Tanak Shizuka vagyok egy teljesen jól nevelt lány, aki minden tantárgyból kitűnő tanuló, a diákok kedvelnek és a tanárok kedvence vagyok. Boldog családban nőttem fel, a szüleim mindent megadtak nekem, amire szükségem volt. Közel nyolc hónapja élünk Erennel párkapcsolatban, miután szerelmet vallott azután, hogy hazakísért. Persze ennél régebb visszanyúlik a történetünk, menthetetlen kémiából, ezért a segítségemet kérte. Ez a kezdeti barátság tartott közel két hónapig, mielőtt komolyra fordulhatott volna a dolog.

  A tökéletes ellentétem Levi Ackerman. Rossz tanuló, minden nap talál okot arra, hogy kalibát okozzon és összeverekedjen valakivel. A tanárok utálják, a diákok pedig három részre osztódnak. Vannak azok, akik csodálják és vele együtt lógnak - akár órán, akár szünetben; vannak azok, akik rettegnek tőle; és vannak azok, akik egy pillantásáért odaadnák a karjukat. Rosszfiús imidzsével több száz lány szívét megnyerte nem számít mekkora bunkó vagy seggfej tud lenni. És persze, hogy a legszebb lány, Petra Ral a barátnője.

  És ahogy lenni szokás, ki nem állhatjuk a másikat. Utálom a gőgögségét és hogy folyton jelenetet rendez vagy hogy nulla szégyenérzete van, bárhol bármilyen körülmények között falják egymást Petraval egymást. Mióta az eszemet tudom sose jöttünk ki jól egymással pedig én próbálkoztam, de tényleg. Talán egyedül az óvodában voltunk még jó barátok -, mert igen ovi óta ismerjük egymást -, de aztán általánosban kezdett megváltozni a dolgok. És már csak azt vettem észre, hogy megutáltam...

  Itt ér véget a szép és felszínes történet mesélés és elmondom mi lapul a színfalak mögött. Nem, nem vagyok sorozatgyilkos vagy szektás, de lehet ott fogok kikötni a sztori végére.

  A családom közel sem olyan tökéletes, mint amilyennek mutatjuk magunkat az emberek előtt vagy az interneten. Nem tudom mikor fordult először az, hogy apa megvert, az okára sem emlékeztem, de ahogy nőttem fel rendszeressé vált. Vannak napok, amikor megúszom, vannak, amikor nem, amiket azzal próbálok meg elkerülni, hogy legtöbb időmet a városba töltöm. Anya tisztában van azzal, hogy apa stressz levezetésnek használ, ám semmit sem tesz ellene. Őszintén szólva ezen nem nagyon csodálkozok, ahogy nőttem fel, észrevettem furcsa, apró jeleket rajta. Amikor véletlenszerűen megáll, bámul a semmibe az ijesztő mosolyával és motyog valamit az orra alatt. Ha rákérdeztem mindig azt mondta, hogy a barátaival beszélget.

  Anyától nem várhattam segítséget, még akkor sem, amikor sírva megmutattam az egyik sérülésemet. Hazugnak hívott mikor elmondtam neki, ezután pedig még jobban megvert apa. Ekkor kezdődött el az, hogy az éjszakák többségét, ha nem is az egész éjjelt, de igen későig kinn maradok, hogy elkerüljem a szüleimet.

  Vagy Erennél alszok, bár vele való kapcsolatom is igen érdekesen alakul. Talán fél éve lehettünk együtt, amikor megláttam valaki mással csókolózni. Nem láttam a lány arcát, viszont Eren jellegzetes mosolyát bármikor felismerem, amivel rám mosolygott a legelső randinkon és amivel most erre a lányra mosolygott. Azonban azóta sem említettem meg a dolgot, nem a csókról beszélek, hanem a női parfümről, amit érzek rajta péntekenként, a halvány szívásfoltokról a nyakán vagy mellkasán, a karmolásokról nyomok a hátán, a nem fogadott hívásokról a telefonján vagy az üzenetekről.

  Egészen addig küzdöttem magamért és nem csupán túlélni szerettem, harcoltam egyedül az egész rohadt világ ellen. Mindent azért tettem, hogy nap, mint nap valami boldogságot megéljek és hogy egy nap, majd minden rossz jóra váljon. Küzdöttem azért, hogy igazán boldog legyek, de akkor, abban a pillanatban eltört bennem valami és semminek sem láttam onnantól kezdve az értékét. Nem éreztem semmi mást sem a csók láttán, mint árulást, ürességet és félelmet.

  Árulást, mert az a személy, aki a világot jelentette számomra, feladta értem a küzdelmet.

  Ürességet, mert minden értelmét vesztette. Akár egy napraforgó, amit eddig egy halvány, vékony napsugár tartott életbe, amiért addig virágba borult, többé nem foglalkozott vele.

  Félelmet, mert szeretem Erent a kínok és a hűtlensége ellenére, és nem akarom elveszíteni. Egyedül ő mutatta meg milyen az igazi szeretet, amikor a másik jólétét magad elé helyezed, a másik egészségéért és boldogságáért harcolsz, és milyen az, amikor feltétel nélkül szeretnek. Eren előtt senki sem mutatott felém ilyen kedvességet, elfelejtettem és elszoktam attól a hidegségtől. Nem akarok újra magányos lenni, még akkor sem, hogyha az érzései elhalványultak és megjátssza az egészet.

  Ezért bújok hozzá, csókolom nyakon és túrok hajába, hogy felizgassam. Nevetve néz rám zöld szemeivel, azonban az egykori láng eltűnt a tekintetéből. A levegő fokozatosan lesz forróbb, ahogy egyre kevesebb ruha lesz rajtunk és egyre több kerül a padlóra. Egymás gyengepontjait simogatjuk, miközben a párnák közé süppedünk, a szobát nehéz lélegzet vételeink, sóhajaink és nyögéseink töltik meg. A kéj eluralkodik testünkön, hajszoljuk egymást a csúcsra, amit nemsokára el is érünk. Lihegve, homlokunkra tapadt tincsekkel fekszünk egymás mellett teljes némaságban.

  - Ma korábban haza kell mennem - szólal meg Eren, ahogy felül és hajába túr. Álmosan nézek rá, még ilyen állapotban is meg tudom mondani, hogy azzal a lánnyal találkozik.

  - Dolgod van? - érdeklődök, bár nem nagyon érdekel már mit csinál, ameddig visszajön a hozzám. Oldalamra fordulok, karjaiamt fejem alá csúsztatom, hogy kényelmesen megtartsam, miközben figyelem, amint barátom komótosan felöltözik. Rövid, tömör beszélgetést folytatunk le, aminek a vége az, hogy holnap suliban találkozunk és egy puszit nyomott a homlokomra. Amint becsukódik az ajtó, furcsa epe ízt érzek számban, de nem foglalkozok vele. Felveszek egy pólót, kinyitom az ablakot és elveszek egy cigit.

  - Még mindig nem szoktál le? - Hallom meg szomszédom hangját, mire unottan pillantok fel. Levi egy melegítő nadrágban ül kint a párkányon, az ő kezében is ott füstölög egy száll cigi, testén karmolás és szívás nyomok tarkítják. Teljesen kitárta az ablakot, így szinte az egész szobájára rálátást lehet nyerni, többek között ágyára, amin Petra félig betakarva pihen.

  - Még mindig együtt vagy a nőddel? - kérdezek vissza hasonló kedveséggel, miközben rágyújtok. Öntelt vigyort villant rám, de csak megforgatom a szememet, nincs hangulatom a piszkálódásához és ezt ő is megérzi.

  - Összekaptál a kölyökkel? - puhatolózik tovább, ám nem méltatom válaszra. Letüdőzöm a füstöt, majd kifújom, ezt ismétlem meg egy párszor, miközben Levi tekintete lyukat éget a fejembe. - Miért nem dobod ki?

  - És te? - rivallok rá dühösen, amiért belekotnyeleskedik a dolgaimba. - Vagy most sikerült kielégítened a barátnőd libidóját annyira, hogy ne keressen fel este egy másik palit?

  - A kölyköt még mindig hagyod, hogy a lábaid közé másszon? - vág vissza ő is, mire feszült csend telepszik ránk. Most jövök rá, hogy az élet milyen ironikus, pont ő van ugyanolyan helyzetben, mint én: a párja megcsalja; és tökéletesen megértjük és tisztában vagyunk azzal, hogy miért vagyunk benne ezekben a toxikus kapcsolatokban.

  Az én helyzetem már tiszta, nem úgy, mint Levié. Levi és Petra elég régóta ismerték egymást, másodikosok lehettek, amikor először szóba elegyedtek egymással, és onnantól kezdve rejtélyes módon mindig feltűntek egymás társaságában. Petra az ujja köré csavarta Levit, egy szempillantás alatt beleesett a lányba. Tipikus anime feelingű esett volt a kapcsolatuk, mindenki örült a hírnek miszerint járni kezdtek. Ám ahogy jönni kell, jött a fekete leves, egy diák rajta kapta Petrát, ahogy egy végzős sráccal kufircol, ez pedig futótűzként terjedt végig az iskolán. Később pedig egyre gyakoribb esett lett, végül már nyílt titokká vált a diákok között, hogy Levi bármit elnéz, amit Petra csinál. Azt pedig senki nem is sejti, hogy valójában mennyire is megbántotta ezzel Petra Levit, és ennyi fájdalom után is mindig visszafogadja a lányt.

  Elnyomom a cigaretta csikket, a dobozba dobom, amit elrejtettem szüleim elől, majd minden további szó nélkül becsukom az ablakot. A szekrényhez lépek, felöltözök, bár kissé sietek, mert apám nemsokára itthon lesz. Felkapok egy rövid nadrágot, de a pulcsiknál elidőzök. Kezemben Eren régi pulóvere téved, amin még érezni lehet gyengéden dezodorának az illatát. Belebújok gondolkozás nélkül, aztán fölkapom a cuccaimat és lesietek a lépcsőn. Elköszönök anyától egy majd jövök címszóval és a belváros felé veszem az utamat, ahol eltengetem a szabad időmet messze az otthonomtól és minden mástól, ami egykor fontos volt számomra. 

▲▼▲▼▲

  Tokióra rátelepedett a sötétség ezzel együtt pedig az emberek élettel töltik fel a várost. A megannyi színes hirdetések, villódzó reklám panelek hívogatják az embereket, hogy itt egyenek, itt bulizzanak, ide üljenek be egy italra a barátjukkal. A sok nevető, vihogó lányok és fiúk egyik helyet a másik után látogatják meg, miközben én hangtalanul sétálok közöttük. Fejemen a kapucni, arcomon a maszk, amit minden alkalommal viselek és elveszek a tömegben.

  Nem hívom fel magamra a figyelmet, mintha láthatatlan lennék úgy sétálok le a lépcsőn, ami a metróhoz vezet. Némán szemlélem a lakókat. A részeg férfit, aki a falnak dőlve próbálja elérni a mosdót, de már rég elkésett a dolgával. A két srácot, akik valamilyen szertől teljesen bódult állapotban vannak és a világukat sem tudják. Az egyetemista lányt, aki a hét mindennapján éjjeli műszakban dolgozik a közeli étteremben, ahol a legjobb rámeneket csinálják. Az üzletembert, aki minden vasárnap találkozik a szeretőjével.

  Az aluljáróban megannyi különböző ember fordul meg, legtöbbjük nem is szentel nagy figyelmet a helyre és a rejtett kincseire. A könyvesboltot, amit egy öreg néni vezet; a rámenest, ahol az egyetemista lány dolgozik vagy a szórakozó helyett, ahol olyan személyek tengetik az óráikat, akik nincs olyan személy vagy hely, hogy otthon.

  Lonely Heart's Club - Áll az ajtó fölötti táblán, amit megfogott az idő vasfoga, a tábla széleiről erősen lekopott a festék és a színei is elvesztette fiatalságát. Besétálok az ajtón, hallani lehet már a dübörgő zenét, ami hangosabb lesz minél közelebb kerülök a második bejárathoz. Két kidobó férfi állítja meg az idetévedőket, hogy pénzt szedjenek be a belépésért, viszont nekem csak biccentenek egyet és engedik, hogy besétáljak a klubba. Mivel olyan sok időt töltök itt, törzsvendék lettem, ezért is engedik, hogy jegy nélkül bármikor meglátogassam a helyet, másfelől néha napján egyszer-kétszer fellépek, amikor nincsen előadójuk.

  Persze, nem kell arra gondolni, hogy rejtett tehetség vagyok, csupán van egy-két dalom, amit írtam és eléneklek. Egyáltalán nem nagy durranások, nem hívom fel magamra velük egyetlen menedzser figyelmét sem, holott elég sokszor megfordulnak itt. Ennek ellenére Mike-san, a bár tulajdonosa és pultos nyaggat azzal, hogy próbálkozzak meg egy kiadónál.

  - Helló, Shizuka-chan~ Mi járatban? - mosolyog rám kedvesen Mike-san, miután helyet foglaltam az egyik bárszéken.

  - Hiányzott már a hely - válaszolom, ahogy lehúzom a maszkot az arcomról. A pultos nem tesz semmiféle megjegyzést sem erre, mert ő is tudja, hogy nagyon sokan azért vannak itt, mert nincs hova menniük. Azonban arca elárulja mit is érez, szemeiben észreveszem a szomorúságot és a szánalmat, amit a neonfények és sötétség nem tud elrejteni.

  - Mi a helyzet a barátoddal? - kérdezi. Lerak elém egy turmixot, a tetején tejszínhab egy szem cseresznyével díszítve. Mike-san sok mindent tud rólam, legalábbis többet, mint bárki más - kezdve Erennel. Mivel közel három éve, hogy beraktam ide a lábamat - az, hogy beosontam már más téma -, közeli ismerősök lettünk, már-már barátok. Jó pultos és tulajdonos hívén remek beszélőkéje van, és hamar kiszedte belőlem, hogy tizenöt évesen mégis mi a francot keresek egy ilyen helyen. Tud arról, hogy apával nincsen jó viszonyom, a veréseket direkt nem említettem, csupán annyit, hogy a régi, hagyományos módon nevel, anyának egy betegsége és hogy van egy barátom, akivel már nem olyan a kapcsolatom, mint volt. Nem egyszer fordultam hozzá tanácsért, és valahogy már megszokottá vált, hogy személyes dolgokról beszélgetünk.

  - Szokásos - vonom meg a vállamat, ahogy megeszem a cseresznyét. - Most egész jól meg vagyunk.

  - Tudod, Shizuka-chan, beszélned kéne a fiúddal. A kommunikáció fontos része a kapcsolatokoknak - néz a szemembe komoran. - Anélkül nem tudhatja a másik fél, hogy mit is szeretnél.

  - Én már nem szeretnék semmit sem - bukik ki belőlem a válasz. - Nincs kiút ebből az életből és nem is tudom mit kezdhetnék magammal, szóval sodródok az árral - vallom be, talán egyedül neki árulva el őszinte gondolataimat és érzéseimet. Belekortyolok italomba, direkt kerülve a tekintetét, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy ne szólaljon meg.

  - Shizuka-chan, fantasztikus lány vagy és azt is tudom, hogy erősebb, mint te hinnéd és mint amit te mutatsz. Elvesztetted a motivációdat, de nem engedheted meg magadnak, hogy ennyire alá becsüld önmagadat és hagyd, hogy kihasználjanak - fogja meg a kezemet, miközben gyengéden megszorítja. Ránézek, bíztató mosollyal néz rám, szavai jól estek, mindez azért, mert már régóta vágyok arra, hogy valaki elmondja nekem ezt, viszont ez nem elég ahhoz, hogy megváltoztassa a gondolkozás módomat.

  Viszont mielőtt bármelyikünk is megszólalhatna megjelenik egy lány, Mike-sanhoz hajol, hogy fülébe súgjon valamit. Akármi is legyen a híre semmi jót nem jelenthet, mivel Mike-san egykori jókedve kiszál az ablakon, helyette bosszankodás ül ki az arcára.

  - Előbb nem tudott volna szólni? - kérdezi a lánytól, aki fejet rázva tárja szét a karját, ennél többet ő sem tud. Ebből az egy mondatból pedig leesik miről is van szó, az esti előadója lemondta a fellépést és nincs ideje beszervezni senkit sem. Ez a tökéletes alkalom, hogy elslisszoljak a további - kényes - beszélgetés elől, amit Mike-san minden bizonnyal folytatni szeretne, de én ezt hanyagolnám.

  - Beugorjak a helyére? - szólalok meg. Mindketten rám pillantanak, a pultos pár pillanatra elgondolkodik, azonban bólint egyet, beleegyezve az ötletbe, amire a lány int nekem, hogy kövessem. Megiszom a maradék turmixomat, mielőtt felkapnám a cuccomat és a lány után mennék. Ám egy kéz visszatart, mire hátra fordulok, hogy magyarázatot kapjak Mike-santól.

  - Még beszélünk. - És ezzel elenged. Kellemetlen érzés fut végig a gerincemen, ahogy hátat fordítok neki és a jól ismert hátsó szobába megyek. Mike-san tovább szeretni feszegetni a határaimat, amit én nem nagyon akarok, jól meg vagyok a kis világomban a nyomorult kis életemmel. Persze, mások úgy vélik jobb lenne, ha valamit kezdjek az életemmel, de ők egyedül csak kurva okoskodásokat bírnak pofázni vagy hibáztatnak minden szarért, ami velem történt. Mike-san egyik közé sem tartozik, ezzel tisztában vagyok, ám ha beengedném ebbe a borzalomba, elveszítenék még egy embert. Rájönne mekkora felfordulás és üresség van bennem, az egyetlen dolog a megbánás lenne, amit érezne.

  - Ismét gitározol? - kérdezi a lány, kirántva a gondolataimból. Pár pillanatig bámulok rá, hogy mégis miről beszél, teljesen elmerültem az agyalásban, viszont mielőtt újra megszólalhatna bólintok. - Oké, hangold be, egy tíz perc múlva visszajövök érted, addig készülj fel - mondja, mielőtt elmenne.

  Ne nagy szobát képzeljetek el, egy kanapénak, két fotelnak, egy asztalnak van hely, meg egy mini hűtőnek. Az egyik ilyen fotelra dobom le a cuccomat, kiveszek egy vizet, leülök, felelevenítem a dalokat a fejemben. Iszok egy kortyot, aztán kiveszem a gitáromat a tokból, amit tizennegyedik születésnapomra vettem magamnak. Persze, apám nem örült neki, de nem nagyon érdekel, ez a kulcs a menedékemhez. Megpengetem a húrokat, egy-egy hamis hangnál finoman beállítva, míg nem minden hang tisztán szól. Ez idő alatt pedig sorban állítom a képzeletbeli listámat, visszaemlékezve mindegyiknek a dalszövegére. A legkedveltebb dalommal kezdem - mármint, ami a legismertebb lehet tőlem ezen a helyen -, a végére pedig a legújabbat hagyom.

  Elképzelem, ahogy a színpadon leszek, ami aligha nagyobb ennél a szobánál, mégis óriásinak fogom érezni, mint minden alkalommal. Ott fogok ülni a gitárral a kezemben, előttem a mikrofon, és - mivel úgy mond csúcs idő van, ezért - körülbelül négy tucatnyi szem pár fog rám szegeződni és sasolni minden mozdulatomat. Torkomba ugrik a szívem, a lámpaláz ismét elkap, miközben kezeimbe temetem az arcomat. Aztán amilyen gyorsan jött, ugyan olyan gyorsasággal el is tűnik. Veszek egy mély levegőt, tökéletesen kiszámítva a lelki felkészülésemnek a végét, mivel a lány ebbe a momentumba lépett be egy mehetünk kérdéssel.

  Minden zaj megszűnik körülöttem, ahogy fellépek a színpadra, leülök a székre kezemben a gitárral. Lenyelem a gombócot a torkomban, mielőtt beköszönnék a közönségben és pár percnyi csevegés után, játszani kezdek. Dalaim többségének a forrása a szeretethiány és a nyomorult érzések, amik bennem forrnak. Ebből eredően melankolikus zenéket írtam, vagy dühösebbeket, amik elég ritkák, és ennél még ritkábbak a szerelmes dalaim. Amíg még minden rendben volt Eren és köztem, írtam róla néhány dalt, sose mutattam meg neki. Valószínűleg, ha valaha is tudomást szerezne róla rengeteg titokra fény derülne - kezdve apámmal -, vagy bárki más, aki a közelebbről ismer, diákok, tanárok, szomszédok.

  Az utolsó dal végét játszva körbe pillantok a közönség sorai között, míg két nagyon is ismerős alakon akad meg a szemem bal oldalt. Levi és Farlan fürkésző tekintetekkel nézik az előadásomat, amitől a vér is meghűlik az ereimben. Ujjaim félre csúsznak a húrokon, viszont rögtön korrigálom, és utána szigorúan a mikrofont bámulva befejezem a dalt. Érzem, hogy a szívem őrült tempóban verni kezd, izzadtság cseppek folynak végig a hátamon, a taps pedig egy örökké valóságnak tűnik.

  Lehet nem is ők, csupán beképzeltem. - Újra odapillantok, ahol a srácokat láttam és látom. - Bassza meg... - Nyelek egyet, ahogy felállok, meghajolok és próbálok nem lerohanni a színpadról. 

  Szívem zakatol, gondolatok ezrei lepik el az elmémet, miközben gitáromat a tokba helyezem és meghúzom a palack tartalmát. Nem azzal van problémám, hogy rájöttek, hogy énekelek, hanem hogy mit. Már említettem, hogy a nem túl boldog érzéseimet öntöm szavakba, na, ide tartozik például az is, hogy halálvágyam van. Vagy legalábbis elgondolkodtam rajta. És azt is elénekeltem, hogy a párom megcsal.

  Minden egyes titkomra fény derült, nyitott könyv vagyok számukra.

  Teljesen védtelen vagyok, nincs több hazugság, ami mögé elbújhatok.

  Felkapom a gitáromat, a maszkot arcomra húzom, bármi fajta köszönés nélkül elmegyek, mielőtt megtalálhatnának - persze, ha egyáltalán meg akarnak találni. A félelem elönt, mialatt több ezer szituáció lezajlik a fejemben, amik egyre durvábbak és egyiknél sem jövök ki jól. De ennél mégis egy dolog még rosszabb: teljes bizonytalanságban lebegek. Nem tudom mit gondolnak és forgatnak a fejükben a srácok, ez pedig az őrületben kerget. Legszívesebben világgá mennék, elrohannék és soha többé nem jönnék vissza.

  Talán tényleg ez lenne a legjobb megoldás. Nem köt ide semmi sem csak a megbánás.

  - Héj! - Neki ütközök valakinek, amitől megtántorodok és elvesztem a lendületemet. Miközben elvesztem teljesen a gondolataim labirintusában, a lehető leggyorsabb módon el szerettem volna hagyni a bárt. Azonban azzal, hogy nem figyeltem magam elé, azt értem el, hogy még hosszabb időre nyúlik az itt tartózkodásom.

  Azonban amint felpillantok, hogy egy elhadarjak egy bocsánat kérést és azzal együtt tovább is álljak, a jól ismert acélkék szempárral találom szembe magam, amitől meghűl ereimben a vér. Levivel nézek farkasszemet, íriszeiben furcsa érzelmeket pillantok meg, amiket talán megbánásnak és dühnek neveznék. Megragadja a karomat, durva érintésétől végig járja a testemet a rémület és a hideg, ez pedig az arcomra is kiülhetett, mivel rögtön enyhít a szorításán.

  - Beszélnünk kell.