Pár nappal a történtek után még mindig elképesztő teher nyomta nyolcunk vállát. Mi öten, elsősök, főleg nehezen kezeltük. A többieknek én segítettem kordában tartani a gondolataikat, de ez rengeteg energiámat felemésztette. Aznap például falat másztunk.

- Mit tudtatok meg a gyakorlaton amitől ilyen gyorsak vagytok? - üvöltözte utánunk Katsuki, mikor mi öten már rég fent voltunk a többiek meg még lent szenvedtek.

- Nem beszélhetünk róla, bocsi. - válaszolta Eijirou.

Ebédnél Izuku három percen keresztül maga elé a katsudonjába.

- Nem eszel? - kérdezte kedvesen Shouto.

- E-eszem! Eszem! - kezdett gyorsan enni. Én csak megvontam a vállam és ettem tovább a soba-mat.

- Mióta elkezdődött a gyakorlat folyton komolynak tűnsz. - jegyezte meg Shouto. Anyám, kellett nekem szocializálni...

- Té-tényleg? - dadogott Izuku. Miért nem bír hazudni? 

- Ha reménytelennek érzed magad mondd el! Barátok vagyunk! - tette a vállára a kezét Iida. - Ezt mondtad nekem mikor fura voltam. Emlékszel?

Izuku arcán lefolyt néhány könnycsepp.

- Kicsim...? - karolta át rémülten Shouto.

- Jól... jól vagyok. - szedte össze magát. Gyorsan rendbe tettem az agyát és az érzelmeit hogy tartani tudja magát, aztán majdnem leájultam a székről. Öt ember érzelmeit és gondolatait kell folyamatosan kontrollálnom. Ez azért elég fájdalmas tud lenni...

Két nap múlva késő éjszaka az ágyamon ücsörögve festettem. A képem Erit ábrázolta. Egy vörös székben ült, és egy madármaszkos ember a kötéseket csavarta le róla. Megfigyeltem hogy az érzelem olvasást ha kiterjesztem akkor ha elég erős érzelmet fogok láthatom egy pillanatra az adott személyt akinek az érzelmét befogtam. Eri... retteg. Folyamatosan. Most épp a legutóbb látott képet örökítettem meg. Volt már pár. Az egyik egy ágyban fekve ábrázolta, a másik könnyes szemmel, a harmadik úgy hogy egy ajtó mögött bujkál. Ezt a hármat már mutattam a többieknek, és most készül a negyedik.

Amikor így festek, nem ÉN festek. Az agyam magától vezeti az ecsetet. Én csak rákoncentrálok a képre, és puff! szinte odaterem a vászonra. 

Hirtelen megrezzent a telefonom. Kaptam egy üzenetet hogy holnap menjünk be az irodába.

- Ti is megkaptátok? - kérdezte Eijirou mikor mind odaértünk már a társalgóba.

- Meg. - bólintottunk szinte egyszerre. Eljött hát a cselekvés napja...

Másnap megkaptuk az összes információt.

- Midoriya! Katsumi! Csináljuk meg! - kezdett el furán integetni mindkét kezével Mirio.

- Hát, a senpai újra a régi. - súgtam Izuku fülébe, mire ő felnevetett.

- Igen! Megcsináljuk! - csatlakozott Miriohoz Uraraka, Eijirou, és Nejire. Már négyen ugráltak fel-alá.

Mind felvettük a hősruháinkat. Én közbe megint átalakítottam egy kicsit. Fekete nadrág, lila magasszárú bakancs és világoskék kapucnis pulóver. Egy olyan szemüveg ami takarja a szememet, szóval nem látszik ha világít, és az ujjatlan bőrkesztyű maradt. Tudom, zseniális. De legalább megfelel a céljaimnak.

A rendőrség előtt megkaptuk a regisztrált gonosztevők képességeit. Nyolc harminckor már a Nyolcszoros Megtisztulás központja előtt álltunk. Mikor a rendőrfőkapitány be akart csengetni egy óriási madárfejű izé rontott ki a kapun.

- Ti menjetek! Ezt a Ryuukyuu iroda elintézi! - mondta Ryuukyuu miután átváltozott és lefogta a gonosztevőt. Úgy tettünk ahogy mondta. Bent egyből három ember volt. Megsoroztak minket tüskékkel és hasonlókkal, de egy portállal visszalőttem rájuk az egészet. Ezúttal mindenképp megmentjük Erit. Mindenképp...

Elég könnyen leértünk az alagsorba.

- Zsákutca..! - lepődött meg Fat Gum. - Nighteye, biztos nem tévesztetted el?

- Nem.

- Majd én megnézem! - mondta Mirio. Odalépett a falhoz és a fejét átdugta rajta. - Ahogy sejtettem. Folytatódik az alagút. Csak eltorlaszolták egy fallal. - magyarázta.

- Tudsz mutatni nekem egy képet? - kérdeztem, mire bólintott. Belenéztem az agyába, és ott volt a folyosószakasz. - Oké. Siessetek, mert sokan vagytok. - mondtam, majd megnyitottam az átjárókat. A fal túloldalán bukkantunk fel ismét.

- Satchi! - kapott utánam Izuku mikor kis híján elájultam. - Van valakinél tej? - kérdezte.

- Tej? Van! - nyújtott neki egy dobozt Fat Gum.

- Köszönöm. - mondtam miután megittam az egyliteres doboz tartalmát. Hirtelen elkezdett az egész alagút remegni és össze-vissza hullámozni.

- Előre megyek! - mondta Mirio.

- Várj! - szóltam utána. - Átváltoztatlak madárrá. Harminc percig szabadon fogod tudni használni, oda-és visszaváltozni. Menj. - mondtam miután átváltoztattam. Kell nekem ilyen hülyeségeket csinálni... harminc perc. Ennyi időm volt míg kómába esek. Mirio eltűnt a folyosó vége felé a sötétben...

Hirtelen leestünk egy verembe. Három ember volt ott. Elkezdett lüktetni a fejem. Jár az időm lefelé... Annyit fogtam fel a dolgokból hogy Tamaki azt mondta menjünk ő feltartja őket. Én úgy döntöttem hogy itt maradok. Nem volt erőm futni.

- Maradok. Nehéz fenntartanom Mirio állapotát, úgyhogy nem kockáztathatok. - mondtam, majd lehuppantam a sarokba. - Megpróbálok nem a terhedre lenni Tamaki-senpai.

- Nem hiszem hogy leszel. - mosolygott rám halványan.

Ezután megkezdődött a harc. Ismét alig fogtam fel valamit. Hirtelen arra eszméltem hogy mindketten a falhoz vagyunk nyomva.

- Selejtek vagyunk, de összetartunk. - mondta a kristályos gonosztevő aki által a falhoz voltunk szegezve. Valami korábbi monológját folytathatta.

- Aha. Az jó. De nem szeretem ha bántják a barátaim. - motyogtam, majd átváltoztam darázzsá, odarepültem a tolvajlás képességű fickóhoz aki addig Tamaki cuccait lopkodta és belecsíptem mindkét szemébe. Így nem láthat, nem lophat.  Félájultan hullottam a földre. Tamaki gyorsan legyőzte őket ezután. Visszaváltoztam, és vért kezdtem köhögni. Már csak huszonöt perc... ennyi és aztán kiüt a saját képességem. Érezhető volt az állapotomon az utóbbi napok megerőltetése, és hogy mentálisan sem voltam a toppon.

- Jól vagy? - guggolt mellém a fiú. Látszott rajta hogy mindjárt elájul. Nagyon megerőltette magát.

- Huszonöt perc. És ügyes voltál. - válaszoltam két köhögés között.

- Jobb ha sietsz... Mirio... - mondta, majd ő is arcra esett mellém. Mind a ketten teljesen magatehetetlenül hevertünk a földön.

- Húsz perc. - szólaltam meg öt perc múlva. - Fel kell állnom. Mennem kell! - próbáltam feltámaszkodni, de folyton visszaestem arccal a padlóra. A jobb szemöldököm vérzett.

- Hajrá Katsumi-san. Meg tudod csinálni! - hallottam Tamaki erőtlen hangját. Eszembe jutott Eri arca, és ettől a kettőtől erőre kaptam. - Ez az!

- Megkötözöm őket hogy biztonságban legyél. Pihend ki magad. - fordítottam át a fiút a hátára. Feltoltam a szemüveget a fejem tetejére hogy szemügyre vehessem. Nem volt nagyon durva sérülése.  - Odamegyek ahol Izuku van. Az ő vonásait jól ismerem. Remélem nem halok meg útközben. - mondtam, majd eltűntem a kapuban. Izuku előtt pottyantam le, és a jobbszemem végigvágta egy kés. Sikerült előtte becsuknom, de így is felordítottam a fájdalomtól.

- Touga Himiko! - hallottam Izuku meglepett hangját.

- Igen, én vagyok! - hallottam barátnőm hangját. - Úgy örülök hogy láthatlak Izuku-kun! Úgy örülök! - folytatta őrülten csengő hangján. Ezután hirtelen elhallgatott, majd hallottam egy puffanást.

- Satchi! Satchi! Jól vagy? - hallottam Izukut, aztán éreztem hogy valaki felemel.

- A jobb szeme. Bár neked a hasadat érte volna. Hálás lehetsz érte. - mondta Aizawa.

- Jól... vagytok? - kérdeztem. Megint jött a vér a tüdőmből. Óvatosan kinyitottam a szemeim, aztán a jobbot gyorsan visszacsuktam. Csípett. Csípett a vér. A bal szememmel szemügyre vettem Izukut és Aizawát. Úgy tűnt jól vannak. Aztán megint elnyelt a föld.

Ismételten bevertem a fejem. Ha így folytatom úgy fogok kinézni mint egy élő hegylánc. Arra eszméltem hogy valaki csapkodja az arcom.

- Shapeswitcher-san! - hallottam Himiko hangját.

- Szóval végül titeket küldött Tomura. - jegyeztem meg mikor kinyitottam a bal szemem és szemügyre vettem őket. Twice és Touga. Jó párosítás...

- Igen. Bocsánat hogy megvágtam a szemed. Itt egy kötés rá. - nyújtott felém egy kendőt a lány.

- Köszönöm. Merre tudok visszamenni? - kérdeztem immár kötéssel a szememen.

- Arra. - mutatta az irányt Twice, majd mindketten eltűntek a másik irányba.

- Satchi! - futott hozzám Izuku mikor előtámolyogtam a törmelékek közül. - Honnan szedted a kötést?

- Egy barát adta. - feleltem halkan. Bólintott.

- Mennünk kell. Segítenünk kell Tougata-senpainak. Tudsz segíteni? - kérdezte. Bólintottam, és nyitottam egy portált. Mikor a fiú, Sir és Aizawa is áthaladtak bezártam mögöttünk. Amint Izuku ellépett előlem, borzalmas látvány terült elém. Eri a földön térdelt, Chisaki vele szemben, Mirio köztük... és... át volt szúrva a bal lába és a mellkasa is súlyosan sérült. Odarohantam Erihez. Felkaptam és magamhoz öleltem. A jobb kezemet takaróvá változtattam és bebugyoláltam. Nighteye Miriohoz rohant oda.

- Minden rendben lesz Eri-chan! - suttogtam miközben folytak a könnyeim. A kislány szorosan belémcsimpaszkodott. Kissé elgyengültem, de erősnek kellett maradnom. Valahogy... valahogy... rosszul lettem. Elájultam. Lejárt a fél óra.