Hetedik fejezet

A gyerekek az ebédlőben várták Mariannt, mind a tizenkettő, egyformán izgatottan és türelmetlenül.

A Kendall birtokról átjáró iskolások ugyan hivatalosan nem ebédeltek az árvaházban, de mindig kaptak valamit enni, néhány szelet sonkát kenyérrel, sajtot, körözöttet. De ma a máskor oly élvezetes ebéd sem kötötte le őket, mert Mariann megígérte, hogy tekintettel a térdig érő hóra, a trojkával vontatja haza a csapatot. Csengettyűkkel még fel is díszítette a lovas szán farészeit, és a három ló fejére tollbokrétát biggyesztett. A gyerekek kiözönlöttek az árvaház épülete elé, és egyből veszekedni kezdtek, hogy a nagy szán mögé kötött négy szánkón kinek ki lesz a párja, ki kerül az elsőre, ki a veszélyes és ezért a leginkább élvezetes utolsóra, és ki az unalmas közbensőkre.

Mariann egyelőre nem szólt közbe, némán toporgott a hóban, igyekezett elnyomni lopakodó rosszkedvét. Reggel ugyanis szakító levelet kapott Richardtól. Azóta se tudott napirendre térni a dolog fölött. Ez mégis hogy? Levélben szakítani minden látható előjel nélkül? Hogy képzeli Richard? Hiszen olyan szerelmesnek látszott. Mariann-nak kellett volna szakítania, nem fordítva, hisz a kapcsolatban mindig ő volt a kelletlen fél, aki késve válaszolt a levelekre, elfeledkezett a találkozókról, és rendszerint kibújt a testi érintkezés minden formája alól. Mégis mit képzeltem, alig engedtem megcsókolni magam, és amikor Richard egyszer megfogta a mellem, összeszidtam, hogy én nem vagyok olyan lány, szólalt meg benne az igazság kellemetlen hangja. Kezdte belátni, rosszul bánt a fiúval, vésztartaléknak szánta. Ha a következő báli szezonban nem találna kedvesebbet, Richard is megteszi. Felsóhajtott. Szégyellte magát, és kissé meg is rémült. Talán nem is olyan kapós, mint hitte. A terve a férjhez menésről, a kis palotáról NewOrleans előkelő negyedében, a sok gyerekről. Szinte látta maga előtt, ünneplő ruhában feszítő gyermekeit kísérve jóképű férje oldalán a korzón. A férfi Richard is lehetett volna, de csak az alakját látta maga előtt, az arcát nem. Richard, aki a lába nyomát is imádta, ahogy a nagyanyja mondogatta, búcsút intett neki. Talán mégsem imádta annyira a lábam nyomát, mint hittem, a lábam között jobban imádott volna. Az illetlen gondolat kirántotta a merengésből. Felsóhajtott.

Összecsapta a kezét.

– Elég a vitából. Álljatok fel nagyság szerint, a legkisebbek ülnek előre, a nagyok hátra.

A szárba szökő lázadást csírájában elfojtotta, az; akinek nem tetszik, mehet gyalog fenyegetéssel, ellenőrizte, hogy mindenki elhelyezkedett-e, felugrott a bakra, megragadta a lovak kötőfékjét. Felnézett az árvaház homlokzatára. A bentlakók a jégvirágos ablakokon át irigyen lesték a többiek mulatságát.

– Holnap mindenkit megszánkóztatok – kiáltotta az otthon maradóknak, majd derekát kitekerve hátra fordult.

– Készen vagytok? Kapaszkodtok? – kérdezte.

Kórusban érkezett a válasz.

– Iiiiigen!

Nagyobb baj nélkül lódult meg a karaván, a gyerekek fülrepesztő sikításától zengett az erdő. A trojka piros farészeire erősített ezernyi csengettyű vidám zenével kísérte regényes útjukat. Az út fölé két oldalról zúzmarával megrakott fák borultak. A fehér, csipkés ágakról a nyakukba pergett a hideg zúzmara.

– Honnan ez a fura jármű? – kérdezte Dirk, aki Mariann mellett ült a bakon. – Mintha a jégkirálynő szánja lenne.

– Ez trojka, és legalább negyven éves. Édesapám csináltatta legénykorában. Gyönyörű, igaz? Ritkán használjuk, mert a három ló nehezen fér el egymás mellett az itteni utakon. Oroszországban bezzeg szabadon száguldoznak vele a szűz havon.

Mariann nem tartott a találkozástól Kendall-lal. Dirk beszámolóiból, aki a vasárnapokat a nagynénjénél töltötte, tudta, hogy a férfiak hét közben nem tartózkodnak otthon, szombaton késő éjjel érnek haza, mert a közeli nagyvárosban, Nortwornban vállaltak munkát. Nem fog Kendallba botlani. Mrs. Royaszt azonban szerette volna látni, vele ősz óta nem találkozott.

– Itt a leágazás, be kell fordulnunk balra – figyelmeztette nagyjából fél óra múlva Dirk, aki szintén elgondolkozott, mert rég nem szólt.

Mariann visszafogta a lovakat, és amikor az utat szegélyző fasor baloldalán a nyiladékot meglátta, bekanyarodott. Közben óvón figyelte a mögéjük kötött szánkókat, ahogy a fagyott jégbordákon a forduláskor átzötyögtek. Nehogy leforduljon valaki, és megsérüljön!

– Biztos vagy benne, hogy erre vezet az út? – kérdezte Dirket, mert a hó szűz fehérséggel vette körül őket, és ilyen hidegben, magas hóban rémisztőnek tetszett elhagyni a jól ismert utat.

– Biztos. Ott már látszanak a házak – mutatott Dirk előre.

A leégett gazdasági épület ötlött elsőként a szemükbe. A régi ház közvetlen közelében elfeketedett, üszkös gerendák meredtek az ég felé. Mariann a gyerekektől hallotta, hogy hét elején tüzet fogott az istálló, nem érte készületlenül a látvány, mégis összeszorult a szíve, amikor szörnyű valójában szembesült a tűz pusztításával. Ezeket szegényeket az ág is húzza, gondolta leverten. Az asszonyok magukra hagyva, egyedül birkóznak a téllel, és még katasztrófák is nehezítik az életüket. Mi lett volna, ha a tűz átterjed a főépületre? Ha benn ég a két család? Hogyan tudták egyáltalán eloltani a tüzet vödrökkel, asszonyi erővel? És vajon mit fog szólni Kendall, ha éjjel hazaér és ezek a hírek fogadják. Hogy birkózik meg a bűntudattal, mert egyedül hagyta az övéit.

Az asszonyok az öreg épület tágas konyhájában várták az iskolából hazatérő gyerekeket, akik a szánkókról leugrálva beözönlöttek konyhába. A jókedvű visongástól, az ütemes lábdobogástól, és a hangos beszámolótól a felnőttek sokáig egymás szavát sem érették. Mariann levette a süvegét, a kesztyűjét, kigombolta a kabátját, és körülnézett. Ősz óta keveset változott a konyha. Legföljebb a karácsony tiszteletére feltűzött fenyőágak és a sarokba állított Betlehem jelezte az ünnepet.

Mrs. Royas a tűzhely közelében ült, dióból készített fenyődíszeket, Mariann csatlakozott hozzá. Az ölébe szedett néhány diót, hogy hegyes késsel lyukat fúrjon a kemény héjba, majd egy gyufaszálat szúrjon belé, amire az akasztóként szolgáló cérnát csomózza. Közben kifaggatta Mrs. Royast a birtok ügyeiről, de legfőképpen Taylor Kendallról.

– Miként telnek a napjai, kedves Mrs. Royas – kérdezte bevezetésképpen, miután saját mindennapjairól kötelességszerűen beszámolt.

Mrs. Royas élete csendesen telt, ellátta Mr. Royast, takarította a házat, és vigasztalta az asszonyokat.

– Sose vártam még ilyen nehezen a tavaszt, kedvesem, mint az idén – sóhajtotta az asszony. – Tavasszal végre itthon maradnak a férfiak, nem kell hétfőn még vak sötétben felkerekedniük, és szombat éjszaka hazatérniük. Sivár élet ez az asszonyoknak. Sivár és nehéz. A tüzet nem is említem, az nincs minden héten, hála a gondviselésnek. De a favágás, a vízhordás, az állatok etetése, bizony nehéz munka ilyen kemény hidegben. A jó múltkorában is beszorult egy disznó lába az ól deszkái közé, mert elvetemedett a palló. Szegény Emilynek kellett szétbontani az ólat. Úgy beszorult a jobb első csánkja az anyadisznónak, hogy képtelenek voltunk kihúzni. Úgyhogy baltával kellett nekiállni a deszkáknak és szétfeszegetni. A koca is ellenkedett, rángatta magát. Szörnyű emlék, szörnyű. Végül aztán muszáj volt levágni az állatot, mert egyre betegebbnek mutatta magát. Rosemary meg Emily küszködtek vele, hogy lefogják, és Dorisnak sikerült nagy kínkeservesen leszúrnia. Alig találta a disznó nyakán az eret. Az meg csak visított, visított a beste, rúgkapált, és sehogyan sem akart megdögleni.

Mariann tekintete Emily Kendallra siklott.

Az asszony az asztal mellett állt. Húst darált, és a gyerekeit hallgatta. Vékony, beesett arcát, munkától kivörösödött kezét látva senki meg nem mondja, hogy nemesi családból származik.

– Adam is a városban dolgozik? – bukott ki Mariannból a kérdés Emily fáradt arcát nézve. Mrs. Royas is követte a lány tekintetét, és mélyet sóhajtott. A sóhaj inkább Adamnak, mint a feleségének szólt

– Dolgozik, igen. Csodák, csodájára. A vasútnál talált neki munkát a gróf úr. Hátha ott megbecsüli magát. Elvégre nincs más dolga, mint egy meleg szobában üldögélni, és időnként felvenni a telefont.

– És Mr. Kendall? – érdeklődött óvatosan Mariann. – Ő is a vasútnál van?

Mrs. Royas egy még fájdalmasabb sóhaj után felelt.

– Dehogy. A nortworni szénbányában kapott munkát. Elég rendesen fizet, de nagyon nehéz sors.

Mariann döbbenten meredt Mrs. Royasra. A bányászok életéről sok szörnyűséget hallott, és tavaly maga is járt a nortworni bánya mellé felhúzott telepen, amikor egy gyerek szüleit keresték Natasával. Betegség és nyomor tenyészett mindenütt. Hogy Kendall a szénbányában talált munkát, megrémisztette. A bányászok görnyedt, piszkos emberekként éltek az emlékeiben, akik szünet nélkül köhögnek, gusztustalan feketeséget köpködnek szerte-szét, és néhány év alatt elpusztulnak tüdőbajban.

– Az irodán dolgozik? – kérdezte Mariann. – Elvégre úriember, szépen ír és olvas bizonyára?

Mrs. Royas lemondón csóválta a fejét, még a diók díszítését is abbahagyta, hogy Mariannra figyeljen.

– A föld alatt.

– Mint vájár? Az lehetetlen. Hisz nemesember! – kiáltott fel Mariann. Ijedten nézett körbe. Egy dolog, hogy a tiszteletesnét kifaggatja, de a többieknek semmi közük hozzá, mennyire érdekli őt Kendall. Senki nem figyelt rájuk, a gyerekek ettek, az asszonyokat pedig elfoglalta számtalan tennivalójuk. Amikor Mariann nyár végén két hetet itt töltött, eleinte érzékelte a rá irányuló figyelmet, szokatlan módon, elsősorban a férfiakét, de ez az érdeklődés hamar elillant. Ahogy az utolsó napokban akkor, úgy most se ügyelt rá senki.

– Hiába nemesember, az manapság semmit nem jelent. Különösen ezen a vad vidéken – tódította szemöldökét fájdalmasan összevonva Mrs. Royas. – Szegény grófúrnak is kijutott a bajból. Ő ugyan sose panaszkodik, de én tudom, milyen ez, az öcsém húsz évet lehúzott a charlestoni szénbányában. A család próbálta lebeszélni róla, de tudod, hogy van ez drágám. Fiatalon nősült a szerencsétlen, és kellett a pénz.

– Mr. Kendall hogy bírja? – vágott közbe Mariann, mert Mrs. Royas öccse nem érdekelte.

– Nehezen, drágám. Nagyon nehezen. Csak árnyéka önmagának. Alig beszél, nyúzott és sápadt. Ráadásul nemrég meg is sebesült.

Mariann elsápadt, és gyomrát ezer karommal szabdalta a rettegés.

– Mi történt? Rászakadt valami? Vagy nekiment egy csille? – kérdezte elfúló hangon. Nagy baj nem lehet, reménykedett, hisz arról értesült volna Dirktől.

– Felrobbant egy gyutacs a közelében – súgta Mrs. Royas, és a szeme csillogása elárulta, őt se hagyja hidegen a jólértesültek elégedettsége. Élvezi, hogy majd ki bújok a bőrömből, mire elárulja, mi történt, gondolta Mariann lemondóan.

A tiszteletesné szíve mélyén sem volt kegyetlen, bátorítóan megszorította Mariann kezét. – Már jobban van a gróf úr, noha csúnyán megégett a combja.

Kissé szerteágazóan ugyan, de készségesen elmesélte, hogy Kendall robbantásvezető, és értelemszerűen robbanóanyagokkal foglalkozik. Bár ő tanult ember, és biztosan okosabb is a többieknél, nem lehet ott mindenütt. Így történt, hogy felrobbant egy gyutacs a közelében, és tüzet fogott a ruhája, megégett a lába, mindkettő, végig, a combján hátul. A tiszteletesné nem tud pontos részleteket, mert nem ő kötözte a gróf urat, és Kendallból úgy kell harapófogóval kihúzni minden szót, magától egy szóval se panaszkodna.

– Nortworn hatalmas város – magyarázta épp Mrs. Royas – Rengeteg szénre van szükség, megfizetik a bányászokat. A gróf úr is akkor szegődött el oda. Okos ember, tanult is, ért a fegyverekhez meg a puskaporhoz. Elvégre gróf volt az apja. Nem ő tehetett a tűzről, hanem a másik. A nevét ne kérdezd tőlem, drágám, mert ha agyonütnek, se tudom. De rongy ember, annyi biztos. Iszákos. A részeges természete volt a tűz okozója. Azóta szerencsére fel is mondtak neki. De ez már nem orvosolja a bajt, ami megtörtént.

– De miért? Miért nem keresett valami rendesebb munkát Mr. Kendall? – kérdezte Mariann.

Mrs. Royas vállat vont.

– A pénzért, kedvesem. Mi másért? A gyerekeknek ruha kell és gyógyszer, meg ezernyi apróság, amit magunk nem tudunk előteremteni. Télen pedig nem hoz hasznot a föld.

– És az állatok?

Mrs. Royas ismét vállat vont.

– A tejet és a húst nincs hol eladni. Négy ember a szövőüzemben kapott munkát karbantartóként, kettő a polgármesteri hivatalnál. Szemetes kocsit vezetnek. – Ajka elé kapta a kezét. – De ez köztünk maradjon! Ronda egy munka. Büdös. A bánya fizet a legjobban. És kell a pénz. A gróf úrral pedig nem lehet okosan beszélni. Megy a saját feje után.

– Pénzért kockáztatja az életét? – mondta vádlón Mariann, és nem is tudta leplezni felháborodását. – Az egészségét. Mi lesz vele, ha na adja az ég, megrokkan?

– Azt állítja, márciustól újra itthon tartja a munka. És a következő év könnyebb lesz.

Míg Mrs. Royas tovább magyarázott a többiek sorsáról Mariann alig figyelt. Nem is igazán hallotta, amit hozzá beszéltek. A terem zaja is elhalkult, s ő mintha a víz alá merült volna, tompán jutottak el hozzá a szavak. Végtelenül elkeserítette és halálra rémítette, hogy Kendall kishíján meghalt, miközben állatként robotol egy sötét, nedves veremben füstös képű, ostoba emberek között. Majd percek múltán oldódott a kétségbeesése, és egyre inkább felhorgadt benne az indulat. Hol itt az igazság? Kendall okosabb, jobb, különb mindenki másnál, miért nem jut neki az a kivételezettség, amit megérdemelne? Miért pöffeszkedik a hely nagyura, Bross a maga palotájában, pedig jottányit se különb annál az embernél, akinek ellehetetleníti a sorsát? Holnap este vacsorára hivatalosak hozzá a környék nagygazdáinak többségével együtt, ők kaviárt fognak enni és kacsasültet, míg Kendallnak száraz kenyérre se futja. Lehet, az istállót elemésztő tűz se a véletlen műve, hanem Bross keze van a dologban? Ha igen, a vénember meg fogja keserülni!

Mariann lemondó pillantást vetett a tiszteletesné beszédtől kipirult arcára. Ha akarnák visszatarthatnák Kendallt, de igazán nem is akarják. Kiszipolyozzák amíg lehet. Mi köze persze neki mindehez? Kendallhoz? Azon kívül, hogy valaha tetszett neki, és fél percig álmodozott róla. Fél percig? És valaha? Legalább magának ne hazudjon! Sose felejtette el, az imént pedig majdnem elájult az ijedtségtől, hogy baja esett, most is a könnyeit nyeldesi vissza, és a hallottak olyan keserűséggel töltik el, amit meg se közelített Richard szakításakor érzett rossz kedélye. Mi ez az érzés? Valami átok, amitől soha nem szabadul?

Félretolta a rémisztő gondolatot. Még vagy tíz percig maradt a tiszteletesné társaságában, befejezte az ölében tartott díszeket, majd megkereste Dirket, és elindultak Sontownba Dirknek ünneplő ruhát vásárolni a holnapi vacsorára Brossnál, ahová Mariann csak ezért is el akarta cipelni magával a gyereket, hogy felbosszantsa a házigazdát.

Két órába is beletelt, mire Sontownban végeztek, sötétben indultak haza a vásárlásból.

A város fényeit maguk mögött hagyva csillagfényes, teliholdas éjszaka borult rájuk. Rohamosan hűlt a levegő, máris erősen fagyott.

– Nem fázol? – kérdezte aggódón Mariann Dirket, és válaszát nem várva, meleg takarót terített a gyerek vállára, átölelte, magához húzta, mert látta, elfáradt a hosszú, eseménydús naptól, majd le ragad a szeme. Dirk hamarosan elaludt, egyre inkább oldalra dőlt, és egyenletesen szuszogott. Mariannt körülölelte a csönd, a hideg. Ő is egyre laposabbakat pislogott, nehezére esett a trojkára akasztott olajlámpa imbolygó fénye mellett szemmel tartania az utat. Mivel fáradt volt, álmos és arcát csípte a fagy, egyre gyorsabb tempóra ösztökélte a lovakat.

A körülmények összjátéka okozta a bajt, magyarázta később tudálékosan a nagyapjának, hogy elfedje a tényt, figyelmetlenül és a kívánatosnál jóval gyorsabban hajtott. Egy lágy ívű balkanyarnál, ami látszólag semmi veszélyt nem rejtett, megtörtént a baleset.

Ezen a tájon a szél többnyire északról fúj, s ők kelet nyugati irányban haladtak. A folyóparton, a magas rézsű szélén a havat széles ereszbe rakta a szél, ami nappal megolvadt, egyre tömörödött, éjjel pedig keményre fagyott. Szilárd, teherbíró eresz nyúlt ki az útról a folyópart fölé, amely könnyedén elbírt egy gyalogost, de összeomlott három ló súlya alatt.

Erre a peremre hajtott rá Mariann vigyázatlanul. A lovak lába alól váratlanul eltűnt az út, hó és jégdarabok kavarogtak mindenütt, rémült nyerítés hasított a csöndbe, a zuhanó testek tompa dübörgése és egy sikoltás.

Mariann kirepült a szánból, arccal előre egy hóbuckába vágódott. Mintha tűpárnára esett volna, az arcába éles fájdalom mart és hideg. Néhány pillanatig csukott szemmel feküdt, majd meghallotta a lovak kétségbeesett küszködésének zaját, a folyó morajlását a jég alatt, és tudta, azonnal fel kell állnia, megkeresni Dirket, és segíteni a lovaknak. Feltápászkodott a hóbuckán, amin feküdt, és tekintete A gyereket kereste. Dirk már állt, tőle vagy három lépésre, látszólag sértetlenül, a kabátjáról csapkodta le a ráragadt sáros hó és jégtörmeléket.

– Jól vagy, Dirk? – kérdezte feszülten.

– Semmi bajom. Neked?

– Én is jól vagyok – felelte hősiesen a lány, noha sajgott az arca, és valószínűleg megrándult a bal válla, mert alig bírta megemelni. Persze nem panaszkodott, a bajaival miért terhelné a gyereket.

Nem maradt idejük a szerencsés megmenekülésükön örvendezni. A lovak ijesztő állapotban kapálóztak az összekuszálódott bőrszíjak fogságában.

Amikor lezuhantak a folyópartra, magukkal rántották a trojkát, ami felborult, és mozdulatlan súlyával nem engedte az állatokat szabadulni. A bal szélső kanca az oldalára esett, hátát már a jeges víz nyaldosta. A másik két ló is a szíjjak közt vergődött, rángatták a szánt, és szörnyű hangokat adtak ki magukból.

Mariann óvatosan megkerülve a kapálózó lovakat, hogy a felborult trojkához férjen. Nehezen haladt, minduntalan elmerült a magas hóban. A fagyott felszín minden lépésnél végigmarta harisnyás lábát a bokacsizma fölött, és egyre inkább megtelt hóval a csizmája szára is. De csak törtetett előre, összeszorított fogakkal, eltökélten. Látott már sérült lovat elpusztulni, a szíve megszakad, ha ezeket a szerencsétleneket az ő ostobasága miatt le kell lőni. A trojkához küzdötte magát, és a bak alól nagy nehezen előráncigált egy ládát. Kinyitotta és egy éles kést emelt ki a tartalék szíjak, és ismeretlen rendeltetésű szerszámok közül.

A leginkább szorult helyzetű kancával kezdte. Az összegubancolódott szíjak közül mindig a legfeszesebbet vágta el. Addig haladt sorban, míg mindhárom ló ki nem szabadult, és talpra nem állt. Sajnos, miután négy lábra evickéltek, nem vártak további utasításra, hanem hangos nyerítéssel és hátra sem nézve, szilaj vágtában hagyták magára a bajba jutott szánt és a gazdáikat. Patáik alatt csak úgy porzott a hó.

– Ó, ne! – jajdult fel Mariann, míg kétségbeesetten a távolodó lovak sötét foltjai után bámult. – Szerinted visszajönnek? – fordult a mellette álldogáló Dirkhez.

– Talán reggelre, ha megnyugodtak – felelte rezignáltan Dirk.

Mariann nyelt egy nagyot és minden erejével a torkát kaparó pánikot igyekezett visszatuszkolni a gyomrába.

– Komolyan beszélsz? Itt maradtunk ketten az út mellett, ki tudja milyen messze a nagyapa házától?

– Ismerem ezt a helyet – jelentette ki Dirk határozottan. – Innen vagy másfél óra toronyiránt, és elérjük a birtokot.

Az ötlet talán beválik nyáron és nappal, de Mariann-nak volt annyi esze, hogy télen, éjszaka, mínusz tíz közelében nem vág neki a hómezőnek.

– Az úton maradunk – döntött. – Gyerünk. Másszunk vissza.

Két markába fogta vastag kabátját, alatta a szoknyáját, és felkapaszkodott a rézsűn az útra. Dirk követte. A hó fal többször leomlott alattuk, ők visszagurultak, de töretlen hévvel újra nekivágtak, míg lihegve és kimelegedve fel nem értek a töltésre.

Mariann egy hadvezér eltökéltségével nézett körbe.

– Elindulunk gyalog. Hátha jön valaki és felvesz. Ha nem, a bekötőútnál ráfordulunk a Kendall birtokhoz vezető útra. Ott kérünk lovat, amivel hazamehetünk.

– Órákig fog tartani – jegyezte meg Dirk.

– Nincs más választásunk. Ha megállunk, megfagyunk. Ráadásul holnap karácsony. Jóval kisebb a forgalom erre, mint máskor.

A kezét nyújtotta a gyereknek, és bandukolni kezdtek nyugat felé.