Harmadik fejezet

A fürdőzésből nem lett semmi, mert a mezőn a fű közt döngicsélő bogarak neszezése, a meleg elálmosította és elaludt, majd gyerekhangokra ébredt. Két gyerek haladt az úton, ők beszélgettek, vagyis az egyik nyafogott, a másik csitította.

Mariann felkönyökölt a fűben, hogy lássa, kik azok.

Egy kislány és egy nagyobbacska fiú, aki annyi idős lehetett, mint Mariann húga, Jessica. Hatéves. A kislány meg nagyjából négy.

Mariann először látta őket. Minden gyereket ismert a környéken, az árvaházban foglalkozásokat is tartott, a városban pedig nem élt annyi gyerek, hogy az évenkénti nyaralások alkalmával ne találkozott volna velük.

Vagyis a két gyerek azon tizenkettő közül való, akikről Kendall beszélt reggel. Úgy is néztek ki, mint a városszéli páriák. A fiú foltozott vászonnadrágot és kifakult inget viselt, ahogy a vezetőjük, a lányon pedig ételfoltos a ruha, állapította meg szánakozva Mariann. A pecsétes ruha nem meglepő ilyen kicsi gyereknél, mentegette maga előtt azonnal az ismeretlen anyát. Mariann húga se tudott úgy megebédelni, hogy le ne egye a kötényét. Amit aztán képtelenség volt kimosni, eleget zsörtölődött miatta a házvezetőnő.

Talán nem kellene beavatkoznia, jobban tenné, ha hagyná a két gyereket a dolgára menni, gondolta, még mindig a fűben fekve. A nagyapja azért is egész reggeli alatt morgott, hogy Kendallt beengedte a szalonba, de a lelkiismerete berzenkedett ellene, hogy figyelmen kívül hagyja a gyerekeket. Nyilván messziről jöttek, vagy eltévedtek, szomjasok, éhesek lehetnek, ráadásul túl aprók, hogy egyedül barangoljanak. A környék ugyan biztonságosnak számított, rablótámadás se történt évek óta, de két ilyen kicsi túl kiszolgáltatott. Ha jön egy szekér az úton, és a kocsis a kanyartól nem látja meg őket idejében, kész a baj.

Felállt a fűből, ami eddig elrejtette, és szaporán integetett a gyerekeknek.

– Hahó! – kiáltott.

Felkapaszkodott a rézsűn, és néhány lépéssel előttük termett.

– Hát ti hová tartotok egyedül? – kérdezte. – A szüleitek? Lemaradtak?

A kisfiú szólalt meg.

– A városba tartunk, kisasszony, és édesanyám nem jött velünk.

Az udvarias megszólítás, mely ellentétben állt a gyerek zsenge korával megnevettette Mariannt.

– És mi dolgotok a városban, törpikéim? Talán Hófehérkét keresitek? – Kihúzta magát. – Szerencsével jártatok. Tudjátok meg! Én vagyok Hófehérke.

A kislány kivette szájából a főkötője szalagját, amit eddig rágcsált.

– Te nem lehetsz Hófehérke – mondta némi tűnődés után. – A te hajad sárga.

– Most rajtakaptál – kuncogott Mariann. – A nevem ugyan nem Hófehérke, hanem Mariann, de a paripámon elrepítelek benneteket a városba.

A beleegyezést meg sem várva elővezette a lovát, előbb a kisfiúnak segített nyeregbe szállni, majd a kislánynak, és a kötőféket megragadva útnak eredtek.

Séta közben beszélgettek, és Mariann kiderítette, hogy nem egészen otthonról jönnek gyalog, hanem a közeli nagyvárosba tartó szekér hátuljában bújtak meg, és a keresztúttól kutyagolnak egyedül, aztán a kislány, Mari elfáradt, le akart ülni, de a kisfiú nem engedte, ezen vitatkoztak, amikor Mariann észrevette őket. A nagy vállalkozásra egy baba miatt került sor, amit a kislány macskája széttépett. A nővérük, akié a baba, még nem tud róla, de mielőtt észrevenné a szörnyű tettet, és bosszút állna a macskán, vesznek neki a városban egy új babát. Míg a macskáról és a gonosz nővérről a beszámolót hallgatta, Mariann azon tűnődött, ha észrevették a szülők a két gyerek eltűnését, ami valószínű, akkor tűvé teszik értük a környéket. Helyesebb lenne sarkon fordulni, és egyenesen hazavinni őket, de percekre van a város, a játékboltban kapnak inni, kicsit ejtőznek, majd visszalovagol velük az otthonukba. Fél órán nem múlik semmi.

Sontown alig különbözött Oklahoma többi kisvárosától, sakktáblaszerűen elrendezett egyenes utcák, földszintes házak a széleken, néhány emeletes a központban, melyek magukon viselték az indián háborúk nyomát, megbarnult zsindelyborításukat golyó ütötte lyukak csúfították. A várost német kivándorlók alapították hat évtizeddel ezelőtt, a vegyesbolt tulajdonosa ezek egyikeként a főutcán vethette meg a lábát. Mariann személyesen ismerte, ahogy Mrs. Blecklahet, a lányát is, aki a vegyesboltot vezette.

Sontown kiürült a délelőtti órákban, néhány gyerek játszott az utca porában a szemben álló ház előtt, Mariann intett nekik, majd lesegítve két gyámolítottját a lóról, maga előtt terelgetve őket belépett a boltba.

Szerette ezt a helyet, az illatot, ami elárasztotta, a vágott dohány, a tisztítószerek, bőr lószerszámok és ruhák vegyes illatát. A gyerekkorát juttatta eszébe, amikor valamiért a nagyszüleivel betértek ide, és mindig kapott valami édességet. Legtöbbször törökmézet, vagy krumplicukrot.

Mrs. Becklahe egyedül tartózkodott a pult mögött, és a közelgő ünnepre tekintettel papírzászlókat rendezgetett egy vázában maga előtt. A kölcsönös köszöntések után, amiben a két gyerek meglepő jóneveltséggel részt vett, tisztázták az asszonnyal, hogy Natasa már elment, ám Mariann nem őt keresi, hanem komoly vásárlókat hozott.

Mrs. Becklahe a negyvenes évei közepén járt, enyhén őszülő haját szigorú kontyban hordta. Élénk tekintetű, sötét szemével alaposan megnézte őket. Összeráncolta a szemöldökét.

– Hol botlottál beléjük? – kérdezte.

– A város szélén. Egyedül bandukoltak az úton.

Mrs. Blecklahe rosszallóan csóválta a fejét. Abbahagyta foglalatosságát a zászlókkal, ökölbe szorított kezét a pultra helyezte.

– Ezért úgy döntöttél, ahelyett, hogy sarkon perdítenéd, és hazazavarnád őket, bevonulsz velük a városba, ahol mindenki ferde szemmel néz rájuk.

– Nem mindenki – felelte dacosan Mariann. – Én például nem, és Gertrud néni, maga se hiszem, hogy gyerekekkel szeretne háborúskodni.

– Gyerekekkel valóban nem szívesen, de tegnap ölre ment két férfi a kovácsműhely előtt, mert az öreg Hans semmiképpen se akarta a jöttmentek lovát megpatkolni. Ha jól hallottam, még egy puska is eldördült. Szerencse, hogy nem maradt ott senki. Íratlan szabály, hogy nem keveredünk ezekkel az emberekkel.

Mariann elpirult zavarában. Nem gondolta végig, mit szabadíthat a fejére a gyerekek kísérgetésével, ám enyhén fel is háborodott. Nem lehetnek annyira szörnyűek, hogy egy pohár vizet két kiszolgáltatott, rémült gyerek ne kaphasson. A baba meg hasznot hoz a boltnak, akárhogy is vesszük.

– Nem időzünk sokáig. Pihennek kicsit, kiválasztják, amit szeretnének, és már el is tűntünk.

Az asszony sóhajtott, megcsóválta a fejét, és megkerülve a pultot, eléjük lépett.

– Milyen babát szeretnétek, halljam!

– Valami nagyon szépet, de olcsót – felelte Mariann a gyerekek helyett. Megkönnyebbült, hogy Mrs. Blecklahe nem akadékoskodik tovább. Tartott kicsit az asszonytól, hogy a nagyapjához hasonlóan elutasító lesz, esetleg elzavarja őket. Az asszony lányával együtt végezte az első két osztályt a helyi iskolában, mielőtt Krilovék New Orleansba költöztek. Helent szigorúan fogták, segíteni kellett a szüleinek a házimunkában, vigyázni a három öccsére, megtenni mindazokat az utálatos dolgokat, amiktől Mariann az idősebb testvéreinek hála, megmenekült.

– Nem téged kérdeztelek, lányom – villant rá az asszony szúrós pillantása. – Hanem a két csavargót – fordult a kicsik felé. – Elvitte a cica a nyelveteket?

– Nem, asszonyom – szegte fel a kisfiú a fejét. – Szőkét szeretnénk, olyat, ami lecsukja a szemét.

– Szóval egy alvós babát – nyugtázta az asszony, és visszasétált a pult mögé. Kihúzta a fiókot, és két kekszet vett elő. A pulton át a gyerekeknek nyújtotta, majd beküldte Mariannt a raktárba friss vízért.

– Ha szükség van rá, szívesen kipótlom a baba árát, Gertrud néni – lépett ki Mariann a raktárból néhány pillanat múlva.

A gyerekek közben megtalálták a játékokkal telezsúfolt polcot, és szemmel láthatóan megszűnt körülöttük a világ, nem láttak mást, mint az egymásra zsúfolt szőrmeállatokat, rongy és porcelánbabákat, autókat és fapuskákat.

– Nem egészen a régi Shepherd farmról jön gyalog a két fiatal egyébként – magyarázta Mariann egy sokatmondó pillantás kíséretében. – Elbújtak a Nortwornba tartó szekéren a zsákok alatt, és leugrottak a keresztútnál. Az anyukájuk nem is tud arról, hogy elszöktek.

– Sejtettem, bár nem lep meg, hogy képesek voltak meglógni – nyugtázta az asszony. – Két ilyen kicsire jobban kellene ügyelni, nem hagyni, hogy a mezőn kóboroljanak.

– Nem a mezőn, ügyesek voltak, egyenesen a városba jöttek az úton – sietett megjegyezni Mariann. Elbeszélte találkozásuk történetét, majd néhány szóban ecsetelte a macska és a baba összecsapását. Fejét lehajtva, a teli vizespoharakat tologatva a pulton, megismételte.

– Én szívesen kifizetem a babát, nem gond. Válasszanak, amilyet szeretnének. – Felnézett Mrs. Blecklahe szemébe. – Legalább olyan szépet, mint az előző volt.

Mivel az asszony nem vitatkozott, Mariann is a polcon sorakozó babákhoz sétált. Elhatározta, a kislánynak is vesz egyet azon kívül, amit ők kinéznek maguknak.

– És hogy hívják az ijesztő testvért? – tudakolta Mrs. Becklahe megemelt hangon, hogy a gyerekek is hallják. – Akitől úgy berezeltetek, hogy nyakatokba vettétek a határt?

– Lizi – felelte a fiú, és leengedte a kezében tartott puskát. – Lizi Kendall. De anya Elisabeth-nek szólítja.

Mariann már a kezébe vett egy szőke, kék szemű, piros arcú tündérkisasszonyt, és illetlenül az alsószoknyát emelgette rajta, alaposan megszemlélve a varrások gondosságát, amikor a Kendall név megütötte a fülét. A baba alsóruháját tapogató keze megmerevedett. A döbbenettől szaporán pislogva meredt a két gyerekre. Eddig igazán meg se nézte őket. Két kölök, semmi különös. Most látta meg, milyen szépek. Nagy kék szem, pirospozsgás arc, szőke, göndörödő fürtök. Taylor Kendall gyerekei? A férfié, akit ma reggel ismert meg, és aki egész nap az eszében járt?

Megdöbbent, ám egyszersmind meg is könnyebbült. A férfi jóval idősebb nála, szegény, összerúgta a port az egész várossal. Hogy nős, csak egy a listában, ami miatt tilos álmodoznia róla. Legalább még csírájában elhal benne ez az ostoba vonzalom, ami nyilvánvalóan nem remélhet viszonzást, és a szívfájdalmon kívül csak bajt hozna a saját fejére is. Nem értette, mi tetszik neki rajta? Nem mondaná jóképűnek, ráadásul ellenséges és rideg. Ő pedig azon ábrándozott a patak partján, a fűben heverészve. hogy vajon milyen érzés lenne vele csókolózni. És már a gondolattól is nedvesség támadt a két combja között, mint amikor valami nagyon szerelmes jelenetet olvasott a regényekben. Nem volt olyan zöld, hogy ne tudná, mi ez. A vágy, amiről senki nem beszél, de mégis mindenhol jelen van, és életeket tesz tönkre. Többek között azokét a gyerekét, akik a nővére vezette árvaházban élnek. A legtöbbjük szülei a vágytól hajtva életre segítették őket, majd a vágy elmúltával odébb álltak, hogy a saját életüket éljék.

– Találtál kedvedre valót? – szólította meg Mrs. Blecklahe.

Mariann egy pillanatig üres tekintettel nézett vissza rá, majd eszmélt, hogy egy babát szorongat a kezében. Lenézett rá. Nevetségesnek tartotta a habos csipkébe bújtatott baba ragyogó és természetellenes szőkeségét, hatalmas, égszínkék szemét, kunkori pilláit. Magamat akartam megvenni nekik? Épp olyan ostoba képet vágtam az imént én is, mint ez, gondolta leforrázva, és arra készült, hogy visszategye a polcra a szőke hercegkisasszonyt, amikor a kislány a baba után.

– Csodaszép. Csodaszép. Gyönyörűen szép – kántálta sóvárogva.

– Tetszik? – kérdezte Mariann, és az enyhe fájdalom oldódni kezdett a szívében. A kislánynyak nyújtotta a babát. – A tiéd.

– Nincs pénzünk kettőre – tiltakozott Joseph.

– Ez az én ajándékom – szólalt meg Mrs. Blecklahe –, de jobban vigyázzatok rá, mint az előzőre.

– Köszönöm! – nézett rá Mariann hálásan. Tudta, többet kapott a baba áránál. Az asszony a háború ellenére a kezét nyújtotta a kitaszítottaknak. Vagy ha kezét nem is, egy kisujját.

– De most már induljatok, Mariann! – egyenesedett ki az asszony. – Hamarosan híre kel, hogy két gyerek tévedt a városba, és a forrófejűek talán hangot is adnának a nemtetszésüknek.

– Ezek csak gyerekek – kiáltott fel Mariann, és érezte, hogy a haragtól az arcába szökik a vére.

– Az ő porontyaik – zárta le a vitát az asszony azzal, hogy ismét a zászlókat kezdte rendezgetni maga előtt. – Nem tudjuk, lehet, bűnben fogantak. Te is jobban tennéd, ha nem is kísérnéd őket egészen hazáig, hanem a határban visszafordulnál.

– Meglátom – rántotta meg dacosan a vállát Mariann, majd nyugalomra intette magát. Mrs. Blecklahe azt mondja, amit a városban mindenki gondol. Ha a szóbeszédnek csak a fele is igaz, hogy Kendall farmján cserélgetik a férfiak az asszonyokat és a gyerekeknek nincs rendes családjuk, akkor természetes, hogy a városban rossz a hírük. Ez persze olyasmi volt, amiről Mariann csak elejtett célzásokat kapott el, de a háta borsódzott a gondolattól, hogy több férfihez kell kedvesnek lenni. Ha Richardon kívül, például Brossnak is tűrnie kellene, hogy csókolgassa, aki minden falusi bálon megtáncoltatta, és zavaróan szorosan tartotta közben. Kirázta tőle a hideg, de a nagyapjára tekintettel tűrte.

Delelőn járt a nap és a forróság alaposan eltikkasztotta őket, mire a Kendall birtok határába értek. Kiszáradt pusztaságon vezetett Sontownból az út, éhes sáskák hadát verték fel a ló patái. Mariann is nyeregbe szállt, nem kötőféken vezette a lovát, a kislányt maga elé emelte, kisfiú pedig hátulról kapaszkodott a derekába.

Hamarosan feltűntek a bevándorlók ökrösszekerei, s Mariann gyomrába mart a feszültség. A farm épületéből egyelőre csak a kémény látszott, mert a ponyvás szekerekből védvonalat húztak köré.

– Ott a bejárat – kiáltott fel örvendezőn Joseph, és a karjával mutatta az utat. – Lewis bácsiék szekere mellett, ott tudunk bemenni az udvarra.

Mariann a jelzett irányba fordult, és beléptetett az elkerített területre. Ahogy átporoszkált a szűk szoroson, visszafogta a lovát és körülnézett.

A reménytelen nincstelenség képe tárult elé. A legelésző birkák kipusztították körben a füvet, egyetlen zöld folt sem oldotta a száraz föld sivárságát. Szerte tyúkok kapirgáltak, és két kutya marakodott valamin. A félig beomlott kút kávája mellett egy asszony mosott fateknőkben, a ház ajtajában egy fiatal lány zöldséget tisztított, a baloldali karám előtt gyerekek játszottak. Mariann érkezésére felfüggesztették a rongylabdázást, várakozón bámultak felé, de nem jöttek közelebb.

Az udvar túlsó végében öt férfi csoportosult egy törött szekér mellett, az eldeformálódott kereket próbálták lerángatni a tengelyről, és az egyik közülük, mint Mariann azonnal felfedezte, Taylor Kendall volt.

A férfi felnézett a munkából, fürkésző pillantást vetett rájuk, majd kiegyenesedett, és elindult feléjük.

Eleinte lassan, majd egyre határozottabb léptekkel közeledett.

Már legalább a táv felét megtette, és a poros udvar közepén járt, amikor Mariann kihagyó lélegzettel felfedezte, hogy egyetlen átizzadt katonai térdnadrágon és kitaposott félcipőn kívül nem visel egyebet.

Kendall bronz barnára sült a nyáron, a szekér javítása közben alaposan megizzadt, haja csapzottan tapadt a nyakára, a verejték cseppekbe gyűlt a mellét borító sötétbarna szőrön. Marianntól, néhány lépésnyire megállt, az alkarjával végigsimítva a homlokán, letörölte az izzadtságot, és egy gyors mozdulattal feljebb igazította derekán a nadrágját. Mariann tekintete magától siklott a nadrágot tartó vékony kötélre, Kendall meztelen hasára.

A férfi, mintha Mariann bámész tekintetének hatására tenné, kioldotta a derekát övező kötelet, és szorosabbra húzta magán.

Hogy lehet egy ember ilyen lehengerlő, hullámzott át Mariannon a fullasztó érzés, amíg nézte. Levegőt is alig kapok tőle, annyira felkavarta a látványa, a közelsége. Pedig látott már félmeztelen férfit, két bátyját, a nagyapja udvarán a munkásokat, akik esténként nem zavartatták magukat, amikor lemosakodtak a pajta előtt. Úgyhogy találkozott már sovánnyal, pocakossal, beesett vállúval, szálfa egyenessel, csenevésszel és valóságos izomkolosszussal is, de egyik se volt rá ilyen hatással, mint Kendall. Miért tetszik ennyire nekem, sikoltott benne a kérdés. Rendben a válla széles, olyan, ahogy a romantikus regények írják, de innen véget is ér a hasonlóság, mert a párducszerű ruganyosság helyett Kendall mozgása inkább darabos, dereka erőteljes, semmint karcsú, és az egész emberről lesír, hogy könnyebben megbirkózik egy zsák liszttel, mint a párbajtőrrel. Mégis vonzónak találta. Mégpedig szégyenletesen vonzónak. Nézte, és ahogy délelőtt, amikor álmodozott róla, most is elnehezül benne valami, mégpedig a legkevésbé illendő helyen, nem a szíve táján, ahogy a költők megéneklik, hanem sokkal lejjebb, a hasában és a két combja között.

Kendall felnézett, és ahogy tekintetük találkozott, Mariann önkéntelenül a ló véknyába vágta a sarkát. Az nem tudván mire vélni a durva bánásmódot, táncolni kezdett. Megfarolt, oldalra lépett, majd előre szökellt.

Míg rémülten csitította a lovat, és baljával Marit próbálta a lepottyanástól óvni, a kívánatos menekülés módozatai cikáztak Mariann a fejében.

Most mit tegyen? Tudta, pipacspiros, remeg a kantárszárat markoló keze, és hogy mindezt biztosan Kendall is észreveszi. Kitalálja, hogy miért ilyen zaklatott. Hogy egész nap ő járt az eszében, a beszélgetésüket idézgette fel magában, és gondolatban csókolózott vele, elképzelte, ahogy a nyelve behatol a szájába, és ettől muszáj volt összeszorítani a combját. Persze nem találhat ki pontosan mindent, de biztosan megsejt valamit, hogy ő nevetségesen tapasztalatlan és a jelenlétében túlságosan ideges.

Mikor a ló végre megnyugodott, Kendall a ló mellé lépett, és leemelte Marit a nyeregből. Nem tette le a földre, a karjára ültetve magához ölelte és rámosolygott.

– Hát te hol csavarogtál? Anyád aggódott.

– Nézd, mi van nekem! – rántotta elő a háta mögül Mari az új babát. – Gyönyörű, ugye?

A férfi kérdőn nézett Mariannra.

Ő nem válaszolt a néma kérdésre, hanem jobb kezével hátranyult, hogy segítsen Josephnek leszállni a lóról. Ahogy kicsavarodott derékkal hátrafordult, érezte vékony batiszt blúza megfeszül a mellén. Leengedte a fiút a földre, majd visszafordult Kendallhoz. Az nem kérdezett, karjában a gyerekkel némán állt. Mariann úgy érezte, mentegetőznie kell.

– A város szélén botlottam beléjük – magyarázta. – Bekísértem őket Mrs. Becklahe boltjába, és ott vettük a babákat. Miután végeztünk, gondoltam, hazakísérem őket. Remélem, nem bánja!

Kendall végre befejezte szigorú fixírozását, letette Marit a földre, és a fenekére paskolt.

– Szaladj haza! Anyád vár.

Majd felegyenesedett és Mariann-nak mondta.

– Órákig kerestük őket, mire rájöttünk, hogy megszöktek hajnalban egy szekéren. Csak reméltük, nem esett bajuk. Köszönöm, hogy gondoskodott róluk.

Thomas még mindig a ló mellett téblábolt.

– Nagyon hálás vagyok önnek a segítségért, kisasszony – mondta csengő gyerekhangján. – Anyám szívesen vendégül látja egy teára.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy, de későre jár, úgyhogy majd máskor Thomas – mondta Mariann, és mélyen előrehajolva a lovon, kezet rázott a fiúval.

Kendall továbbra sem mozdult, csöndben figyelte a jelenetet, és csak akkor szólalt meg, amikor Thomas is hallótávolságon kívülre ért.

– A játékokat is köszönöm, amit nekik vett, Miss. Krilov. Most nem tudom megadni önnek a babák árát, de amint lesz rávalóm, törlesztem a kölcsönt – mondta, kissé vontatottan, alaposan megfontolva a szavakat.

A lány fülig vörösödött zavarában.

– Igazán nem szükséges ezzel aggasztania magát, uram. Szóra sem érdemes.

A férfi elmosolyodott, és a mosoly oldotta szemöldöke szigorú ívét, arca keménységét.

– Tudom, hogy ön jót akar, Miss. Krilov, és azzal is tisztában vagyok, hogy önnek jelentéktelen az összeg, amit a gyerekekre költött. Mégis, lássa be, nehéz viszonzás nélkül elfogadnom a pénzét! Remélem, megérti!

– Talán – felelte Mariann a férfi kedvességét látva jóval oldottabban. – Majd benyújtom magának a számlát. Ne aggódjon!

Most komolyan, flörtölök vele? Támadt fel Mariannban a józan ész. Így is butácska fruskának tarthat, csak tetézem a rossz véleményét, ha kacérkodom, gondolta. Kendall valószínűleg nem tud, de nem is akar cseverészni, reggel se kapcsolódott be az ő fecsegésébe, inkább hallgatott.

Az eddig távolról figyelő gyerekek időközben közelebb oldalogtak, és félkörívben körülvették őket. A legidősebb sem lehetett több tíz–tizenkét évesnél. A nagyobbak bizonyára a felnőtteknek segédkeznek, gondolta Mariann. Kendall reggel húsz gyerekről beszélt – itt nyolcat látott –, meg a két kicsi, Mary és Joseph, az tíz, számolgatta. A többi vagy egészen apró, és az anyja a szoknyája mellett tartja, vagy már dologra fogható.

Nem tudta megérteni, miért bünteti a nagyapja ezeket a gyerekeket, miért tiltja ki őket a városi iskolából. Se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint a többi hasonló korú gyerek. Ennek megítélésében Mariann az árvaházba tett látogatásai során nagy gyakorlatra tett szert. Látta a gyerekeket, amikor megérkeznek, és sokkal elkeserítőbb állapotokat is tapasztalt. Ezek itt előtte viszonylag tiszták voltak, jól tápláltak és vidámak, kuncogva lökdösték egymást, és szemtelen megjegyzéseket tettek a lány lovára, ruhájára, hajára.

Kendall észrevette a lány érdeklődését, és hátra fordult. A zsibongó társaság megszeppenve hallgatott el. Épp ideje volt, mert egy nyolcéves forma kislány épp azt találgatta fennhangon, Mariann-nak van–e már férje, és ha van, miért hagyja egyedül csatangolni.

Kendall rájuk dörrent.

– Menjetek a dolgotokra! Sipirc!

A gyerekek visítva hátráltak néhány lépést, majd nevetve szétspricceltek, hogy ismét a rongylabda köré gyűljenek.

– Nem járhatnak a sontowni iskolába? Jól értettem? Erről beszéltek nagyapámmal reggel? – kérdezte a lány.

Az iskola és Sontown említésére a férfinak ismét megkeményedett az arca.

– Igen. A nagyapja megtiltotta – vetette oda kurtán.

– Mivel indokolta a döntését? – érdeklődött Mariann óvatosan, mert megérezte a férfi haragját.

– Nem indokolta.

A korábbi barátságos hangulat elenyészett. A férfi zárkózott arccal méregette Mariannt. Nem ellenségesen, inkább közömbösen és távolságtartón. A lány nevetségesnek érezte magát gyönyörű, fekete paripáján, a legfinomabb bőrből készült nyergében, amit gazdagon díszítettek, hisz a Krilov rokonoktól kapta születésnapjára. Főhercegi ajándék volt.

Úgy festek, akár egy gőgös hercegnő, aki alattvalói közt parádézik. És olyan szánalmasan ostoba az ajándékom is. Két baba! Ezeknek a gyerekeknek elnyűtt a ruhájuk, hamarosan éhezni fognak, nem járhatnak iskolába, elzárják előlük az emberi élet lehetőségét is, erre én csipkeruhás porcelánbabát veszek nekik ajándékba.

– A nagyapát bizonyára félrevezették. Azért ellenséges magukkal – mentegetőzött sután.

A férfit nem sikerült megindítania.

– Bizonyára – ismételte közömbösen.

Bántó csönd telepedett rájuk.

Pedig Mariann barátságosabb fogadtatást remélt. Az úton idefelé elképzelte dicsőséges bevonulásukat a birtokra. Kendall örömét, amikor elveszettnek hitt gyerekeit meglátja. Szinte hallotta magában az apa hálás szavait, Mariann Krilov méltatását, aki felelőséget érez az elbitangolt gyermekek iránt, és fáradozik értük. Már azt is megfogalmazgatta magában, miként hárítja el a dicséretet, hisz ő csak a kötelességét teljesítette, ennyit mindenki megtenne, Kendall ne tulajdonítson neki különösebb jelentőséget.

A férfi udvariasan megköszönte ugyan a segítségét, de ellenséges maradt.

– Járhatnának az árvaház iskolájába – ötlött eszébe a mentő gondolat, aminek azonnal hangot is adott. – Az árvaház ügyeibe a Sontowni előjáróságnak nincs beleszólása, Nortwornhoz tartozik, onnan kapja a pénzt és egy alapítványból.

– Aminek Lord Krilov a főnöke – vetette közbe Kendall gúnyosan.

– Ez igaz, de nagyapa már rég nem foglalkozik az alapítvány ügyeivel. Natasa intéz mindent, övé a gyakorlati döntések joga.

– Miss. Natasa Krilov, ha jól tudom, az ön nővére. Szintén a lord unokája – felelte Kendall továbbra is távolságtartóan, nyilvánvalóvá téve, hogy ő is végiggondolta a lehetőséget, és el is vetette.

– Gondolom, ön meg se kérdezte Natasát, csak elkönyvelte magában, hogy ugyanolyan fafejű, mint a nagyapa, pedig nem – csattant fel Mariann. Nyilvánvaló, konok büszkeségért Kendall se megy a szomszédba.

– Nem láttam értelmét felkeresni a nővére intézetét, valóban – felelte Kendall, és mintha kicsit visszakozott volna.

– Pedig megtehetné, hogy megkérdezi Natasát.

– Ő is Krilov lány – kötötte az ebet a karóhoz Kendall.

Mariann érezte, könny szökik a szemébe. Az rendben van, hogy a férfi számára ő nem vonzó nő, lehet még csak nem is nő, de eleve rosszindulatot feltételezni róla, és főleg Natasáról, akivel még nem is találkozott nem ugyanaz az előítéletesség-e, mint, Sontown lakóié, és a nagyapjáé.

– Azért, ha komolyan gondolja a gyerekek taníttatását, tárgyaljon Natasával. Lehet, meglepetés fogja érni – vágta rá Mariann, és felszegte a fejét. Nem fog pityeregne e miatt a férfi miatt. Lehet, hogy vonzó férfi, ő meg egy kis ostoba liba, de nem rosszindulatú liba. Ennek feltételezésére a férfinak nincs semmi oka és mentsége.

Nem látott okot a további csevegésre, és senki nem tartóztatta. Szó nélkül megfordította a lovát, jobb kezével tétován búcsút intett – az udvaron tisztes távolságból bámészkodóknak is, hátha figyelnek rá, ne tartsák neveletlennek –, majd kivágtatott a táborból.

Negyedik fejezet

Kendall hosszan nézett a lány után és nagysokára vette észre, hogy akaratlanul megfeszíti a testét, már sajognak az izmai, és teljes erővel összeszorítja a fogát. Ellazította magát.

Miss. Mariann Krilov. Mit keresett itt? Az iskoláról való fecsegést Kendall egy percig se vette komolyan. Miért érdekelne egy gazdag, gyönyörű, elkényeztetett lányt az ő sorsuk. Mit akart valójában, amellett persze, hogy visszahozta Adam gyerekeit, akiket valamelyik cseléd gondjára is bízhatott volna. A kíváncsiság hajtotta?

Kendall elfintorodott.

Bizonyára. Megrántotta a vállát, és elhessegette magától a kérdéseket. komolyabb gondjai vannak ennél. Visszabandukolt a rá várakozó férfiakhoz. Azok szinte ugyanabban a testhelyzetben álltak, ahogy egy negyedórával ezelőtt magukra hagyta őket, jottányit sem haladtak a munkában előre. Várakozó arcuk látványától Kendallt elöntötte a düh. Miért lesik folyton az utasításaimat? Miért hagyatkoznak teljesen rám?

Lemondóan sóhajtott. Mindig is így volt, és ezután is így lesz.

*

Hosszúra nyúltak az udvaron az árnyékok, mire végeztek a munkával; mire sikerült leszedni a kereket, pótolni törött részeit, újra megvasalni – kovácshoz vinni eszükbe se jutott –, és a szekérre visszailleszteni. Estére Kendallnak minden izma fájt, enyhe napszúrást kapott, és majd kilyukadt a gyomra az éhségtől.

Megkérte két emberét, vontassák helyére a megjavított szekeret, és a sajátjához sétált, hogy tiszta ruhát keressen.

Legtöbben a ponyvás kocsikon laktak továbbra is, bár az átmeneti táborhoz közel belekezdtek az új házak építésébe. Az égnek meredő oszlopok már sejtették az épületek majdani formáját. A régi farmház konyhájában közös ebédet főztek az asszonyok, és két család elfoglalta az emeleti hálószobákat. Nekik voltak csecsemőkorú gyerekeik.

Kendall szekere mellett egy idős ember foglalatoskodott. Kopott férfikabátot kefélt nagy gonddal. Kendallt észrevéve abbahagyta a munkát, a mellette lévő sámlira fektette a kabátot, és feszes tartásba rántotta magát.

– Készíthetem a fürdőt, gróf úr?

Kendallt a fürdő és a grófi cím emlegetése egyaránt mulattatta. A fürdő egy lavór forró vizet jelentett, gróf úrnak pedig kizárólag Quicket szólította. Quicket fiatalon a nagyapja mellett szolgált, és úgy örökölte, ahogy az earli címet. A legidősebb fiú jogán.

– Köszönöm, nem, Quicket. Lemegyek a folyóhoz.

– Ahogy óhajtja, uram. Kívánja, hogy tiszta ruhát készítsek önnek?

– Inkább én – tiltakozott Kendall, már csak azért is, mert az öregnek percekbe telik felkászálódni a szekérre, előkeresni a kívánt ruhaneműt, Kendall pedig máris fenn volt, és pillanatok alatt megtalálta a tiszta inget és nadrágot.

Kezében az összecsavart ruhával a karámhoz sietett, elővezette a lovát, a felszerszámozásra nem is vesztegetve időt, felpattant a hátára.

Noha tisztába volt vele, mire ebben a hőségben visszaér a folyóról, már csaknem olyan izzadt lesz, mint induláskor, mégis vágyott egy alapos fürdőre. A táborban csak illedelmes mosakodásra nyílt lehetősége.

Életük minden sivársága dacára, és a nehézségek ellenére, mely Amerika földjén fogadta őket, Kendall szerette ezt a helyet. Vagyis a kiaknázandó lehetőségeket. A jó földet, a kedvező éghajlatot, a hatalmas tereket. Leginkább a folyót szerette. Méltóságteljes járását, illatát, az öreg fákat a partján.

A homokos partra igyekezett, mely lankásan ereszkedett a vízbe, ahol biztonságban fürödhettek a gyerekek és ihattak az állatok. Hajdan a Sepherd farm marháit hajtották ki ide, és Bross, a helyi nagybirtokos méltánytalanságnak érezte, hogy nem sikerült ezt a földdarabot visszaszereznie. Minden sérelme között ez volt a leginkább fájó. De Kendall nem engedett, mert nem engedhetett. Vízre szükségünk van, magyarázta Brossnak, de ő csökönyösen hajtotta a magáét, hogy neki joga van arra a területre, ingyen is megkaphatná, de ő hajlandó fizetni érte, Kendall ne akadékoskodjon. Végképp elmérgesedett köztük az egyébként is hűvös viszony és Bross, mint a városi tanács befolyásos tagja, ellenük hangolta a város lakosait. Úgy okoskodhatott, ha végképp ellehetetlenedik a bevándorlók helyzete, majd csak tovább állnak.

Kendall azonban maradni akart. Mert termékeny a föld, ha megművelik és hatalmas. Itt lényegesen nagyobb területet tudott venni ugyanazért a pénzért, mint otthon. A grófi birtok maradványait amerikai szántóföldekre és legelőkre cserélte.

A folyópartra érve megitatta, majd kikötötte a lovát, lerúgta ócska cipőjét, és lehúzta az átizzadt nadrágot. Futólépésben gázolt bele a vízbe, míg a derekáig nem ért, és utána sokáig állt a lágy szellőben. A selymes víz jólesően ölelte körül fáradt combjait, elgyötört lábát.

Váratlanul ismét felötlött benne a Krilov lány képe. Ahogy reggel leszaladt a lépcsőn, könnyed, puha léptei, csengő hangja, az izgatott várakozás, mellyel a találkára készült. Megcsókolta az a Richard vajon? Volt hozzá mersze? Taylor maga elé képzelte a jelenetet, a fiatal lány ünnepélyes arcát, ahogy csókra nyújtja a száját. Amikor valamivel később együtt teáztak, alkalma nyílt alaposabban szemügyre venni ezt a szájat. Elvégre felhívták rá a figyelmét. Telt volt, épp megfelelő méretű, és amikor a kislány valamire különösen odaadóan figyelt, enyhén kinyílt, és láthatóvá tette a felső fogsor tökéletes ívét.

Mielőbb szeretőt kell találnom, szögezte le Taylor magában, mert a hűvös víz dacára megkeményedett a farka. Mostanában annyi gondja volt, hogy nem csak szerető után nézni, de magának kiverni se jutott ideje, meg kedve sem. A Krilov lány ma felkeltette benne a gerjedelmet. Ahogy a lovon nemrég hátra fordult, lesegíteni Josephet, a blúzán át felsejlett a mellbimbója. Az emléktől Taylornak kiszáradt a szája. Kissé oldalabbra gázolt a folyó közepétől, be egy a vízben leveleit áztató fűz takarásába, és rámarkolt a farka tövére. Rekedt sóhaj szakadt ki belőle. Behunyta a szemét. Tudta, nem kéne, mert értelmetlen és talán kissé beteges is, hisz a lány alig lépett ki a gyerekkorból, de máris látta maga előtt hanyatt fekve – mindegy hol, ágyban, vagy egy szénaboglya aljában, képzelete nem foglalkozott a részletekkel, – elnyílt szájjal, a vágytól lihegve. Ő egy mozdulattal szétszakítja rajta a blúzt, az alsóinget, ha visel, de a képzeletében nem viselt, és mohón ráhajol az egyik ruganyos apró mellre. A lány olyan fiatal, fektében biztosan az égnek mered a melle, és ő mohón szívja a bimbót, közben a keze már a szoknyája alatt jár, benne a lányban, két ujja könnyedén csúszik a nedvességében, mert Mariann, tudta persze a nevét, Mariann Krilov éppúgy akarja, hogy ő.

Kihúzta magát, így szerszáma a vízszint fölé került, a tenyerébe köpött, két erőteljes húzás a farkán, és már rándult is össze a golyója, hogy magját a vízbe köpje. Közben szinte hallotta Mariann hangját, ahogy a kéj pillanatában a nevét kiáltja.

Utána elöntötte a szégyen. Odáig jutottam, hogy gyermeklányokról ábrándozom, csóválta meg a fejét, és nyakig merült a vízbe.

Kellene egy szerető. A legutóbbi, egy szemrevaló özvegy nyíltan bevallotta, hogy kizárólag Taylor testét szereti.

– Szívesen megtartanálak, drágám – mondta kuncogva. –, de sajnos hamisítatlan paraszt vagy. Nem jelenhetek meg veled az operában.

Melissa jól látta, Taylor Kendall sose volt világfi. Taylor dolga egész életében a családról való gondoskodásra korlátozódott. Hogy apja halála után segítse az anyját, férjhez adja két húgát, iskoláztassa az öccsét, és mindezek mellett gondoskodjon a bérlőkről is. Nősülésről szó sem lehetett, hisz Taylornak ott a család. Ráadásul az alkata sem segítette a finom és gazdag hölgyek elbűvölésében. Túlságosan nyers volt a megjelenése. Fekete haja, az első tavaszi napsugártól rohamos ütemben sötétedő bőre inkább földművesnek mutatta, mint egy lord fiának. És igazság szerint a lordság se volt több üres kagylóhéjnál. Képletesen és valóságosan, hisz a kastély is kiürült, amikor a hitelezők megrohamozták őket. A puszta falakon túl mindent pénzzé tettek, és eljött az idő, hogy a puszta falakat szintén áruba bocsájtsák.

Taylor hanyatt feküdt a vízen, és uszadék faként hagyta sodorni magát lefelé. A folyó lágyan ringatta, és a fák összehajló ágai csipkemintaként úsztak el felette a lassan sötétedő ég hátterében.

a Krilov birtok partjai közt eszmélt, hogy jó messze került az ismerős gázlótól. Alaposan kifulladt, mire árral szemben visszaúszott a lováig, átkozta magát, hogy belefeledkezett az ábrándjaiba. Amíg öltözött, sorrendbe szedte a legsürgősebb tennivalóit. Munkát találni az embereinek, és keríteni magának egy szeretőt.

A táborba visszatérve megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az öccse megérkezett Nortwornból, és szekere hátulját az utasításokhoz híven megpakolta zsákokkal. Hozott lisztet és takarmányt, a rábízott pénzt sem el nem játszotta, sem el nem itta.

Taylor megkért két arra csellengő suhancot, hogy hordják be a zsákokat a kamrába, majd csatlakozott Adam családjához a tűz körül.

Ekkorra már a többiek is vacsorázni kezdtek, négy tábortűz világított a szekerek által körülölelt udvarban, az asszonyok szétosztották az ételt, elégedett beszélgetés moraja szállt a kellemes illatú levegőben. Kendall az öccse családjával evett, a sógornője főzött rá, és Quicket, az inasa tartotta rendben a ruháit.

A szekere mellett öten kuporogtak a kényelmetlen farönkökön, Quicketen kívül a három gyerek és Adam Kendall, Taylor öccse. Adam felesége, Emily az üst mellett állt, és mindenkinek szedett sorban a tányérjába.

Taylor egyetlen pillantást vetett az öccsére, és máris tudta, Adam elégedett az útjával. Elhatározta, vár egy kicsit, mielőtt lehűtené a lelkesedését a két kisebb gyerek szökését felhánytorgatva.

Adam részletesen beszámolt az útról, hogy mit végzett, hol járt, kikkel találkozott, hol tudott alkudni, hol nem. Megbízatását a kereskedőkkel vívott kisebb csataként fogta fel, amit megnyert. Az egyik kereskedőt ugyanis sikerült becsapnia.

– Hiába tartotta szemmel a rakodást, belezavartam a számolásba a vénembert. Tizenkettőnél tartott, de én megálltam, hogy a káposzta áráról kérdezzem, aztán vitatkozni kezdtünk, hogy adja olcsóbban. Amikor végeztünk, már nem emlékezett a bolond rá, hol tartott. Két zsákkal több lisztet löktem fel a szekérre.

Taylor némán tömte magába az üres káposztafőzeléket, de a gyomrát undor facsarta. Jól jön persze a többlet liszt, van, ki megegye a belőle sütött kenyeret, a csalás mégis kedvét szegte. A gyönge jellem bizonyítékát látta benne. Az erkölcstelenséget, ami Adamot baj esetén az ivásba taszítja, és ami megkeseríti a házasságát. Adam képtelen ellenállni a kínálkozó lehetőségeknek. Italnak, nőnek, pénznek egyaránt.

Taylor elismerte Adam erényeit. Tudta, nála jobb felépítésű arcvonásai szabályosak. A szépség azonban kevésnek a szerencséhez. Adamot elrontotta anyjuk imádata és önnön lustasága. A hölgyeknél fergeteges sikereket aratott, de sem az udvarláshoz, sem a hűséghez nincs benne elég kitartás. A felesége, Emily rokon lányként a közelben nevelkedett, és amikor az apja a szénapadláson félreérthetetlen helyzetben találta Adammal, nem hagyott más választást, mint a nősülést. Adam azóta se szokott le az idegen nőkről, mások feleségének hajkurászásáról. Taylor fogcsikorgatva falazott neki, a saját lelki békéje miatt, és a három gyerekre tekintettel. Mást se teszek, mint eltakarítom a szemetét, füstölgött Adam hencegését hallgatva.

Mivel Adamot megdicsérni nem volt ereje, megszidni pedig sajnálta, a szomszédjával kezdett elmélyült beszélgetésbe.

A kis Mary ült a mellette a leásott rönkön, és még evés közben is szorongatta új babáját. Keresztbe fektette az ölében. Amikor végzett az evéssel, a tányért lerakta maga mellé a fűbe, és a baba fésüléséhez látott. Csak úgy egyszerűen, az ujjaival.

– Nagyon szép – mondta Taylor mosolyogva, hogy kedveskedjen a kislánynak.

Mari szerencsére az apja kellemes külsőjét és az anyja erősebb jellemét örökölte. Taylor saját gyermekeként szerette. Ezért is haragudott ma különösen Adamra, hogy figyelmetlensége miatt a gyerekek kis híján bajba kerültek. Biztosra vette, hogy hajnalban az ő szekerére felkapaszkodva indultak el Sontownba, és az apjuk észre se vette a szökevényeket.

– Szebb, mint a Lizié – szögezte le komolyan a kislány.

Kendall futó pillantást vetett az említett babára Lizi ölében.

– Szerintem eléggé egyformák – jegyezte meg bizonytalanul.

– Dehogy – tiltakozott Mari. – Az enyémnek sárga a haja, mint a szép néninek, aki vette. – Gyöngyözően felkacagott. – Azt hazudta, ő a Hófehérke.

Taylornak a törött szekér miatt nem jutott ideje részletesen kikérdezni a gyerekeket, nem ismerte a kaland részleteit. Érdeklődve fülelt.

– Szerinted ez hazugság? – kérdezte a kislányt. – Nem lehet, hogy mégis ő Hófehérke?

Mary elképedve nézett tájékozatlan nagybátyjára.

– Nem tudod, hogy Hófehérkének fekete a haja, és száz évig aludt? A néni haja sárga volt, és egy csöppet sem aludt. Mindig nevetett.

– Lehetetlen mindig nevetni – mondta Kendall elgondolkozva, inkább magának, mint a gyereknek. Amikor a Krilov lány a táborba érkezett, egyáltalán nem nevetett. Inkább megilletődöttnek látszott és óvatosnak.

– Csak velünk nevetett – magyarázta Mary. – Veled nem.

– És velem miért nem?

– Mert te túl szigorú vagy.

Taylor elgondolkozott ezen.

– Néha kedves vagyok. Nem gondolod?

Mary megfontolta a választ.

– Nem mindenkivel.

Válasz helyett Kendall átölelte, és futó csókot nyomott a feje búbjára.

Közben Adam is végére ért a beszámolónak, jól lakott, magába töltött fél üveg savanyú bort, és elérkezettnek látta az időt, hogy belekössön a bátyjába.

– Csodás fülönfüggőket láttam Nortwornban. Türkizből és borostyánból. Vettem volna neked drágám, de nem mertem – paskolta meg Emily térdét.

Időközben kényelembe helyezkedett, leszállt a rönkről, és a földre terített takaróra telepedett. Könyökére támaszkodva elnyúlt rajta. Emily is leereszkedett mellé, és olvadón bújt Adam karjába. A férfi átölelte, és jelentőségteljesen pillantgatott a testvérére. – A bátyám olyan fukar, hogy még egy jelentéktelen ajándékot se enged vennem a feleségemnek.

Kendall komoran nézett fel a tányérjából.

– Felőlem azt veszel, amit akarsz – mondta kimérten. – A saját pénzedből.

Adam sértetten szisszent fel. Szép arcát eltorzította a harag

– Az a pénz, amit nekem méltóztattál adni, hogy ennivalót vegyek rajta, ugyan kié volt?

– Mindannyiunké.

– Te vagy a gróf – sisteregte gyűlölettel Adam.

– Akinek kivan a segge a gatyából – vágta rá dühösen Kendall.

Ki nem állhatta, ha öccse a grófi címmel hozakodott elő. Dühítette, hogy Adam irigyli tőle, pedig nem hozott a számára mást, mint munkát és kötelességet.

– A pénzből akkor is téged illetne több. Az egyenlősdi rossz vért szül. Ezek az emberek a bérlőid voltak hajdan, te pedig családtaggént kezeled őket.

– Nem kivételezhetek veled – szögezte le Taylor határozottan, és önkéntelenül körbe nézett, nem hallják–e mások is a vitájukat. A legtöbben már végeztek az evéssel és beszélgettek. A zajban elenyészett a két testvér hangja.

– Nem is azt kérem, Taylor, hogy az osztozkodásnál kettővel több lyukas garast vess nekem. Hagyd, hogy én is dönthessek! Ne képzeld, hogy mindent te tudsz a legjobban! – morgott Adam.

– Majd akkor fogok megbízni benned, ha valóban számíthatok rád. Ma reggel úgy hajtottál el, hogy nem vetted észre a két gyereket a szekér hátuljában. A saját véredre sem figyelsz. Hogy bízzam rád más vagyonát?

Adam sértetten felnevetett.

– Legalább vagyonnak nevezhetnénk, de a nagyja rég oda. Feléltük, ami nagyrészt a te hibád. Még se tudsz mást, mint parancsolgatni.

Adam vádjai megkeserítették Taylor szájában a falatot. Adam csak a magáét fújja.

Két évvel ezelőtt, amikor a grófság helyzete reménytelenné vált, a hitelezők minden mozdíthatót elhordtak, és elkerülhetetlenné vált a kastély elárverezése, Kendall összehívta hajdani bérlőit. Közülük már csak néhányan maradtak környéken, sokan valamelyik közeli városba menekültek az éhség elől, mindössze négy család maradt a földdel és az állatokkal küszködni.

A toprongyos, reményvesztett emberek a kastély hajdani báltermében gyűltek össze, az intarziamintás parkettát koptatták ormótlan bakancsait, és a falitükrök szakadozott nagykabátok képét verték vissza. A székeket már eladták, az öregebbek és a gyerek a fal mellett a földön kuporogtak, a férfiak kisebb csoportba verődve a terem egyik sarkában ácsorogtak, az asszony riad szárnyasokként összeverődve egy másikban sutyorogtak. Egy valamiben azonban mindannyian osztoztak. Taylor Kendalltól várták a segítséget. Kendalltól, aki az öreg gróf fia volt, de akit évek óta egynek tekintettek maguk közül, mert az emberek közé állva a saját kezével aratott, maga vitte a vásárra az állatait, és ha nem akadt más, maga hányta ki a ganéjt a lovak alól. Azon a fagyos téli délutánon, a kastély jéghideg báltermében elhatározásra jutottak. Eladják mindenüket, amilyük van, és közösen útnak indulnak az Új Világba. Mivel tudták, hogy egyedül semmi esélyük, mert még a hajójegyet is nehezen vennék meg maguk a távoli és fenyegető nagyvárosban, az óceán túlpartján pedig aligha boldogulnának, minden bizalmukat és összes pénzüket a gróf úr kezébe helyezték. Hisz ő volt az, aki mindig is megmondta, hogy mivel vessék be a földet, és a termést hol adják el. Mikor raktározzanak és mikor szabaduljanak meg mielőbb a hízótól, vagy melyik vásárra hajtsák a vágómarhát. Megbíztak Taylor Kendallban.

Mindenki megbízott benne, kivéve az öccsét.

– Várj egy kicsit Adam – szólt Taylor békítően, mert fáradt volt a további vitához. – Néhány év, és sikerül itt gyökeret vernünk. Ha mindenki képes boldogulni, és megszűnik az egymásra utaltság, gyűjtheted a saját vagyonod, és nem kell másokkal osztozkodnod.

Adamnak nem maradt ideje a válaszra. Tompa lódobogás hallatszott a távolból, és elszórt puskalövések.

Kendall azonnal feledte az öccsével folytatott vitát, hogy a nagyobb bajjal törődjön.

Felpattant ültéből, és feszülten fülelni kezdett.

Vártak vissza a táborba lovasokat, de fegyver nélkül, és jóval kevesebbet. Négy férfi reggel Sontownba indult, munkát keresni. Taylor meghagyta nekik, hogy a folyó parti fűrésztelepre menjenek elsőként. Ott biztosan akad valami munka egy kisebb csapatnak is. Mivel estig nem érkeztek vissza, remélte, sikerült megállapodniuk a tulajdonossal. A távolból azonban egy egész lovascsapat dübörgése hallatszott, s ez semmi jót nem ígért.

A többiek is meghallották a paták keltette zajt, halálos csend támadt a táborban, csak a tűz pattogása, az állatok neszezése, és a kisebb gyerekek gyanútlan nevetése hallatszott.

Mary ijedten nyúlt nagybátyja keze után, és apró ujjait szorosan rákulcsolta.

– Mi a baj? – kérdezte sírósan.

Taylor nem ügyelt a kislányra. Elhúzta a kezét, és futva indult a saját szekere felé.

– A fegyvereket! – ordította közben a többieknek, akik ugyancsak álltak már, de utasításra vártak. Felugrott a szekerére, hogy ő is előkapja a puskáját. Az elegáns, kétlövetű vadászfegyvert az apjától örökölte és gondosan karban tartotta, de most szívesen vette volna, ha egyszerűbb, de hatékonyabb fegyvere van. Az ismétlő puskák harcra sokkal alkalmasabbak

A ponyva alól kibújva látta, hogy a felnőtt férfiak a szekere előtt csoportosulnak.

– Szóródjunk szét! – utasította őket. – John, Adam jobbra, Robert, William balra. Te, Rupert a ház mögé, én előre. – A tétován álldogáló asszonyokhoz fordult. – Oltsák el a tüzeket, aztán a gyerekekkel menjenek be a házba. Mindenki maradjon benn, amíg nem szólok, hogy előjöhetnek. És egyetlen lábatlankodó gyereket vagy asszonyszemélyt sem akarok az udvaron látni! Megértették?

Emberei némán engedelmeskedtek. Mozdulataik gyorsasága és az ellenvetések hiánya elárulta, nem először fordul elő, hogy a bajban ráhagyatkoznak.

Amikor szétszéledtek, Taylor átmászott az összetolt szekérrudak fölött, és körbekémlelt.

Holdsütötte pusztaság terült el a szeme előtt, a látóhatáron fekete csíkként sötétlett a folyót kísérő erdősáv. Nagyobb lovascsapat közeledett vágtában Sontown irányából, lovaik sűrű porfelhőt kavartak. Lehettek vagy húszan. A városi polgárőrség.

– Amíg nem szólok, mindenki a helyén marad! És senki nem kezd parancs nélkül lövöldözni! Csöndben várakozik! – szólt hátra az övéinek fennhangon.

A lovasok gyorsan közeledtek. Eddig tömött oszlopban haladtak, de most a középsők visszább fogták az iramot, hogy a hátul haladók beérjék őket, és hogy a szárnyvégeken vágtatóknak maradjon idejük megkerülni a szekértábort.

Magas, szikár férfi vezette őket, ő haladt középen, Taylor sejtette, ki ez az ember. Eduard Bross, nagybirtokos, a városi polgárőrség vezetője, az ő legádázabb ellensége, Lord Rowling kebelbarátja.

A vezető kisebb tempóra kényszerítette vágtázó lovát, a mellette haladók követték a példáját, a lovasok mozgása egyre lassult, míg a parancsnok karját felemelve jelt nem adott a megállásra. Nem kiképzett csapat, a reguláris hadsereg ennél összehangoltabb mozgásra képes, gondolta Taylor. Néhányan tovább robogtak, majd tévedésüket felismerve, idegesen meghőköltek, mert veszélyesen közel kerültek a szekerekhez, melyek sötét árnyékában fegyveres férfiak lapultak. A fegyelmezetlenek lovaikat idegesen noszogatva igyekeztek vissza a girbe–gúrba körbe, amit a többiek a tábor körül egyre szorosabbra vontak.

Az összetolt szekerektől egy kőhajításnyira álltak meg, és egyelőre ők sem kezdtek tüzelni. Ekkorra Taylor szeme tökéletesen hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy mind felfegyverzett ugyan, de harcra némiképp alkalmatlan, drága és kényelmetlen ruhát visel, olyat, amit munkába menet vesz fel, amikor a boltjában a pult mögé áll, vagy a bank pénztárában helyet foglal. Ráadásul a koruk is vegyes volt, a kalandvágyó suhancok mellett meglett emberek is ültek a paripának aligha nevezhető lovakon. Mindezen megfigyelések alátámasztották Taylor korábbi feltételezését, hogy a polgárőrséggel van dolga, nem Bross saját csapatával. A polgárőrségbe minden sontowni polgár beléphetett a péktől a helyi borbélyig és tanítóig, ráadásul korhatárt se szabtak meg.

Taylor letette a földre a puskáját, kilépett a szekerek takarásából, és határozott léptekkel indult előre az ezüstös fényben fürdő pusztaságon. Minden oldalról jól láthatták magányos alakját, a sötétben világító, fehér ingét, fegyvertelen voltát.

A vezér kivált a csapatból, néhány lépést előre ugratott a lovával, és nem sokkal Taylor előtt megállt. Ilyen távolságból már egymás arcát is kivehették. A férfi csinos kecskeszakállat viselt, és szegekkel kivert, felhajtott karimájú kalapot.

– Megüzentem magának, hogy tartsa távol a koszos bandáját a várostól – szólalt meg kemény hangon, és ügyelt rá, hogy mondandóját a szekértábor belsejében is hallják. – Nem voltam elég világos?

– De igen. Tökéletesen érthető volt, uram – felelte Taylor fegyelmezetten.

Bízott benne, hogy sikerül elkerülnie a fegyveres harcot. Csapata a szekerek takarásában helyzeti előnyt élvezett ugyan, és tűzharcban több támadót veszteség nélkül leteríthetett, de Taylor Sontownban kívánt letelepedni. Lemészárolni a város cipészét megbocsáthatatlan bűn lenne. Barátokat óhajtott szerezni, nem ellenségeket.

– Ha megértett, miért dacolt a parancsommal? – kérdezte a férfi dölyfösen. – Négy emberét a városba küldte, és maga is odatolta a képét Lord Rowling házába inzultálva az unokáját, Miss. Mariannt.

– Tárgyalni akartam a lorddal, de ahogy maga, hajthatatlan – jegyezte meg Taylor gúnyosan.

A vezér türelmetlen, indulatos ember hírében állt. Most sem ereszkedett tárgyalásba ellenfelével. Dühös mordulással adott hangot nemtetszésének.

– A kifogásai nem érdekelnek – vetette oda. – Se most, se később. Kerülje el a várost, kerülje el a barátaim, és különösen Miss. Mariant. Ez mindenkire vonatkozik. Magára, az embereire, az egész koszos bandájára – szónokolt zengő hangon, hogy a táboron belül is hallják a mondókáját. Meg sem fordul a fejében, hogy támadásra számítson, olyan magabiztos, gondolta Taylor elkeseredetten pedig tökéletes célpontot a lován, a jól megvilágított pusztán, minden fedezet nélkül. Adam játszva leszedhetné. De annak mi értelme lenne? Csak magukra húznák a serifet. – Most csupán figyelmeztetem magukat. Ez egyszer kíméletes vagyok. De ha meglátok valakit maguk közül a városban, szavamra, törött bordákkal vagy golyóval a testében küldöm haza. – Kettőt előre léptetett a lován, hogy a hatalmas testű állat fenyegetően magasodjon a gyalogos Kendall fölé.

Felemelte fekete bőrkesztyűbe bújtatott kezét, és hanyag mozdulattal intett az embereinek. Azok közül négy közelebb poroszkált a sorból. Mind a négynek egy terjedelmes zsák feküdt a nyerge előtt átvetve.

Ezeket a furcsa csomagokat már jóval a tárgyalás előtt észrevette Kendall, és látványuk erős nyugtalansággal töltötte el.

Baljós sejtése maradéktalanul beigazolódott.

A négy lovas sorban, ünnepélyes lassúsággal elléptetett a vezér előtt – mint díszszemlén az uralkodói pár előtt a tisztelgő alattvalók –, és egymás után megszabadulva terhüktől a fűre dobta saját csomagját. Azok tompán puffanva terültek el a kemény földön Kendall lábánál.

Kendall emberei voltak. Akiket a városba küldött munkát keresni.

Gúzsba kötve, az elszenvedett megaláztatásoktól halotti csöndben feküdtek. Kendall a hozzá legközelebb lévő arcába nézett. Ian Cuper volt, a sógornője apja. A másik tekintetét látva Cuper szégyenkezve lesütötte a szemét, és fájdalmasan megrándult a szája

Kendallt elöntötte a düh. Ugyan mit vétett ez a szerencsétlen ember, hogy restellnie kell magát? Elszegényedett, eladta mindenét, és családjával az ígéret földjére vándorolt. A paradicsomba, amit a kerítésen belül pöffeszkedők nem óhajtanak megosztani vele.

Talán, ha nem Iant látja meg elsőként, kevésbé uralkodik el Kendallon az indulat. De Ian a rokona volt, aki becsületesebben bánt vele, és jobb akarattal volt iránta, mint a saját öccse.

Egyetlen ugrással a vezér lova mellett termett, megragadta a férfi jobbját, és lerántotta a földre. Az nem számított a támadásra, mert önteltsége vigyázatlanná tette. Tehetetlenül zuhant a kemény talajra, s Kendall már rajta is volt, hogy egyetlen ökölcsapással a túlvilág küszöbére küldje.

Többre persze nem maradt ideje. A támadók rávetették magukat, ütötték, rúgták, puskatussal püfölték, és ő rövidesen elvesztette az eszméletét.