Tizenhatodik fejezet

Mariann látta az elégedettséget az anyja arcán, és ettől hányingere támadt, olyan ellentétben állt azzal, amit ő érzett. Persze, az édesanyjuk boldog, együtt az egész pereputty, az ő ballépése okozta katasztrófa elhárításából mindenki kivette a részét, a legidősebb bátyja is méltóztatott Sontownban utazni családostúl, és most, két nap kényszerpihenő után Krilovék távozni készülnek.

A népes csoportot ugyancsak népes tömeg búcsúztatta Sontown vasútállomásán, Sontown lakosságának és az árvaház lakóinak mintegy fele, mert Natasa is kivette éves szabadságát, és a családjával tartott New Orleansba. A nap a fejükre tűzött, a gyerekek visítozva rohangáltak, por szállt fel, az állomás melletti kocsmából égett zsírszag lepett be mindent, a távolban felharsant az érkező szerelvény első, figyelmeztető sípolása.

– Rosi! Ne engedd, hogy Bill megegye azt a cigaretta csikket! – kiáltott fel közvetlenül Mariann mellett Ivan felesége, Emma, majd kipirult arccal, félig szétbomlott konttyal szaladni kezdett két nagyobb gyermeke felé, hogy megakadályozza Billit a gusztustalan tett elkövetésében. Emma mindig szertartásosan öltözött, a sok alsószoknyától alig bírt mozdulni, nemhogy szaladni. A szőke, hároméves Rose Krilov érdeklődve figyelte tipegő korú öccsét, ahogy egy elhajított cigaretta csikket próbál a szájával és ügyetlen kezével szétcincálni.

– Fúj, William, fúj! – kántálta Emma, és sietősen nyitogatta a gyerek makacsul összezárt ujjait, hogy a dohánylevelektől megtisztítsa. – Kakás. Ez kakás! – győzködte a gyereket, akinek vészesen lefelé görbült a szája.

– Ne szedj fel mindent kisfiam, ami az utadba kerül! – eszmélt fel Iván, Mariann bátyja, aki eddig is ott állt a tetthelyen, de észre se vette, a fia mire készül. Ha rajta múlna, a gyerek megmérgezné magát, gondolta Mariann gonoszul.

– Kakás – vigyorgott a kis Rose, és nagy kék szemét az apjára emelte. Ivan megsimogatta a fejét.

– Kakás – mondta ő is, és megrántotta a vállát.

Mariann elfordította róluk a tekintetét.

– Meddig álldogálunk még itt? – mordult fel Mariann mögött Szása. – Jessi megőrjít. Szomjas és pisilnie kell. Megitattam vele két pohár narancslevet, de csak nyafog, és most persze, mindjárt bepisil. Elkísérnéd az árnyékszékre?

Mariann megfordult.

– Késsük le a vonatot? Felőlem – rántotta meg a vállát. Szása lesúlytó pillantást vetett rá. A nyakában Jessi, a legkisebb húguk trónolt, lakkcipős lábával vidáman rugdosta Szása mellkasát.

– Ha rád nézek, legszívesebben elásnám magam – fintorgott Szása. – Meddig fogod még játszani a drámakirálynőt?

Mariann nyitotta a száját a visszavágásra, majd mégsem szólalt meg. Fáradtnak érezte magát a vitához. Tudta, hogy Taylort tisztázták a vádak alól, a serif nem emelt vádat, ismeretlen tettes ellen indult vizsgálat, mert több, egymásnak ellentmondó tény is felmerült a gyilkossággal kapcsolatosan. Taylort kiengedték a fogdából. Mariann huszonnégy órája várt a felbukkanására, vagy valamilyen üzenetére, de a férfi nem jött. Eleinte boldog izgalommal leste az ajtót, majd szorongással, dühvel, végül a reménytelenség maradt mellette, mint egy árnyék, ami mindenhová követi.

Boldognak kellene lennie, hogy Taylor szabad, és örült is, persze, amikor az apja közölte a hírt, a megkönnyebbüléstől kicsordult a könnye, és úgy érezte, soha nem fog panaszkodni semmiért. Majd múltak az órák, a boldogság helyét átvette a csalódottság, ami keserűséggé aszalódott.

Figyelte a családját, a rendezett káoszt, ahogy Szása, a nagyokos jellemezni szokta magukat, és azon tűnődött, ezt szeretné? Ha egy lehetne közülük, olyan, mint Emma, kialvatlanságtól karikás szemmel, mindig egy gyerekkel a karjában, ahogy maszatot dörzsöl vagy egy arcról, kézről, ruháról? És Taylor mellette, ahogy Iván, a családból félig benn és félig kinn, alig figyelve, későn este hazatérve, a felesége fejére egy kósza csókot nyomva, majd bezárkózva valami halaszthatatlan feladattal? Ezt szeretné? Valaha úgy képzelte, hogy igen. Már nem biztos benne. Főleg nem Richard Ramsay-vel, vagy akárki más férfival. Taylorral? Nem tudta. De levegőt venni is alig bírt, úgy sóvárgot utána. Csak hogy láthassa. Legalább láthassa. Messziről akár. Ezzel megelégedne? Nyilván nem, kevesellené, amit eddig kapott, a tudást, hogy a férfi él, és boldogul. Ennél többet kapott tőle. Mire vágyik? Tapintani a férfi bőrét, érezni az ízét a szájában, a keze érdes tapintását a lábai közt. Nem a kéjre vágyott. Tegnap este, csak hogy tudja, mit veszít, a saját kezét tette a Tayloré helyére, és bár jött a gyönyör, üresség maradt utána, és még mélyebb szomorúság. Lemondana erről inkább, ha a férfi szeretné. Elöntötte a szemét a könny, és elfordult a sontowni sokadalomtól, el a távoli hegyek felé. Elhagyatottnak érezte magát és becsapottnak. Igen, azt akarom, hogy Taylor boldog legyen, de én akarom boldoggá tenni. Azt akarom, hogy szeressen, sikoltott benne a felismerés. Látni akarom a szemében a vágyat, hallani akarom a nyögéseit újra, mert örömet szereztem neki. Én akarom boldoggá tenni, bármi is az ára.

***

Az állomásról távozó vonat füttyével egyidőben csikordult meg a serif kulcsa Taylor zárkájának ajtajában.

Taylor piszkosan, kétnapos borostával az arcán, átvérezett ruhában üldögélt a bolhás priccsen, és a szabadulásra várt.

Tudta, hogy megúszta az akasztófát, csak azt nem értette, miért tartják még mindig fogva. Elege volt ebből a zárkából, a száraz kenyérből, poshadt vízből, a serif némasáságából, hogy telik az idő, és már harmadik napja rohad itt indokolatlanul. Adammal egyszer beszélt, aznap reggel, neki se voltak válaszai. Őt egyébként is csak az foglalkoztatta, hogy Taylort elengedik, és ő megszabadul a birtok nyakába szakadt nyűgétől. Panaszkodott, hogy az emberek a koca ellésével nyaggatják, meg, hogy az őzek rájárnak a friss vetésre, pedig neki semmi köze ehhez, az ő dolga a lovarda, épp ideje, hogy Taylort végre hazaegye a fene. Hülyén vigyorgott, és a rácson átnyúlva megpaskolta Taylor vállát, hogy ne idegeskedjen, délben kiszabadul, addig pihenjen, otthon egy darabig úgyse lesz rá lehetősége.

– Mire volt ez jó? – mordult Taylor a zárkaajtót komótos mozdulattal kitáró serifre. – Csak hogy megmutassa, maga fújja a passzát szelet.

A serif sose titkolta, hogy nem bírja Taylort, maga elé köpött, csak utána válaszolt.

– Lóduljon. ne pofázzon. Attól, hogy futni hagyják magát, én tudom, van elég vaj a füle mögött.

Taylor végignézett rajta, és a megkönnyebbülés alatt érezte az utóbbi év reménytelenségét újra feltámadni.

– Bross persze magának is telebeszélte a fejét.

A serif felnézett, a bagót az egyik pofazacskójából a másikba nyomta.

– Őt mióta az eszem tudom, ismerem, maga meg idejött, és azt hiszi, magának áll a világ.

– Ezért rohasztott itt két napig? Mert Bross megparancsolta?

A serif elgondolkozva rágta a bagót, míg farkasszemet nézett Taylorral. Vajon hányan vannak még ilyenek, mint ő a városban, tűnődött Taylor, akik, ha megfeszül se fognak hinni neki? Akik, amíg él, gyilkosnak gondolják, de legalábbis gyanús bajkeverőnek.

– Mr. Bross nem parancsolt semmit – felelte a serif és kajánul elvigyorodott. Egy barna dohánylevél a metsző tapadt. – Maga meg ne okoskodjon, hanem menjen dolgára, mert még ma visszakerül ide.

Taylor bólintott, mert ráébred, fölöslegesen vitázik. Csak maga alatt vágja a fát. Kisétált a serifiroda előtti utcára, és elnézett jobbra, látja–e már Adamot, akivel megállapodtak, hogy a szabaduláskor érte jön.

A vonat ismét fütyült, most érte el a város határát. Taylor Adamtől tudta, hogy Mariannt is viszi magával. Adam sima modorának köszönhetően sokkal könnyebben csípett fel információ morzsákat, mint Taylor. Adam elmesélte, hogy Mariann egész családja megjelent vasárnap délelőtt a templomban, hogy Mariann olyan halvány és kedvetlen, mintha beteg lenne, és hogy ma délben, az egész család útra kell NewOrleansba.

Brosst napok óta nem látták a városban, talán jobbnak látta lapítani, remélte Taylor. Ha valóban ő gyilkoltatta meg Emeline-t, amit Adam szerint a városban rebesgetnek, akkor meglapul a rókalyukban.

Délen nagyobb varjúcsapat rebbent fel az erdő fáinak lombkoronájából. A vonat ijesztette meg őket.

Jöhetne már Adam, fordította a fejét Taylor az ellenkező irányba, amikor az utca végében porfelhő szállt fel, és kibontakozott Adam lóhátas alakja, ahogy kötőféken vezeti Taylor lovát.

*

Nagyjából háromnegyed órába telt, mire Krilovék a részükre fenntartott külön kocsiban elhelyezkedtek, a gyerekeket a szomszédos, kisebb helyiségben elcsitította a nevelőnő, mindenki ivott egy pohár frissítőt, a hölgyek megszabadultak a kalapoktól és a kesztyűktől, és elrendezték az üléseken a szoknyáikat.

– Indulhattunk volna korábban – morgott Szása. Kihajolt az ablakon, kelleténél hosszabbra hagyott fekete haját vadul cibálta a menetszél. – Délben utazni esztelenség.

– Családi átok – jegyezte meg Charles, aki a sarokban állt, és fojtott hangon magyarázott valamit az apjának, de Szása megjegyzésére felfigyelt.

– Charles! Gondold meg, mit beszélsz – szólt rá éles hangon Mariann édesanyja, aki mellette ült a kereveten, és fogta a kezét. Mariann kedvetlenül tűrte anyja dédelgetését, hogy napok óta nagybeteg gyerekként bánik vele. A nortworni szállodában, hazafelé a kocsiban, a nagyapja házában állandóan kérdezgette, nincs-e valamire szüksége, mit enne, mit inna, elég melegen vagy szellősen öltözött-e? Mariann nem tiltakozott, mert tudta, az édesanyja úgyse hagyja békén, pedig most a szíve fájt, nem a térdét horzsolta le, ezen az anyja úgysem tud segíteni.

Az édesanyja egyéb téma híján a gyerekekről beszélgetett a menyével, aki szemben ült, és lesírt róla a megkönnyebbülés, hogy mindhárom gyerekétől megszabadította a nevelőnő. Emma az imént tért vissza a felnőttek körébe, miután megszoptatta a picit, aki most állítólag alszik. Mariann el nem tudta képzelni, hogyan, mert Dirk kardcsatát vívott Rose-al a szomszéd helyiségben, és hangosan visítoztak.

– Mariann is szeretet mindent a szájába venni – mondta Mrs. Krilov. – Még bogarakat is gyakran a szájába tömött. Bevallom, időnként összeborzadtam, látva, mi minden gusztustalanságot képes megenni. A gyerekek már csak ilyenek – sóhajtotta. Mariann feddő pillantást vetett rá, miért beszéli ki Emmával? Elfordult tőle, és ismét kibámult az ablakon. Elhagyták Sontown határát, a szántóföldeket füves legelők váltották fel. Egy lankás domboldalon ereszkedtek lefelé, amikor a mozdony vészfékezésbe kezdett. Mivel a vonat saját súlya is nehezítette a fékek munkáját, iszonyatos csikorgás támadt, vészjósló és fülrepesztő, a levegőbe pattanó szikrák az izzó fém szagával töltötték meg a levegőt.

– Mi a fene! – rikkantott boldogan Szása, mert imádta a váratlan helyzeteket. Elhagyta a déli oldalt, átszelte a vagont, és az északi oldalon dugta ki a fejét az ablakon.

– Szása! Hogy beszélsz? – figyelmeztette megszokásból az édesanyja, majd rögtön utána felkiáltott. – Mit csinálsz, kisfiam? Azonnal gyere be onnan! – sikoltotta, mert Szása elhagyta az ablakot, kiszaladt a nyitott peronra, leszökkent a kocsi legalsó lépcsőjére, és jobbjával markolva a kapaszkodót, kilógott a kocsiból, hogy megnézze, mi történik a sínen.

A szerencse is neki kedvezett, mert a pálya abba az irányba kanyarodott, amelyik oldalon ő állt, így hosszan feltárult előttük a szerelvény és a töltés látványa. Kár volt a testi épségét kockáztatnia, a vagon ablakából Mariann is jól látta, amit ő.

Magányos lovas posztolt rendületlenül a két sín között, eltökélten és megingathatatlanul, a vágányt övező fenyőerdő zöldje szolgált hátteréül magas alakjának. Ha a mozdonyvezető nem akarja elgázolni, kénytelen lesz megállni.

Ekkorra Mariann családjának férfitagjai mind az ablakhoz siettek, csak a nők nem mozdultak a helyükről, csupán fejüket fordították az események irányába.

Szása visszalódult a kocsiba, és széles vigyorral arcán szembe nézett a többiekkel.

– Ez alighanem Taylor Kendall – mondta vidáman. – Megállította a vonatot. – Harsányan felnevetett. – Talán magunkkal hoztunk valamit, amit a sajátjának vél. Lehet, még se lesz olyan sima utunk haza.

Mariann lassan emelte fel a fejét, és bávatag pillantást vetett öccse vidám képére. Valóban Taylor az, most már ő is látta, noha Szása hamarabb felismerte.

Lódobogás hallatszott a sínek mellől, a fű által tompított hangok, majd a lovak megálltak, és egy csizmás láb csapódott a kocsi vas lépcsőjére.

A vonat újra meglódult, és egyre gyorsabb iramra kapcsolt. Az ablakon kitekintő Mariann még látta Adam Kendall karcsú alakját távolodni, ahogy kötőféken tart egy immár gazdátlan lovat maga mellett.

Aztán nem látott mást, csak Taylort.

A kocsi ajtajában állt, szétvetett lábbal, és enyhén lihegett. Valószínűleg az erőltetett iramú lovaglástól, a sebesülésétől, amiről a piszkos kötés árulkodott a vállán és a combján. Haját összeborzolta a szél, ruháját por lepte. Azt az inget és nadrágot viselte, amit Mariann szerzett neki, és erős lovaglócsizmát.

Taylor kissé összébb zárta a lábát, majd köszöntötte a kocsi elképedt utasait.

– Hölgyeim! Uraim!

Mivel senki nem szólt, még Mariann apjában is benne rekedt a szó, Taylor folytatta. Egyenesen a családfőhöz intézte a mondandóját.

– Uram! Beszélni szeretnék a lányával.

Felbolydult a kocsi. Krilov közelebb lépett Mariannhoz, Emma aprót sikkantott, Szása éles hangon felnevetett. Mariann összerándult ültében. Az édesanyja megszorította a kezét.

– Hogy sikerült utolérnie a vonatot? – kérdezte Mariann apja.

– Ismerek egy rövidebb utat, uram – felelte Taylor, majd kurta szünet után hozzátette. – Tehát önnek köszönhetem a három nap ráadást, uram.

– Ami annyira nem is nagy ár – hangzott a felelet.

– Miről beszéltek? – kérdezte Mariann, aki végre hangjára talált. Az imént még az ájulás kerülgette a meglepetéstől, az örömtől, majd rögtön utána a reménytől, hogy Taylor utána jött. Nem értette miért lóhalálban, miért nem eddig, az eltelt három napban, de ez most nem is érdekelte.

– Gondolom arról beszélnek, hogy apánk kedvéért eddig a dutyiban tartották a barátodat. Jó kis futás lehetett a vonat után, uram. Szakad magáról a víz, és alig kap levegőt – jegyezte meg Szása, aki sose tudta befogni a száját.

– Beszélhetek a lányával, uram? – kérdezte Taylor, ügyet se vetve Szására. – Négyszemközt.

Az édesanyjuk ragadta magához a kezdeményezést, időt sem adva a férfiaknak, hogy tiltakozzanak, néhány perc alatt, ellentmondást nem tűrve áttessékelte a családot a szomszéd helyiségbe.

Le se tudnak ott annyian ülni, futott át Mariann fején, majd lassan felállt, és Taylor felé fordult.

Mintha hetek óta nem látta volna, pedig négy napja váltak el. A férfi arca még beesettebbnek tűnt, a több napos borosta elfedte a vonásait, csak a tekintete maradt olyan élénk, mint mindig.

– Mariann – kezdte Taylor, és a lány megérezte benne a bizonytalanságot.

– Hol voltál eddig?

Taylor hátrahőkölt az ellenséges hang hallatán.

– Meddig? Egy órája sincs, hogy szabadultam.

Mariann emésztette a hallottakat, és már értette, miről beszélt Taylor az apjával az imént.

– Apám nem akarta, hogy a szabadulásod után találkozzunk – mondta.

– Így van. Ő nem, de én igen.

Mariann nyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a férfit, üljön le, olyan sápadt, az imént kissé meg is tántorodott, de aztán mégsem szólt. Nehezen engedte el a haragot, ami napok óta gyötörte.

– Hallgatlak – mondta, és megfeszítette a vállát.

Taylor nyelt egyet, közelebb lépett. Mariannt megcsapta a zárkában tartott ember szaga. Önkéntelenül elfintorodott.

– Büdös vagyok – mondta Taylor.

– Kicsit.

– Ha nekiállok tisztálkodni, nem érem utol a vonatot.

– Nortwornból hajón megyünk tovább, a kikötőben órákat kell várnunk.

– Nem akartam kockáztatni.

– Mit?

– Hogy elveszítelek.

Pörögtek közöttük a kurta kérdések és válaszok, nem közelítettek egymáshoz, de a tekintetük egymásba fonódott.

Miért jött, dübörgött Mariann szíve őrült metronómként. Értem jött. Értem.

– Szeretlek – mondta Taylor, és Mariann mondani akart valamit, folytatni az adok kapok válaszokat, de ettől benne rekedt a szó.

– Szeretlek – ismételte Taylor, és egy lépéssel közelebb jött, de még mindig nem ért hozzá.

– Miért most? Miért a nagy felismerés? – kiáltott fel Mariann keserűen. – Eddig észre se vettél. Most meg szeretsz? És én higgyem el? Eddig kis hülyének tartottál, most se gondolsz többet rólam, ha azt hiszed, ezt beveszem.

– Ezt hogy érted? – rándult meg Taylor arca.

– Az örökségemről beszélek, ami nemrég napvilágra került. Ennyi változott az utóbbi egy hétben, mióta felhorgadt benned a nagy érzés. Én semmit nem változtam, ugyanaz a kislány vagyok, aki körötted sündörög, és babáznia kellene.

– Azt gondolod, a pénzedre fáj a fogam? – kérdezte Taylor, és az iménti megindultság helyét óvatosság váltotta fel az arcán.

– A pénzemre, a kapcsolataimra, a családom tekintélyére. Mindezekre. Brossnak sokkal hamarabb összeállt a kép a fejében, hogy nem is vagyok olyan rossz parti, és lám, végre neked is kinyílt a szemed.

Taylor nem szólt, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, mintha kapkodná a levegőt. Kapkodja is, gondolta Mariann. Hányszor zokogott ő is ugyanígy a férfi miatt, fulladozva a könnyeitől.

– Azt hittem, ennél jobb véleménnyel vagy rólam – mondta Taylor csöndesen, és nyelt egyet. Már nem Mariannt nézte, hanem kifelé bámult az ablakon. Elengedte Mariann kezét, és egy kis lépést hátrált.

Ennyi? Néhány szó, és fel is adja? Sikoltott Mariannban az elkeseredés. Megbántottam, és most vége? Valójában soha nem hitte, hogy Taylort az érdek vezérelné. Hogy a pénze bármit is számítana. Valójában semmit se gondolt komolyan abból, amit mondott. Taylor mindig is tudta, ki ő, kik a szülei, a rokonai, és sose érdekelte. Ez még bántotta is Mariannt kicsit. Elbizonytalanította. Hogy a férfi tudja, milyen jó parti ő, és mégsem kell neki.

– Mert te talán jó véleménnyel voltál rólam – mondta Mariann keserűen.

– Miről beszélsz? – nézett rá Taylor elképedve.

– Hónapokon át keresztülnéztél rajtam.

– Sose néztem rajtad keresztül, mindig is láttalak.

– Hát én nem így vettem észre.

– Mire gondolsz? Hogy nem nyúltam a szoknyád alá? Mint az a Richard vagy ki, aki utánad járt?

– Akár arra is. Richard kívánt engem, nem került, mint a pestisest.

Taylor olyan közel lépett, hogy összeszorult a testük, egyik kezével megfogta a lány arcát, és felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen, a másikkal pedig a dereka után nyúlt.

– Nem vettelek észre? Azt gondolod? Hogy nem láttam, milyen gyönyörű, illatos és kívánatos vagy. Hogy milyen ruganyos és formás a melled, gömbölyű a feneked, és hosszú a combot? Nem láttam, milyen telt a szád? Azt hiszed? – Taylor csak suttogott, hogy a szomszédban ne hallják, egészen közel hajolt Mariann arcához, a szájába beszélt.

– Minden este úgy aludtam el, hogy rád gondoltam, az enyém lettél minden módon, amit csak el tudtam képzelni, elölről, hátulról a konyhaasztalra szorítva, állva a faházad falához szorítva, és azon a kurva szalmazsákon, amit selyemlepedővel terítettél le. Mindig is veszettül kívántalak, de csak most jöttem rá, hogy szeretlek – mondta, elengedte Mariann állát, és hátrébb lépett.

Mariann úgy érezte, mindjárt megfagy a hiányától.

– Én nem tudtam, nem is sejtettem – hebegte. – Azt hittem, észre se veszel.

– Hát nem. Észrevettelek. – Ismét a lány keze után nyúlt. – Tudom, hogy szegény vagyok, talán öregebb is, mint kéne, hogy apád nem kedvel, és én sem viselkedtem valami szépen veled, valójában egy barom voltam, minden okod megvan rá, hogy haragudj, hogy elengedj azok után, amit te tettél értem, és amit én érted nem, de az eltelt három napban rá kellett jönnöm, hogy megváltoztattál.

– Én? – sóhajtott Mariann

– Igen te – bólintott Taylor. – Elegem van a magányból, a lemondásból, kurvára elegem Adamból, az embereimből, Brossból, akarok valami jót is magamnak. Téged akarlak, Mariann. Te törődsz, vagy törődtél velem akkor is, amikor nem érdemeltem meg, amikor ezt észre se vettem, de már igen. Már észreveszem, és nem akarok lemondani róla. – Megint elhallgatott, közelebb lépett, és két tenyerébe fogta a lány arcát.

– Kérlek, Mariann. Kérlek. Szeress engem. Mert én szeretlek, és szükségem van rád, hogy kibírjam a következő napot, hetet, az életet.

Mariann szemét elöntötte a könny, és nehezen szólalt meg.

– Én... –, de csak eddig jutott. Azt akarta mondani, hogy kevés vagyok hozzád, talán túl fiatal, talán ügyetlen, csöppet sem háziás, de nem bírta kimondani. Nem akart a férfiról lemondani

– Gyere hozzám feleségül – mondta Taylor.

– Én.

– Kérlek!

Mariann rátette a kezét a férfi két kezére az arcán, a szája elé húzta az egyiket, és belecsókolt a tenyerébe.

– Igen – felelte.