Hatodik fejezet

Taylor felemelte a fejét, szaporán pislogott, hogy a hajáról az arcába csurgó vizet a szemétől távol tartsa. Meghökkent, amikor a Krilov lányt találta magától mintegy három lépés távolságra, amint vizet húz a kútból.

A lány vékony, rövid ujjú blúzt viselt, haját két varkocsba fogta, hogy ne akadályozza a munkában, és varkocsai végét egyszerű cukorspárgával szorította össze. Ahogy a kútba hulló vödör után nézett, a vályú durva, gyalulatlan pereme a hasának feszült.

Taylor szándékosan kerülte eddig, ami a munkával töltött végtelen napoknak köszönhetően nem is volt nehéz. Adam gyerekei ugyan kérdezősködés nélkül is beszámoltak a lányról, hogy ápolja a betegeket, hogy énekel, mesét olvas, lázat mér és gyógyszert oszt, de ő maga két alkalommal látta. Egyszer Mrs. Royas-al beszélgetett a házuk ajtajában, egyszer pedig Josephet kísérte kézen fogva valahová.

Hogy a lányt ilyen hétköznapi tevékenység közben találja, valamiért bosszantotta. Mariann olyannak látszott most, mintha egy lenne közülük. Pedig nem az. Krilov lány, a new orleansi egyetem rektorának a lánya, Lord Rowling unokája, és egy orosz nagyherceg rokona. Taylor rendszeresen figyelmeztette erre a tényre magát, ha elragadta a képzelete és néha eszébe jutott a lány napközben is, nem csak esténként, amikor magát csöndben kielégítette. Ezzel már megbékélt, nem árt vele senkinek, amíg a valóságban nagy ívben elkerülik a találkozást. Mert Mariann Krilov polgárlányként viselkedik, és akár egy parasztlány, olyan egyszerűen öltözködik, de csak itt, a birtokon, a kanyaró járvány idején. Mindez tűnő káprázat csupán. Miss. Krilov valójában egy fordított hamupipőke, aki a tizenkettedik óraütésre leveti rongyait, hogy hercegkisasszonnyá váljon, és hatlovas hintóján mindörökre magára hagyja a pórnépet, akiket kedvességével csalárd módon magához édesgetett.

Taylor felegyenesedett, hátra dobta csöpögő haját, két kezét áthúzva rajta kinyomta belőle a vizet, és megszólalt.

– Segíthetek?

Mariann kábán nézet fel rá, és nem mozdult, nem felelt.

Taylor közelebb sétált, megmarkolta a kerekeskút fogóját, és felhúzta a vödröt.

A tengely panaszosan nyikorgott, Taylor nem hallott tőle semmit, mégis tudta, hogy a lány elhátrált a közeléből, mert már nem érezte az illatát. Valami harangvirág és tisztaság illat keveréke, amit utoljára az anyja temetése napján érzett amikor a nénikéje kirámolta a szekrényt, hogy valami illő ruhát keressen a halottnak, amiben eltemethetik.

Akkor még élt az apjuk, de a nénivel ő sem szállt vitába, az ágy szélén ült görnyedten, az egyre nagyobb halommá terebélyesedő ruhakupac mellett. Ők négyen a testvéreivel sorfalat álltak az ajtó mellett, mert ha tehették, nem mozdultak az apjuk közeléből, nehogy ő is köddé váljon. Az anyja ruhái illatoztak úgy, mint miss. Krilov, de ezzel véget is ért a hasonlóság

Taylor lerakta a lába mellé a vödröt, a mozdulattól jéghideg víz loccsant meztelen lábfejére, és hátrafordul. Ilyen rémisztő lennék, hogy lépésekre kell tőlem hátrálni, futott át rajta, a tisztes távolban várakozó Mariannt megpillantva. Mintha egyre jobban tartana tőlem, de miért? Bross nyilván telesuttogta a fülét baromságokkal, azért és én se igyekszem megkedveltetni magam, a kislány azért ilyen félszeg és zavarodott, ha velem beszél. No, nem mintha ő igyekezne oldani a feszélyezettséget, ami rendszerint köztük feszül. Még mit nem.

Megtöltötte a kút mellett várakozó két üres vödröt, majd megemelte őket

– Hová vigyem? – kérdezte.

Quicket, aki eddig mozdulatlanul, kezében továbbra is a vízzel teli kancsót szorongatva állt, végre gyanút fogott, hogy a mosakodásnak vége.

– Rám nincs a továbbiakban szüksége, gróf úr? – tudakolta udvariasan.

– Köszönöm. Elmehet Quicket – felelte Taylor, de nem fordította el a tekintetét a lányról. Érezte, hogy kegyetlenség így bámulni, amikor rózsaszínűre pirult az arca, és akár egy gyerek, zavarában a copfja végét rágja, de a fáradtság a legrosszabbat hozta ki belőle. Mindene fájt a munkától, és ahogy haladtak előre a betakarítással úgy növekedett benne a szorongás. Nem fognak végezni időben, nincs elég kéz a munkára, és ha még lenne is, hogy felszedjék a krumplit, nincs hol elvermelni télire. Február végén éhezni fognak, és hol van még az új termés? Miss. Mariann-nak persze nincsenek ilyen gondjai. Akkor megy férjhez, amikor akar, és ahhoz, akihez akar. Bár abban erősen kételkedett, hogy épp Bross lenne az a kiválasztott személy. Egyáltalán jegyesek? Valószínűleg nem. Bross menyasszonyomként emlegette, de ha jegyesek lennének, Bross nem engedi a lányt az ő birtokra.

– Royaséké a víz... Vagyis a két vödör.... Illetve oda vittem.... Vittem volna... – hebegte Mariann, majd sarkon fordult, és szapora léptekkel sietett a tiszteletesék irányába.

A nagyjából száz méter távon szótlanul követte a lányt, aki szinte futott, meg kellett nyújtani a lépteit, hogy le ne maradjon. A lány felszaladt a lépcsőn, átrohant a konyhán, be a szobába.

Taylor a helyükre rakta a vödröket, majd megállt a szobaajtóban

– Be kell borogatnom – magyarázta Mariann halkan, az ágyban pihenő Dirk felé intve. – Magas a láza, és félek, hogy begörcsöl.

Taylor nem felelt, a szobát vette feltűnés nélkül szemügyre. A gyerek kócos, barna haja alatt a díszes selyempárnát, az asztalon szétdobált kiskanalat, lázmérőt és gyógyszereket, a fal mellé húzott másik szalmazsákot, a falba vert egyik szögön a csipkés alsószoknyát, a másikon a piros selyemdamaszt ruhát, melyben Mariann érkezett. Az ablakpárkányon egy csokor vadvirág állt a befőttesüvegben, a földön heverő szalmazsák tetején virágmintás, hímzett hálóing hevert, az ágy alól bojtos papucs kandikált ki. Láttán Taylornak ismét Hamupipőke ötlött eszébe, lévén a papucs páratlan, és elképzelhetetlenül apró. Tekintete önkéntelenül Mariann lábára siklott, aki Dirk ágya szélén ült, és a szoknyája alól nem csupán vászoncipőbe bujtatott pici lába, hanem kecses bokája is kikandikált. Taylor ennél a finoman formált bokacsontnál sose látott kívánatosabbat. Ha a kezébe vehetné, vagy rászoríthatná a száját, jó ideig minden gondját feledné.

Taylort megbékélt ezzel a vággyal. Kívánja a lányt és kész, az okát nem különösebben boncolgatta. Ha Miss. Krilovot látja, az első, ami feltámad benne, a vágy. Ahogy Adam jelenlétében mindig enyhe bosszúság, vagy Emily mellett szánalom, és Eduard Brossra gondolva, a tehetetlen düh.

Míg Taylor nézelődött, a lány kitakarta a gyereket, és felemelte a hálóingét, hogy lehúzza róla.

– Segítek – mondta Taylor, és közelebb lépve megemelte a láztól öntudatlan gyerek testét, hogy a lány könnyebben kibújtathassa a hálóingből. Közben ijesztően közel hajolt hozzá, annyira, hogy ismét megcsapta az ismerős illat, az otthon illata.

Aztán Taylor felegyenesedett, és az ágy lábához húzódva helyet adott a lánynak, hogy előkészítse a borogatást. Mariann az ágy alól egy lavórt húzott elő, beletöltötte a kancsóból az állott vizet, majd kipótolta a frissel. Tiszta törülközőt vett ki a zsákból, ahol az ágyhuzatot is tartotta – puha, hurkolt anyagból készült, ami jól szívja a nedvességet, és nem dörzsöli a bőrt –, a vízbe mártotta, majd kicsavarta. Száraz lepedőt hajtogatott négyrét, és a gyerek teste alá igazította. Kisimította a vizes törülközőt, a lepedőre terítette, majd óvatosan ráhengerítette a forró gyereket.

Dirk felsírt a víz hideg érintésére.

Mariann lágy hangon csitítgatta, és a vizes ruha két szélét a gyerekre simította, majd a szárazzal is bebugyolálta. Amikor végzett, leült az ágy szélére visszatakarta a kisfiút, és fölé hajolt. A gyerek kinyitotta a szemét, és halkan nyöszörgött. A lány a lázrózsás archoz simította az arcát, a gyerek homlokára tette a kezét, és simogatta, puha testével szinte betakarta. Közben halkan beszélt hozzá, hogy nyugtalanságát és félelmét csillapítsa és vigasztalja.

Taylor mozdulni sem mert, nehogy megzavarja őket, megrémítse a kábult, lázas gyereket, vagy a lányt, aki elfeledkezett róla.

Valami sötét szomorúság vagy inkább sóvárgás kaparta a torkát, ahogy a lány lassú, megnyugtató mozdulatait nézte, halk dúdolását hallgatta. Szeretett volna ő feküdni ott, a puha, forró ágyban, a gyöngéd asszonyi test által ölelve.

Aztán a gyerek elaludt, a délutáni félhomályba süllyedő szobában csak egyenletes szuszogása hallatszott, és Mariann felállt az ágy széléről, hogy szembeforduljon Taylorral.

A családias hangulat egy csapásra odalett. A vizes ruhákkal való foglalatosság közben Mariann blúza elázott, rátapadt hetyke, ruganyos keblére. Az élénksárga, vékony anyag sötétebb aranyba fordulva lágyan követte a kissé előemelkedő bimbóudvar formáját, és hegyesen előre ugorva hangsúlyozta a fázós bimbókat.

Taylort akár egy hasba rúgás, úgy érte a látvány. A lány testének látványa, pihegő szája, sima és bársonyos bőre, ahogy eltűnik a blúz gombolása mögött. Robbanásszerűen zubogott a vér az altestébe, és a vágytól köd ereszkedett a szemére. Védekezésképp az ágytámla takarásába lépett, és mereven megmarkolta a frissen gyalult fenyődeszkát.

– Köszönöm, hogy behozta a vizet – mondta Mariann kedvesen.

– Nincs mit.

Mariann szemöldöke rosszallón ráncolódott.

– Dehogy nincs. Ön rengeteget dolgozik. Alig marad szabad ideje. – Oldalra nézett, majd vissza Taylor szemébe. – Valójában nem is marad.

Csönd támadt. Valamit mondani kell, eszmélt Taylor. Nem állhat itt bénán arra várva, a fejébe is jusson végre vér.

– Igen – préselte ki magából.

– Igen? Mit?

– Alig marad szabadidőm.

– Ezért is kedves, hogy segített nekem – bizonygatta sugárzón a lány.

Megint elhallgattak.

– Nagyon ért a kicsikhez – mondta találomra Taylor.

Napfényes mosolyt kapott a lapos dicséret.

– A kishúgom tizennégy évvel fiatalabb nálam – magyarázta Mariann, és ragyogott. – Jessica négyéves, alig fiatalabb Dirknél, és Rose is sok mindenre megtanított.

– Nagyon kedves, hogy segít a bajban – folytatta Taylor elszántan a csevegést, várva, hogy előjöhessen az ágy takarásából. A lány feje fölött a mennyezet és a fal találkozását tanulmányozta eltökélten, mert ha őt nézi, estig rostokolhat itt.

– Örülök, hogy segíthetek. Bár nem értékelem túl a szerepem. Önök nélkülem is megbirkóznak a járvánnyal – szerénykedett Mariann boldogan.

– Önnel jóval könnyebb.

– Valóban úgy véli? – kérdezte a lány, és hangjában sóvárgás csendült. Könyörgés az elismerő szavakért. A kedvességért.

– Feltétlenül – mondta Taylor hűvösen, mert nadrágja visszanyerte végre szokásos formáját.

Semmit nem akart ettől a lánytól azon kívül, hogy lehetőleg minél kevesebbszer lássa. Soha nem volt dolga szüzekkel, messziről kerülte őket, ahogy a hajadonokat, és a férjes asszonyokat. Nincs semmijük, amire neki szüksége lenne, csak a baját szaporítanák. Egy ártatlan lánnyal kezdett viszony újabb felelősség, a férjes asszony pedig fölösleges komplikáció. Ez a lány pedig nyilvánvalóan ártatlan és hajadon, ráadásul népes férfihad pályázik a kezére.

Kilépett az ágy alkotta fedezék mögül.

– Nem is zavarom tovább – mondta és meghajolt.

Igyekezett férfiasan határozott léptekkel átmasírozni a szobán – nem volt könnyű mezítláb és elázott térdnadrágban –, ki a konyhába, majd a szabad levegőre.

A konyhában azonban egyik emberébe ütközött. Frank Lewis robogott keresztül Royasék házán, és Taylor nevét ismételgette fennhangon. Kis híján egymásnak futottak.

Taylor megragadta Lewis vállát, hogy a nála jóval kisebb termetű férfi hanyatt ne essék, és hogy nyilvánvaló felindultságát mérsékelje.

– Itt vagyok, Frank. Mi történt?

A férfi lihegve szedte a levegőt, és beletelt vagy fél perc, mire szóhoz jutott. Akkorra Mariann is kijött a betegszobából és az ajtóból figyelte az eseményeket.

– John és Ruper összeverekedtek. Még megölik egymást. Rupert kést rántott. Siess, Taylor, mert ebből baj lesz!

Taylor rövid, de velős szitokkal illette a verekedőket, majd dübörgő lépetekkel kirohant a házból.

Mariann hallotta, ahogy átugorva a deszkalépcsőt Kendall tompa dobbanással az udvar földjére érkezik, majd meztelen talpán rohanva, egyre távolodik a háztól. Kiment a konyhába. Lewis az asztal túlfelén ácsorgott, és már nem látszott sietni.

– Üdvözlöm, kisasszony – mondta udvariasan – Remélem, jól érzi magát nálunk! – Komótosan sarkon fordult, és Taylor után poroszkált.

Mariann nyugtalanul tekintgetett ki az ajtón. Mit tegyen, maradjon, vagy szaladjon a férfiak után? Valami katasztrófa történt tőle nem messze, amibe Kendall nyilvánvalóan gondolkodás nélkül belevetette magát. Valakik összeverekedtek, az imént hallott két név semmit nem mondott neki. Izgatták a történtek, mint minden, ami Kendall-lal kapcsolatos volt, de hogy venné ki magát, ha odamenne bámészkodni?

Kitty Brown felbukkanása eldöntötte a kérdést.

Kipirulva, csillogó szemmel érkezett az udvar irányából.

– Ezt látnia kell, kisasszony – hadarta izgatottan, a konyhába be sem érve, már a szabadban. – Két nagy melák egymásnak esett az öreg épület előtt. Csuda izgalmas. Az egyik akkora kést szorongat a lapát kezében, hogy a nagyapja kargya se különb, a másik meg egy böhöm baltával vagdalkozik. Egy bikát is letaglózna vele.

Mariann szembogara hatalmasra tágult rémületében. Kendall egyenest oda tart, hogy igazságot tegyen. Nem maradhat itt báván a híreket várva!

Még rápillantott Dirkre, megnyugodva látta, hogy a gyerek békésen szuszog, majd hosszú szoknyáját a térdéig rántva, a férfiak után viharzott. Kitty lelkesen utána inalt. Futtában beszélte el, amit még tudott.

– Együtt dolgoztak ma, az erdőben, úgy hallottam. És az egyik megerőltette a lovat. Túl nagy fatörzset kötött utána. És a ló lesántult, vagy mi. Tuggya, kisasszony, hogy nem nagyon értek a lovakhoz. Talán lába is tört. Elég az hozzá, hogy a késes, amelyiké a ló, hát az nagyon mérges lett. Szidta a másikat. Amelyik a baltát kapta meg, a favágó tuskónál. Amin a tűzifát hasogattyák a konyhára. Tuggya, milyen nagy az. Hisz maga is látta kisasszony.

Mariann fél füllel figyelt a lányra, mert alig érdekelte a vita oka, sokkal inkább a kimenetele. Biztosra vette, Kendall kötelességének érzi majd, hogy közbeavatkozzon és kibékítse a veszekedőket. A háziasszonya, Mrs. Royas kifogyhatatlan tárházként a történeteknek esténként Kendall viselt dolgaival szórakoztatta Mariannt. Amivel persze csak táplálta a vonzódását, de józan megfontolása dacára, itta a tiszteletesné szavait. Hogy a gróf úrra mindig számíthattak a bajban, két éve az egyik legényt, itt van ám ő is a táborban, mára megemberesedett, de akkor még a szeme se állt jól, magyarázta Mrs. Royas, kenyérlopáson kapták, és kihívták rá a rendőrséget. Kendall fizetett a család helyett, hogy ne kerüljön a fiú bíróság elé, pedig azok sose fogják visszafizetni azt a pénzt. Mariann számára a sok történet alapján nyilvánvalóvá vált, Kendall a családjának tekinti ezeket az embereket, és mint egy jó apa, most se fogja hagyni, hogy ostoba fejjel kárt tegyenek egymásban.

Kittyvel könnyedén ráleltek az izgalmas esemény színhelyére. Aki a birtokon tartózkodott, és nem az ágyat nyomta, mind ott tátotta a száját az udvaron. A közelgő vacsorához meggyújtották a szabadban a tábortüzeket, a sűrűsödő homályban a tűz vetett bizonytalan fényt a kakaskodókra és a bámészkodókra.

Mariann az emberek közé furakodva azonnal Kendallt kereste a tekintetével. Hamar meg is találta. Akkor ugrott le az egyik szekérről. Mezítláb és félmeztelen, keze egy széles pengéjű kard díszes markolatát szorította.

Legalább nem fegyvertelenül keveredik a dulakodásba, könnyebbült meg Mariann. Egy úriember karddal a kezében talán ér annyit, mint a bérese késsel vagy baltával.

Kendall mozgását követve tekintetével nézte meg alaposabban a verekedőket is. Valóban ijesztően festettek, nem csoda, hogy Lewis segítségért szaladt, és mindenki itt tátja a száját, mint a tűzvész után, az összesereglett bámészkodók. Mariann ismerte a két férfit. Nagydarab emberek lévén, rendszerint rájuk bízták a favágást, és más, nagy testi erőt igénylő munkákat. Ők illesztették építkezés közben a helyére a szomszéd házon a mestergerendát, és nemrég ők emelték le Mrs. Royas öntöttvas tűzhelyét is a szekérről, majd cipelték be a házba. Noha sokszor dolgoztak együtt, mégsem kedvelték egymást. Rupert volt az akaratosabb – Mariann-nak legalábbis úgy tűnt –, ő parancsolgatott a szelídebb Johnnak, amit az elengedett a füle mellett. A tűzhellyel is meggyűlt a bajuk, mert az egyik erre húzta, a másik arra, az apró termetű Mrs. Royas ijedt tyúkanyóként tipegett körülöttük.

Ma este korábban véget ért a munka, biztosan alaposan beszívtak, és ahogy majdnem minden este, összekülönböztek. A ló baja feltehetően csak ürügyként szolgált. Mrs. Royas tegnap említette, ordibáltak egymással a vacsoránál, mert az egyikük, Mariann persze nem figyelt, elfelejtette, melyikük, azzal vádolta a másikat, hogy gyöngéd szálak fűzik a feleségéhez. Mrs. Royas ezt persze elképzelhetetlennek tartotta, olyan rendes asszony Lizi, de Mariann nem osztotta a véleményét. Persze miért akarna az asszony csöbörből vödörbe. Mariann szemében a Kendallt körülvevő férfiak mind egyformának tűntek, hiányos fogsor, ápolatlan haj, alig érthető beszéd. Nem is értette, mit lát bennük Kendall, miért áldozta fel magát, az idejét, a pénzét, az életét azért, hogy ezeken az embereken segítsen.

A két férfi az italtól és a füsttől véreres szemekkel méregette egymást. Az alacsony, sötétebb hajú vászonnadrágján zöldes–barna foltokat hagyott a munka és a gazda mocskos keze. Viseltes inge félig betűrve lógott nadrágja korcára. A másik félmeztelen volt, hosszú haját varkocsba fogta hátul, mellkasán ritkás, vöröses pamacsokban göndörödött a szőr. Mindkettő beszerzett már néhány könnyebb sérülést, az izzadtság, a piszok vérrel keveredett rajtuk.

Még nem vették észre Kendallt, aki a szekérről lelépve megközelítette a küzdő feleket, de még várt, Mariann nem értette, mire. Beszédnek, meggyőzésnek nyilván nincs értelme, a két ember állatias hangon morogva, vicsorogva keringett a ház és a tüzek közt maradt szűk térben, és szemmel láthatóan ölni vágyott.

Az alacsonyabb tartotta kezében a kést. Túlzás, hogy akkora, mint a nagyapa katonai kardja, gondolta Mariann, de az öléshez elég. A kicsi volt az indulatosabb, ő támadott inkább, előre lendült, szúrni próbált, a másik csak elugrált előle, a baltát nem emelte fel, hogy lesújtson vele.

Az alacsony, akit Rupertként emlegettek a buzdító felek, most ismét mozgásba lendült, kése hegyét felfelé tartva alulról próbált ellenfele hasába szúrni. Ha sikerül kiontani a másik beleit, győzött. Még, ha egy gyilkosság árán is.

Kendall ekkor ugrott a két férfi közé, és egy gyorsmozdulattal Mariann követni se tudta, kiverte Rupert kezéből a tőrt. Az pörögve messze szállt, és tompán puffant a fűben. A nézőközönség soraiból senki nem mozdult, hogy megszerezze. Kendall sem törődhetett vele, mert a magas, akinek úgy elborult a tekintete, hogy talán azt se tudta mit csinál, máris Kendallnak rontott. Olyan, mint a vágóhídra terelt, rettegő állatok, amik a gazdájukra is rátámadnak. Pedig jóban lehettek Kendall-lal, Mariann egy alkalommal beszélgetni is látta őket az udvaron, és Kendall mosolygot, majd megveregette a férfi hatalmas vállát. John? Talán Johnnak hívták, Mrs. Royas így emlegette, és ő is kedvelte. Erős, mit egy bivaly, de szelíd, mondogatta. Mrs. Royas, aki többnyire magát ismételte, ha valaki eszébe jutott, ugyanazokat a történeteket mesélte róla.

A nehéz balta lesújtott. Kendall nem a kard pengéjével, hanem a markolatkosárral védte ki az ütést. Iszonyatos hangon csapódott egymásnak a két fém. Kendall a jobb kezében tartotta a kardot, a balja volt szabad. Ezzel kapta el John csuklóját, erőteljes mozdulattal hátra csavarta és felrántotta. A férfi üvöltve térdre rogyott és fejét lehajtva előre görnyedt.

Közben Rupert visszaszerezte a kést, és máris Kendall háta mögött termett. Két kézzel emelte a feje fölé tőré, és szúrni készült. Mariann felsikoltott, nem is tudta, hogy az ő torkából jött a hang, rémülten nézett körbe, senki nem segít? De Kendall idejében érzékelte a támadást, és védekezésként hátra csapott a karddal, ismét a markolatkosárral fogta fel a szúrást, majd karját hirtelen felrántva, a könyökével erős ütést mért Rupert homlokára. Mit vacakol, szerette volna sikítani Mariann. Miért nem teszi harcképtelenné az ellenfelét legalább egy vágással, hogy eszébe ne jusson újra támadni? De annak nem volt rá módja, mert a fejét ért ütéstől megtántorodott és kiejttette kezéből a tőrt.

A hirtelen támadt csöndben Mariann reménykedve nézett körbe. Most talán mozdul valaki, és segítsen Kendallnak! Fogják le Rupertet, mielőtt újult erőre kap!

A férfiak némán álltak, és báván nézték a történteket, de egyik se igyekezett, hogy szorult helyzetű vezérük mellé álljon.

John adta fel előbb a harcot. Felnyögött, majd oldalára fordulva elnyúlt a földön. Mivel vele Kendallnak nem akadt több dolga, elengedte John karját, és szembefordult másik támadójával.

Rupert az iménti ütéstől megszédült, tántorogva próbált magához térni, és nem támadt újra, noha dühe tovább fortyogott. Akár egy tajtékzó vadló, zihálva fujtatott, és gyilkos szemekkel méregette ellenfelét.

Kendall is nehezen szedte a levegőt, mellkasa erőlködve emelkedett és süllyedt. Leengedte a kardot, és lazán maga mellett lógatva a fegyvert, szemmel tartotta ellenfelét.

Mariann kihagyó lélegzettel állapította meg, hogy így mezítláb, koszlott térdnadrágjában és félmeztelenül is délcegebb, mint akármely katona, akit a New Orleans-i parádékon látott.

– Most már elég – szólalt meg Kendall lassú mély hangján. – Nem tűröm a kakaskodást a birtokon.

Rupert káromkodott, és kiköpött maga elé.

– Ki a bűnt érdekel, hogy maga mit tűr, gróf úr? – rivallt fel gúnyosan. – Azt csinálok, amit akarok.

– De nem itt – figyelmeztette Kendall.

Rupertet szemmel láthatóan csak még idegesebb lett Kendall nyugalmától, üvölteni kezdett.

– Mit parancsolgat nekem, maga szarházi? – ordította, és a szájából fröcskölő nyál apró csillagokként szállt tova. – Még magának áll feljebb? Ide evett minket a fene, Amerikába mert maga aszonta, hogy jobb élet vár ránk. Oszt mint kaptunk? Egy nagy szart. Büdös krumplit meg zsizsikes babot. Címeres ökrök voltunk, hogy hittünk a maga meséjében. Nem mer senki pofázni, de én kimondom, amit gondolunk. Kurvára elegünk van magából, gróf úr. Kurvára. Nekem van csak egyedül vér a pucámban, hogy meg is monggyam. Úgy–e fiuk?

Helyeslést várva körbe nézett a társain. Szeme vadul villogott, képe dühös vicsorgásba torzult. A többiek kifejezéstelen arccal bámultak maguk elé, és nem tiltakoztak. Nem foglaltak állást sem Kendall, sem Rupert mellett. Gyávaságukat látva, Mariannban levegőt is alig kapott. Most komolyan, senki nem szól, küldi el ezt a goromba, hazug embert a fenébe? Szerette volna kiáltani, de persze hallgatott, csak a szeme lábadt könnybe dühében. Azt hitte, Kendall emberei majd Rupertre támadnak, és igaztalan vádjait hallva kiszorítják belőle a szuszt. Az emberek azonban meghunyászkodva lapítottak.

– Láttya!. Maga nem parancsol nekem! Nekem oszt nem – süvöltött Rupert diadallal. – Nem vagyok a szógája.

– Amíg a birtokon él, Rupert, tartania kell magát a szabályokhoz. És az a szabály, hogy nincs verekedés – felelte Kendall halkan.

– Menjen a pokolba a szabályaival – Húzta ki magát Rupert. Még a mellkasát is kidüllesztette, mint egy harci kakas. – Szarok rájuk. Ahogy magára is. Meg az egész nyavalyás birtokára. Vigye el a fene. Egyetlen percig se maradok itt tovább.

Itt megakadt, ostobán pislogott, még a száját is eltátotta. Ugye, barátocskám, gondolta kajánul Mariann, lemenni innen a bizonytalanba azért nem lenne olyan fergeteges, mint amilyen egyszerű volt kimondani az ostoba szádon. Rupert tétován körbenézett, talán támogatókat keresve, de közönyös tekintetek bámultak vissza rá. Ezek az emberek, értette meg Mariann nem szívesen állnak egyik oldalra se, és önálló cselekvésre is képtelenek. Enyhe megvetés ébredt benne irántuk.

– Ha akar, elmehet, Rupert – mondta Kendall fáradtan, és Mariann meghallotta hangjában a csalódottságát. – De ne ma este. Késő van. Hová vinné a családját? Gondolja át még egyszer.

– Nincs mit ezen átgondóni – vágott vissza Rupert, de jóval csöndesebben beszélt, mit eddig. – Megyek, oszt kész.

– Ma éjjel még aludjon a birtokon. Aztán holnap reggel megbeszéljük – mondta Kendall, hátat fordított Rupertnek, a földön üldögélő Johnhoz lépett. A kezét nyújtotta. John elfogadta a jobbját, feltápászkodott, leporolta a ruháját és eloldalgott. Kendall pedig felugorva a szekerére, eltűnt a ponyva mögött.

A nézőközönség oszlani kezdett. Mrs. Royas fogta meg Mariann csuklóját.

– Ezek a férfiak, ezek a férfiak... – sopánkodott. – Nem férnek a bőrükben. Ruperttel mindig baj volt. Mindig. Szegény édesanyja se bírt vele. A bánat vitte a sírba.

– Talán, ha nem egyedül Mr. Kendallnak kellene fegyelmeznie, jobban meghúzná magát – sziszegte Mariann, mert nem akart feltűnést, de fojtogatta a méreg.

– Ugyan ki mást merne szembe szállni vele, kedvesem, mint Taylor? – kérdezte Mrs. Royas tágra nyílt szemmel aszalt szilva formájú arcában. Alulról pislogott Mariannra, mert legföljebb a válláig ért.

– Azért, mert maguk mindent tőle várnak, még elkelne neki a segítség – felelte Mariann. Most, hogy a saját szemével is látta, megerősödött benne a vélemény, ami Mrs. Royas hosszú lére eresztett meséi közben kialakult.

Mrs. Royas elengedte füle mellett a bírálatot.

– Jöjjön kedvesem! A kellemes este sajnos oda. Vacsorázzon velünk!

– Még maradok egy kicsit – húzta ki a karját Mariann Mrs. Royas kezéből. – Menjenek előre, hamarosan én is ott leszek.

Mrs. Royas zavartan pislogott rá, de Kitty társaságában hamarosan elindult a haza, hogy megetesse az urát és a vendégét. Mariann képtelen volt néhány vigasztaló szót nélkül magára hagyni Kendallt. Bár senki nem hívta, némi tétovázás és céltalan téblábolás után követte a férfit a szekérre.

Taylort komolyabban megviselte az összecsapás, mint mutatta. Egész teste reszketett felindultságában. Amikor a vastag szekér ponyva eltakarta a többiek elől, lerogyott egy faládára.

Ez a szekér az övé volt, itt lakott, mert nem szívesen költözött volna össze Adammal, és itt tartották a kevéske holmiját is. Ült a faládán, a térdére könyökölt, kezét maga előtt összekulcsolta, és elmélkedett. Ma este először, kétségek gyötörték. Talán elveszett ötlet volt Amerikába jönniük!

Tizenöt évvel ezelőtt, apja halálakor végleg rászakadt a felelősség, amit évek óta nagyrészt ő viselt. Mary és Ellen húga, Adam, a cselédek, a bérlők. Mind tőle várt útmutatást. Amikor Mary és Ellen végre férjhez ment, és Adam is elvégezte az iskolát, a grófság ebek harmincadjára jutott. Kénytelen volt eladni a földet, hogy móringot adjon a lányoknak, és taníttassa Adamot. Aztán jött az aszály, az árvíz, a bérlői a kastély üres termeiben álltak sorban valami munkát vagy legalább egy falat kenyeret kunyerálni.

Végső elkeseredésében találta ki, hogy tegyék pénzzé, amijük maradt, és vándoroljanak ki Amerikába, a lehetőségek hazájába. Tévedett volna? Nyolc házaspár csatlakozott hozzá, és természetesen Quicket, aki gyermekkorától szolgálta.

És ma Rupert, akit ugyan soha nem szívelt, a fejére olvasta, hogy tévedett. Igaz, a bor is beszélt belőle, meg a harag és a féltékenység – a felesége egy ideig Taylorral kacérkodott, míg mást, pont Johnt be nem hálózta –, vagyis személyes sérelmek is fűtötték, mégis szöget ütött Taylor fejébe az elhangzott vád. Hogy elhamarkodottan döntött, és másokat is magával rántott a bajba. Mi mást tehetett? A grófságnak vége, már legalább tíz éve, csak haldoklását kísérték figyelemmel. Sontownban adott a lehetőség, csak ki kell várni, hogy beérjen. Tántoríthatatlanul hitt ebben, noha látta a többiek elégedetlenségét és fáradtságát.

És ma este ő is átkozottul fáradt volt. Kimerítette a munka, aztán a hullámokban rátörő vágy a Krilov lány után, és végül az összecsapás. Rég forgatott kardot. Tizennyolc évesen, amikor egyik jobb módú barátja bevette maga mellé az edzésekre, hogy legyen kivel gyakorolnia. Azóta csak Adammal küzdöttek szórakozásból, de azt is egyre ritkábban, mert neki kevés volt az ideje, Adamnak meg a kedve.

Taylornak fájtak az izmai, és súlyos koloncként húzta le lelkét a bizonytalanság.

Felállni készült, hogy berakja a ládába a kardot, a tiszta ruhák alá, amikor a könnyű lépteket meghallotta közeledni. Megrezdült a szekér, ahogy valaki fellépett a bakra, majd egy apró kéz félrehúzta a ponyvát, és Mariann Krilov jelent meg a nyílásban.

Alig kellett lehajtania a fejét, hogy belépjen a szekér belsejébe.

– Bejöhetek? – kérdezte bizonytalanul, és Taylor nem tudott azonnal válaszolni. Hogy a lány az illendőséget és óvatosságot feledve utána jött, megdöbbentette. Darabos mozdulattal biccentett igent.

A lány átlépte a bejárat elé húzott zsákokat, majd Taylorral szemközt, lehuppant a fekhelyként szolgáló, paraszt szőttessel borított szalmazsákra. Olyan közel ültek egymáshoz, hogy Taylornak el kellett rántania a térdét, hogy a lány ne érjen hozzá.

Mariann ránézett, és arca annyi fájdalmat és együttérzést tükrözött, hogy Taylorban benne szakadt a tiltakozás, hogy jobban tenné, ha felpattanna, és a dolgára menne, semmi keresnivalója az ő házában, na jó szekerén, de ez hely olyan, mintha a hálószobájában lennének.

– Ne higgyen Rupertnek – szólalt meg Mariann lágyan, és kezét Taylor összekulcsolt kezére fektette. – Nem mindenki gondolkozik úgy, mint ő. Vagyis senki más rajta kívül.

Taylor nem felelt, némán nézte a lányt. Sose látott nála szebbet, se kívánatosabbat. A gyönyörű, kifejező arc, a hatalmas kék szemek, a puha száj. Mind gyönyörűséges. Amint előre hajolt, hogy a kezét megérintse, blúza elvállt a bőrétől, Taylor belátott alá, látta a mellek kezdődő ívét, köztük a selymes barázdát.

– Az emberei végtelenül hálásak, és szeretik magát, Mr. Kendall. Higgyen nekem! Rupert egy alávaló gazember. Kizárólag a maga nevében beszélt.

Taylor elszakította tekintetét a lány testéről, hogy a szavaira is képes legyen figyelni.

Miss. Krilov vigasztalja? Kétségkívül. Zavarba jött a felismeréstől, és enyhe ingerültség borzolódott benne.

Felemelte a fejét, és egyenesen Mariann arcába nézett. Ez elég volt ahhoz, hogy a lány elfelejtse, amit még mondani akart, zavartan elhallgasson, és lesüsse a szemét.

Taylor nézte, és arra gondolt, milyen könnyedén elűzhetné ez a lány a keserűségét. Nem kéne mást tennie, mint hátradőlni, szétnyitni a térdét, és a szoknyáját megemelve feltárni az ölét. Ő bizonyára abban a pillanatban elfelejtené Rupertet, de még a grófságot is.

Kendall elfintorodott a gondolatra. Miss. Krilov aligha gondol a vigasztalás eme módjára. Nem is tudja, hogy kell egy férfi kedvében járni. Sóhajtozni, mintha élete legjobb dugása lenne, sikítozva dobálni a testét az ágyon, rászorítani magát egy férfi farkára. Melissa rafinált érzékiségéhez képest ez a kislány bizonyára alig tud valamit. Nem mintha számítana az ügyessége. Őt tökéletesen kielégítené, ha csak engedné magát, és tűrné, hogy ő a két combja közé térdeljen, és ágaskodó vágyát édes, puha testébe merítse.

Visszahőkölt a gondolatra.

Az utolsó lenne ez a lány, akivel a valóságban csillapítaná a vágyát. Már nem haragudott rá, de nem is akarta. Miss. Krilovnak férjhez kell mennie, mégpedig egy jóképű és jó természetű fiatalemberhez, vagy akár Brosshoz, ha olyan bolond, gyerekeket szülnie, akiket olyan kedvességgel vesz körül, ahogy azt a szerencsétlen, árva Dirk Smist is dajkálta. Miss. Krilovnak egy kastélyban kell laknia, hatalmas és gondozott park közepén, hogy nehéz selyemruhában fogadja a vendégeit, meleg tanulószobában okítsa a gyerekeit, és csipke hálóingben ölelje a férjét.

Józan gondolatai csak tovább fokozták Taylor keserűségét.

– Mit akar tőlem, Miss. Krilov? – szólalt meg a hosszúra nyúlt hallgatást megtörve kemény és keserű hangon.

Mariann ijedten nézett fel. Talán Taylor emelt hangja rémítette meg, ahogy szinte minden találkozásukkor a frászt hozta rá.

– Szeretném megnyugtatni, hogy nincs igaza Rupertnek.

– Maga? – kérdezte Taylor gúnyosan. – Talán olyan jól ismeri Rupertet? Vagy bárkit az enyéim közül?

Mariann leforrázva pislogott rá.

Bár irtózott a durvaságtól, különösen a gyengébbekkel szemben, és ez a tapasztalatlan fiatal lány nem csupán testi erejét tekintve volt gyöngébb, most mégis szokatlan kegyetlenség szállta meg. Dühítette a lány tisztasága és elérhetetlensége. Hogy képtelen megvetni, mert Bross menyasszonya, lenézni az elkényeztetett kisasszonyt, hiszen nem volt az. Néhány együtt töltött perc, és fenntartásai úgy olvadjanak el, mint a hóember, a langyos tavaszi esőben. Ezért, ha lehet, még inkább haragudott a lányra.

– Maga, Miss. Krilov, olyasmibe üti az orrát, ami nem a maga dolga. Foglalkozzon a babáival, az enyéim gondját pedig hagyja rám. Ne sündörögjön körülöttünk!

Mintha ököllel ütött volna meg, Mariann teste fájdalmasan összerándult, elsápadt, és hosszú, sötét pillái szaporán verdestek.

– Én nem... Én nem akartam semmit.... Nem akartam sündörögni – ismételte, a gyalázatos kifejezést. – Én jót akartam. Segíteni magának..., Mert olyan gyávák voltak a többiek.

Taylort a hányinger kerülgette, úgy utálta magát, de szeme elé szikrázó ködöt vont a méreg és a kielégítetlenség. Nem beszélgetni akart ezzel a lánnyal, hanem megbaszni, de előbb letépni róla blúzát, hogy lássa, majd gyúrhassa a mellét, ami kicsi, de észvesztően ruganyos, olyan, amilyet még soha nem érzett, mert távol tartotta magát a fiatal lányoktól, majd benyalni a combja közébe, szívogatni a rügyét, míg a lány is annyira sóvárogná a kielégülést, ahogy ő, és akkor behatolna a testébe, hozzácsapódna a hasa, és csak döfködné, döfködné addig, míg mindkettőjüket elragadja a kéj. Megbaszná ezt a lányt, amúgy keményen, mert máshogy nem lehet, hisz ez a lány nem ért semmit, és ettől ő legszívesebben puszta ököllel verné szét a kocsit maga körül, Ez az ostoba lány utána jött, hogy vigasztalja, beszél hozzá, fogja a kezét, mert ártatlan, és tele van jószándékkal. Neki azonban nincs ehhez sem kedve, sem türelme.

Felugrott a ládáról, a kocsi másik végébe lépett, vagyis inkább menekült. Majdnem elvágódott közben, mert a lába beleakadt a kardba, amit elfelejtett a helyére tenni, és csak félre rakott, amikor Mariann feljött a kocsira.

A lánytól eltávolodva kezdett megnyugodni. Mélyeket lélegzett, és a dühe is oldódott. Végtelenül szégyellte magát, és azt sem tudta biztosan, mi az, amit mérgében hangosan kimondott, és mi az, amit csak gondolt.

Nos, nem lehet sok, ami ki is bukott belőlem, gondolta reménykedve, mert Miss. Krilov még itt van, nem menekült el sikoltozva.

– Tudom, hogy maga jót akar, kisasszony – mondta higgadtabban, de eltökélte, hogy minél hamarabb megszabadul a lánytól. – Az ön jelenléte azonban veszélyes ránk nézve. Többet árt, mint használ. Bross tüzet okád, mióta kitört a járvány, és a nagyapja is engem okol, mert két hétig nélkülözni volt kénytelen magát.

Mariann csöndesen pislogott rá, csak a szempilláján csillogott a könnycsepp, egyéb nem utalt a megbántottságára. Taylor nem feltételezte, hogy értené, mi megy végbe benne, hogy hajszál választotta el, hogy rárontson, és ráerőltesse magát. No jó, azért azt nem. Ilyet sose tett, és ezután se fog, bármennyire is kivan ettől a lánytól, a sóvárgástól, hogy képzeletében már annyiszor megdugta, kinyalta és a farkát a szájába döfte, hogy lassan úgy érzi, van is köztük valami. Hát nincs.

– Bocsássa meg, Mr. Kendall, hogy kéretlen segítő szándékommal a terhére voltam. Nem történik meg többé – mondta lesütött szemmel. – Doktor Wilson reggel tájékoztatott, hogy a karantén feloldása hamarosan várható. A járvány elmúltával nekem sincs több feladatom. Nem sündörgök önöknél tovább

Rondán a lelkébe gázoltam ezzel a szóval, gondolta Taylor, és mázsás kőként húzta a gyomrát a szégyen. Mert ő kanos a lány közelében, még nem kéne ezért őt büntetni.

Szólni azonban nem szólt. Hallgatott, hogy rövidre zárja ezt a kínos beszélgetést.

– Ha nincs kifogása, az éjszakát még Mrs. Royaséknál töltöm – mondta Mariann, és látszott rajta, mindjárt elsírja magát, ettől meg Taylor torkában gyűlt meg a keserűség. Menjen már! Fohászkodott magában. Mielőtt valami marhaságot csinálok, a kezem közé fogom az arcát, és lecsókolom a könnyeit, hogy utána a szája következzen, majd a nyaka, a melle.

Elég, figyelmeztette magát.

– Holnap doktor Wilsonnal elutazom – emelkedett fel Mariann egy hercegnő méltóságával a rozzant szalmazsákról. Széthajtotta a ponyvát, lelépett a szekérről és távozott. Taylor percekig állt még mozdulatlanul a szekér végében és a ponyva hasítékát bámulta, ahol eltűnt a lány.

Mariann nem sietett vissza a tiszteletesékhez, legalább félóráig bolyongott a sötétben, és igyekezett lelket verni magába, felitatni a könnyeit, és annyira megnyugodni, hogy Mrs. Royas kíváncsi szeme elé merjen kerülni. Szerencséjére a konyhába a petróleumlámpa jótékony félhomálya fogadta, és a tiszteletesné sem erősködött, hogy egyen valamit, hagyta lefeküdni.

Nem gyújtott világot a szobájában, a holdvilág fényénél betakargatta Dirket, megsimogatta a kisfiú arcát. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor érezte, lement a láza.

Halkan, hogy az alvót fel ne verje, megigazgatta a saját ágyát, és elvackolódott.

Nem jött álom a szemére. Sokáig meredt mozdulatlanul a semmibe, és úgy érezte, valami végérvényesen összetört benne. Taylor Kendall elutasította. Az ő törődéséből, felajánlott barátságából – csak remélni merte, hogy a férfi nem gondolt ennél többre – nem, hogy nem kér, de még bosszantja is vele.

Eleredt a könnye.

S mivel a tényekkel való kíméletlen szembenézés ideje köszöntött rá, tovább fájdította a szívét. A férfi nyomorúságosan magányos ugyan, őt mégis eltaszította magától. Valaki más segítségét szívesebben elfogadná? Natasát talán tudná szeretni, kesergett Mariann. Natasa tíz évig tanult, és szinte mindenhez ért. Natasa mindent megold, ügyes és megfontolt. Taylor Kendall női megfelelője. Felelőséget vállal és teljesít. Ezzel szemben ő, Mariann mihez ért? Semmihez. Az édesanyjuk megengedte, hogy egy évet vidéken töltsön, de visszavárják New Orleansba, ahol örömmel üdvözli majd körében a társaság. Egy, két év, és férjhez megy. Talán Richard Ramsayhoz, ha a fiúnak sikerül áthelyeztetnie magát, alezredessé emelkednie. Talán Richard lesz az, de ha nem, mielőbb keresni fogok valakit, határozta el hirtelen támadt eltökéltséggel. Engedem, hogy megszerettesse velem valaki magát.

Tudta, ideje elengedni a szerelmét, amit Taylor iránt érez.

Magasabbra húzta magán a takarót, és a tücsökciripeléstől hangos szeptemberi éjszakában az elalvás előtti kósza gondolatait Taylor Kendall felé nyújtotta. Lelkébe akarta vésni a férfit, hogy majd öregkorában így emlékezhessen rá, ahogy ma este látta. Magányosan, kezében egy csupasz karddal, gyönyörű testén egy ócska katonai nadrággal, amint szembe száll az egész világgal.

*

Másnap reggel Taylor egy kicserélt Mariann Krilov kereste fel a folyónál.

Taylor szokás szerint hajnalban kelt, és az Istentisztelet előtt lement a folyóhoz, hogy körülnézzen. Egy csatorna terve járt a fejében, amely a házig vezet, majd a legelőt átszelve, vissza a folyóba. Az épülő település mind több vizet igényelt, több kútra volt szükség. A talajvíz pedig meglehetős alacsonyan állt, mélyre kellene ásniuk. A csatorna is hatalmas munka, latolgatta Taylor, de ezzel megoldanák az egyre gyarapodó állatállomány itatását is, és nem lenne muszáj naponta a folyóhoz terelni az állatokat.

A torkolatnak alkalmas helyet kereste a parton, amikor az úton a csézát meglátta. Wilson doktornő kocsija volt, de nem ő ült a bakon, hanem Miss. Krilov.

Közelebb érve a lány megállította a lovat, lelépett a bakról, és mozdulatlanul várta, hogy Taylor hallótávolságra érjen. Úgy festek, mint egy paraszt, futott át Taylor fején. A part mellett derékig ért a gaz, a reggeli harmat csatakossá áztatta a nadrágját, az éjszakai esőtől vizes faágakról lecsöpögő víz pedig a haját.

Miss. Krilov piros ruhát viselt, apró kezére kesztyűt húzott, haját laza kontyba fogta a tarkóján, és arcára keskeny karimájú szalmakalap vetett árnyékot. A ritkásan font kalap apró lyukacsain átsütő napfény lágy táncot lejtett az arcán.

Mikor Taylor társalgási közelségbe ért, a lány elmosolyodott, és szokatlan merészséggel, egyenesen a szemébe nézve mondta.

– Üdvözlöm, Mr. Kendall. Szép ez a reggel.

Mosolya nyílt volt és barátságos, arckifejezése nyugodt és kedves. Taylor nyomát se látta rajta a kislányos sutaságnak, zavartságnak és tartózkodásnak. Egy hölgy állt előtte, aki udvariasan köszönt egy úriembert.

– Jó reggelt, kisasszony – fürkészte Taylor óvatosan a lányt. – Óhajt valamit tőlem?

– Nos, igen – kezdte a lány, és visszafogottan mosolygott. – Mégpedig nem is kicsi dolgot. De, ha megengedi, az elején kezdem.

– Ám tegye.

– Mint tegnap ön is rámutatott, ideje távoznom. Mindazonáltal jól éreztem magam a birtokán, uram. Ez az igazsághoz tartozik. A gyerekek aranyosak, Mrs. Royas pedig valóságos tünemény. Ezért is kerestem fel önt.

Taylor kérdőn nézett rá.

– Mrs. Royas miatt?

Mariann felszabadultan nevetett. A szeme ragyogott, és telt ajkai közül előbukkant hófehér, szabályos fogsora.

– Nem Miss. Royas miatt zavarom, uram – felelte. – Dirk Smisről szeretnék beszélni önnel.

Taylor szemöldöke aggódva szaladt össze.

– Rosszabbul van.

– Nem, nem dehogy – tisztázta sietve a lány. – Valójában túlesett a krízisen. Éjjel nyugodtan aludt, és reggel láztalanul ébredt. Mindezek mellett azonban még lábadozik. Még legalább egy hétig ágyban kell maradnia. Úgyhogy szeretném magammal vinni.

Taylor meglepődött. Mariann Krilov szuvenírre vágyik az ő birtokáról. Ami emlékezteti nagylelkű áldozatára, mikor is betegápolóként tevékenykedett a szegények oldalán.

– Az árvaházba? – tudakolta szenvtelen arccal.

Mariann megütközve nézett rá.

– Dehogy! A nagyapához.

Taylor nem felelt rögtön, mert igencsak meglepte a fordulat.

– Lord Rowling aligha egyezik bele – mondta azután, az első kifogást hozva elő, ami eszébe ötlött.

– Maga nem ismeri a nagyapámat. Korántsem olyan szívtelen, mint feltételezi.

Taylor erről megtartotta a véleményét, mert nem akart vitázni. Mariann folytatta.

– Doktor Wilson már beszélt a nagyapával, és ő nem emelt kifogást. Amennyiben ön beleegyezik, Dirk velem tarthat. Biztosan örülne a változásnak. Nekem sokkal több időm jut rá, mint Mrs. Jacobnak, vagy akár önnek. Mert ön a gyámja Dirknek, ha jól sejtem. A hatóságok biztosan ragaszkodtak a gyám kijelöléséhez, amikor az országba érkeztek.

– Valóban én vagyok a gyámja. Helyesen feltételezi.

– Tudom, hogy meggondolatlannak, és erőszakosnak tart Mr. Kendall, de higgye el, nem akarok rosszat Dirknek. Azt javasoltam neki, két hétre jöjjön át hozzánk, majd meglátja, szeretne-e továbbra is nálunk lakni. Boldoggá tenne, ha végleg mellettem maradhatna.

– Miért? – kérdezte Kendall.

– Nincs senkije.

– Magának azonban van. Mégpedig népes családja. Mi szüksége rá?

Mariann elnézően mosolygott Taylor értetlenségén.

– Megszerettem Dirket, és neki szüksége van rám. Vagyis valakire, aki törődik vele. Ahogy mondja, Mr. Kendall, mi népes család vagyunk. A nagyapáék, Natasa, a többi testvérem, Ivánéknak is van egy kislányuk és két fiuk. Egy ilyen kis árvát megrázkódtatás nélkül befogadhatunk. Dirk jól érezné magát nálunk.

– Nem kétlem.

– Attól fél, hogy megunom, és visszahozom, mint egy kölcsön könyvet a könyvtárba?

– Valami ilyesmire gondoltam.

Mariann emésztette kicsit a bírálatot.

– Fiatal koromra tekintettel érthető, hogy feltételezi rólam az ingatagságot, uram. Jogosak a kétségei. Tegyen velem egy próbát! Állapodjunk meg abban, hogy a két hét próbaidő után ön eldönti, mi legyen Dirkkel. Ha szeret nálunk, marad, ha nem, hazajön.

– Állapodjunk meg ebben – adta beleegyezését Kendall, mert kezdte kimeríteni a csevej. A lány bája és saját komorsága.

– Köszönöm – búgta Mariann, és a kezét nyújtotta. Kendall csupán megérintette a kesztyűs kacsót, de nyomban el is engedte.

– Ég önnel – búcsúzott a lány, és kecses mozdulattal szökellt fel a cséza bakjára.

– A viszont látásra, Miss. Krilov – felelte Kendall, és még a tegnapinál is rosszabb érzésekkel telten nézett a távozó fogat után.

Öregnek érezte magát, nehézkesnek és unalmasnak. Ráadásul a veszteség megmagyarázhatatlan érzése töltötte el. Nem Dirk miatt, az biztos. Örült, hogy a fiú jó helyre kerül. Mint gyám, nem sok időt vesztegetett rá. Maga sem tudta megmondani, miért érzi, hogy megfosztották valamitől, de határozottan érezte, hogy súlyos veszteség érte.

A környező növényeken töltötte ki a mérgét. Egy husángot ragadott kézbe, és dühödten forgatva, sorra lecsapkodta vele a gyomnövények fejét, míg a partra visszabaktatott.