Ötödik fejezet

Taylor meghúzta a kereket rögzítő csavaranyát, felegyenesedett, és alkarjával megtörölte a homlokát. Egy rakás szar ez a motoros eke, tudta ő is, de ennyire futotta. Adam nagyképűen kijelentette ugyan, hogy ostobaság a kimustrált jószágra pazarolni a pénzt, új erőgépet kellene vásárolni, ami mögé eke vagy vetőgép is csatlakoztatható, de annak az árát képtelenség kiszorítani a szűkös költségvetésből.

– Talán te fogod lóval felszántani a földet? – vágott vissza akkor ingerülten Adamnak, és az öccse ejtette is a témát, mert untatta az őszi szántás gondja. Most persze bebizonyosodott, neki volt igaza. A motor rendszeresen lerobbant, többet állt, mint dolgozott.

Emlegetett szamár, gondolta Taylor, mert az izgalomtól kipirult arccal Adam közeledett futva a tábor felől, közben az ünneplő fehér ingét gyűrögette kapkodva a nadrág derekába.

– Vendégek jöttek! – kiáltotta. – Gyere tüstént, veled akarnak beszélni.

Taylor értetlenül és némiképp bosszúsan ráncolta a szemöldökét. Mi ez a nagy sietség, és minek a szép ruha kedd délelőtt, amikor nem kell templomba menni? Ki jött? A városból valaki bizonyára. A polgármester, azért Adam lelkesedése? Meggondolta magát, és dacolva Brossal mégis hajlandó engedményeket tenni nekik? Tíz gyerek járhatott ugyan az árvaház iskolájába, de a felnőttek számára továbbra is tiltott terület volt a város. Miss. Krilov elültette Taylor fejében az ötletet, hogy tárgyaljon Natasa Krilovval az iskola ügyében, és a nő kelletlenül ugyan, de beleegyezett, hogy a tanköteles korú gyerekek egy felnőtt kíséretében látogathassák az iskolát. Ez súlyos gondot vett le Taylor válláról, és némiképp enyhítette a kisebbik Krilov lány iránti haragját. Nehezen bocsátotta meg neki, hogy miatta mérgesedett el végképp Bross és közte a viszony. Tudta, hogy igazságtalan, és azzal is tisztában volt, leginkább azért haragszik a Krilov lányra, mert állandóan betolakszik a fantáziájába, amikor magához nyúl. Ami az utóbbi hetekben sokkal gyakrabban előfordult, mint korábban. Ellustultam, nem hajtom ki magam eléggé korholta magát Taylor, mert minden alkalommal, amikor lement fürödni a folyóba, ki is verte magának. És ahogy azon a napon, amikor megismerte Mariannt, rámarkolva a farkára hiába próbálkozott a Melissához fűződő emlékekhez ragaszkodni, az ő fekete szeme helyett nagyon hamar elébe tolakodott az az égszínkék tekintet, a puha száj, a karcsú nyak körül göndörödő hajtincsek emléke. Legszívesebben megragadta volna azt a nyakat, hogy a lányt lenyomja maga elé a földre, és a farkát a telt ajkai közé fúrja.

Mégse a polgármester lesz a látogató, döntötte el Taylor. Ha Adam így tollászkodik, biztosan fiatal nők a vendégek, talán megint miss. Mariann, csak most baba helyett hamuba sült pogácsát hozott, hogy aztán, mint legutóbb, Bross kerékbe törje érte.

– Mi ez a nagy felhajtás? – mordult Adamra Taylor a szokásosnál jóval barátságtalanabbul.

– Üdvözöllek, bátyám, szép napunk van, látom, te is napfényes jókedvvel köszöntöd – élcelődött Adam, és végre begombolta a nadrágja derekát. Végigsimított az inge elején.

– Doktor Henderson, tudod, a barna, bögyös doktornő az árvaházból visszahozta a kölyköket, és még két másik hölgyet is láttam a kíséretében. Nem hajlandóak bejönni a táborba, de a doktornő ragaszkodik becses személyedhez, hogy menj ki te hozzájuk.

– Minek? – igazította meg Taylor is az ingét, vagyis elhúzta a mellkasától, mert az izzadtság rátapasztotta. – Valami baj van a gyerekekkel?

Adam türelmetlenül toporgott, és nem válaszolt a kérdésre.

– Szedd a lábad, Taylor. Ne várakoztassuk a hölgyeket.

– Nagyon be vagy indulva – vetett rá feddő pillantást Taylor. – Pedig a doktornő látogatása nem jelent jót. Mi van, ha kolera járvány tört ki a városban, mi is elkapjuk, és te összefosod magad naponta tízszer a következő két hétben.

Adam élesen felnevetett, sarkon fordult, és előre indult.

– Lehengerlő az optimizmusod – vetette hátra a válla fölött.

A szekértábort megkerülve siettek át a déli oldalra, hamarosan megpillantották a sárguló legelő szélén várakozó két járművet, egy kecses nyitott hintót és egy csézát. Közepes méretű ragadozómadár körözött a kis csoport fölött, és rikoltása baljós érzésekkel töltötte el Taylort. A néhány perc alatt, amíg a doktornő elé igyekezett, számtalan ötlet futott át a fején. Az első természetesen az, hogy vége a jó világnak, a gyerekeiket az árvaházból is kicsapták, utazhatnak be velük ezentúl Nortwornba, ami plusz két óra kocsizás. Ezt a lehetőséget néhány másodperc után elvetette. Nyilván jelentősége van, hogy a doktornő kísérte haza a csapatot, nem miss. Natasa, az igazgatónő, akivel az iskolába járást megbeszélte. Vagyis valami betegség lehet a háttérben. Noha az előbb ugratta Adamot a kolerával, komolyan megrettent a lehetőségtől, hogy valami súlyos, fertőző nyavalyával kell szembenézniük.

Nagyjából kétszáz lábnyira voltak, amikor felismerte a látogatókat. A gyerekek valószínűleg már szétszéledtek, mert Taylor egyet se látott. Az egyszemélyes fogatot Henderson doktornő hajtotta, a másikat miss. Mariann Krilov. Csőstül jön a baj, gondolta Taylor, és az aggodalom miatt eddig galoppozó szívdobogása most vágtába kezdett. Mariann kissé ijedtnek látszott, szálfa egyenesen ült a bakon, és a gyeplőt szorító kezén kifehéredtek a bütykök. De legalább rendesen fel volt öltözve, nem azt a vékony, áttetsző blúzt viselte, amit legutóbb, hanem vászonruhát, magas szárú cipőt és csipkekalapot. Elég ebből, kapta el róla a tekintetét Taylor. Örül, ha a doktornő szállította katasztrófával megbirkózik, a Krilov lánnyal nem ér rá foglalkozni?

– Tulajdonképpen mind a hármat szívesen felhúznám a farkamra – súgta még hallótávolságon kívül Adam.

Taylor elképedten kapta rá a tekintetét.

– Nem ajánlom, hogy kikezdj bármelyikkel is!

– Ugyan miért ne? – kérdezte pimaszul Adam.

– Mert kitekerem a nyakad! Azért!

Adam elhúzta a száját.

– Mert neked nem kell punci, attól még nekem juthat.

Taylor nagy levegőt vett, hogy megőrizze nyugalmát, és ne vágja orrba az öccsét. Szikrázó élénkséggel éledt fel benne a nyomasztó emlék, amikor Ian Cuper rajtakapta Adamot a lányával, és mindkét bűnöst Taylor elé citálta. Taylor volt a családfő, neki kellett döntenie Adam dolgában. Látta maga előtt a megalázott Emilyt, félregombolt blúzát, hajában a törött szalmaszálakat, arcán a zavart pirulást. A szégyent és a rajongást, ahogy a mellette álló nyegle Adamra nézett. Képes lenne viszonyba keveredni a felesége orra előtt?

– Hölgyeim – hajolt meg gálánsan Adam.

Taylor az egyszerű jó napot köszöntést választotta. Egyre biztosabban érezte az apró jelek, mint a doktornő felbukkanása, hogy nem jött ne a táborba, hogy hazakísérte a gyerekeket mind valami katasztrófa előjeleként értelmezhető.

– Minek köszönhetem a látogatását doktornő? – vágott Taylor a közepébe.

A nő figyelmesen nézett rá, nagy barna szemében értelem ült és némi szánalom.

– Attól tartok rossz hírem van a maga számára, uram. Szinte biztosan kanyaró járvány ütött ki a maguk gyerekei között.

– Mi? – kiáltott fel Adam, feledve a gáláns modort. – Ezt nem mondja komolyan.

Taylor bosszúsan megrezzent. Első gondolata neki is a tiltakozás volt, majd az elkeseredés, hogy az ág is húzza őket, ismerte a kanyarót, több gyermeket is elveszítettek a bérlői az utóbbi tíz évben, de hamar a legfontosabb teendőkre ugrott a figyelme.

– Ez mit jelent? – kérdezte. – Vagyis mit kell tennünk, hogy mérsékeljük a bajt?

A doktornő bólintott, és röviden tájékoztatta, hogy az árvaházban nincs lázas gyerek, úgyhogy Kendall birtokán rendelt el karantént a körorvos. Délelőtt megrendelte a gyógyszereket Nortwornból, amint megérkeznek, valaki ideszállítja őket. Mivel az asszonyoknak kicsi az ápolási tapasztalata, ő pedig nem ér rá sok időt tölteni a táborban, segítőket is hozott, akik a gyógyszeradagolást, napi többszöri lázmérést elvégzik. Miss. Krilov és Kitty Brown – Taylor a bakon ülő fiatal nőre nézett. – átestek gyerekkorukban a kanyarón, nyugodt szívvel hagyhatja itt őket.

– Természetesen, csak ha maga is beleegyezik – fejezte be a doktornő. – Nem akarok a maga megkérdezése nélkül két vendéget a nyakába varrni.

Mariannra sápadtan gubbasztott a bakon, éles ellentéteként a mellette ülő nőnek, aki szélesen vigyorgott. Látszott, kirándulásnak fogja fel a nővéri munkát, amit rá osztottak.

Taylor feje zúgott a sok információtól, az aggodalomtól, de mindezek mellett alig tudta elnyomni magában a káröröm méltatlan érzését. Lám, a kisasszonynak le kell szállni a magas lóról, hiába Bross tirádája, az ő lenézett és koszos gyerekeik orrát fogja törölgetni.

Mariann felnézett, hatalmas kék szeme maga volt a tiszta, nyári égbolt.

Kár ezzel a baromsággal áltatnom magam, szégyellte el magát Taylor. Miss. Mariann se nem gőgös, se nem ellenséges, arról meg végképp nem tehet, hogy én kanos leszek, ha csak rá gondolok. Hány éves lehet? Tizennyolc? Tizenkilenc? Biztosan fogalma sincs róla, milyen reakciót vált ki a férfiakból. A nővére is gyönyörű, magas, karcsú, szabályos vonásokkal, derékig érő fekete hajjal, mikor először találkoztak az árvaház irodájában, Taylornak Mary megjegyzése jutott eszébe róla, valójában ő lehetne Hófehérke, nem a húga, de inkább a Jégkirálynő, ha már mesehősök között kell válogatni. Fél órát, ha tárgyaltak Natasával, és Taylor sokkal elégedettebben jött ki tőle, mint, amikor a húgával a Rowling birtokon megismerkedett. Tárgyalásuk célratörő és eredményes volt, híján minden zavaró körülménynek, mint vágy és gerjedelem. Most meg itt a másik testvér, tulajdonképpen a nyakába sózzák az ártatlanságával, a jóindulatával meg a makulátlan bőrével és ruganyos cicijével. A fene vigye el!

*

Rose az ölébe húzta Dirket, a fa lapoccal lenyomta a nyelvét.

– Gyere, mutatom neked is! – hívta Mariannt, aki leguggolt eléjük, és a gyerek szájába nézett.

Két szuvas fog hátul, az ínyt félretolni igyekvő őrlők a fogsor két végén, fehér lepedékkel borított nyelv.

– A piros foltot figyeld hátul, a nyálkahártyán – segített Rose.

– Igen, látom – örült meg a felfedezésnek Mariann. – Látom! Apró fehér pötty van a közepén?

– A Koplik folt – nyugtázta Rose, kihúzta a lapocot a gyerek szájából, hogy az végre kényelmesebb testhelyzetet vehessen fel.

Mariann felegyenesedett, lesegítette a kisfiút Rose öléből, majd az ágyához kísérte, lefektette és betakarta. Leült mellé az ágyra.

– Nagyon fáj? – kérdezte, és kezét a gyerek homlokára simította.

Dirk hálásan pislogott a dunyha alól. Mrs. Royas, Mariann szállásadónője mesélte, Dirk nemrég egy hét alatt elveszítette az apját és az anyját a kivándorló hajón végig söprő titokzatos járvány során. A hatéves gyereket a volt szomszéd vette magához. Mivel Mrs. Jacobnak rajta kívül négy éhes szájról kellett gondoskodnia, ráadásul a legkisebb csemete ép, hogy betöltötte a hat hónapot, kevés ideje maradt Dirkre, a kisfiú mindig egyedül játszott az udvaron, vagy a tiszteletesné, Mrs. Royas konyhájában ücsörgött. Az utóbbi néhány napban Mariann le se tudta vakarni magáról, gyanította, a Dirk eleinte még örült is, hogy ő is elkapta a kanyarót, mert így oka van rajta csüggeni. Amíg persze rosszabbul nem lett.

– Remélem, ő az utolsó – sóhajtott Rose. Mariann bólintott. Két hete tört ki a kanyaró, a gyerekek kétharmada megbetegedett, három férfi és négy nő szintén. Rose naponta átkocsizott, mindenkit megvizsgált, meghallgatta Mariann beszámolóját, majd meghatározta a tennivalókat. A kezdeti súlyos időszakot követően, amikor naponta öten, hatan is belázasodtak, az utóbbi öt napban Dirk volt az egyetlen friss beteg. A doktornő csöndesen üldögélt az asztal mellett, noha általában rohant tovább a dolgára. Mariann enyhe irigységgel nézte. Körülötte a legtöbb nőnek volt hivatása, a nővére az árvaházat vezette, Rose gyógyított, a Kendall birtokon az asszonyok ki se láttak a házimunkából, többen a betakarításban is részt vettek, szedték fel a burgonyát a földeken, csak ő érezte haszontalannak magát. Most persze nem, két hete, mióta Rose ideparancsolta, azóta lázat mért, és csillapított, gyógyszert osztott, de még így is előfordult, hogy tennivaló híján ült a szobájában, és nézett ki az ablakon. Mrs. Royas főzött és mosott rá, a segítséget pedig nevetve elutasította, hogy Mariann vastagabbra vágná az uborka héját, a hagyma pedig kicsípné a szemét. Otthon, NewOrleansban még ennyi dolga sem akadt, az iskola után a barátnőivel lófrált, a nagyapjánál nyaranta lovagolt, vagy olvasott, esetleg zongorázott, ha a nagyanyja nem hagyott neki békét.

Mariann megtörölte Dirk gyulladt szemét, kifújta az orrát, majd egy puszit nyomott a feje búbjára.

– Most már megyek. Aludj!

– Mikor jössz vissza? – kérdezte a gyerek, és felkapta a fejét.

– Hamarosan. Elvégezzük a doktor nénivel a dolgunkat, aztán segítek neked megebédelni.

A gyerek megnyugodva pislogott, és a fal felé fordult. Mariann a dereka alá igazgatta a takarót, még egyszer megsimogatta kócos, barna haját, majd felemelkedett az ágyról.

– Menjünk! – állt fel Rose is, félrehajtotta maga előtt a zsákvászon függönyt, és kilépett a házból.

A központi épülettől nagyjából háromszáz lábnyira, a kis nyárfaliget szélén már felhúzták az új házakat, az ajtók és ablakok azonban gyakran hiányoztak, ezeket a ponyvás szekerekről leszedett vásznakkal helyettesítették. Mariann gyanította, bár a részletekbe nem avatták be, hogy az ács nem győzi a sok munkát. Lemasnak hívták, gyakran látta gyalult deszkákkal a vállán közlekedni az udvaron. Mariannt elképesztette, amit ezek az emberek itt véghez vittek. Ahogy minden segítség nélkül, a maguk erejéből otthont teremtettek. Mikor kellett, Mariann apja is beverte a szögeket a falba, vagy megjavította az ajtózárat, ha Jessica csapkodta, és kilazult a kilincs, de házat építeni biztosan nem lát neki. Mariann ahhoz szokott, mindenhez mestert hívnak, aki ért hozzá, és pénzért elvégzi a munkát. Furcsállotta, hogy másként is lehet.

Lévén dologidő, a birtokon csak tyúkok szaladgáltak, és két melegtől gyötört kutya hűsölt a kút mellett.

Rose megállt az udvar szélén, és elismerően nézett körül.

– Összehasonlíthatatlanul szebb, mint nyár elején volt. Amikor itt jártunk a körorvossal, megrémített az elhanyagolt porta. A házban mindent szemét borított, patkányürülék, és a szabadban a fejem tetejéig ért a dudva. Az előző tulajdonos évek óta nem törődött egyébbel az iváson kívül, rémes állapotot hagyott maga után. S látod, Kendallnak a fatelepítésre is jutott ideje. Ezek a csenevész vesszők öt év múlva kellemesen hűtik majd a forró udvart – simított végig egy nyír vessző hegyén zöldellő levélen.

– Tavasszal ültették a csemetéket az erdőben szedett magoncokból. Több mint fele kiszáradt a nyáron – válaszolt Mariann, aki háziasszonya beszámolóiból egyre jobban megismerte a birtok történetét.

– Nem baj – rázta meg a fejét Rose. – Ősszel kipótolják. Legalább elkezdték. Kendallnak mindenre van gondja, és előre tervez. Talán nagyapádnak és Brossnak ideje lenne elfogadniuk a jelenlétét, nem hátráltatni, hanem inkább segíteni.

– Szerinted túl vagyunk a kanyarón? – kérdezte Mariann, mert gondolatai Dirknél időztek, és mert nem szívesen beszélt Taylor Kendallról.

– Remélem – felelte Rose, és tovább indult. – A kanyaró nagyjából két hétig lappang, és még azelőtt fertőz, mielőtt a tünetek megjelennek. Azt hiszem, aki fogékony volt, egy hét alatt el is kapta. Ezek a gyerekek sülve-főve együtt vannak, végigsöpört rajtuk.

– Honnan jött a betegség? Egy felnőtt hozta Nortwornból? Adam? Ő is beteg.

Rose felnevetett.

– Adam csak nyög. Se láza, se egyéb tünete. Taknyos kicsit, elismerem. Talán egy nagyon enyhe lefolyású kanyarón esik át. Inkább lustaságnak mondanám a baját.

Mariann elmosolyodott. A bátyjával ellentétben könnyen barátságot kötött a fiatalabb Kendall fiúval. Lelkes kölyökkutyának látta, aki folyton finomságért, Adam esetében egy bókért, mosolyért, kedvességért kuncsorog. És persze az is az első napokban kiderült, Mary és Joseph az ő gyermekei. Mariann valamiért nem örült a hírnek. Elkönyvelte magában, hogy a vonzalma reménytelen, viszonzásra, vagy akár arra, a férfi észrevegye nincs esélye. A tudat, hogy mégis, Taylor szabad, olyasmi érzés volt, mint mikor az iskolában szavalóversenyre küldték, és ő félt elmenni, pedig tudta, jól szerepelne. A tudat, ha bátrabb lenne, eddig ismeretlen élmények várnának rá, megrémítette. A szavalóversenyre végül elment, és valóban a legjobb lett a megyében, még az újság is közölt róla egy fényképes hosszabb méltató cikket, de Taylor Kendall szerelmét elnyerni legalább annyira rémisztő lehetőség volt, amilyen édesnek tetszett.

– Szerinted Adam hozta haza a fertőzést? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmét Taylorról.

Rose vállat vont.

– Lehetséges. Nehéz megmondani. Nincs jelentősége.

Közben odaértek a régi épülethez, Rose kinyitotta az ajtót, és Mariann követte a konyhába, ahol jelenleg Dirk mostoha anyja, Rosemary főzte az ebédet. Mellette a bölcsőben aludt csecsemő lánya.

A magas helyiség közepét hosszú asztal foglalta el, jobbra állt a tűzhely, szemben ablak nyílt a hátsó udvarra, két oldalt egy–egy ajtó a kamrába és a földszinti nagyszobába. Az asztalon négy finoman megmunkált faláda állt – oldalukon a mérgek fekete keresztje sötétlett –, és mellettük hevert egy füzet. Rose a konyhaasztalra pakolta le a magával hozott holmit, amíg körbejárta a házakat.

A birka ragu átható szaga betöltötte a konyhát.

Köszöntötték Rosemaryt, leültek az asztal mellé, Rose ivott egy korty teát, majd maga elé húzta a gyógyszeres ládái mellől a füzetét és kinyitotta, hogy elvégezze a szokott adminisztrációt. Miután körbejárta a családokat, és megvizsgálta a betegeket, leírta a tapasztalatait. Mariann hozzátette a saját benyomásait, a hallott panaszokat, a reggeli és esti lázmérés eredményeit.

Kinyitotta füzetét az első üres oldalon, feljegyezte az aznapi dátumot, és kérdőn a társnőjére nézett.

Mariann kivette köténye zsebéből a feljegyzéseit, hogy felolvassa a rajta lévő számokat, a reggel mért hőmérsékleteket.

– Mary Kendall – kezdte –, harminchat–három este és harminchat–négy reggel. Mary jól van – tette hozzá.

– Azért engedtem meg, hogy délután felkeljen – fűzte hozzá Rose, aki nemrég megvizsgálta a kislányt, és beszélt vele. – Szükségtelen többször a lázát mérned.

– Adam Kendall – folytatta Mariann –, harminchat–nyolc. Ma reggel fájt a feje, és enyhe nyomást érzett a szíve tájékán – olvasta tovább lelkiismeretesen a papírról, majd kirobbant belőle a nevetés. Ragaszkodott hozzá, hogy mindezt felírjam – mentegetőzött.

– Adam átaludná a napot – szólalt meg Rosemary. Egy kosár előtt ült, a sámlin, és krumplit pucolt. – Este érzi magát elemében. És akkor is csak a kocsmában, vagy a szalmakazalban egy fehérszeméllyel.

A két másik nő egymásra sandított, és nem tettek megjegyzést a hallottakra. Mariann folytatta a diktálást.

Rose jegyzetelt, időnként megrázta a tollát, mert akadozva fogott, meghallgatta Mariann mondókáját, és rendszerint Rosemary is fűzött a nevekhez néhány keresetlen szót. Rosemary meglátásai inkább a betegek jellemére és élettörténetére vonatkoztak, mint egészségi állapotukra.

Amikor a többi családot már sorra vették, és Dirk Smis került sorra, Rose felemelte tekintetét a papírról.

– Tudja, Rosemary, hogy a nevelt fia láza ismét magasra szökött?

Az asszony hátra sem nézett a munkából. Az imént megtisztított krumplit darabolta egy tálba.

– Gondoltam, hogy alaposan előveszi – mormolta egykedvűen. – Rosszul nézett ki reggel.

– Javasolnám, hogy költözzön át Mariann mellé a tiszteletesékhez. Ha eddig nem lett beteg a kis Jennifer, most már ne kapja el Dirktől a kanyarót – folytatta Rose. Mariann hálásan hallgatta. Napok óta nyaggatta Rose-t, hogy telepítse át Dirk Smist a nevelőszüleitől hozzá, de Rose, arra hivatkozva, nem akarja megsérteni a nevelőszülőket, tiltakozott. Mára biztosan belátta, gondolta Mariann, mindenkinek megnyugtatóbb. lesz, ha Dirkkel ő vesződik tovább.

Rosemary beleegyezőn bólintott. Bár tőle telhetően gondoskodott Dirkről, a nagybeteg gyerek komoly gondot jelentett.

– Maga úgyis odavan érte – nézett a válla fölött Mariannra. – A tiszteletes asszony meg rajong a kölykökért. Nem bánja, ha átviszi, szerintem.

– Nos, ha nincs ellenvetése, még ebéd előtt átköltöztetem Dirket magamhoz – örvendezett Mariann, és felpattant. Az utóbbi napokban egyre kevesebb dolga akadt, a betegek lábadoztak, a kis Dirk Smis nagyon a szívéhez nőtt. Megindította a ragaszkodása és szomorú sorsa. A szíve elfacsarodott a gondolatra, milyen iszonyatos lehet hat évesen család nélkül maradni. Ő még most is az édesanyjának sírja el a bánatát – ha nincs más mód, akár telefonon –, pedig lassan betölti a tizenkilencet.

Rose is felemelkedett az asztal mellől. Kinyitotta az egyik ládát és egy fekete üveget emelt ki belőle.

– Lázcsillapító szirupból elég lesz ez az adag – magyarázta Mariann-nak. – Egy üveggel itt hagyok nálad. Az előzőből is lennie kell még. – Kérdőn nézett. Mariann igent intett. – Kapsz húsz lázcsillapító kúpot – folytatta Rose, és a következő ládából az asztalra rakta a kúpokat tartalmazó papírzacskót. A Sontowni gyógyszerész készítette össze reggel. – Porra lesz még szükséged? – kérdezte.

– Megnézem – felelte Mariann.

Karjába gyűjtötte a gyógyszereket, és a konyha sarkában álló, zárható szekrény felső fiókját kihúzva, berámolta ide a papírzacskót és az üveget.

– Maradt még tizennégy adag – állapította meg. – Elég lesz ennyi.

– Akkor rendben. Mára végeztünk.

Rose az egyik ládát és a füzetét, Mariann a másik két gyógyszeres ládát kapta fel.

– A holnapi viszont látásra Rosemary – köszönt el Rose, és kilépett az ajtón.

Kinn tikkasztó meleg, és szikrázó napsütés fogadta őket. Bepakoltak Rose csézájába, ami az árnyékban, a ház nyugati oldalán várakozott, hogy a ló ne kapjon napszúrást. Mariann eloldotta a kötőféket, Rose kezébe kapta a gyeplőt, és megfordította a kocsit.

– Nem maradsz már sokáig száműzetésben itt, Mariann – szólt biztatón az udvar közepén ácsorgó lánynak. – Szerintem Pickett doktor hamarosan feloldja a karantént, és akkor visszatérhetsz a nagyapádhoz.

Mariann mosolyt erőltetett az arcára.

– Csodás. – Aztán őszinte vágyakozással tette hozzá – Jólesne már egy alapos fürdés.

Rose megértőn nevetett, aztán búcsút intett, és hangos kocsizörgés közepette kiporoszkált az udvarról.

Marian megkönnyebbülten fújt ki egy hajtincset az arcából. Tartott kicsit Rose-tól, vagyis inkább annyira nagyra tartotta, hogy az igyekezettől, jó benyomást tegyen rá, kimerült a jelenlétében. Valahogy így érezhettek a többiek is, látta. Nem véletlenül nevezte ki őt Natasa az árvaház orvosának.

Körülnézett az udvaron. Maradt vagy fél órája ebédig. Ha visszamegy a konyhába, illik segítenie Rosemarynek. Az asszony egyedül főzi meg a harminc ember ebédjét, mert a nagyobb gyerekek csapatostul lementek a folyóhoz horgászni, a többi nő pedig velük tartott a heti nagymosást megejteni. Noha a ház mellé is ástak kutat, folyóvízben mosni jóval kevésbé fáradtságos, mint vödrönként felhúzni a vizet.

Mariann eloldalgott a ház közeléből. Úgy döntött, a konyhai serteperte helyett inkább meglátogatja Dirket, és átköltözteti a tiszteletesékhez még ebéd előtt. Megrémítette a gyerek tágra nyílt, csillogó szeme, amikor a szobájába lépett. Leült az ágya szélére, kiszáradt ajkai közé erőltetett néhány korty vizet.

– Átviszlek Mr. Royasékhoz. Velem fogsz lakni – kezdte mindjárt az örömteli hírrel. – Rosemary néni megengedte.

– Mikor? – kérdezte tompa hangon a gyerek.

– Most rögtön. Ott fogunk megebédelni.

Nem bonyolította túl a költözködést. A rajta lévő takaróba bugyolálta a gyereket, felnyalábolta és útnak indult vele. Dirk feje a válláig ért, lábai térde mellett kalimpáltak.

Két porta választotta mindösszesen el Jacobék házát a tiszteleteséktől, Mariann néhány perc alatt megtette, és csak kicsit szedte szaporábban a levegőt, amikor a gyerekkel a karján felkapaszkodott Mrs. Royas lépcsőjén. A tiszteletes asszony is az ebédfőzéssel foglalatoskodott, a konyha ajtaját kitártak, kezében fakanállal, dereka körül kötényben az ajtóban fogadta őket.

– Nocsak, nocsak. A kis Dirk Smis – örvendezett, amikor a takaróba bugyolált gyereket felismerte. – A mi fiacskánk leszel, galambom?

– Mrs. Jacob beleegyezett, hogy amíg felépül, nálam maradjon Dirk. Ugye nem bánja, Mrs. Royas? – kérdezte Mariann, és kifújni magát megállt az asszony mellett az ajtóban.

– Már hogy bánnám? – ragyogott Mrs. Royas, és szabad bal kezével – a másikban a fakanalat szorongatta – megsimogatta Dirk kipirult arcát. – Jó lesz ez így. Szegény Rosemary azt se tudja, hova kapjon. Mi meg az urammal örülünk egy ilyen kis helyre legénykének.

Míg beszélt, arcán a ráncok jókedvű táncot jártak, és gomb szeme ragyogott örömében. Mariann kedvelte Mrs. Royast, aki apró termetével, ráncos arcával és élénk mozgásával az erdei manók öreganyjának tetszett.

– Beviszem Dirket a szobámba, és megetetem – indult előre Mariann, Mrs. Royas tipegve követte őket.

A tiszteletesék háza is a többi lakóépület egyszerű elrendezését követte. A déli oldalra tekintő ajtó után terjedelmes konyha következett, a konyhából hátra a kamra nyílt, két oldalra egy–egy szoba.

Mariann a bal oldali szobába fordult Dirkkel, mert itt kapott helyet két héttel ezelőtt. Amikor Taylor Kendall kíséretében megérkezett, a szoba még tökéletesen üres volt, és a nyers fenyőgerendák kellemes illata lengte be. Mire lement a nap, elkészült az ágya és az asztala, és ráadásként megkapta Mr. Royas kedvenc hintaszékét is.

– Kölcsönbe adom, kedves – intette le a tiszteletes a tiltakozó lányt. – Amikor elmegy tőlünk, újra én szunyókálok majd benne.

A két férfitől, akik bútorait becipelték, az ajtóval szembe, az ablak alá kérte az ágyát, mellé az asztalkát és a hintaszéket. Ezzel be is telt a szoba, a ruháit szögekre akasztotta az ajtó bal oldalán.

A hintaszékbe ültette Dirket, míg áthúzza az ágyat.

Natasa néhány napja átküldte Rose-al Mariann saját ágyneműjét, de eddig szégyellte használni. A puritán berendezés mellett a hernyóselyem ágynemű a hímzett grófi címerrel arculcsapásként érte volna a háziak büszkeségét. Kicsomagolatlanul várakozott a szoba sarkába támasztott zsákban, de most jól jött.

Mariann udvariasan visszaterelte Mrs. Royast a konyhába. Ketten alig fértek el a második szalmazsáktól, amit néhány napja kért, mert készült rá, hogy Dirket áthozza magához. Ez az ágyra merőlegesen a földön hevert, Mariann az eddig használt lepedőjét és takaróját terítette rá. Dirknek pedig kibontotta a grófi ágyneműt. A fiú felhevült, lázas testének jól fog esni a selyem hűvös érintése.

Miután végzett, felnyalábolta a gyereket, az ágyhoz vitte, és lefektette.

Rose tegnap hozott egy kosár csodás, kaliforniai barackot, hogy osszák szét a gyerekek között, ebből maradt egy, amit meghámozott Dirknek. Amikor végzett, a háta mögött a párnát kissé feljebb tornyozva félig ülő helyzetbe segítette a gyereket és megetette.

– Finom – nyugtázta az első falat után Dirk. – Ilyet nem ettünk otthon.

Mariann szívét jóleső melegség öntötte el. Más haszna is van az ittlétének, mint, hogy Rose szeme és keze legyen. Az ő jómódjából az ittenieknek is jut egy morzsányi. Ha már a nagyapja igazságtalan is Kendall-lal. Ez a gondolat elűzte a pillanatnyi jóérzést. A selyemágynemű és a mai barack ugyan mit kárpótol? Semmit. Kendall, akárhányszor ránéz, vagy az ittléte nyomait látja, mindig a nagyapja gonoszsága juthat az eszébe. Biztosan azért nem vesz róla tudomást. Amikor messziről látta, akkor is csak átsiklott rajta a férfi tekintete, oda se biccentett, igaz, elég messze állt tőle.

Szokatlan zajok szűrődtek be a nyitott ablakon. Lovak nyerítése, szerszámok csengése, asszonyi nevetés és férfihangok.

A vártnál jóval hamarabb, késő délelőtt hazatértek a férfiak. Mrs. Royas említette reggel, hogy a nyugati szántókon vége felé jár a munka. Bizonyára befejezték, és nem látták értelmét átvonulni egy másik dűlőre.

Dirk az evéstől elfáradt, Mariann hagyta lefeküdni. Elővette a lázmérőt, leöblítette, és a gyerek szájába helyezte.

– Ezt utálom – nyűgösködött Dirk.

– Tudom, hogy utálod – mosolygott rá a lány, és amíg jobb kezével a lázmérőt tartotta, baljával, a haját simogatva csitította gyereket. – Két perc – mutatta biztatón az ujjával. – Kibírod.

Harmincnyolc fok fölött jóval állt meg a higanyszál.

– Be kell venned lázcsillapítót – határozott Mariann. – Aztán alszol egy nagyot.

Miután Dirk engedelmesen lenyelte a lázcsillapító szirupot, a dunna alá bújt a délutáni alváshoz.

– Mesélj valamit! – kérte gyönge hangon.

– Mit meséljek?

– Valami kalandosat – kérte a kisfiú. – Kalózokról és királylányokról. De feküdj ide mellém közben! Édesanyám mindig mellém feküdt, amikor mesélt. Azt mondta, legalább ő is pihen.

– Ha akarod, mesélek.

Felállt a székből és az ágy mellé lépett. Átnyalábolta, beljebb igazította a gyerek testét, majd cipőjét lerúgva elvackolódott mellette. Az ágy megnyekkent a súlya alatt.

– Volt egyszer egy dicső harcos, sohanemvolt ország dúsgazdag királyának egyetlen fia – kezdte Mariann halkan és lassan, hogy legfeljebb csordogáljon a történet, mert fáradt volt egy kalandos mese kiötléséhez. – Történt egyszer, hogy rablóbanda támadta meg a király palotáját. Több száz, elvetemült bandita, hosszú szakállal és villogó kardokkal. Betörték az égig érő nagykaput, és...

A gyerek máris egyenletesen szuszogott. Elaludt. Mariannban felmerült, hogy kimegy ebédelni, majd elvetette az ötletet, mert majd leragadt a szeme. Mrs. Royas rondán köhögött az éjjel, többször felkelt hozzá, és még inhaláló teát is főzött neki, hogy jobban legyen, keveset alud, úgyhogy maradt Dirk mellett az ágyban, és hagyta, hogy gondolatai ellenőrizetlenül lebegjenek a félálom sűrűjében.

Szeretett a birtokon lenni. Mrs. Royas szinte elkényeztette, a gyerekek ragaszkodtak hozzá, és az asszonyok befogadták. Dirk háthoz simult, fellélegzett, hogy csökkent a gyerek láza. Rose nyugodt szívvel rábízta az itteniekről való gondoskodást, csak mert a doktornő szerint több ész szorult belé az átlagnál. Mariann ebben kételkedett. Az észbeli képességeiben és a rátermettségében is. Mi van, ha rosszul adagolja a lázcsillapítót és árt valakinek? Ez a feladat volt eddigi életében a leginkább fontos, amit itt végzett. Kitty Brown, aki vele érkezett, inkább csak a fiúkkal lógott, hasznát alig vette, nem is a közelben lakott, hanem a nagyház konyhájában kapott ágyat, és ma is kiment az asszonyokkal mezgerélni a krumpliföldre. Rose ezt remekül kitalálta, gondolta kétkedőn. Mariann majd elájult, amikor a járvány első napján felkereste a nagyapjánál, és felvetette az ötletét. Vagyis pontosabban valósággal kivezényelte Kendallékhoz, nem volt apelláta.

Mariann elmosolyodott az emléken. Végül is jól sült el a dolog. A férfiakkal nem akadt dolga, fölöslegesen aggódott, hogy Taylor Kendall társaságában zavarba jön, elpirul, hepeg majd, mert alig találkoztak. Az itt töltött két hét alatt két alkalommal látta, akkor is egy villanásra, amikor a férfi átment az udvaron. Kendall a nappal kelt, és jóval utána feküdt. Egész nap a határban dolgozott, egy nagyobb gyerek vitte ki neki az ebédet lovon. Mariannhoz akkor egyszer szólt, amikor az első nap délutánján megérkezett. Elvezette a tiszteletes házához, és bemutatta az idős házaspárnak.

Jobb is így, gondolta Mariann közvetlenül az előtt, hogy elnyomta az álom. Jobb is így.

Dirk szapora pihegésére rezzent fel. A gyerek arca rózsásan fénylett, és tüzelt a teste. Mariannra rászakadt az ijesztő felelősség. Ő lustálkodik, a gondjára bízott gyerek pedig begörcsöl a magas láztól. Nem várhatja meg, míg hat a lázcsillapító szirup, priznicbe kell Dirket rakni, döntött.

Kiment a konyhába, a papucsát cipőre cserélte, és felkapta a két üres, vizesvödröt. Még délelőtt megígérte Mrs. Royasnak, hogy megtölti őket, de elfelejtette. Kilépett az ajtón, jobbra fordult, a főépület irányába, a régi kút felé. A lenyugvó nap akkor bukott le a hegyek mögött, utolsó sugarai felszikráztak a fehér sziklákon.

Már közel járt a kúthoz, amikor észrevette Taylor Kendallt. Félmeztelenül, a megszokott katonai rövidnadrágjában állt a kút mellett, és két kezével támaszkodva a peremen a dézsa fölé hajolt. Mr. Quicket, az inas egy díszes porcelánkancsóból öntötte rá a vizet, ami zubogva végigfolyt a hátán, lecsurgott az állán, a derekán és a fenekén, eláztatta a haját és a nadrágját, és meztelen talpa alatt a keményre döngölt földet. Quicket lehajolt, ismét merített a vízből, és újabb adagot locsolt Kendall hátára. A mosakodó férfi intim látványa felzaklatta Mariannt, mert elérhető közelségbe hozta.

Kendallból még alulöltözötten is áradt a tekintély, félmeztelenül se látszott könnyebben megközelíthetőnek, mint felöltözve. Ha Mariannhoz szólt, az arca szigorúan megfeszült, szemöldökét összeráncolta, még a hangja is valahogy mélyebb tónusba fordult, és mintha alaposan megfontolta volna a szavait. Legalábbis Mariann így érezte. A birtokra érkezésekor is olyan kimérten viselkedett vele, akár egy főrend inasa az utolsó konyhalánnyal. A vízzel borított férfi illetlenül hétköznapi látvány volt, kívül az eszmék világán, úton a letagadhatatlan szükségletek felé. Mariann önkéntelenül kapta körbe a tekintetét, hogy ezt mindenki látja, majd elvörösödött, mert mindenki talán nem, de ő egyből észrevette a Kendall fenekére tapadó vizes nadrágon át a feneke, a combja megkapó ívét, a bőre fehérségét, ahogy barnába fordul combközépnél, ahol szőrösödni kezd.

Percek óta bámulom, eszmélt ijedten, mindjárt észreveszi, és megszólítja, talán rá is szól, hogy ne bámészkodjon, menjen a dolgára.

Nyugalmat erőltetett magára. Azért ennyire nem lehet nyuszi, ő egy szép fiatal nő, legalábbis a nagyanyja szerint, egyenrangú a férfival, nem lesz semmi gubanc, jön és megy, Kendall ahogy eddig, ezután se fog törődni vele. Megközelítette a kutat. A vödör hosszú, tekergődző láncon várakozott mellette. Mariann felemelte. Nehéz volt és méretes, a hordókhoz hasonló fa dongákkal, vasalással, inkább a csöbör megnevezés illett rá. A kút gerendákból összetákolt kávájához lépett, tetejére támasztotta a vödröt, és előre hajolt, hogy a sötét üregbe pillantson. Mélyen állt a víz, valójában nem is látszott, mennyire mélyen, csak felszíne csillant meg titokzatosan időnként.

Mariann félt a kutaktól. Gyerekkorukban a testvéreit is vonzotta a nagyapjuk udvarára ásott kút. Az egyik nyáron a fiúk mindig körötte settenkedtek. Nagyapjuk bosszúságára köveket hajigáltak a vízbe, hogy a csobbanásból kiszámítsák az üreg mélységét. Egy alkalommal Ivan még azt az őrültséget is kitalálta, hogy Szását – lévén a legkisebb és a legkönnyebb –, egy kötéllel a derekán engedjék le a mélybe. Szása már mászott is befelé, kissé megszeppenten, de lelkesen, amikor Mariannban olyan magasra csapott az addig visszafojtott tiltakozás és pánik, hogy sikoltozva berohant a házba riasztani a nagyapját. Ivant jól elrakták, Mariann pedig bosszúból este tekergőző gilisztákat talált az ágyában.

A testvérei azóta felnőttek, de ő továbbra is tisztelettel viseltetett a kutak iránt, amelyek közül egy csaknem elnyelte az öccsét.

Dirk várta, nem bámészkodott tovább, megbillentette a vödröt, és hagyta a mélybe zuhanni. Mivel a láncot elmulasztotta visszatekerni, a vödör vagy tíz métert zuhant, majd őrült táncba kezdett, fel, le ugrált, oldalra csapódott, közben a kút kövekkel kirakott oldalához verődve akkora zajt csapott, hogy a nagyapja is bizonyára összerándult a délutáni szunyókálás közben.