Nem tudom mi lehet velem, a szívem fájdalmas dallamot játszik.
Egy szomorú verset, mi megszólít és magához hív.
Elhagyatottnak érzem magam, a testem nem válaszol. Csak ringatozik e bánatos komor, fekete dallamban. Sírni támadt kedvem, de nem engedek a könnyeknek... csak hallgatok és várok.
Csend és magányba burkolóm magam. Nincs más, mint e halk dallam és a sötét mélytengeri pokol.
Fájdalmas lehangoltság nem tántorodik el mellőlem. Körbe fog és meg tart. Tánc, ritmus lassú és letargikus.
Mindent amit mondani akarok, nem megy, néma sikoly hagyja el ajkam, nem tudok szólni. Csak a varjak károgása, ami fül süketítő melódiába megy át.
Nem tudok mosolyogni, melankolikus hangulat ami átjár és nem ereszti szívem.
Az eső zuhog, hogy elrejtsen, de még ez se tudja bús énekemet elzárni.
A hold is csak halovány fénye izzik fel néha a felhők homályában, félhomály ami ellepi tekintettem.
Semmi az csak a sötét hív táncra.
Az ütem lomha, még a fekete rózsák is szét mállanak a kezemben.
Csak fekszem és nézem a körülöttem lévő világ letört szárnyait, szívfacsaró látvány.
Nem ezt akartam, nem így akartam...de kedveszegett madárként tovább repülni, sincs már erőm.
Szeretem...és ez lesz a végeztem.
Elengedni nehéz, hisz beléd szeretem..őrült mosolyod, mi megbabonázott engem, nem akarlak feledni...inkább veled maradni.
De néha úgy érzem a magány megszáll, mit tehetnék ellene. Villámok mi lecsapnak rám, remélem többet nem kell éreznem már. A karodban elveszni többé már nem tudok, légyszíves nyugtas meg sötét képzeletünket.