Milán szemszöge

November 20.

Egyszer megígértem Dorcinak, hogy nem fogok többet cigizni. Mielőtt megsimertem, nagyon sokat szívtam, de ő utálja a szagát, meg magát az egész dohányzás-témát, mert a nagypapája amiatt halt meg.
A sors fintora, hogy most mégis miatta vettem kézbe újra ezt a szart.
El szoktam az ízétől, így elsőre nem is esik jól, de aztán mégis jó érzés, ahogy beáramlik a tüdőmbe a füst, és jó nézni a kifújt felhőt. Mintha az összes gondomat kifújnám vele együtt.

Tudom, hogy nem kéne. A lelkiismeretem folyton eszembe juttatja, hogy ezzel megszegtem az ígéretem. De nem teszem le, nem dobom el a csikket, már csakazért sem.

És nem csak ezt az ígéretemet szegtem meg. Megszegtem azt is, amit magamnak ígértem: hogy nem használom ki azt, hogy Dorci belém van esve. Hiszen ez annyira nyilvánvaló volt, akármennyire is próbálta titkolni, rájöttem egy ideje. De amikor a film után hozzám bújt, olyan rohadt cuki volt, hogy nem bírtam magammal. Még most sem hiszem el, hogy majdnem megcsókoltam. Amikor az ölemben ült, a meglepődött arcával, olyan rohadt szépnek láttam, mint még soha. Soha nem néztem rá azelőtt így. Lányként. Olyan lányként, aki akár az enyém is lehetne.
És akkor egy percre akartam. Akartam, hogy az enyém legyen. Teljesen az enyém.

Előtte nap csak poénból mondtam neki, hogy lenne ötletem, hogy mit csináljunk, kíváncsi voltam, mit reagál rá. Láttam, hogy nagyon zavarba jött, és őszintén, én is hülyén éreztem magam utána, de nem is tudom, mit vártam, hogy mi lesz. Reggel nem tudom, minek mentem elé, nem tudom, miért vártam a kapuban, mintha a csajom lenne. És főleg nem tudom, hogy miért öleltem meg, és pusziltam meg a nyakát. Talán vonzott az illata, amit akkor még kellemesebbnek éreztem, mint máskor. Vagy már akkor is vonzott a gondolat, hogy talán egyszer az enyém lehetne.

Nem mondom, hogy soha sem jutott még eszembe előtte, hogy összejöhetnénk. Szép lány, kedves, okos, de lehet vele hülyülni is. Megvan benne minden, ami kell, de valamiért mégsem hiszem, hogy hosszú távon jók lehetnénk egy kapcsolatban.
És ahogy most belegondolok, nem is akarom. Ő egy barát, az is marad, már ha szóba állunk még egymással.

Jól otthagytam tegnap. Meg akartam bántani, hogy ne szeressen. Mintha az olyan gyorsan menne, elfelejteni valakit. Az első valószínűleg sikerült, a másikat nem tudom. De ha tényleg szerelmes belém, akkor az nem múlik el csak így. Mégis remélem, hogy elfelejt majd egy idő után.

És ez, aki itt szívja a cigit egy kihalt focipálya mellett, ez annyira nem én vagyok. Suliba kéne lennem. Én sem szoktam lógni. Oda indultam reggel egyébként, de aztán meggondoltam magam. Helyette idejöttem a pályához, ahova egyszer őt is elhoztam. Még szeptember végén volt, fagyit ettünk, és punk-rockot hallgattunk.
Most voltak itt mások a suliból, idősebbek, akik csak elugrottak ide suli előtt bandázni meg szívni, ők kínáltak meg engem is, és elfogadtam a felém nyújtott szálat.

Kezdem érteni, miért menekülnek annyian a dohányzásba a problémák elől. Valahogy kititsztítja a gondolataimat, és segít tisztán látni. Régen is ezért szoktam rá.  Mikor kiderült, hogy a szüleim válnak, és anyával meg a nővéremmel elköltözünk, dühös voltam. Haragudtam mindenre és mindenkire, és lázadni kezdtem. Megnövesztettem a hajam, rászoktam a cigire, és a rosszfiúkkal bandáztam, akiktől anya eltiltott. Csakazértis.

És persze volt ott egy lány is, miért ne lett volna. Hollófekete, tépett haj, orrpiercing, tetoválás. Két évvel idősebb volt, az egyik srác nővére. Megtetszett, és ezt ki is mutattam. Beszélgetni kezdtünk, egyre többet. Tudtam, hogy pár hónap, és én elmegyek, de addig is ki akartam élvezni. Nagyon tetszett a csaj, kavartunk, és egyszer egy buliban meg is csókoltam. Nem akartam tovább húzni az időt. Visszacsókolt, és volt valami bizsergető érzés abban, ahogy egy sötét sarokban smároltunk. Amikor azonban tovább akartam menni, és elkalandoztak a kezeim, megállított. Nem lehet - mondta - ennyi elég volt egyszerre.
Rohadt mérges lettem, bántott az elutasítás. Otthagytam mindenkit, és hazamentem.

Mintha ennyi szar nem lett volna elég egy estére, otthon az fogadott, ahogy apám éppen teljes erőből felpofozza a nővérem. Alíz elesett, beverte a fejét, és agyrázkódása lett. Anya ezután feljelentette gyermekbántalmazásért, és három évre lecsukták.

Aztán ideköltöztünk, és megismertem Dorcit, a szöges ellentétét annak a lánynak. Dorcit segített, hogy jobb legyek, leszoktam a cigiről, és megnyugodtam. Olyan volt ő nekem, mint egy terápia.
És most elcsesztük. Nem tudom, mi lesz velünk ezután. Nem is bánom, hogy nem mentem ma suliba, nem tudnék mit mondani neki.

Miután elszívtam a cigimet, ültem még egy ideig a padon, aztán elindultam haza.