Mert én vagyok, mint egy virág a napon,
mert én vagyok, mint egy virág a sötétben... Miért nem mondasz semmit, most fény vagy sötét... Még magam se értem.
Csak várom, hogy szólj, de te, mint néma madár szállsz tova.
Úgy várom az életadó fényt, mint sivatag az esőt, de te elrejted...
Nem emlékszel megfogadtuk, hogy örök barátság a miénk, még is most tova akarnál tűnni, mint árnyék a sötétben...
Nem hagyom, ha kell utánad szaladok, de a mi kapcsunk erősebb annál, amit bárki gondol... Akkor miért akarod elengedni a kezem, miért akarod a köteleinket elvágni. Elvágni, hogy csak zuhanjunk a messzeségben.
Fáj érted a szívem, még ha nincs is...mert millió darabja a síromom szertefoszlik.
A magány a lelkembe mar, nincs már oly jó sötét és fény... Csak mi lennénk.. de talán soha nem is leszünk, úgy mint rég. Mert amit a por és köd eltakar, a kimondatlan szavak útvesztőjében elveszve barangolok tovább... Kitudja, hogy még egymásra találunk-e.