Ültem a suliban és éppen jól elvoltam, Random Osztálytárs kigúnyolt, az ilyen meg sem kottyan. Kicsengettek. Nagy nehezen felemeltem az üres táskámat, aztán visszapakoltam minden cuccomat, ami előbb kiborult. De jó érzés, a húsz kilós táska mintha tollpihe lenne. Üresen nagyon nehéz! Utána pedig odamentem Random Osztálytárshoz és megmondtam neki a magamét:
-Ne csúfolj ki az orrom miatt, mert megmondalak! Ez nem óvoda, nem vagyok Pinokkio. Ez a hét méter pedig semmit sem jelent. Ha továbbra is csúfolsz, eskü megmondalak a tanár úrnak, kiscsoportos! Nyolcadikban már nem illik az ilyesmi!!!
Miután elintéztem, kiléptem a folyosóra, és szokás szerint átlépkedtem az össze-vissza tekergő csöveket. Egy lézeres riasztórendszer semmi ehhez képest. Tudniillik, túl vékonyak az iskola falai, nem férnek el benne a csövek. De jó, utolsó óránk tesi. Most mehetek a Talált Tárgyakra jelmezt csinálni. Sokan voltunk, mert későn indultam el. Már csak egy szabad varrógép maradt. Két perc alatt megvolt a békaruhám. Fél kilométer után odaértem a tesiterembe. A szokásos program. Ott volt a szokásos játékautomata. A szokásos osztálytársak. Gyorsan felültem hozzájuk a kosárpalánkok tetejére és megfogtam a nyílpuskát. Aki esetleg nem tudná, azért kell, mert ahány játékot kilövünk, annyi ember esik ki. Olyanok a játékok, mint az aktuális jelmezeink. Lőttem. Az üvegről visszapattant és kilőtte a tetőablakot, ami tízszer olyan vastag üvegből készült. Egyest kaptam. Legalább nem fogok negbukni a sok ötösöm miatt. Aznap boldogan sétáltam hazafelé.

Sziasztok, tetszik az új könyv? Egy kicsit furcsa a stílusa, de majd még csiszolok rajta.