Nyolcadik fejezet

Taylor Kendall hatodmagával szállt le a sontowni vasútállomáson, hogy gyalog induljon a társaival haza.

Az állomás épületét elhagyva keskeny, letaposott hóval borított út nyúlt el előttük. Csöndben, egy szó nélkül rakosgatták a férfiak egymás elé a lábukat, mert fáztak, és mert nem volt mondanivalójuk egymásnak. Mind tudta, hogy a másik gondolata otthon jár, a tűzhely és az asszonyi öl melegében. Taylor kivételével a többit feleség várta, egyik se töltötte be a harmincat, öt éjszaka asszony nélkül keserves és ösztönző a gyors haladásra.

Taylor inkább hátra tekintett gondolataiban, mint előre. Érezte, ereje a végét járja. Éjszakánként legfeljebb, ha öt órát aludt, alig evett, mert takarékoskodott, a bányában órákat állt térdig érő vízben, és a szüntelen feszültség, hogy valami barom rájuk ne robbantsa a tárnát, az idegeit is megviselte. Elege volt. Ráadásul, amint sejtette, a többiek is hasonlóan éreznek. Adam legalábbis biztosan.

– Cseszd meg, Taylor! Egy fűtetlen, kopár szobában üldögélek naphosszat. Lefagy a tököm, félnótásokkal alszom egy szobában, és még valamire való nő sincs a környéken. Tudod, milyen az állomásfőnök felesége? Két mázsa a súlya, és foga is legfeljebb kettő maradt – sorolta panaszait Adam hazafelé jövet a vonaton, a kocsi kemény ülésén elterülve.

– Szállj le rólam – förmedt rá Taylor, akit a félájult bóbiskolásból zavart fel öccse morgolódása. Majd le fagyott a lába, és törte a fenekét a deszka. – Szerez magadnak jobb munkát, ha akarsz.

Adam fintorogva húzta be a nyakát a posztókabát felhajtott gallérja mögé.

– Te vagy a főnök – gúnyolódott. – Eddig te dirigáltál, ne akarj kibújni a kötelességed alól.

– Neked van a legjobb helyed – felelte Taylor. – Ian és Robert a szemétben turkálnak.

Erre nem volt Adamnak riposztja, vagy elfáradt, mert kinyújtotta a lábát, lejjebb csúszott a fapadon, és lehunyta a szemét.

Taylor nem hibáztatta Adamot, a hamisítatlan nemesifjút. Könnyen tanult, szépen olvasott, írt, még az iskolai kórusba is bevették. Később remekül vívott, és a lovakkal híresen jól bánt. Percek alatt kiismerte őket, a gyöngeségüket és az erényeiket, több környékbeli gazda versenylovát trenírozta otthon, és ülte meg a versenyeken. Hogy is érezhetné elégedettnek magát a nortworni állomásfőnökség irodájában?

Taylor bűntudatos arccal emelte tekintetét a csizmája orráról az előtte haladó öccsére. Adam a nyomorban is megőrizte egyenes tartását és könnyű járását. Sapkát hiúságból nem viselt, fényes, barna hajába beleborzolt a feltámadó szél. Taylor oldalra nézett. Jobbján John Smith taposta csöndesen a havat. John nem panaszkodik, pedig a bányában lenne oka rá. Bár John egyetlen osztályt sem végzett, és ha kinyitotta a száját, beszéde ezt el is árulta, inkább átlátta helyzetük kényszerítő voltát, mint a sok iskolát járt Adam. Tette a dolgát zokszó nélkül, és nem akadékoskodott.

Elismerten John dicsekedhetett a legjobb erőnléttel köztük, a fagyos éjszaka is őt viselte meg a legkevésbé, fejét felszegve, öles léptekkel haladt, míg a társai előre görnyedve szedték a lábukat, ezért is látta meg ő elsőként a lovakat.

– Hát ez meg mi a csuda? – kiáltott fel.

Taylor is felnézett, és legnagyobb elképedésére három csodaszép, fekete paripát látott egy kőhajításnyira előttük, közel az úthoz, ráérősen téblábolva. Szinte tökéletesen egyforma állatok voltak, nyilvánvalóan egymáshoz válogatva színben és méretben, hogy jól mutassanak a fogat előtt. Mindezen kecs és báj ráadásként, és teljességgel valószerűtlen módon, mindhárom fején díszes tollbokréta lengedezett, mint a cirkuszban fellépő artista lovakon.

– Honnan a ...? – folytatta volna John, de Taylor egy mozdulattal belé fojtotta a szót.

– Szóródjunk szét, és kerítsük be őket – javasolta fojtott hangon a többieknek. – Nyilvánvaló, hogy jól idomított, kézhez szoktatott állatok, nem ijednek meg az embertől. Ha lassan mozgunk és nesztelenül, nem menekülnek el, és befoghatjuk őket.

A többiek nyomban felfogták a helyzetben rejlő lehetőséget, engedelmeskedtek, és szélárnyékból közelítve bekerítették a gyanútlan állatokat. A lovak valóban nem mutattak ijedelmet, amikor szinte egyidőben, mindhárom kantárszárra egy–egy erős férfikéz fonódott.

Taylor szeretettel simított végig az általa tartott állat csillagos fején, majd alaposabban szemügyre vette. Ápolt, fényes szőre és a jól táplált, izmos teste gondos gazdára vallott. A férfi csillapítólag simogatta az állat hátát, és közben az oldalán lógó, és elő pillantásra kaotikus összevisszaságba csüngő szíjakat nézegette.

– Egy fogat elől szabadultak valahogy el – állapította meg.

– Három? – kérdezte Adam. – Hol a negyedik?

Taylor vállat vont.

– Talán nem tartott ezzel a hárommal, vagy azt az egyet sikerült a gazdának visszatartania.

– Megvadultak és elszabadultak? – kérdezte Adam, és ő is a lószerszámokat kezdte vizsgálni.

– Elég szokatlan – mondta elgondolkozva Taylor. – Elvágták a szíjakat, nem elszakadtak. Valaki szándékosan szabadította ki őket.

– Gyalogolni támad kedve a kellemes időben – nevetett Adam.

– Vajon hunnan valók? – kérdezte John.

– Vajon honnan? – kérdezett vissza Adam csúfondárosan. – Kihez tartozhat három ilyen gyönyörű paripa, díszes és tökéletesen fölösleges tollbokrétával a fején?

Taylor éles pillantást vetett rá. Adam nem vett tudomást bátyja mérgéről. Hasonlóan epés hangnemben folytatta.

– Én sejtem, ki lehetett a gazda. Vagy gazdasszony. A környéken csakis Miss. Krilovot illeti meg ez a káprázatos pompa. Mégpedig a fiatalabbat, a kis szőkét. Annak a tündérkének mindene módfelett gyönyörűséges. A nővérének eszébe se jutna ilyen a marhaság, hogy tollbokrétát biggyesszen az igás lovai fejére, majd ki tudja miért szélnek eressze őket.

Taylor meg sem hallotta Adam undok megjegyzését. Elszorult szívvel, aggódva nézett körbe. Csak a szűz hómezőt világította meg telihold sápadt fénye előtte. Közel távol semmi, ami emberre, vagy elhagyott fogatra utalna.

– Ha elszabadultak a lovai, neki is itt kell lennie valahol a közelben – mondta, mert ugyanarra a következtetésre jutott, mint Adam, vagyis, hogy a lovak a legközelebbi ranchra, az öreg Rowling birtokára valók, de szinte biztos, hogy nem ő engedte el őket, hanem az unokája. Ő vágta el a szíjakat. De miért? Mi történt vele? És mióta bitangolnak szabadon a lovai? Órák teltek el ebben a farkasordító hidegben, vagy percek csupán. És legfőképpen, hol van most Mariann vajon?

– Megbocsáts bátyám, de engem Miss. Krilov holléte a legkevésbé sem érdekel – szólt rá feszült testvére közönyösen Adam. – Nekem a pacikon jár inkább az eszem. Az enyelgéshez igencsak hideg van. Lovagláshoz viszont tökéletes az idő. Épp ketten jutunk egy lóra. Felpattanunk a hátukra, és máris otthon vagyunk.

Taylor szorosabbra fogta az általa féken tartott állat kantárszárát.

– Nem viheted el Miss. Krilov lovait.

Adam összeszorított szájjal nézett farkasszemet vele.

– Ugyan ki akadályozna meg benne? – kérdezte kihívóan.

– Ez közönséges lopás.

Adam mérgesen fújt.

– Ne játszd az igazság bajnokát Taylor! Befagy a seggem, korog a gyomrom, és tüzel a szerszámom.

Egyetértő, cinkos mordulás kísérte Adam szavait. A másik négy szívéből is beszélt. Adam tovább ütötte a vasat.

– Egyébként is. Nem ellopni, hanem kölcsön venni akarom a lovakat. Holnap visszaadod őket.

Taylor tudta, hogy kivételesen a többiek is az öccsének adnak igazat. Fáznak, és sietnek haza.

– Ezek nem hátas lovak, Adam. Nyereg sincs rajtuk.

Adam éles hangon felnevetett.

– Na és? Ki bánja?

– Szőrén akarsz megülni egy fogatos lovat?

– Nem műlovaglást szándékozom előadni rajta – vágta rá Adam, és szavait nyomatékosítandó, kecses mozdulattal a ló hátára lendítette magát.

Az berzenkedett egy kicsit a szokatlan súly ellen, megfarolt és bizonytalan próbálkozást tett, hogy megszabaduljon lovasától, de Adam megnyugtatta az állatot. Adam jobban lovagolt, mint Taylor, és ezt szívesen a bátyja orra alá is dörgölte. Hiún megtáncoltatta a másik előtt a lovat, hogy lássa, most sem okoz gondot neki az irányítása.

– Robert? – fordult Adam a mellette ácsorgó Robert Lemas felé, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse maga mögé a ló hátára.

– Ha nem haragszol, Taylor – dörmögte Lemas a bajusza alatt, és nem nézett Taylorra. – Sokkal gyorsabb lovon.

Elfogadta Adam kezét, és felkapaszkodott a lóra.

– Én is velük tartok – mondta Lewis, aki a harmadik állatot fogta. – Ki jön velem? – John? Ian?

– Én a gróf úrral maradok – felelt John Simpson határozottan.

Ian Cuper Taylorra sandított. Csenevész, idős ember volt, hálás Taylornak, hogy viszonylag könnyű munkához juttatta a szövödében. Bántotta, hogy elárulja Kendallt a vejével szemben, akit egyébként nem sokba nézett.

Taylor tudta, hogy veszített, és különösebben nem is bánta. Az emberei valóban hamarabb jutnak fedél alá lóháton, mint gyalog, és holnap átvihetik Rowlingnak a lovait.

– Menj, Ian! – egyezett bele az állatok kölcsönvételébe nagylelkűen. A kicsikart engedélyt gúnyos fintorral nyugtázta az öccse.

– Hálás köszönet, milord – hajolt meg.

Taylor hűvös pillantást vetett rá. Egyszer agyon csapom, ezt a kurafit, futott át rajta.

– Én Johnnal megkeresem a lovak gazdáját – jelentette ki mogorván.

Adam hangosan felröhögött.

– Sok szerencsét bátyus. Miss. Krilov el lesz ragadtatva tőled. Úgy festesz, mint egy madárijesztő, és bűzlesz, akár az árnyékszék.

De Taylor már nem törődött vele. Hátat fordított a másik négynek, és közelebb vezette Johnhoz a megmaradt lovat.

– Ez az állat nem bír el kettőnket – mondta, tudván, magas, izmos emberként közelít a mázsához, John pedig jóval meg is haladja. – Majd felváltva üljük meg.

John széles mosollyal villantotta ki hiányos fogsorát.

– Ezzel oszt ne törőggyön, gróf úr. Majd én gyaloglok a lú mellett.

Látva, hogy Taylor valóban nem tart vele, Adam megrántotta a vállát, hangsúlyozott eleganciával búcsút intett, majd kiugratott.

A másik páros követte. Hamarosan eltűntek az éjszakában.

Taylor visszavezette a lovat az útra, és elgondolkozva körbenézett.

– Bármi is történt, lényegesen közelebb van akár Rowling birtoka, akár a miénk, mint Sontown. Gyalogosan mindenképpen nyugatra ésszerű indulni. Menjünk mi is arra – magyarázta Johnnak.

– Tényleg meg akarja keresni a kisasszonyt az éjszakában? – kérdezte John. – Ha letért az útról, meg nem találjuk a sötétben.

– Reggelig megfagy.

– Ha csak ki nem törte a nyakát.

Taylor összerezzent a feltételezésre, és nem bírt azonnal felelni rá. Nem érzett magában elég erőt, hogy sorolni kezdje Johnnak a szerencsésebb lehetőségeket. Miss. Krilov nem halhatott meg. Nem itt, nem a fagyban kihűlve, egyedül. Mi történhetett vele? Kirabolták, esetleg meg is erőszakolták? Már a feltételezéstől is köd ereszkedett a szemére. Nem, vetette el ezt a szörnyű lehetőséget. Ha banditák sodorják bajba, azok megtartják a lovakat. Talán baleset érte. Ez a legvalószínűbb, a kocsijának eltört a tengelye és ő ott ragadt valahol a fagyos pusztában. De miért engedte el a lovakat? Télen minden járműbe tesznek a lovaknak is takarót, ha várniuk kell. Oktalanság szélnek ereszteni a lovakat akkor is, ha a járművet, amit húztak, el kell hagyni. Taylor érezte, hogy a fogvacogtató hideg ellenére, izzadtság csorog le a hátán.

Felugrott a nála maradt lóra, és bár legszívesebben vágtázott volna, poroszkálásra fogta. John hosszú, erős lábával tartotta a tempót mellette.

Nagyjából húsz percig haladtak csöndben, mire a szánt megtalálták.

Az eltelt időben Taylor igyekezett távol tartani magától a bénító képeket, a vérében fekvő, és halott Mariann látványát. Túl kellett, hogy élje, bármi történt is vele, egyébként hogyan szabadította volna ki a lovakat, bizonygatta magának. A lány egyedül, összefagyva bandukol valahol a sötétben, és ő hamarosan rátalál és hazaviszi.

A nagy ívű kanyarnak köszönhetően még jóval a baleset helyszíne előtt meglátták a folyóba csúszott trojkát. Feltűnő látványt volt a holdfényben a folyó sötét szalagja és a töltés fehér taraja közé ékelődve.

– Leomlott alattuk a part – mondta ki Taylor a nyilvánvalót. – Valószínű, hogy többen voltak, Rowling nem engedné egyedül csatangolni az unokáját éjjel. Az utasok feltehetően lerepültek a bakról, és ha nem a folyóba zuhantak, puhára estek, nem történt komoly bajuk – folytatta, és érezte, túl sokat beszél, magát nyugtatgatja, aminek alig van értelme. – Biztosan nem törték magukat össze, mert az esés után volt erejük és idejük, hogy elvágják a lószerszámokat.

– Elég nagy ostobaság vót kiszabadítani a luvakat – mondta John, aki összehúzott szemmel igyekezett kivenni a látnivalókat. – Akárki is vót, mit csinál most, icaka?

– Félt, hogy a lovak megsérülnek.

– Női okoskodás – döcögött John. – Most meg kutyagolhat.

Taylor erre nem felelt, gyorsabb mozgásra ösztökélve hátasát, óvatosan leereszkedett a rézsün, a sérült trojka mellé ugratott, és leszállt a lóról. Mire John beérte, sikerült alaposan körülnéznie.

– Hát ez meg miféle furcsa jármű – kérdezte John. Nem követte Taylort a folyópartra, hanem a magasból nézett le rá.

– Lovas szán. Hóban kényelmes és gyors. Miss. Krilov az orosz rokonoktól örökölhette – magyarázta Taylor megkönnyebbülten. Látta a lány lábnyomait mindenhol, tudta, hogy él, és mozogni is bír.

– Már ha ű vót az – tamáskodott John.

– Valószínű. Két apró lábnyomot látok. Az egyik alig nagyobb, mint a másik, ami nyilvánvalóan egy gyereké. Miss. Krilov volt és Dirk Smis. A város felől érkeztek. A borulás után visszakapaszkodtak az útra, és gyalog folytatták tovább. Nem járhatnak messze. A lábnyomok széle még egészen porhanyós, nem fagyott meg. – Visszakapaszkodott a lovára. – Hamarosan beérjük őket. Gyerünk! – adta ki az utasítást, mert tudta, akkor lesz csak egészen nyugodt, ha megtalálta a lányt.

Egy darabig a folyóparton folytatta az útját, míg egy kevésbé meredek részhez nem ért. Itt léptetett vissza John mellé. Nem társalogtak. John alaposan kilépve diktálta az iramot.

A folyóparti fasor takarta előlük a kilátást, így mire megpillantották maguk előtt a két magányos alakot, már jól kivehető volt mindkettő öltözéke és arca. Dirk a sötétszürke gyapjúkabátban, és Mariann egy hófehér, hosszú kabátban.

– Ott vannak – sóhajtott Taylor, és lassított kicsit, mert John hangosan fújtatott mellette az erőltetett futástól.

– Akár egy igazi hercegnő – fakadt ki Johnból az elragadtatás, aki egyszerű lélek volt, de korántsem érzéketlen.

– Mert az is – jegyezte meg Taylor fanyarul. Ahogy szorongása csökkent, úgy tért vissza az óvatossága. – Apai ágon egy orosz nagyherceg a rokona.

Taylor az utóbbi időben ritkábban gondolt a Krilov lányra. Nem ért rá ábrándozni, a tömegszálláson meg ájult álomba zuhant, még mosakodni se mindig volt ereje. A múlt héten például mindössze kétszer jutott eszébe. Egyszer a vonaton, amikor Nortwornba tartott. A jégvirágos ablakra tenyérnyi foltot olvasztott, és azon kitekintve egy őzsutát látott gidájával a töltés mellett. A hó alatt kerestek füvet. A pöttyös hátú gidát megpillantva valami melegség öntötte el, és ez az érzés a Krilov lány arcát sodorta elé. Másodszor kedden este, a szállásra igyekezvén jutott eszébe Mariann, amikor az úton csivitelő verebek közé egy cinege ereszkedett. Mintha Miss. Krilovot látná, amikor mesét olvasott a gyerekeknek. A műszakváltást jelző kűrt durva hangja elrebbentette a madarakat, és elűzte Taylor lelkéből a békességet.

*

Mariann jó darabig idegennek gondolta a két férfit. Az ijedtségtől ágyúként dübörgő szívvel figyelte a közeledő alakokat. Az egyik az ő lova hátán, a másik a ló mellett robogva. Mindkét férfi nagydarab, sötét és fenyegető. Külsejükből, ócska ruhájukból már messziről lerí, hogy nem remélhet tőlük semmi jót. Csavargók, akik elorozták a lovát, és most az ő életére, vagyonára törnek. Az apró gyöngyfüggőn kívül nem visel ékszert, egyetlen érték rajta a ruhái. Ha azokat felajánlja váltságul, biztosan halálra fagy, mire a nagyapja házát elérik. Mégis, most először örült a farkasordító hidegnek. Nincs ember, aki bármi más szörnyűséget fontolgatna ebben az időben. Ha meg is hal, legalább nem erőszakolják meg. Micsoda ostoba gondolat! Mi lesz Dirkkel, ha ő gyáván megadja magát az elkerülhetetlennek? Küzdeni fog, mert küzdenie kell az életéért.

Dirk ismerte fel hamarabb a férfiakat. Mariann védelmezőn magához húzta, és hátulról átölelte.

A gyerek váratlanul szétlökte a mellkasa előtt keresztbe zárt karokat, és kirobbant az útra.

– Mr. Kendall, John! – kiabálta lelkendezve.

Mariann arca szégyenében olyanná vált, mint a lenyugvó napot kísérő, tépett felhők vöröse.

Megtévesztette Kendall szegényes öltözéke! Percek óta méregeti rettegve a férfit, aki valaha tetszett neki. Hát ilyen ostoba, fennhéjázó kisasszony ő?

Pedig lett volna mit felhozni mentségére.

Ahogy Dirkkel az oldalán – időközben leugrott a lóról – Kendall közelebb sétált, Mariann elborzadva vette sorra a férfi külsőjében bekövetkezett változásokat. Nyár óta legalább tíz kilót fogyott, csontos arca még szikárabb lett, vonásai élesebbek. Állát hetes, sötét borosta fedte, szeme köré és arca barázdáiba fekete csíkokat rakott a szénpor. És a ruhája sem volt különb. A kabátja ócska, itt–ott lyukas, fején fertelmes színű kötött sapka, ami alól csimbókokban lóg a vállára hosszú haja.

Talán elkésett vele, hogy elrejtse az arcán elterülő szánalmat, a férfi már észrevette, mert Kendall összeszorított szájjal, közönyös arccal sétált közelebb hozzá. Akkor nézett így rá, amikor a ponyvásszekéren ledorongolta, mert körülötte sündörög.

– Elfogtuk az egyik lovát, kisasszony. Gondolom, ön veszítette el.

Mariann elszakította a férfi megviselt arcáról a tekintetét, és zavartan a lóra nézett. Mintha rendőrségi szembesítésen venne részt, ahol fel kell ismernie saját széthagyott holmiját.

– Igen – mondta zavartan. – Az enyém. Elszaladt, amikor kiszabadítottam. Köszönöm – simított végig a ló hosszú, kecses orrán. – Aggódtam érte.

– Hazaviszem a lovon – szólalt meg ismét Kendall.

Mariann visszakapta rá a tekintetét.

– Ön?

– Mivel alkalmasabb férfikísérő nem áll rendelkezésre – felelte Kendall vontatottan, és kiérződött hangjából a sértettség.

Mariann nem törődött vele. Szinte reszketett a felindultságtól, a fájdalomtól, hogy így kell látnia a férfit, ilyen szörnyű és méltatlan állapotban, de érzései közt nem volt semmi bántó. Elhatárolódás vagy lenézés? A legkevésbé sem. A szánalom is rég felszívódott, átadva helyét a haragnak.

– Segítek maguknak felülni – szólalt meg a másik férfi, talán John volt a neve, Mariann nem emlékezett, csak arra, ő hadakozott egy fejszével azon a szörnyű őszi délutánon, amikor Kendall kitette a szűrét. – Én meg hazabaktatok gyalog. Kilépek, oszt mingyá otthun is vagyok.

– Köszönöm, John – mondta Kendall, majd jól irányzott lendülettel felpattant a lóra, és mielőtt Mariann szólni vagy gondolkozni érkezett volna, őt is maga elé emelte. Vagyis lehajolt hozzá, jobb karjával átkarolta a hóna alatt, baljával a feneke alá nyúlt, s míg emelte, közben egy fél fordulatot pördített is rajta, hogy arca a ló feje felé nézzen, a háta pedig Kendall mellkasának támaszkodjon. Végül baljával megragadta a lány combját, és a ló hátára igazította. Mire Mariann feleszmélt, már menetirányban találta magát, dereka két oldalán a férfi karja, ahogy a kantárszárat fogta.

– Ültesd fel mögém Dirket, John – kérte Kendall.

A hatalmas ember felnyalábolta a gyereket, és Kendall mögé penderítette.

– Kapaszkodj a kabátom övébe, Dirk – utasította Kendall a fiút, majd kezet rázott Johnnal, és megsarkantyúzta a paripát.

A mintegy félórányi út közben egyetlen szó sem esett a felnőttek között. Eleinte Dirk fecsegett, elmesélte, hogy ma vásárolni voltak, meg azt, hogy Emeline-nak ajándékot vett, aztán mivel nem bátorították – Kendall hümmögött valamit időnként, Mariann azonban szeppenten hallgatott – Dirk is elfáradt, lehet, a férfi hátának dőlve elszundikált.

Mariann igyekezett keményen és egyenesen tartani magát, mert szokatlan és bizonytalan volt féloldalas testhelyzetben lovagolnia, ráadásul a rengeteg ruhán át is érezte a férfi testét maga mögött. Fenekéhez nyomódó két combját, ami között érezni ugyan nem érezte, de nagyon is tudatában volt az egyebének, amire gondolni sem akart, mégis másra se nagyon tudott gondolni. Elképzelte már Kendallt meztelenül, valójában látta is, egyedül a katona térdnadrágja alatti részek maradtak rejtve, az pedig annyira nem sok. És azt is tudta, mi történik a férfiakkal szerelmeskedés közben a bátyjai mindig dugdostak illetlen képekkel tele füzeteket, tudott a szőrben rejtőző szervről, ami megnagyobbodik és megkeményedik szerelmeskedés közben. Úgyhogy el tudta képzelni Kendallt úgy, hogy milyen lenne, ha szeretné őt, és nem megszabadulni akarna tőle, hanem vágyna rá. Többször is elképzelte, esténként, az ágyában az álomra várva, és kétségbeesetten szerette volna megtapasztalni legalább egyszer. Milyen lehet, Látni, és érezni. Milyen lehet a bőre tapintása? A testvéreié pont olyan volt, mint az övé, meleg bőr, de milyen lehet máshol? A tiltott területeken. A fenekén, és persze ott, azon a rúdon, ami a rajzok és mellékelt szövegek szerint a férfinak a kéj és a paradicsomi örömök forrása.

Hogy az illetlen gondolataitól szaporábbá váló szívverését csitítsa, eleinte az utat, majd a ló két fülét nézegette, azután a férfi kantárszárat markoló kezére siklott a tekintette. Méretes, erős kéz volt, a munkától és az olcsó szappantól kiszáradt a bőre, a bütykök közt vérző repedések húzódtak. A keményedő fagyban az ujjka vége egyre inkább kivörösödött. Mariann szerette volna lerángatni saját béléses kesztyűjét, és két kezével körül ölelve felmelegíteni a férfi öklét. Nem volt mersze megtenni.

Tizenhatodik rész

Taylor hülyének érezte magát, ahogy gáláns lovagként közeledik a hölgy kastélya felé. Közben rajta egy hét munka piszokja, szénporos ruhája áporodott bűze pedig még az ő orrát is facsarja, nemhogy a lányét. Érezte, Mariann igyekszik távol tartani magát tőle, és kellően bántotta is, mert érteni vélte az okát. Undorodik tőlem, gondolta, a ruhámtól, szagomtól, a reménytelen nincstelenség bűzétől. Ma már biztosan nem ültetne le a nagyapja szalonjában cseverészni, hanem puskával űzne ki a házból. Ami, ha fájó és bosszantó is, érthető. A lány maga a kifinomultság. A ruhája – felűről süvege csúcsát látta, kesztyűs kezét, a kabát alól kikandikáló puha csizmáját – és persze a teste; a melle enyhe domborulata a kabát alatt, a haja lebbenő virágillata.

Hamarosan kiderült, várják őket. Lord Rowling háza körül apró fényfoltok cikáztak, a ház pedig teljes díszkivilágításban leledzett.

– A nagyapa már kerestet – foglalta össze Mariann az ijedtségtől elvékonyodott hangon a látványt –, és dühös lesz, mert későn indultunk haza. – Lehúzta a kesztyűjét, és remegő ujjakkal a haja igazgatásába kezdett.

Taylor nem kívánt találkozni Lord Rowlinggal. A lány innen biztonságban hazaér, gondolta, hisz a teraszon posztoló Rowling barna felsőkabátján a gombok is kivehetők. Jobb lesz, ha leszáll, sarkon fordul és hazaballag.

A lány talán megérezve fészkelődését, félt, hogy leesik, mertTaylor gyeplőt tartó keze után kapott, és ujjait az öklére kulcsolta.

– Várjon! – kiáltotta. – Ne menjen el! Kap egy hátaslovat, és adni akarok magának egy kesztyűt is. A nagyapáé biztosan elég nagy lesz magára.

Taylor a váratlan érintéstől összerezzent, a ló megmerevedett alattuk.

Mozdulatlanul álltak a sűrű sötétben és hidegben, a lány puha tenyere Taylor kézfején nyugodott. Egyikük se mozdult. Taylor jéghideg öklét szinte égette a lány bőre, amikor puhán végigsimított a kézfején az ujjhegyektől kezdve a rövid kabátujjból kilógó csuklójáig. Az érintés annyira intim volt, váratlan és felkavaró, hogy Taylor a barátságtalan körülmények dacára is kezdett izgalomba jönni.

– Lefagy a keze – mondta Mariann elfúló hangon. – Nekem meg szinte forró ebben a drága kesztyűben.

És a farkam is áll, gondolta Taylor kedvetlenül, és kihúzta csuklóját a lány tenyere alól, majd rövidebb fogást keresett a kantáron.

– A nagyapja a kesztyűje helyett mindjárt egy kis ólommal fog megkínálni, de, azért hazaviszem.

A térdével indulásra bírta a lovat.

Az inas fogadta őket lángoló fáklyával kezében és rosszallással az arcán.

– Végre, méltóztatott hazaérni – jegyezte meg epésen, amikor szó nélkül elhaladtak mellette.

Taylor a kivilágított terasz előtt állt meg, jobbjával átnyalábolva Dirket a földre tette. A lány már kászálódott volna lefelé, de Taylor szabad bal kezével átkarolta a derekát, hogy visszatartsa. Az érintése azonnali mozdulatlanságra késztette a lányt.

– Majd én, ha megengedi – mondta Taylor.

Leugrott a lóról, és a lány dereka után nyúlt. Egy villanásra eszébe jutott, enged a regényes körülményeknek, szemtelenül magához húzza a lányt, aztán elvetette az ötletet. Lord Rowling épp most csörtet le a terasz lépcsőjén, és ő se óhajt játszadozni ezzel a kislánnyal. Hogy ismét meglássa arcán az undort, ahogy a teste az övéhez ér? No, nem. Kinyújtott karral segítette le Mariannt, és a lehető legtávolabb helyezte a földre.

Lord Rowling méretes vadászpuskát szorongatott a kezében, hosszú kabátja palástként úszott mögötte, ahogy unokáját védelmezni feléjük sietett. Néhány lábnyival lemaradva tipegett utána a felesége. Az apró termetű asszony feje körül ősz tincsek röpködtek.

– Mi a fene...! – kiáltotta a lord, ahogy melléjük ért, de a két nő nem hagyta szóhoz jutni.

– Ne izgassa fel magát, nagyapa! – kezdte Mariann, és rögtön utána Kendall segítő szándékának nagyszerű voltát kezdte ecsetelni.

– Végre itthon, drága kicsikém – kiáltotta a lánnyal egyidőben Mrs. Rowling. – Már mindenféle szörnyűségeket gondoltunk. Hála az égnek, hogy Mr. Kendall rád talált, és hazakísért. Remélem, nem esett bajod.

– Remekül vagyok, nagymami – felelte vidoran Mariann, és a nagyanyja nyakába borult. Majd kibontakozva az ölelésből karját a nagyapja karjába fűzte, és a kaland mesélésébe kezdett.

– A dolog úgy kezdődött nagyapa, hogy kissé gyorsabban hajtottam a kelleténél. Fáztam kicsit, és siettem hazafelé. Nem én voltam a hibás, hanem a hó. Nos, lehetséges, hogy egy pirinyót én is. Talán egy sóhajtásnyival gyorsabban hajtottam a kelleténél. De csak egy sóhajtásnyival. Sajnos nem vettem észre a fagyott peremet a töltés szélén. Akkor történt, hogy.... – és mondta, mondta végeláthatatlanul, levegőt is alig véve, úgy, ahogy tavasszal is beszélt, mint egy csivitelő kismadár. Taylor elképedve hallgatta ahogy leszereli a nagyapját, aki az eddig szorosan tartott puskát a lába mellé támasztja, majd megcsóválja a fejét.

– Elég! – vágott a lány beszámolójának közepébe Lord Rowling. – Majd benn elmeséled, átfagyta, és gondolom te is.

A lány megszakította az elbeszélést, épp ott tartott, hogy egy egész csapat őzet láttak a hóban elvonulni, kihúzta magát, és megfogta a nagyapja karját

– Nagyapa, drága! Kölcsön adom Mr. Kendallnak a hátaslovamat – mondta majd olyan sugárzó mosolyt küldött a nagyapja felé, hogy körülöttük tán még a hó is olvadni kezdett. – Ön menjen be nagymamival a házba, meg ne fázzon, én pedig szólok Mr. Hunternek, hogy nyergelje fel a lovamat.

– Nem szükséges fáradnia, Miss. Krilov – szólalt meg Taylor most először, és mély hangja ismét magára vonta a lord figyelmét. – Gyalog is hazaérek.

– Természetesen el kell fogadnia a lovat – szólt kimérten Rowling. – Nem lehetek olyan hálátlan, hogy útjára engedjem ló nélkül. Majd én elkísérem az istállóba. – Az unokájára nézett. – Menj nagyanyáddal a házba! Később beszélünk.

Mariann engedelmesen biccentett, és egyik kezével a nagyanyjába karolva, a másikkal Dirket ölelve elindult befelé.

Lord Rowling szó nélkül sarkon fordult, és az istállóba masírozott.

Taylor lassabban követte.

A lovaknál kellemes meleg és ismerős szagok fogadták. Behúzta maga mögött a nehéz faajtót, és végignézett a bokszok során. Az épület végéből hallotta a lord hangját, ahogy utasítja a lovászt, de nem ment utána. Örült, hogy melegben és szélvédett helyen várhat a lóra, nem kívánt barátkozni a lorddal.

A bokszok közti folyosón hamarosan feltűnt egy ember, nyerget cipelt a kezében, és belépett az egyik rekeszbe. Rövid idő elteltével egy heréltet vezetve maga mögött ismét megjelent.

– Tessék, a lova – mondta barátságtalanul. – Lord Rowling üzeni, hogy ne fáradjon vele, holnap érte megyek.

Taylor elnyomta mosolyát. A lord elbúcsúzni sem kíván, és a holnapi látogatást is kerülni igyekszik.

– Köszönöm – felelte, és átvette a kantárt.

Kivezette a lovat az istállóból.

Ekkorra hazaértek a kisasszony keresésére indult cselédek, a lámpák nagy részét eloltották. Egyetlen viharlámpa fénylett a lépcső mellé akasztva.

Kivágódott a bejárati ajtó, egy karcsú alak szaladt ki rajta, lerepült a lépcsőn, és Taylor irányába szaporázta a lépést.

– Tessék, a kesztyű – zihálta Mariann, mert ő volt az természetesen. A süvegét már levetette, művészien feltűzött frizurája megtépázva omlott a vállára, a kabát nyitott szárnyai közül kivillant meggypiros ruhája. Kezében egy méretes bundakesztyűt szorongatott.

Taylor bizalmatlan pillantást vetett a kesztyűre, és nem nyúlt érte.

– A serifé, nem a nagyapáé – magyarázta Mariann, mintha tudná, Taylor nem szívesen fogadna el ajándékot a lordtól. – Itt felejtette tegnap. Majd veszek neki másikat. Kérem, vegye fel!

Az elkötelezettség, mellyel a lány fagyott ujjai megmentése iránt viseltetett, jókedvre hangolta Taylor. Fázó keze a legkisebb gondja volt ugyanis.

– Köszönöm – mondta, és elvette a kesztyűt.

Tekintetét a kesztyűről Mariann arcára emelte.

Hiba volt.

A kipirult leányarc, a levegőért kapkodó száj, a kecses nyakon lüktető ér, és a ziháló keblek látványa szíven ütötte. Ahogy mindig, mikor a lányt a kelleténél közelebb engedte magához, fájdalmas sóvárgást érzett. Nem csupán az altestében, az még hagyján is lenne, hanem a lelke is szenvedte a vágyat. Ha magához húzhatná, és az arcát a nyaka hajlatába temethetné, mennyivel könnyebben várná a holnapot.

Megrázta a fejét. Elég a meddő álmodozásból. Csak állok itt letaglózva, és bámulok ostobán, füstölgött magában, de nem mozdult.

Mrs. Rowling hangja ragadta ki a pillanatból.

– Mariann! – kiáltotta a nyitott ajtóból. – Gyere be azonnal, mielőtt beteg leszel.

Taylor pislogott, zavartan biccentett a lány felé, majd felült a lóra.

Nem vette fel a kesztyűt, a markában szorongatva ragadta meg a kantárszárat, és lovagolt ki az udvarról.