta magát megnyugtatni, ahogy kisfiúként tette, mikor szüleit veszekedni hallotta. Behunyta a szemeit, s mély lélegzetet vett, egyiket a másik után. Pár másodperc múlva arra lett figyelmes, hogy valami nyalogatja az arcát. Először azt hitte, egy kutya talált rájuk. Elmosolyodott, de eszébe villant, hogy a kutyának gazdája is lehet, aki rájuk találhat... Azonnal kipattantak a szemei, s megdöbbenve vette észre, hogy Gabriel az, nem egy aranyos kis eb.

– Mit művelsz? – tolta el magától felháborodva, s kipirulva.

– Tudni akarom, mire gondolsz. Ebben az emberi testben nem hallom a gondolatokat.

– Tessék? – guvadtak ki David szemei.

– Mikor megcsókoltalak, láttam az emlékeidet, s elsajátítottam a nyelveteket. Mindent tudok, amit te.

David csak nézte őt hitetlen képpel, majd hirtelen nevetésben tört ki.

– Ez már tényleg mindennek a teteje.

Mivel Gabriel látta, hogy nem hisz neki, sorolni kezdte az adatokat.

– A neved David Burns, 1986. augusztus 15-én születtél. Édesanyád Mirjam, édesapád Karl. Nincs testvéred. Az egyetlen nagy szerelmed Adam Macklemore volt fél évvel ezelőttig.

– Hagyd abba! – kiáltott rá mérgesen, mikor meghallotta volt párja nevét. – Nem akarok többet hallani – sütötte le szemeit. – Nem tudom, honnan tudod ezeket, de...

– Tőled, már mondtam – vágott közbe. – A mi bolygónkon telepatikusan kommunikálunk, hiszen nincs olyanunk, hogy száj – tapogatta meg ajkait. David felkapta a fejét, s próbálta felfogni a hallottakat.

– Akkor mégis hogyan esztek? – terelődött el figyelme, s kíváncsian várta a választ.

– Nálunk a tápanyag beszívódik a csápjainkon keresztül.

– Szóval mégis medúza vagy – sóhajtott lemondóan.

– Az emlékeid alapján kinézetre valóban hasonlítunk, ám jóval fejlettebbek vagyunk náluk, és még nálatok is, már megbocsáss. Képesek vagyunk agyunk 80%-át is használni. Rendkívül gyorsan tanulunk.

David fellázadt volna a sértés ellen, de Gabriel hangjában nem észlelt semmi bántót. Érezte, ő csak a tényeket közölte, s ha tényleg eljutott ide egy űrhajón, és ennyire magas az intelligenciaszintjük, akkor biztos nagyon fejlettek.

– Mégis milyen messziről jöttél?

– A hajóm a lezuhanása előtt 97.501 fényévet számolt a ti számrendszeretek alapján.

– Úristen, tehát ennyi idős vagy?

– Nem, az én korom földi években mérve, 320 – David elsápadt, a fiú alig nézett ki huszonhatnak. – A 97.501 fényévet hibernációban töltöttem. Ha valaki rám talált volna, akkor a hajó jelzett volna nekem, s felébreszt, ehelyett már csak akkor tette, mikor bekerültünk a Föld légkörébe. Szerencsésnek érezhetem magam, amiért idáig is életben tartott.

David ámulva hallgatta Gabrielt.

– Szóval ez mégsem egy álom – sóhajtotta lemondóan. – És ti valóban léteztek.

– Mi, mint földön kívüli lények, igen – bólintott. – Jómagam tizenkét fajt fedeztem fel életem során.

– Tizenkettőt? – kerekedtek ki David szemei. – Mi eddig senkivel nem találkoztunk.

– Talán mert túl távol vannak innen. Habár én ide sodródtam, de, mint felfedező, nekem se jutott eszembe, hogy ilyen messzire eljöjjek. Csak a közelebbi bolygókat szándékoztam felfedezni, hiszen az utazások így is több évbe teltek.

– Mégis meddig éltek ti, ha már 320 éves vagy?

– 500. Egy nappal sem tovább. A biológiai óránk nagyon pontos.

– És ha betegség ér titeket? Vagy baleset?

– Mi rendkívül tudatos nép vagyunk, így gyógyítóink is arra törekednek, hogy ha valamilyen betegség előjelét fedezzük fel, azonnal meggyógyítsanak. Nálunk nincs olyan, mint a ti gyógyszeriparotok. Mi nem szorulunk pirulákra. Nincs olyan, hogy stressz. Népünk tagjainak nem kell megfelelnie senkinek, csak önmagunknak. Mindenki azt tanulja, amit szeretne, és azt dolgozza, amit mindig is akart. Így lettem felfedező – mosolyodott el. – Már előttem is voltak, akik találkoztak más bolygókon élőkkel, és én is meg akartam tapasztalni ezt az érzést. Sajnos csak a legjobbak juthattak be a programba, mert a régi feljegyzések szerint sok gonosz idegennel találkoztak elődeink. Ezért is hozták létre a pajzsot, mely elrejtette bolygónkat mindenki elől.

David úgy érezte, egész éjszaka el tudná hallgatni Gabrielt. Maga a tény, hogy egy másik bolygóról hallhat, csak ő... Az őrület szelét lassan a kíváncsiság tornádója váltotta fel. Tudni akart mindent. Hogyan képesek átváltozni? Milyen bolygókon járt?... Aztán egyszer csak ráeszmélt, hogy éjszaka van, és a félhold sugarai alatt egy meztelen férfival beszélget, s ha még idegen is, nem lesz mentség, ha valaki véletlenül pont arra jár.

– Nem akarom beléd fojtani a szót, de talán jobb lenne, ha ezt máshol folytatnánk.

Gabriel azonnal megértette, miért mondja ezt. Próbált felállni, de lábai még nem akartak neki engedelmeskedni.

– Segítenél? – nézett fel Davidre, aki már felpattant, s belebújt strandpapucsába.

Egy másodpercre megdermedt, ahogy újra végigpásztázta Gabrielt. Idegen létére vonzó emberi testet öltött, s ez nem hagyta hidegen. Izgatottan lépett mellé, s megfogta Gabe karjait. A fiú nem tűnt többnek 70-80 kilónál, mégse bírta felhúzni. Elszégyellte magát, ennél azért erősebbnek képzelte magát.

– Talán, ha átkarolnálak – vetette fel Gabriel.

Még szerencse, hogy enyhe sötétség uralkodott, mert David nem akarta, hogy lássa rajta, ha kipirul. Úgy érezte, arca szinte ég, s mikor átölelte őt, már ágyéka is kezdett. Azok az idők jutottak eszébe, mikor összejött Adammel, akkor volt ennyire kéjsóvár a teste. Mint szűz fiúnak minden apró érintésre ágaskodni kezdett a férfiassága. Volt párja magyarázta el, hogy ezzel nincs is semmi baj. Adam szerette ezt benne, és ki is használta, amennyire csak tudta.

Lassan sikerült talpra állítania új ismerősét, barátját, maga se tudta, minek nevezze. Mikor egyenesbe kerültek, Gabe nem engedte el, csak ölelte szorosan. Érezte füléhez érni a fülét, s haját, mely lágyan cirógatta cimpáját. Beleborzongott az egészbe. Ennyi idő után újra érezni valaki közelségét...

– Megengednéd, hogy meghúzzam magam ideiglenes lakhelyeden?

Davidnek számítania kellett volna erre a kérdésre, mégis váratlanul érte. Ő talált rá, szóval gondoskodnia kell róla, legalábbis így hitte. Ám később többször eszébe jutott, talán nem is ő talált Gabrielre, hanem a fiú őrá.

– Persze – válaszolta immár nyugodtabban.

– Köszönöm – súgta a fülébe, mire David hátán borzongás futott végig. Kissé hátrált, nehogy megérezze a fiú, hogy gyenge pontjára tapintott, és teljesen feltüzelte őt. Gabriel elengedte, próbált megállni saját lábain. – Szokatlan még nekem ez a test – tapogatta meg mellizmait, hasfalát, majd péniszét kezdte el birizgálni –, de látom, nektek is van csápotok.

David először meghökkent, majd nevetésben tört ki.

– Igen, hát így is mondhatjuk – morzsolt el egy kibuggyanó könnycseppet. Hosszú idő óta ez volt az első nevetése. Nem is emlékezett rá, milyen jó érzés. – Azt hiszem, így mégsem indulhatunk el – nézte Gabriel meztelen testét. – Habár éjszaka van, útközben megláthatnak, és nem szeretném, ha az első éjszakád a börtönben töltenénk.

Levette hosszú kosaras pólóját, és átadta neki.

– Nem sokkal vagy magasabb nálam, szerintem jó lesz rád.

Ott állt félmeztelenül, s hirtelen azt vette észre, hogy Gabriel őt bámulja.

– Fel kellene venned – szólalt meg, mire Gabe a szemeibe nézett. Ha nem lett volna olyan sötét, talán tudta volna, hogy az a valami, ami megvillant a fiú szemeiben, vágy, vagy csupán a hold fényének pajkos játéka.

– Rendben – bólintott.

– Elég hosszú, hogy eltakarjon lent, és reméljük, senki nem fog ránk felfigyelni. Bár lehet, azt mondom majd, hogy berúgtál, és most cipellek haza.

– Hazugság.

Davidet pofon vágta a kijelentés.

– Igen, az – hördült fel –, viszont nem mondhatom azt, hogy bocs, emberek, ő egy űrlény, aki most érkezett a hajóján, ami sikeresen szétesett. Azt hiszem, rögtön bedugnának valami elmegyógyintézetbe. Aztán meg, ha a rendőrök észreveszik, hogy igazából neked nincs is semmilyen igazolványod, a legjobb, ami történhet, a kitoloncolás. A legrosszabb pedig, hogy rájönnek, tényleg idegen vagy, és kísérleteznek majd rajtad.

– Sajnálom – nézett rá bűnbánóan a fiú –, nem akartalak megbántani, csak olyan furcsa ez nekem. A mi bolygónkon halljuk egymás gondolatait, ha akarjuk, így megszoktuk, hogy a másik tudja, mire gondolunk, ezért sincs szükségünk hazugságokra.

– Ez viszont a Föld, és ezen a bolygón nincs olyan ember, aki nem hazudik – mondta még mindig megsértődve.

– Ezt sajnálattal hallom – sütötte le szemeit Gabriel, mire Davidet elöntötte a szégyenpír. Dühe azonnal semmivé foszlott, s először érezte úgy, hogy sajnálja, amiért halandó embernek született.

Szótlanul megfogta Gabe bal karját, átvetette vállán, s elindultak. Lassan tapodtak a finom homokban.

– Kellemes érzés – mondta később Gabriel.

– Ühüm – hümmögött kedvtelenül David.

– Nem akartalak megbántani, de azt hiszem, sikerült.

David nem válaszolt, rá se pillantott.

– Azt hiszem, ez nálatok valamiféle védelmi mechanizmus lehet – folytatta komolyan. – Féltek, hogy ha az igazságot mondanátok, felfednétek valódi éneteket. Túlságosan kinyílnátok, és ezt bárki ellenetek fordíthatja.

– Mikor először hazudtam – szólalt meg halkan pár perc múlva –, talán 5-6 éves lehettem. Míg édesanyám tortát sütött apám szülinapjára, addig én a hálószobájukban játszottam felderítősdit, majd a szüleim ágyán ugráltam, mert olyan régifajta rugós ágyuk volt, amit imádtam. Anya mindig figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert az éjjeliszekrényére tett egy porcelánvázát. Nagy becsben tartotta, mert a nagyijától kapta, aki vigyázott rá, míg az anyukája dolgozott, mert egyedül nevelte. Nagyon szerette őt, de sajnos meghalt, mielőtt megszülettem volna. Folyton tisztogatta, s néha észrevettem, hogy a vázán lévő motívumokat fürkészi. Picit féltékeny is voltam rá, hiszen mit tudhat egy élettelen tárgy. Aznap véletlenül lelöktem a padlóra, s darabokra törött. Anya nem hallotta meg, a rádiót hallgatta, s dúdolgatott. Azt se tudtam, mit tegyek, teljesen megrémültem. Azt hittem, meg fog utálni, ha megtudja, én tettem. Pont kapóra jött Mabel, a szomszéd macskája, aki előszeretettel osont be néha hozzánk, mikor anya főzött. Rendszerint nem zártam be rendesen az ajtót, ha bejöttem az udvarról. Kapva kaptam az alkalmon, és kiszaladtam édesanyámhoz, hogy Mabel beszökött, és összetörte a vázát. Sose felejtem el a riadt tekintetét, ahogy eldobta a fakanalat, s beszaladt a szobába, aztán pedig a zokogását, mely sokáig nem akart abbamaradni.

Gabriel nem akart közbevágni, nem akarta emlékeztetni, hogy ő ezt mind látta. Úgy látszik, az emberi lényeknek szükségük van arra, hogy meséljenek, hogy kibeszéljék a fájdalmukat, gondjaikat.

– Kérdezte tőlem, hogy nem én törtem-e el, de kisírt szemeit látva még jobban megijedtem, hogy nem fog szeretni többé. Az volt az egyetlen hazugság, amit édesanyámnak mondtam. Ő volt az egyetlen, akinek soha többé nem hazudtam. Elmondtam, ha rossz fát tettem a tűzre, ha rossz jegyet kaptam a suliban, vagy épp azt, hogy me... – ekkor megállt, s Gabrielre sandított, majd sétáltak tovább. – Szóval, hogy más vagyok, és ő olyannak fogadott el, mint amilyen vagyok. Mikor 5 évvel ezelőtt a kórházban elbúcsúztam tőle, elmondtam, hogy én tettem. Azt felelte, rájött, de azt szerette volna, ha én vallom be. Megnyugtatott, hogy bár rendkívül fontos volt neki az a váza, de később rájött, hogy a nélkül is sokat emlékezhet a nagyijára.

Szótlanul sétáltak tovább, a város fényei egyre közeledtek feléjük, ám a tenger habjainak surrogása meghittséget varázsolt köréjük.

– Ne kérdezd, hogy miért mondtam el! – szólalt meg végül. – Talán bizonyítani akartam, hogy én más vagyok, mint a többi ember, de igazából én is folyton hazudok. Nem direkt, néha csak úgy jön. Ha megkérdik, hogy vagyok, és hazudnom kell, hogy jól, mert senkit nem érdekelnek a bajaim. Ha barátnő iránt érdeklődnek a munkahelyen, és azt kell mondanom, hogy most szakítottunk, mert ők ki nem állhatják a melegeket... Ha minden ember olyan lenne, mint te, akkor talán tényleg nem lenne szükség hazugságokra.

– Örülök, hogy ezt gondolod – mosolyodott el Gabriel. – Tudod, nálunk mindenki tisztában van azzal, hogy a bizalom az egyik legfontosabb dolog. Az alapja egy szilárd kapcsolatnak, legyen az szülő-gyerek, vagy két szerelmes, két barát közötti viszony. Afféle kapocs, mely nem tűri a hazugságokat. Nálunk nincs olyan, hogy válás, mi életünk végéig azzal maradunk, akit párunknak választottunk.

David szeretett volna erről többet tudni, de elérkeztek a nyaralókhoz. Tíz gyönyörű ház állt nem messze egymástól. David jobbról a harmadikat bérelte. Nem volt épp olcsó, de azok után, hogy az élete kissé gallyra ment, nem tudta, mire is kellene gyűjtenie, nem igazán voltak már céljai, így egy szép helyet választott, hogy két hetet nyugodtan pihenhessen, s rájöjjön, mit is akar az élettől.

A legszélsőben, úgy látszott, bulizó fiatalok lakhatnak, mert bömbölt a zene, és ordibálások, nyerítésnek is beillő nevetések hallatszottak ki. A tornácon lévő székeken a bentről kiszűrődő fényben lányok és fiúk csókolóztak. David egy kicsit irigyelte őket, ez neki ilyen formában soha nem adatott meg. Sose kürtölte világgá szerelmét. Adammel sokáig titkolták a kapcsolatukat. Édesapja is csak a temetés után tudta meg, és a veszekedés több volt, mint megalázó. Azóta se találkoztak.

– Szerelmesek? – kérdezte Gabriel, felmérve a helyzetet.

– Csak hormonbombák – sóhajtott, s lassan elindultak. Remélte, túlságosan el lesznek foglalva egymással, hogy észrevegyék őket.

– Hé! – hallatszott egy éles kurjantás, mire David megdermedt. Az ajtóban egy magas fiú állt, s úgy tűnt, teljesen be van rúgva. – Hol van Mary? Hol van az én kis Marym?

Mindenki nézte őt, majd valakitől választ kaphatott, mert a következő pillanatban hátrafordult, s eltűnt a többi fiatal között.

– Azt hiszem, mehetünk – sóhajtott mélyet David, szíve szinte kalapált.

Már épp a bejárati ajtóhoz értek, mikor sziréna hangjára lett figyelmes, s az ütő azonnal megállt benne. Reszketve vette elő kulcsait, s próbálta belegyömöszölni a pici, sötét lyukba, de sehogy sem akaródzott neki.

– Segítsek? – állt mellé Gabriel. Lágyan megfogta a kezét, majd kivette a kulcscsomót. Játszi könnyedséggel nyitotta ki az ajtót, majd besiettek. David gyorsan az ablakhoz állt, s kikémlelt. Azt hitte, értük jöttek, de, nagy megkönnyebbülésére, a hangos fiatalok nyaralója felé vették az irányt.

– Talán megúsztuk – dőlt a falnak, s nagy levegőt vett.

Az előtér, ahol álltak, nappaliként funkcionált. A félhold gyenge fénye alig hatolt be hozzájuk, ám szemük már így is hozzászokott a sötétséghez. David persze rögtön meglátta Gabrielt. A kékes izzás tompult, de még mindig nem tűnt el a szemeiből. Talán két-három lépésre állt tőle, s őt figyelte.

– Köszönöm – szólalt meg, s közelebb lépett, immár egyedül. Úgy tűnt, kezd hozzászokni új testéhez.

– Szívesen – válaszolta, s kissé megijedt, mikor testközelbe kerültek. Nem tudta, a fiú vajon most mit akar tőle. Még ajkain ott perzselt a csók emléke, ami minden eddigi csókot felülírt az emlékezetében.

Hátrahúzódott volna, de a fal elállta az útját, így csak várt összeszorított ököllel, kalapáló szívvel. Gabriel még közelebb lépett. Mikor már semmi nem választotta el őket, átölelte.

David meglepődött, nem épp erre számított. Letorkollta magát, majd enyhén megveregette Gabe hátát, akár egy jó barát.

– Jó ember vagy, David Burns – suttogta a fiú, s mikor Gabriel haja súrolta fülcimpáit, önkéntelenül is beleborzongott. Ha új barátja észre is vette ezt, nem szólt. Elengedte, s hátrébb lépegetett.

– Mivel én vagyok most a házigazda, meg kell tudnom, hogy éhes vagy-e, vagy szomjas. Egyáltalán ehetsz a mi ételeinkből? – kérdezte kissé rekedten David.

– A testem mindig olyanná alakul, amit az aktuális bolygó megkíván, így szerintem nem lesz semmi gond, bármit eszek, vagy iszok.

– Rendben, akkor nézünk valamit – lökte el magát a faltól, s lassan lépkedett a konyháig. – Tudsz követni? – nézett hátra.

– Persze, látok a sötétben.

– Na, hiszen – pufogott kissé. – Talán még repülni is tudsz.

– Ebben a testben sajnos nem.

– Még szerencse – élcelődött.

Amint beértek, David felkapcsolta a villanyt. Egy takaros kis konyha vette őket körül ebédlővel egybekötve. Már épp azon törte a fejét, mit adjon Gabenek, mikor ránézett, s eszébe jutott, talán előbb fel kellene öltöztetnie.

– Ülj csak le – húzta ki az egyik széket –, mindjárt hozok neked alsót és rövidnadrágot.

Majd felcaplatott az emeletre, s az egyik szobában kutakodni kezdett. Még szerencse, hogy többet hozott magával, mint kellett volna. Szeretett felkészülni mindenre. Habár Gabriel érkezésére aligha lehetett számítani.

Mikor leért, a fiú a hűtőt nézegette.

– Nincs benne most valami sok kaja – próbált védekezni –, nem számítottam vendégre.

– Semmi baj – mosolyodott el Gabe. – Nem akartam kutakodni, csupán körbe szerettem volna nézni.

– Csak nyugodtan. Ez most a te nyaralód is.

Gabriel átható tekintete szinte megdermesztette.

– Mondtam valami rosszat? – nézett rá kérdően.

– Nem – ingatta fejét. – Szóval ezek a ruhák? – váltott témát.

– Igen. Remélem, jók lesznek. Arra gondoltam, holnap esetleg vehetünk párat neked, ha ezek nem megfelelőek méretben. Bár szeretek itt bő ruhákat hordani, főleg így nyáron.

Figyelte, ahogy Gabriel felveszi az alsót, ahogy a póló alól felsejlik férfiassága. Mire észbe kapott, már magán hordozta a fiú tekintetét. Kipirulva fordult el, s a hűtőhöz sietett.

– Már éjszaka van, ha nem baj, nem kezdek el főzőcskézni, de reggel biztos összeütök valami finomat. Néhány szendvics megfelel addig?

– Persze – bólintott Gabe –, azt eszem, amit kapok.

– Rendben – mosolygott, s elővette a hozzávalókat.

– Segíthetek? – kérdezte segítőkészen a fiú.

– Most nem – nézett rá kedvesen –, gyorsan megleszek ezzel. Majd legközelebb, ha nem baj.

– Nem – ingatta a fejét.

David tányérokat vett elő, megkente a zsömléket, zöldségeket vágott beléjük, s Gabrielt kérdezgette.

– Szóval, ha nincsen szátok, akkor mit esztek?

– Létezésünkhöz folyékony tápanyag szükséges, ami felszívódik a csápjainkon keresztül, és beépül a sejtjeinkbe. Tíz ilyen anyag létezik a bolygónkon.

– Tehát olyan, mintha én csak tízféle ételt ehetnék?

– Igen – bólintott Gabe.

– Hűha – lepődött meg –, ez nem hangzik valami jól. Itt a Földön rengeteg ételből lehet választani. Szeretek főzni, de én is csak töredékét tudom elkészíteni. És nem ezek a mesterművek – mutatta fel a szendvicseket kuncogva.

Odatette Gabriel elé a tányért, s leült mellé.

– Jó étvágyat!

– Neked is – bólintott, s beleharapott az egyikbe.

A fiúból elégedett nyögés szakadt fel, mire David szemei kikerekedtek.

– Ez fantasztikus – nyammogta, s újabbat harapott belé.

– Oké, oké, csak lassan, meg ne fulladj itt nekem! Ma már tényleg csak ez hiányozna – sóhajtott. – Már látom is a holnapi főcímet, az első földönkívüli utolsó vacsorája.

Gabriel lassított, s alaposan kiélvezett minden rágást, minden falatot. Davidnek pedig muszáj volt elterelnie gondolatait, mert, ahogy nézte a fiú arcát, ajkain végigfutó nyelvét, önkéntelenül is megkívánta. Nagyot nyelt, majd ő is nekiesett a szendvicsnek, bár inkább valami másra éhezett.

Az éjféli vacsora után megmutatta Gabrielnek a zuhanyzót, s magára hagyta, hogy lemossa az út porát, ő pedig elmosta a tányérokat, majd ledőlt a nappali kanapéjára, s várta, hogy a fiú megjelenjen. Mikor Gabe lesétált a lépcsőn, David már az igazak álmát aludta. Óvatosan feltette a lábait, s a kisasztalon lévő plédet ráterítette. Pár pillanatig nézte őt, majd ujjaival beletúrt a selymes tincsekbe. Rendkívül kellemes érzés volt, szinte beleborzongott. Sok bolygón járt már, mégis most először érzett ilyet. Nem tudta, ez vajon a Föld, vagy vendéglátója hatása, de kezdte azt hinni, nem hiába került ide.