Kilencedik fejezet

Másnap este Mariann csüggedten próbált az esti bálra megfelelő öltözéket választani. A nagyanyja és Natasa látta el tanácsokkal, de ő mindegyikre csak az orrát húzta. Az egyik ruhát csiricsárénak, a másikat vénasszonyosnak, a harmadikat divatjamúltnak találta.

Nagyanyja kezdte megelégelni a válogatást.

– Elég legyen ebből – figyelmeztette, mert Mariann szemmel láthatóan kezdte kihozni a béketűréséből. – Ha te nem tudsz dönteni, majd megteszem helyetted én.

Felnyalábolta a ruhákat, bevitte a gardróbba, és egy halványrózsaszínnel tért vissza.

– Ez lesz a jó – mondta határozottan. – A szőkéknek jól áll a rózsaszín.

– Torokgyulladást fogok kapni, olyan mély a kivágása – vitázott Mariann. Érezte, hogy undok, ráadásul a nagyanyjával, aki igazán nem tehet a rossz kedvéről. Akkor már inkább a nagyapjával kellene vitába szállnia és persze nem egy ruha miatt. Bár sok időt töltött náluk, a nagyapjának nem merte felhozni Taylor Kendallt. Hogy ő, és dölyfös barátja, miért nem látják be, tévedtek, Kendallék nem azok a gazemberek, akiknek gondolták őket, ideje lenne békét kötni.

Mrs. Rowling csak összerántotta a szemöldökét Mariann megjegyzésére, de Natasa felnevetett. A sarokba állított íróasztalnál ült, és köszönőlevelet fogalmazott egy nortworni asszonyságnak, aki mosógépet adományozott nemrég az árvaháznak. Natasa mindig dolgozott, még a bál előtti készülődés üres perceit is kitöltötte levélírással. Ő bezzeg rég kiválasztotta a ruháját, fürdött, hajat szárított és felöltözött. Ráér írogatni, nem úgy, mint Mariann, aki egész délelőtt olvasott az ágyában, olyan későn reggelizett, hogy délben nem evett semmit, és készülődni is későn kezdett.

– Jobb lenne, ha itthon maradnál – mondta Natasa. Letette a tollát, kifordult az asztalától. Mariannt már az arckifejezése is bosszantotta, a rosszallóan lebiggyedő szája sarka. – Nem szívesen nézném egész este a fancsali képed.

Mariann visszapördült a tükörtől.

– Még szerencse, hogy nem vagyok ilyen végtelenül kiegyensúlyozott és jóságos, mint az én tökéletes nővérkém. Kinn köszörülnéd akkor a nyelved?

Mariann tudta, hogy délelőtt a nagyanyja és a nővére kitárgyalták őt, amikor azt hitték, nem hallja. Amíg Natasa érkezés után a földszinten levetette a kabátját, és cipőt cserélt, a nagyanyja beszámolt Mariann tegnap esti balesetéről és legfőképpen arról, hogy Taylor Kendall hozta haza.

– Órákig pityergett szegényke – mondta, és elmesélte, hogy vacsora után Mariannt ruhástól találta az ágyon, és az arca alá gyűrt párna merő könny volt. – Valóban rémesen festett az a fiatalember. Kiéhezett, elgyötört, piszkos és rossz szagú. Én is megszántam. A legutolsó béresünket különbül tartjuk. Mit érezhetett szegény kislány, amikor meglátta? Csoda, hogy elfacsarodott tőle a szíve?

– Azt hittem, kiverte a fejéből Taylor Kendallt – jegyezte meg Natasa, és két koppanás jelezte, kibújt a cipőjéből, hogy házi papucsot vegyen. – Ősz óta színét sem láttuk.

– A szerelem szívós betegség – felelte Mrs. Rowling, és Mariann a fülére szorított kézzel elmenekült, hogy ezt ne hallja.

– Döntsd el, mit akarsz – intett Natasa a rózsaszín ruha felé a kezében tartott tollal. – Mennél vagy maradnál? És ha eldöntötted, hogy jössz, akkor hamupipőke leszel, vagy a bálkirálynő? Ha ezeket tisztáztad, könnyen kiválasztod, hogy mit vegyél fel.

– Nem akarok bálkirálynő lenni – kiáltotta könnyek közt Mariann. – Egyáltalán nem érdekel Bross és senki a meghívott uracsok közül. Utálom, hogy el kell adnom magam, bájolognom azzal a gazember Brossal, mert a nagyapa barátja. Lyukat beszél a hasamba, közben rémesen unalmas.

– William VanDerbrock is ott lesz. Őt szereted.

William volt Sontown legtekintélyesebb családjának a VanDerbrock famíliának a büszkesége, a legkisebb fiú. Fiatal kora ellenére kormányzó helyettesnek választották két évvel ezelőtt, és jó eséllyel számíthatott rá, hogy a következő választáson a kormányzói székbe ülhet.

– Igen, William legalább szórakoztató. De ő nem pazarolja rám az idejét. Ha látogatóba jön, akkor is csak a nagyapával beszélget. Biztosan beveszi magát a könyvtárszobába, ahová én nem tehetem be a lábam, mert a nagyokos férfiak ott tanyáznak.

– Ha előre tudod, hogy unatkozni fogsz, maradj itthon.

Mrs. Rowling elérkezettnek látta az időt a közbeszólásra.

– Szó sem lehet róla. Mr. Bross meghívott mindkettőtöket.

– Bross egy fajankó – sziszegte Mariann.

Mrs. Rowling elfojtott egy mosolyt, mert ő sem kedvelte Brosst.

– Ne ragadtasd el magad, kislányom. Vannak dolgok, amit gondolunk ugyan, de sose mondunk ki.

Mariann lehuppant az ágy szélére.

– Utálom a képmutatást.

– A képmutatás a hölgyek egyik legősibb fegyvere – állította Mrs. Rowling. – Az ájulás és a könnyek mellett. Sose valld be egy férfinak, mit gondolsz, csak, ha maradéktalanul megbízol benne. És persze senkiben ne bízz meg maradéktalanul.

– Ez rémesen cinikusan hangzik, nagymami.

Natasa sóhajtva felnyalábolta a papírjait.

– Itt nem lehet dolgozni. Lemegyek nagyapához és Dirkhez. Ők rég végeztek a készülődéssel, és kártyáznak a nappaliban. – Figyelmeztetőn pillantott a húgára – Még egy félórát várunk rád, Mariann. Addig készülj el!

Natasa távozása után Mrs. Rowling segített Mariann-nak felöltözni. Miután végiggombolta a ruhát, eligazította a szoknyarészét, szemügyre vette a vitatott kivágást.

– Valóban kissé mély – jegyezte meg. – Az a vén bakkecske nem érdemli meg a látványt.

Mariann hálás pillantást vetett rá. Hogy beismeri, a ruhát és Brosst illetően is neki van igaza.

Aztán visszafordult a tükör elé, hogy a nagyanyja megfésülje. Lemondóan nézte a tükörképét. Lehetne szabályosabb az arca. A haja megjárja, elég dús és szép fényes. A szeme az anyjáé, a szája is hagyján, a vonásai azonban nem olyan tökéletesek, mint szeretné. Ha szebb lenne...? Talán Kendall is kevésbé lenne vele elutasító. Nem olyan beképzelt, hogy azt remélné, a férfi beleszerethet, csak legalább észrevenné. Olyan jó lenne, ha kívánatos nőnek látná, aki érdemes a figyelmére, és nem azért kerülné, mert az idegeire megy, hanem azért, mert nem illenek össze.

– Szép vagyok én, nagymami? – kérdezte sóváran.

A nagyanyja kezében megált a hajpödörítő vas.

– Gyönyörű vagy, kicsim.

– Csak azért mondod, mert szeretsz.

Mrs. Rowling mindentudón mosolygott.

– Richard soha nem bókolt neked?

– Tőle minden órában legalább kétszer hallottam, gyönyörű vagy drágám, azután látod, egyik pillanatról a másikra faképnél hagyott. Richard szavai könnyűek, mint a hópelyhek és nagyjából olyan jelentősek is.

– Sok hópehelyből nagy lavina kerekedhet.

– Szerintem, ebben bízott ő is. Azért fecsegett annyit – nevetett keserűen Mariann.

– Látom, a szófukar férfiakat kedveled.

– Ha van súlya a szavának – pirult el Mariann, mert sejtette, a nagyanyja tudja, kire gondol.

– Tévedsz, ha azt hiszed, aki keveset beszél, feltétlenül sokat tud, és magvas gondolatokat rejteget. Ivan bátyád igazán kedves, és ha muszáj, élénken cseveg a társaságban, de nem mondanám sekélyesnek. A legkevésbé sem.

– Ivan könnyen van. Őt mindenki szereti.

Mrs. Rowling a vállára tette a kezét, és megsimogatta.

– Nem az számít, hogy milyen sokan, hanem, hogy milyen melegen. A nap tüze a hatalmas jégtömböt is felolvasztja.

– De mennyi idő alatt?

– Tizennyolc éves vagy, aranyom. Nem késtél le semmiről.

Pedig Mariann nagyon is úgy érezte, ha a korát tekintve nem, de nagyon is lemaradt Taylor Kendallról, a mindent elsöprő szerelemről. A nagyanyja fején találta a szöget, amikor délelőtt Natasával csevegtek róla. Letaglózta a tegnapi találkozás Kendall-lal. Soha nem felejti, amit akkor érzett, amikor kezében a kesztyűvel, és megszabadulva a baleset okozta szorongástól ámulva nézett a férfi arcába, a sötét és kifejező szemébe. Elfeledkezett a förtelmes sapkáról, a hosszú szakállról, a férfit körüllengő áporodott bűzről.

Szeretem ezt az embert, értette meg abban a pillanatban. Szeretem, noha nem kellek neki. Mégis. Muszáj szeretnem, mert gyönyörű, erős és jó.

A vacsora a vártnál is rémesebb volt, hosszú és unalmas. Tíz órakor járultak másodszor az asztalhoz, miután uzsonnáztak, táncoltak és társalogtak. Bross a Krilov lányok mellett meghívta Lord Rowlingot, az egész VanDerbrock famíliát, mind a négy fiútestvért gyerekestül és feleségestül, ráadásul két fiatal hölgyet a városból a nénikéjükkel, hogy William VanDerbrocknak legyen kivel táncolnia. Mrs. Becklahe, az egyetlen VanDerbrock nővér azonban kimentette magát. Áldott állapotban volt ugyanis. Mariann tudott róla, és meg is rökönyödött rajta. Mrs. Becklahe néhány évvel volt csak fiatalabb Mariann édesanyjánál, legalább negyven éves. Ilyen öregek, és még házaséletet élnek, fintorgott Mariann. Ráadásul Gertrud néni erősen őszül, és karcsúnak sem mondható. A kimért, határozott asszonyt el sem tudta képzelni, amint elsodorja a szenvedély. Mégpedig Mr. Becklahe, az intéző karjaiban, akiről le sem kerül a munkásnadrág, a koszlott posztókalap, morfondírozott hosszan Mariann a vacsoraasztalnál, mert unatkozott.

Bross jobbján ült, William mellett a hosszú asztalnál. Bross házigazdaként a főhelyen trónolt, fekete szmokingban, hófehér ingben, ami kiemelte olajos bőrét, és sötét kecskeszakállát, amibe ősz szálak vegyültek. Bross ragaszkodott hozzá, hogy a két Krilov lány az asztalfő két oldalán foglaljon helyet, még akkor is, ha az est díszvendégét, Williamot háttérbe szorította ezzel. Bross lovairól folyt a csevegés, hogy melyik mit tud, és mennyibe került. William VanDerbrock is rajongott a versenylovakért, és a másik VanDerbrock, Gertrud néni öccse is szeretett úgy tenni, mintha értene hozzá.

– Három hónapja húsz lovat vett át tőlem a nortworni helyőrség, és kétszer ennyire is találtam volna vevőt – dőlt hátra trónusnak is beillő karosszékében Bross. Körbehordozta tekintetét az asztaltársaságon. – Mindet kitűnő állattá neveltem. Tökéletes testfelépítés, erős combok, jól fejlett, izmos nyak.

Mariann a villája hegyével virágmintákat rajzolt a damasztabroszra.

Valami megérintette atlaszcipője hegyét az asztal alatt. Felnézett és Natasa helytelenítő pillantásával találta magát szemközt. Engedelmesen letette a villát.

– Egy jó ló, többet ér egy barátnál – helyeselt a házigazdának William. – Hűséges és engedelmes a halálig.

Nem csoda, hogy gyors karriert sikerült befutnia politikusként, vetett rá egy oldalpillantást Mariann. Csak, aki jól ismeri, és ő ezek közé sorolta magát, tudta, hogy William valójában nem kedveli Brosst.

– Akár a kutyák. Megbízhatunk bennük – helyeselt Bross.

Kecskeszakálla mulatságosan előre meredt. Mariann táncolt ma este Brossal, és keringő közben nagyon igyekezett, hogy elkerülje a közelebbi találkozást ezzel a szakállal. Összerázkódott az emléktől.

Tekintete az ablak sötét négyszögére vándorolt. Az ebédlő fagerendáiról függő két csillár ragyogása miatt nem látott kinn semmit, visszafordította tekintetét az asztalra.

Vajon milyen állatokról illik beszélni a vacsoraasztalnál? Ráérősen beleszúrt a tányérján árválkodó édeskrumpli darabba. Mindenekelőtt lovakról. A ló egyesíti magában a férfias időtöltések négy legjavát, mint harc, versengés, vadászat és pénzkereset. Megfelelő téma tehát a harci mén, a versenyló, a hátas a vadászatra, és az igás a szántóföldre. A kutya már kevésbé tökéletes alany az eszmecserére. Kizárólag a vadászkutya jöhet szóba, félre tehát az ölebekkel. Aztán itt vannak a prédaállatok. Megfelelőek a szócséplésre. Róka, medve, szarvas, esetleg hal. De a hal csak csínján, legfeljebb a kellően méretes. Tenyérnyi keszegért ülni órák hosszat a parton aligha dicsőség. És végül, netán, szóba jöhet a haszonállatok legjava. Nem mind persze. Díjnyertes tenyészbika vagy kos. Ritkábban disznó, és soha nyúl. Feledjük a libát, kacsát, tyúkot! Pulyka? Dehogy! Mit szólnának vajon a férfiak, ha nagyanyám macskáiról kezdenék beszélni? Hogy a cirmos kandúrnak fehér folt van a bal lábán, és hogy eddig minden kölyök a környéken valamely mértékben cirmos volt. Tehát a kandúr vérvonala erősen megjelenik a környék macskanépességén. Jóval inkább, mint az árvaházi fekete kandúré, aki kisebb és idősebb is, mint nagyanyám Marcija. Beszélhetnék erről? Bizonyára nem támogatná a témát sem Bross, sem nagyapa, de még William sem.

– A versenylótartás a titkos álmom – mondta mellette William VanDerbrock. Ez felkeltette Mariann figyelmét. Williamnek beteljesületlen vágyai vannak? Aranykanállal a szájában született, és azóta is minden sikerül neki, amibe belefog, legalábbis Mariann nagyapja szerint, aki nem különösebben kedvelte. Simulékony kis fattyú, fakadt ki egyszer a nagyanyjának, amikor azt hitte, senki nem hallja. Lehet, hogy simulékony, gondolta Mariann, de inkább ez, mint Bross nyilvánvaló kegyetlensége. Ma is gyönyörű virágszálnak nevezte őt tánc közben, de a birtokát rossz arcú fegyveresekkel őriztette. Néha összefutott egyikkel, másikkal a városban, és olyan dolgokat szóltak utána, amikre visszagondolni se szeretett. Amikor említette Richardnak, a férfi csak nevetett, hogy a férfiak ilyenek, ne figyeljen oda. Vajon Richard se hallaná meg, ha valaki a nadrágjában szeretne magának valami rágcsálni valót találni?

– Most, hogy elmondtad, aligha titkos – kuncogott Hermann, a legidősebb VanDerbrock fiú, akinek a boltjában Dirknek a frakkot vették.

– Rosszul mondtam – helyesbített William. – Nem titkos, inkább merész. Sajnos nincs rá se időm, se helyem.

– Nem is a maga dolga, fiam, trenírozni a lovait. Megfelelő embereket kell az ilyen munkára megfizetni – dörgött Bross.

Lord Rowling is felkapta a fejét.

– Én szeretek mindent magam csinálni. A fizetett emberek tessék-lássék végzik a dolgukat. Megbízhatatlanok.

– Minden a fegyelmen múlik. A te embereid se lustálkodnának Rowling, ha ismernék a korbácsot – riposztozott Bross.

A két öreg egymással szemben ült a hosszú asztal két végén.

William VanDerbrock elmosolyodott, és csitítóan felemelte a kezét.

– Nem a hely vagy az emberek hiányoznak, hanem a szakértelem.

William megint a villámhárító szerepét osztja magára, somolygott Mariann a vizespoharába. Katasztrófa is lenne, ha Bross szabadjára engedné a zsarnoki természetét. A jelenlévő hölgyek elájulnának, ha tudnák, kinek az asztalánál csipegetik a mandulával töltött angolnát.

– Mint tudják, tavaly a birtokkal együtt megörököltem a nagyapám ménesét – magyarázta William. – A lovakból azonban kevés örömöm származott eddig. A ménesben van jó pár ígéretes állat, de csak bosszankodom miattuk. Nincs, aki foglalkozna velük. Nagyapámat az emberei kiválasztásában ugyancsak sajátságos szempontok vezették.

– Sajátságos? – kérdezett közbe Kurt VanDerbrock nevetve. – Minél nagyobb gazember volt, annál inkább megfelelt.

– Maradjunk a lovaknál – figyelmeztette hűvösen William a bátyját. – Nagyapám rám hagyta a ménest, mert tudta, hogy imádom a lovakat. Így is van, de a rozoga istálló felújítását és úgy egyáltalán a birtok fenntartását korántsem imádom annyira.

– Ha nem tetszik, szabadulj meg tőle – morogta a bajusza alatt Hermann, az örök földhözragadt. Hiába a vagyona, nincs nő, aki halálra ne unná magát mellette, nem is talál feleséget. Mariann halványan emlékezett egy pletykára, hogy hajdan az édesanyjának is udvarolt. Jaj, ne, ha ő lenne az apám, boltoskisasszonyként végezném a rövidárú osztályon!

– Ha eladom a birtokot, el kell adnom a ménest is. A Nortworni házamba aligha férne be kétszáz ló – felelte William.

– Egy sem – nyugtázta Kurt mosolyogva.

– Márpedig kellő hely és megfelelő nevelés mellett nem megy – mondta Bross. – Tér kell az állatoknak és hozzáértő kéz.

– Ez az én gondom is – mondta William. – Ezért mondtam, hogy a lótartás beteljesületlen álom. Bővíteni szeretnék, megfelelő tenyészállatokat venni, de félek, meg kell szabadulnom a meglévő állataimtól is.

– Tarts aranyhalat – szól közbe Natasa, és pajkosan villant a férfira a tekintete. – Vagy kanárit.

– Egyik hátára se férek rá – felelte William vigyorogva.

– Egy városi patkány ne akarjon gazda lenni – kiáltotta Bross bárdolatlanul.

Natasa keze ökölbe szorult az asztalon. Most az ő lábát érintette meg a húga Mariann cipője. Nyugi!

Miss. Haislet, a fiatalabb hajadon, akit William szórakoztatására rendelt fényűző asztalához Bross, félénken közbeszólt.

– Az aranyhalakkal is rengeteg a gond Mr. VanDerbrock, én már csak tudom – rebegte. – Sajnos néhány hónapnál tovább nem él egyik sem.

– Nagy fájdalom lehet önnek végignézni a haldokolásukat, Miss. Haislet – felelte kedvesen William.

Miss. Haislet pár szavas választ pihegett hálából, de nem adatott meg neki, hogy hosszabb időre fogva tarthassa William VanDerbrock figyelmét, mert Bross az érzelgős női lelket kezdte ostorozni.

Erről ennyit, villantott egy mosolyt Mariann a lányra, aki e rövidke szerepléstől is pihegve legyezte magát. Szegény. Williamnek aligha tetszene egy ilyen kamaszkorból épp kilépett csitri, bármennyire is feltolta a mellét a szobalány. A gonosz gondolattól Mariann elszégyellte magát. Az ő dekoltázsa is elég nagy, a mellei viszont jóval kisebbek, alig van rajtuk mit feltolni. Persze a társaságban lévő férfiak kedvéért nem is fárasztaná ezzel magát. Bross így is túl sokat bókolt neki tánc közben. Vajon mit akar ezzel? Azt nem gondolhatja, hogy Mariannban egy pillanatig is felmerült, a nagyapja barátjával keveredne szerelmi viszonyba. Vagy bármilyen viszonyba. Brrr.

A versenylótartás nehézségeinek kivesézése után már nem vonódott közös beszélgetésbe a társaság. Mindenki kénytelen volt saját asztalszomszédjával beérni.

Amikor Mrs. Haislet, a hölgyek nénje, aki a háziasszonyi jogokat időszakosan birtokolta, asztalt bontott, Mariann kimentette magát.

– Utána nézek a gyerekeknek. Elaludtak-e már – mondta, és kiszökött az ebédlőből.

A húsz éven aluliak, vagyis a VanDerbrock csemeték és Dirk az uzsonnán részt vehettek. Miután ettek, és körben megmutatták őket egymásnak a hölgyek, egy idősebb asszony felvezette az aprónépet az emeletre, hogy ne zavarják a felnőtteket.

Mariann a gyerekre hivatkozva próbált egy időre elszabadulni a társaságtól.

Sajnos a szemle hamar véget ért, mind az öt kicsi aludt, meseolvasásra hivatkozva nem maradhatott mellettük. Meghallgatta a felügyelő szobalány suttogva előadott beszámolóját az eltelt két óráról, betakarta Dirket, és kénytelen-kelletlen magukra hagyta őket.

Bross háza valóságos rezidencia volt, számtalan szobával, és bálok megrendezésére is alkalmas teremmel. Az emeletre vezető lépcsőházból jobbra és balra is nyílt egy hosszú folyosó, amiből, akár a szállodákban, két oldalon fehérre festett ajtók sorakoztak.

Mariann megállt, a falnak dőlt egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsön az estély további részéhez, Bross terhes udvarlásához, a hölgyek lapos tereferéjéhez.

A falikarokban égő hosszú gyertyák enyhén füstöltek, fölöttük szürkére színeződött az alacsony mennyezet. A kopott szőnyeg milliónyi lépés emlékét őrizte. Bross az alsó szintet, ahol a látogatóit fogadta, sokkal jobb karban tartotta, mint az emeleti részt, ahová, mint Mariann gyanította, hónapokig nem jött fel senki. Lehetne ennek a rezidenciának az űrnője. Bross célozgatott rá, hogy ő még kész és képes a szerelemre, egy fiatal asszony oldalán kivirulna a teste és a lelke. Felfordult a gyomra a gondolattól, hogy ő lenne, aki Bross löttyedt testét karban tartaná. Képletesen és konkrétan. Amikor a férfi oldalra fordította a fejét, a vékony bőr ezernyi ráncba szaladt a fehér, keményített ingnyak fölött. Richard legalább fiatal volt. Mariann elfintorodott az emléktől. Súlyos sebet ejtett az önérzetén Richard pálfordulása. Kendall nem vette komolyan, ez érthető, fel sem ér a férfihoz, de hogy Richard is különbre vágyik nála, ez végképp elbizonytalanította. Komolyan egyetlen lehetősége, hogy egy öregembert tegyen boldoggá, akinek mindegy ki, csak harminc évvel fiatalabb legyen? Meglepő élénkséggel tört rá a reménytelenség súlya. Kis megalkuvások még rendben vannak? Egy fiatal férj, akit nem szeret, de eltűr. Richard csókjaitól is a hideg rázta, miután megismerte Kendallt. Hiába ránctalan a bőre, nem szerette a szagát, a borotvahabét az arcán, a reggeliét a szájában. Képes lenne, ahogy tervezte, és ahogy egész életében készült rá megelégedni kevesebbel, mint Taylor Kendall, akire, ha rágondol úgy ver a szíve, mintha megkergült volna, és akihez hozzáérni maga a gyönyörűség. Amikor tegnap este megfogta Kendall kezét, és kezdett felmelegedni a tenyere alatt, nem dermesztő jégdarabnak érezte, hanem hús vér emberi bőrnek, a férfi csuklójában lüktető szívével együtt vert Mariann szíve is, és a vére, ami eddig észrevétlenül csordogált a testében új erővel zubogott a testében, hogy elnehezült tőle a melle, és zúgni kezdett a füle.

William frakkos alakja jelent meg a folyosó végén kirángatva a Mariannt a képzelgésből. William határozottan szép férfi volt, noha inkább apró termetű, mint átlagos. Fekete haját simán hátrafésülte, és arcát simára borotválta. Kecsesen mozgott, sokat mosolygott, és élénken gesztikulált. Nem mindig. Lelke mélyén hajlott a melankóliára. Az anyja születése után elhagyta, az apja és idősebb testvérei nevelték, akik sokáig nehezteltek rá az anyja megbízhatatlansága, és az anyai nagyapja viselt dolgai miatt.

Mosolyogva sétált Mariann felé.

– Megszöktél a társaságból, de előlem nem tudsz elbujdosni, kicsim – mondta, és a kezébe fogta a lány jobbját. – Mi a baj? Egész este máshol járt az eszed, egyszer pedig majdnem elpityeredtél. Bross ma sem faragatlanabb, mint tavaly ilyenkor volt.

Mariann hálásan nézett a férfi finom vonású arcára.

– Bross azt mond, amit akar. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Natasa keveredik vitába vele folyton.

– Ha nem Bross, akkor a csinos Richard miatt fáj a fejed? Hol hagytad? Szolgálatban van ma este, azért nem kísért el?

– Szakítottunk Richarddal – fintorgott Mariann. –, de túlélem, ne aggódj.

– Ha nem Bross és nem Richard, akkor ki?

– Miért kell férfinak lennie? Natasával is összeveszhettem.

William kétkedve ingatta a fejét, majd a mellkasa és a karja közé szorította a kezét, és húzni kezdte maga után a folyosón végig.

– Beszélnünk kell, de nem itt. Nehogy ránk bukkanjon valaki, és visszavonszoljon a földszintre. Tudok itt egy hangulatos termet.

Benyitott az egyik ajtón.

– Ez az. Ide vágytam. Ez a szoba valaha Bross apjáé volt. Nekem ugyan ne mondják, hogy az alma nem esik messze a fájától.

Hangulatos, noha kimondottan férfias szobába léptek. A falakat mahagóni borítás fedte, a szoba közepét biliárdasztal foglalta el, a levegőben az évtizedek alatt elszívott pipadohány és bőr bútorok illata terjengett. Az ablak alatt, a kisasztalon egy sakktábla várt felállított bábukkal játékosokra. Két oldalán egy-egy karosszék állt. William a lányt az egyik székhez tessékelte, és szemben vele ő is lerogyott.

– Sakkozunk? – kérdezte Mariann nevetve.

William hátra dőlt, és kinyújtott lábait bokában keresztezte.

– Eszemben sincs gondolkozni – mondta, és lustán kinyújtózott. Mariann nézte az inge alatt megfeszülő izmait, és nagyjából olyan hatással volt rá a látvány, mintha a testvérét figyelné. Itt vannak kettesben, egy kilincsre zárt szobában, és nem csak ő nem érez semmilyen zavart, a férfi is olyan oldott a jelenlétében, mintha valóban a húga lenne. Mintha a gondolatait igazolná, William kigombolta a zsakettjét, és megvakarta a köldöke fellett a hasát. A férfi nem fogja kinevetni, de ha mégis, legalább nem árulja el a rokonainak. Ennyire ismerte.

– Én tudom, hogyan old meg a lovaid gondját, William – szólalt meg Mariann váratlan hevességgel.

William feljebb húzódzkodott a karosszékében.

– Lőjem le mind? – kérdezte ingerkedő mosollyal a szája sarkában.

– Komolyan beszélek.

– Nem kétlem.

Mariann összeráncolta a szemöldökét. Mit kellene tennie vajon, hogy fele annyira komolyan vegyék az emberek, mint Natasát?

– Légy szíves, és figyelj rám! Ismerek egy embert, aki ért a lovakhoz, és van helye is elég.

– Nocsak! Nagyapád bérbe adná az istállóját? Te pedig némi mellékkeresetre vágysz? A lovak csutakolásával akarsz gyémánt karkötőre gyűjteni?

Mariann kényszeredetten elmosolyodott. Nyilván ez az ára, hogy nőként nem veszi számításba, a mondanivalójára se figyel úgy, ahogy egy felnőttel tenné. Nem baj. Ő nem adja fel.

– Mondtam, hogy komolyan beszélek William. Akire én gondolok, az fiatal, hozzáértő és ügyes.

William megvakarta a feje búbját, és visszagombolta magán a zsakettet.

– Kiről beszélsz?

– Taylor Kendallról.

A férfi felmordult. A hang egyaránt kifejezett meglepetést és helytelenítést.

– Az a jöttment a Sepherd birtokon?

– Nem jöttment – csattant fel Mariann.

– Ugyan, kedvesem! Eleget hallottam róla a nagyapádtól és Brosstól. Hogy jutott eszedbe ez a képtelenség?

– Nagyapa azt szajkózza, amit Brosstól hall, Bross pedig minden eszközt megragad, hogy elbitorolja Kendall földjét. Mindketten igazságtalanok és elfogultak Mr. Kendall-lal.

– Nem mentegetem Brosst, én se szívelem különösebben, de bizonyos mértékig adok a véleményére. Kendalltól semmi jó nem várható.

– Miért nem akarsz meghallgatni? – kérdezte a lány elfúló hangon.

William közelebb hajolt.

– Mariann, drágám! Te tüneményes vagy, aranyos, lefegyverzően fiatal, és imádlak. De se a lovakhoz, se az emberekhez nem értesz.

Mariann először vissza akart vágni, hogy talán Bross véleménye különb, mint az övé, azt minden kritika nélkül, el lehet fogadni, de gyorsan visszanyelte a felháborodását. Maga mellé akarja állítani a férfit, nem megsérteni. Átnyúlt a tábla fölött, felborítva legalább a bábuk felét, és megragadta William a tábla szélén pihenő kezét, majd beszélni kezdett. Elmesélte, hogyan ismerkedett meg Kendall-lal, majd beszélt a két hétről, amit a táborban töltött. Hogy Kendall milyen hozzáértéssel kezeli az állatokat, műveli a földet, és irányítja az embereit. Hogy az öccse kitűnően lovagol, és ők ketten minden tudásnak a birtokában vannak, ami a versenylótartáshoz elengedhetetlen, hiszen született nemesek, ha a körülményeik nem is igazolják ezt. Miközben beszélt, azt is érezte, William előtt egyre inkább világossá válik, ő mennyire elfogult, és állításával ellentétben nem William lovai foglalkoztatják, hanem Taylor Kendall sorsa.

William figyelmes arccal hallgatta, közben felállítgatta a leborult bábukat, majd mikor Mariann kifulladva a kortesbeszédtől elhallgatott, hosszan gondolkozott,

– Mond meg nekem, hogy miért bízzam a lovaim gondozását egy idegenre, távol az otthonomtól, ráadásul pénzért? – Mariann közbe akart szólni, de William egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Nem vitatom Kendall képességeit. Lehet, hogy tud a lovakkal bánni, gondozná és lovagolná őket rendszeresen, és az öccse meg is ülné őket a versenyen. De azt ne akard bebeszélni nekem, hogy a környéken ő egyedül. Találnék közelebb is alkalmas embert. Ha már az otthonomon kívül keresem.

Mariann érezte, eljött az igazság pillanata. Észérvekkel nem fogja elérni, amit akar, színt kell vallania.

– Azért fogadd fel őt, mert én kérlek rá. Sose kértem még semmit tőled.

– Ez valóban nyomós érv. Tréfa nélkül. Érv, de nem magyarázat. Miért Kendall?

Mariann kétségbeesett. Hát nem elég ennyi? Nem egyértelmű. Minden büszkeségé sutba dobva tényleg ki kell mondania. Nagy levegőt vett, lesütötte a szemét. Már nem fogta William kezét, hanem összekulcsolta az ölében.

– Azért Mr. Kendall, mert szeretem őt – mondta jóval csöndesebben, mint eddig, amíg az érveit sorolta.

William nem szólt semmit, és olyan sokáig hallgatott, hogy Mariann kénytelen volt felelni a fejét és a szemébe nézni. A férfi arcáról sütött a szánalom.

– Ugye tréfálsz?

– Nem.

– Szereted Taylor Kendallt? Azt a csavargót, a nagyapád ellenségét, aki...?

Mariann felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Ne! Ne bántsd őt, William, Kérlek, ne mondd tovább. Ne mondj semmit inkább. Semmi okosat, mert megbántasz vele.

– Én védeni akarlak – mondta férfi.

A lány megrázta a fejét, és könnybe lábadt a szeme. Miért ilyen bonyolult és nehéz ez. Miért nem hallgat rá William úgy, ahogy bárki másra hallgatna, miért kell a lelkét lemeztelenítenie előtte?

– Nincs mitől óvnod William – magyarázta csüggedten. – Szeretem Kendallt, de ez az érzés kizárólag rám tartozik. Nem is mondtam soha senkinek, neked is csak azért, hogy megértsd, mennyire fontos a sorsa nekem. Nem kell félned, hogy valami jóvátehetetlent vagy illetlent követek el, és kérlek, ne rohanj nagyapához vagy Natasához, hogy megelőzd a bajt. Szeretem őt, de nem akarok tőle semmit. A jövő nyáron hazatérek New Orleansba, és férjhez megyek. Mint ha mi sem történt volna. Ígérem. És valójában nem is történt semmi. Nem készülök ostobaságot tenni, és nem is lenne rá lehetőségem.

– Ő tud róla?

– Dehogy! – kapta fel Mariann a fejét. – Elsüllyednék szégyenemben, ha csak sejtené is. Nem találkozunk, nem beszélünk. William, értsd meg!

– Miért akarsz segíteni rajta? Ha reményed sincs, hogy viszonozza a nagylelkűséged? Ha nem akarod, hogy viszonozza a szerelemed? Mi értelme van ennek?

– Mert nem bírom elviselni, hogy szenved. A Nortworni szénbányában dolgozik. Robbantás vezető. Megőrülök a gondolattól, hogy baja eshet. Tegnap találkoztam vele, és azóta nem tudom kiverni a fejemből. Szörnyű állapotban van. Ha nem történik valami, beteg lesz, vagy megnyomorodik, vagy meghal. Könyörgöm, William! Segíts rajta!

– Gondolod, hogy hajlandó lenne a lovászom lenni? – kérdezte a férfi. – Ha valóban gróf. A született nemesek fölöttébb rátartiak. Én csak egy falusi szatócs legkisebb fia vagyok.

Mariann arca felforrósodott a győzelem küszöbén.

– Biztos vagyok benne. A gőgnek az árnyékát sem tapasztaltam benne. És egyébként sincs más választása. Te pedig úgyse sértenéd meg, hisz olyan kedves ember vagy.

William élesen felnevetett. Mariann tudta, őt is kényes helyzetbe hozta. Kötelessége lenne azonnal riasztani a családját, pedig, ha Mrs. Krilov fülébe jutna a dolog, azonnal iderohanna, és magával hurcolna a lányát New Orleansba, hogy el se engedje a szoknyája mellől.

– Nem ígérhetek biztosat, kicsim – mondta. – Megpróbálom. Holnap felkeresem, és beszélek vele. Megkérdezem, vállalná–e a ménes gondozását. Korántsem olyan egyszerű csaknem kétszáz állatnak helyet biztosítani, a takarmányt beszerezni télen.

– Azt mondtad, a nagyapád ranch–án tartották eddig őket. Ott bizonyára elegendő takarmányt felhalmoztak a télre Szekerekkel át lehetne szállítani – javasolta Mariann fellelkesülve.

A férfi nevetett.

– A gyakorlati megvalósítást majd mi kifundáljuk Mr. Kendall-lal, ha rááll a dologra.

– Köszönöm, William – súgta Mariann. Rajongva nézett a férfira, és kezét az ajkához szorította.

A gesztus meglepte és felzaklathatta a férfit, mert felpattant és magához húzva, átölelte Mariannt.

– Te kis butus – súgta a hajába. – Hát kellett ez neked?