November 19.

Reggel már az ébresztő előtt felpattant a szemem, és mivel képtelen voltam visszaaludni, vagy egyáltalán feküdni, inkább felkeltem. Folyton Milán járt a fejemben, és az, hogy milyen lesz a tegnap történtek, illetve az éjszakai üzenet után újra a szemébe nézni. Megpróbálom teljesíteni amit kért, vagyis megprólok majd úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna. Mivel megint csak túlgondolom. Valószínűleg. És nyilván ezt nem lesz egyszerű betartani. Nyilván nem. Persze azért megpróbálom, hiszen nem akarom elrontani a barátságunkat.
Felvettem egy egyszerű sötétkék farmert és egy halványsárga vékony pulóvert, majd a konyhába érve jutott eszembe, hogy senki nincs itthon, ugyanis anyáék tegnap elutaztak Egerbe öt napra, és csak a hétvégén jönnek haza. Tehát ez egyet jelent : zeneeeeee! :D
Leraktam a telefont az asztalra, majd beraktam egy Green Day lejátszási listát, és közepes hangerőn elindítottam. Az első szám rögtön a kedvencem, vagyis  Milánnal közös kedvencünk, a  Boulevard of Broken Dreams volt, amit meghallva rögtön elöntött egy kellemes meleg érzés. Eszembe jutott, amikor először hallgattuk meg közösen ezt a számot, miközben egy tök üres utcában sétáltunk. Furcsa egybeesés, hogy egy elhagyatott utcán sétálva hallgattuk azt a dalt, aminek az az első sora, hogy
,, I walk a lonely road ", vagyis,, egy kihalt úton megyek".
Ilyen gondolatok közepette láttam meg az órán, hogy már 7:00 van, és én még nem is reggeliztem. A hűtőben találtam egy joghurtot, aztán eszembe jutott a tegnap reggeli kakaós csigám, aminek a másik felét a táskám a dobtam, és emlékeim szerint nem ettem meg. Meg is találtam szegényt, kicsit kilapulva. De azért finom volt. :)

Miközben a farmerdzsekimet vettem fel, belenéztem a tükörbe, és észrevettem, hogy még meg sem fésülködtem. Cifra mondatok közepette visszamentem a fürdőszobába, kifésültem a hajam, és mivel nem volt kedvem összekötni, ennyivel meg is voltam.

Az ajtón kilépve majdnem frászt kaptam, amikor megláttam a kapuban Milánt. Soha nem jött még elém, nem is értettem, hogy mit keres itt.
-Szia! Hát te hogyhogy itt vagy? - kérdeztem tőle.
-Neked is jó reggelt - mosolygott rám - gondoltam eljövök eléd, aztán mehetünk együtt a suliba.
-Ja, okés - mondtam, majd bezártam a kaput, és odaléptem hozzá. Nem tudtam, hogy most mi legyen, szeretné-e, hogy megöleljük egymást, vagy csak induljunk el, de végül megválaszolta a kimondatlan kérdésemet.
-Na, azért egy ölelés lehet? - kérdezte Milán egy halvány mosollyal az arcán.
-Persze - válaszoltam halkan, mire ő a derekamnál fogva magához húzott, és az arcát a vállamba fúrta. Én is szorosan átöleltem, majd hosszú percekig csak álltunk ott egymást átölelve. Úgy éreztem, hogy akkor, azokban a percekben megváltozott köztünk valami. Nem tudom megmondani , hogy pontosan mi is volt az, de valami megváltozott. Hirtelen kellemesen megborzongtam, ugyanis Milán egy puszit nyomott a fülem mögé. Ezt követően azonban eltolt magától, majd egyet hátralépve így szólt:
-Szerintem indulunk kéne - mondta, én pedig bólontottam egyet, és egymás mellett csendben elindultunk a suli felé.
Cikáztak a gondolatok a fejemben. Ez most tök olyan volt, mintha együtt lennénk. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a kéretlen gondolatot.

A kínos csendet Milán törte meg.
-Mondjak egy viccet?
-Persze - mosolyogtam rá.
-Miért füstöl a kórház kéménye?
-Öhm nem tudom.
-Fő az egészség! - mondta vigyorogva, én pedig elnevettem magam.
Ezután visszatért közénk a szokásos hangulat, nyoma sem volt a kínos csendnek.
Ráadásul megbeszéltük, hogy  délután Milán átjön hozzánk, és megnézünk valami filmet, ami régóta tervben volt már, csak mostanában valahogy mindig elfelejtettük. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a délután közel sem úgy fog alakulni, ahogy terveztem. Nem is sejtettem, hogy a filmezésből végül olyan dolog lett, amit álmomban sem gondoltam volna...