Tizenharmadik fejezet

– Ülj le! Beszédem van veled. – Az apja rideg hangja megfagyasztotta Mariannban a levegőt.

Krilovék négyszobás lakosztály béreltek a Central Hotel földszintjén. Két-két szobát kötött össze a központi nappali, Mariann és Taylor egymástól a lehető legtávolabb kaptak helyet, a két bátyja és az apja szobája is elválasztotta őket.

A szállodába érve Mariann még elkapta Taylor letört pillantását, aztán bezáródott mögötte az ajtó.

Mariann engedelmesen helyet foglalt az ablak alatti kereveten, majd körbenézett a szállodai szobában, mert az apja tekintetét inkább elkerülte. Kétajtós szekrény, egyszerű ágy, fésülködő asztal szemben, mögötte a városközpontra néző ablak, résnyire nyitva, beszűrődött a konflisok zaja, emberek beszélgettek, a közeli pékségbe épp lerakodták a lisztes zsákokat, egy rikkancs kölyök a reggeli újságot árulta.

Mariannt baljós előérzetek gyötörték. Az apja több mint dühös, forr benne a méreg. Egyszer látta csak ilyennek, amikor a legidősebb bátyját hazugságon kapta kamaszkorában. A barátaival kirámolták a sarki vegyesbolt kasszáját, hogy a szomszéd városban meglátogassák a bordélyt, és otthon azt állították, hogy horgászni mennek éjjel a folyóra. Persze kitudódott a dolog, a bátyja egy hónap szobafogságot, és zsebpénzelvonást kapott, az anyjuk sírt, az apjuk pedig ugyan ilyen mogorva arccal és összeszorított szájjal masírozott otthon fel, s alá, ahogy most Mariann előtt.

Legalább én nem loptam, és nem hazudtam, nyugtatta magát, és igyekezett bűnbánó arckifejezést vágni. Bánni persze semmit sem bánt, de az apja nyilván ezt várja tőle, ezért magát összehúzva kuporgott a karosszékben.

Krilov felfüggesztette a járkálást, és szembefordult vele.

– Tisztában vagy vele, mekkora őrültséget csináltál? – kérdezte villogó szemmel. – Azt hittem, ennél több ész szorult beléd. Képes voltál megszökni a nagyapád házából, lóra kapni, és egy szál magadban egy körözött gyilkos nyomába eredni. Akit a fél világ üldöz.

Mariann, noha tartott az apja haragjától, halvány reménnyel töltötte el a tény, hogy Taylort nem adták fel a rendőrségen, hanem bekísérték magukkal a szállodába. Iván és Charles, a két bátyja, mogorva arccal szorították Taylort maguk közé végig az utcán, majd a szálloda épületében. Nem mintha Taylor úgy nézett volna, ki, mint, aki szökni próbál. Mariann megrémült az arckifejezésétől. Sütött róla a reménytelenség.

– Mr. Kendall nem gyilkos, apa. Erre az életem tenném – válaszolt Mariann apja szózatának második felére. Azt belátta, némiképp igaza van, legalábbis sz ő szemszögéből. Meggondolatlanság volt tőle Taylor után indulni. Olyan ostobaság, amit megismételt volna, és amire elfogadható indok a szerelme, amit Taylor iránt érez, ami persze az apját egy csöppet sem érdekli.

A tiltakozása szemmel láthatóan csak olaj volt a tűzre. Az apja ingben, nadrágban állt a szoba közepén, két kezét a zsebébe süllyesztette, és feszült testtartását, elsötétülő tekintetét látva Mariann-nak az a kényelmetlen érzése támadt; azért dugja zsebre a kezét, hogy ne üsse meg vele.

– Valóban? Ott voltál, láttad, hogy nem ő tette, vagy elvakítanak az érzelmeid? Téged is megölhetett volna.

Mariann erre a képtelenségre kihúzta magát a kereveten, úgy felelt.

– Ezt te se gondolod komolyan. Nyilván beszéltél Natasával, és ő elmondta, Taylort képtelenségekkel vádolják. Az ő szava mindig is többet számított, mint az enyém.

– Nem véletlenül. Natasa otthon maradt, felhívott engem telefonon, hogy segítségemet kérje. Nem utána vetette magát egy gyilkosnak.

– Miért, ha én a segítségedet kérem, talán akkor is lóhalálban iderohantál volna, hogy kihúzd Taylor fejét a hurokból?

– Nem, mert ez az ember se ingem, se gatyám, a nagyapád is utálja, nem tudok róla semmit, és akár igaz is lehet a vád.

– De nem igaz.

– Honnan tudod, ilyen biztosan.

– Tudom, mert ismerem Taylort. – apja tiltakozni akart, de Most Mariann emelte fel a kezét, hogy hagyja végigmondani. – De még ha nem is ismerném. Neked nem gyanús ez a helyzet. Bross szerepe, hogy ott volt, és ő a legfőbb tanú. A leginkább ellenérdekelt fél, aki a legtöbbet nyer vele, ha Taylort elítélik?

– Látom, jó sokat gondolkodtál ezen – jegyezte meg az apja gúnyosan. Mariann igyekezett nem a szívére venni a gúnyt, de nehezen nyelte vissza az elkeseredés könnyeit.

– Máson se gondolkodom két napja, apám, csak ezen. Ha Taylort elítélik, én azt nem élem túl.

Krilov felhördült.

– Micsoda nagy szavak. Tizennyolc éves vagy. A fenekeden a tojáshéj. Babáznod kellene, nem férfiak után kujtorognod.

Mariann elvörösödött.

– Igazad van, nem viselkedtem elég szemérmesen – Az apja egyetértőn felhorkant, míg Mariann méltóságteljesen folytatta –, de van bennem büszkeség. Taylor pedig nem olyan! Képtelen lenne ártani nekem, és egyetlen percre se feledkezett el rólatok. Hogy felelősséggel tartozik értem a családom előtt.

– Ha ebben egy szemernyi igazság lenne, hazaküldött volna, nem cipel magával.

– Nem cipelt. Én akartam vele tartani, segíteni neki, mert mióta a mi vidékünkre tette a lábát, mindenki csak keresztbe tesz neki, meg se hallgatja, csak helyből elítéli.

– Natasa beengedte a porontyaikat az árvaházba.

– Ő volt az egyetlen.

– És persze te, aki nem elégedtél meg azzal, hogy hozzáértőkhöz fordulj, például hozzám, hanem megszöktél a nagyapádtól.

– Ezt már megbeszéltük. Senki a kisujját se mozdítaná Taylor kedvéért, ha szeretem, hát nekem kell segítenem rajta.

– Szereted? A fenekeden a tojáshéj.

– Nem tíz éves vagyok, hanem tizenkilenc, elég idős hozzá, hogy szeresek valakit, apa. Nem ez a te bajod, hanem az, hogy kit. És abba nincs beleszólásod. Megszabhatod, hogy mit tegyek, hogy hol éljek, melyik iskolába járjak, de azt nem akadályozhatod meg, hogy szeressem őt.

– Taylor Kendall jóval idősebb nálad, sokkal szegényebb, és azzal vádolják, hogy leszúrta a szeretőjét.

– Taylor Kendall a legcsodálatosabb, legnemesebb ember, akivel valaha is találkoztam – vágott vissza Mariann.

Az apja hallgatott néhány percig, kinézett az ablakon, mintha a gondolatait szedné össze. Mariann már kezdett megnyugodni, vége a leckéztetésnek, talán ideje lenne előhozakodni a kérésével, kerítsenek ők Taylornak védőügyvédet, amikor az apja újra megszólalt.

– Biztos vagy benne, hogy nem csak a vagyonodra pályázik? Én is tudok a csatornáról, a végrendeletről, az egész katyvaszról. Sok gondja megoldódna, ha elvenne feleségül – mondta és a hangjából eltűnt a harag, ami megijesztette Mariannt, mert ugyanez a kérdés már benne is megfogalmazódott.

Igyekezett legyűrni magában a pánikot.

– Taylor ma hallott először erről a fura végrendeletről.

– Biztos? Nem volt akkora titok. Bross is tudott róla, nyilván azért próbált a közeledbe férkőzni. – Felemelte a kezét. – Nem az állítom, elképzelhetetlen, hogy valaki tisztességes szándékkal közeledjen feléd, ne érts félre, de Bross vénember, és sose az érzelmei vezérelték.

– Tudom – mormolta Mariann maga elé. – Nem kell ezt bizonygatnod, tisztában vagyok vele, hogy Brosst csak az örökség vonzza, és már az is világos, hogy miért nem Natasára tapadt rá, ő a kora miatt elesett az örökségtől.

– Igen. Viszont te nem, bőven alatta vagy a huszonötnek, és ez talán Taylor Kendall fejébe is szöget ütött. Talán a szeretőjének nem tetszett, hogy le akarja cserélni rád, összevesztek, és Kendall kést rántott.

– Nem – kiáltotta Mariann. – Nem. Taylor nem gyilkos és nem hozományvadász. Tudom, hogy néz ez ki, de Taylor egyenes ember.

Egyenes és becsületes, futott át Mariannon a gondolat, aki visszafogta magát, nem fektette meg. Ha az örökségére pályázna, megtette volna, majd megkéri a kezét, mert így szokás. Ám a férfi visszakozott. Ettől a gondlattól elfacsarodott a szíve. Vajon, ha szerelmes lenne, akkor is ilyen józanul mérlegelne? Vagy hasonlóan hozzá, elsodornák az érzelmei? Ő készen állt lefeküdni Taylorral, megtenne neki mindent, amire csak vágyik.

– Meglátjuk – felelte az apja, és kivette a zsebéből a kezét. Mariann fellélegzett, hogy vége raportnak.

Az apja távozása után várt néhány percet, majd kioldalgott a szobáikat összekötő nappaliba, ami egyben étkezőnek is szolgált. Itt is főutcára nyíltak az ablakok, ahogy az ő szobájában, a pékségben befejezték a rakodást, közeledett az ebédidő, az utca elcsendesült.

A szoba közepét elfoglaló nyolc személyes étkezőasztalnál a két testvére ült, Charles, a bátyja, zakóban és nyakkendőben és egy szál trikóban Alexander, a kelekótya öccse, akit mindenki Szásának szólított.

– Taylor? – kérdezte Mariann, és megállt az ajtóban.

– Alszik – felelte hátrafordulva Szása. – Biztosan rólad álmodik, örülhetsz – vigyorgott.

Mariann legszívesebben fejbecsapta volna. Bár Szása nagyon hasonlított az apjukra, sötét haj és szemek, a természetük nem is lehetett volna különbözőbb. Szása semmit nem vett elég komolyan, és szeretett hülye vicceket megereszteni a mások kárára. Charles, aki a Rowling nagyapára ütött, vöröses haj, zöld szem, no, ő volt temperamentumában tiszta apjuk. Sose szabadult meg a seprűnyéltől a hátsójában.

– Adtatok neki enni? – engedte el a füle mellett Mariann az öccse megjegyzését. – A sebeit is át kellene kötözni.

– Meg simogatni a fejecskéjét – mondta Charles, és a süteményestálat Mariann elé rakta. Nem ért el egészen Mariann közelébe, ezért Szása tolt még rajta egyet, hogy Mariann venni tudjon, ha akar.

– Megkarcolod az asztalt – fortyant fel Charles, pedig a fényes felületen semmilyen sérülés nem látszott.

– És? – rántotta meg a vállát Szása.

– Apánk hová ment? – kérdezte Mariann, hogy elejét vegye a kibontakozni készülő vitának.

– A városba – felelte Charles, de Szása rákönyökölve az asztalra közelebb hajolt Mariannhoz.

– Egy orvos haverját keresi fel, hogy megbeszélje vele a nő boncolását, akit a szívszerelmed felkoncolt.

– Hogy? – élénkült fel Mariann, és nem torkollta le az öccsét az undok megjegyzés miatt, mert fontosabb volt az információ, amit Szása megosztott vele. – Emeline-t még nem boncolták fel?

– Hol? A prérin?

– Ne traktáld Mariannt ezzel – szólt közbe Charles, és lesöpört egy láthatatlan sütemény morzsát a zakója hajtókájáról.

– Joga van tudni róla! – csattant fel Szása. Mariannt alapvetően idegesítette, hogy az öccse képes egy elhullott hajszálon vérre menő vitákat folytatni a nagyobbakkal, most örült a szövetségesnek.

– Igen, Charles. Szeretnék tudni a fejleményekről – mondta békülékenyen.

Charles összegombolta a zakóját.

– Apánk részt vesz a boncoláson.

– Tudtam! – kiáltott fel Mariann. – Tudtam, hogy ő is kételkedik Taylor bűnösségében, és most segít, hogy szakszerűen és előítéletek nélkül járjanak el az ügyében.

– Nem szaladtál kicsit előre – kérdezte a bátyja, és hátradőlt a székében. Kihalászott egy cigarettatárcát a zakója belsőzsebéből, felállt, az ajtó mellé állított komódhoz sétált, kivett egy szál cigarettát, a komódról levette a gyufát, letört egy szálat, majd rágyújtott.

Mariann égett a türelmetlenségtől, de Charles rühellte, ha sürgetik.

– Anyám, gyökeret eresztünk, mire kibököd, mit akarsz – mormolta Szása az orra alatt.

Mariann bokán rúgta az asztal alatt. Charles kissé fennhordta az orrát, ha most nekilát Szását dorgálni a tiszteletlenség miatt, estig se jutnak el a lényegig.

– Ma délelőtt beszéltünk a sontowni serifel – kezdte Charles, majd kifújta a cigaretta füstöt. – Vannak megválaszolatlan kérdések, melyek felmerültek benne, a tetthely láttán. – Rákönyökölt a komódra. – Mire odaért, ahol a gyilkosság történt, a nő már merev volt, noha a serif hallotta a két lövést, amelyiket megsebesítette Kendallt.

– Bross lövését – mondta Mariann, mert Taylor is így mesélte neki a történteket, hogy magához tért, majd kiszakította magát Bross embereinek szorításából, felkapaszkodott a legközelebbi lóra, és menekült. Ekkor lőttek után, az egyik golyó célt tévesztett, de a másik megsebesítette a karját.

– Hát, Bross nem ezt mondta, nyilván nem ő fog lövöldözni az emberei helyett, de lényegében igen – folytatta Charles. – Kendallnak nem volt fegyvere, nem hagyott puskát, meg Bross se tagadta, hogy ők lőttek, úgyhogy igen, ezt a két lövést hallotta, amit a menekülő után eresztettek.

Charles megint megszívta a cigarettáját, Mariann pedig kínjában az asztal alatt dobolt a lábával. Szása a sütemények között válogatott. Mariann fején csak átfutott, hogy összefogdossa mindet, de nem szólt rá. Úgy érezte, ha Charles nem pörgeti fel a beszámolóját, sikítani fog.

Szása letette maga elé a kiválasztott muffint az asztalra.

– Bökd már ki, a francba – mordult Charlesra – Nem látod, mennyire odavan? Direkt hergeled?

– Nem hergelem direkt – emelte fel a hangját Charles. – Csak marhára bosszant ez az egész szarság. Hogy lóhalálban ideutaztunk, mert Natasa magánkívül zokogott a telefonban, hogy a kishúgunk eltűnt, ki tudja milyen szörnyűség történt, majd kiderült, hogy ugyan jól van, de másfél napot egy idegen, gyilkossággal körözött ember társaságában töltött a vadonban, kettesben, és még csak nem is szégyelli magát.

Mariann összeszorította a száját, hogy csöndben tudjon maradni, ne idegesítse fel Charlest. No, Szásának nem voltak ilyen aggályai.

– Nem mintha ez rád tartozna. Nem vagy az apánk, mit prédikálsz.

– Nem prédikálok, csak...

– Elég – kiáltott fel Mariann. – Hagyjátok abba. A bátyja felé pördült a székén. – kérlek, kérlek, mondd el, miért kételkedik a serif Taylor bűnösségében, apánk miért akar részt venni a boncoláson, aztán lehordhatsz mindennek, aminek csak akarsz.

– Rendben, mondom, csak ne sírj – tette a hamutartó szélére a cigarettáját Charles. – A lényeg, hogy a hullamerevség kialakulásához legalább négy óra kell, négy órával korábban Kendallék épphogy elindultak Nortwornból, eléggé valószínűtlen, amit Bross állít, hogy rajtakapták Kendallt a gyilkosságon. Máshogy s máshol történt, mint első pillantásra látszott.

Charles szavai után csönd támadt a szobában, egy kósza légáramlat meglebbentette az utcára néző ablak függönyét, és Mariann blúzán a csipkés fodrot.

– Ez kevés lesz – nyögött fel Mariann. – ennél több kell, hogy Taylort felmentsék.

Charles felvette a cigarettáját, Szása majszolni kezdte a muffint. Már az első harapástól morzsahegyek borították be fehér trikóját. Egy kézmozdulattal leseperte őket nyitott combjai közt a szőnyegre.

– Nyilván több kell, de arra elég, hogy megkérdőjelezze a sztorit, amit Bross a serifnek feltálalt – mondta Charles. Mariann összekulcsolta az ölében a kezét. Észrevett egy kis sebet, amit még tegnap reggel ejtett a késével a bal hüvelyujján, amikor Taylor mellett a bokrot cincálta. Megkapirgálta a jobb mutatóujjával.

– Egyébként köszönöm, hogy eljöttetek. Segíteni – mormolta.

– Na ná, hogy eljöttünk – nyerített fel Szása, és rácsapott Mariann combjára – két napja lógok az iskolából, és a héten már biztosan nem is megyek vissza.

Mariann szomorúan rá mosolygott.

– Minden rosszban van valami jó – hallotta Charles gúnyos hangját. – Ha legközelebb engem véreztet ki valaki, talán két hetet is lóghatsz.

Már meghosszabbodtak a szállodai szobában az árnyékok, amikor kinyílt az ajtó, és a fiatalabb Krilov fiú bedugta a nyílásba a fejét.

– Miért gubbaszt a félhomályban? – kérdezte.

Taylor feltápászkodott az ágyról. Iszonyatosan szaggatott a lágyéksebe, és a késő délutánba nyúló, szokatlan alvástól megfájult a feje.

– Elaludtam. Elnézést.

A fiú belépett a szobába, és a villanykapcsolóhoz nyúlt.

– Felkapcsolhatom? – kérdezte vigyorogva. Fehér pamuttrikót és kifakult, kék vászonnadrágot viselt. Olyan fiatal volt, hogy talán még nem is borotválkozott. Szása, jutott eszébe Taylornak-. Mariann így szólította. Orosz név. Taylor furcsának találta, hogy a családban keverednek az angol és a szláv keresztnevek, bár tudta az okát, a lány apja orosz, míg az anyja angol. – Látott már ilyet? Egy csavarintás és kész! Világos van.

– Kapcsolja – vont vállat Taylornehézkesen felemelkedett az ágyról, és a fürdőszoba irányába botorkált.

– Jól érzi magát? – kérdezte Szása, és kérdésével egyidőben fény öntötte el a szobát, Taylor hunyorogni kezdett tőle. A kérdés már a fürdőszoba ajtajában érte. – Hallottam, meglőtték, meg egy vágás is van a combján – folytatta, majd mivel Taylor nem felelt, a beszélgetéshez túlságosan fájt a feje, maga válaszolta meg a kérdést. – Hülyeség. Biztosan kutyául érzi magát.

Taylor akaratlanul is belemosolygott a tenyerébe, amivel vizet paskolt az arcába, hogy magához térjen. Itt sem gyújtott villanyt. Ez a kölyök ott kinn, sokkal kedvesebb, mint a bátyja, aki két szót se szólt hozzá a szállodába vezető úton. Az apjuk pedig dermesztő. Amilyen a helyében ő is lenne. Mr. Krilov csak a lánya kedvéért fegyelmezi magát, hogy ne adja őt rendőrkézre, vagy húzzon be neki egyet ő maga, mert elcsavarta a lánya fejét, megszöktette és napok óta kujtorog vele, ki tudja, merre. Két oldalról a mosdóra támaszkodott, a fejét lelógatta. Szar ügy. Mikor Mariannt a kis szigeten először meglátta esztelen remény ébredt benne, hogy talán nincs minden veszve. A lány szeretete, a gyöngédsége olyan volt, mint egy második nap, ragyogó, ami elűzi a fojtogató sötétséget. Mióta elválasztották tőle, a sötétség visszatért, és rátelepedett a mellkasára.

Elzárta a csapot, megtörülközött és visszatért a szobába.

Szása még mindig az ajtó előtt álldogált. Leplezetlen érdeklődéssel méregette Kendallt.

– Megette a gyógyszereket, amit délben behozott az inas? Mariann állította össze magának.

Taylor bólintott.

– Igen, beszedtem mind, bár a komornyik úgy tájékoztatott, hogy Mr. Krilov küldte.

Szása felnevetett. A nevetésében volt valami sugárzó gondtalanság, ami irritálta Taylort. Ez a gyerek jól szórakozik, kirándulásnak látja az útjukat. Vagy tud valamit, vagy teljesen érzéketlen.

– Mariann egy órán keresztül nyaggatta apát, hogy engedje át magához, aztán meg azért, hogy legalább lázcsillapítót hadd küldjön. Mariann szörnyen fárasztó tud lenni, még apánkat is kikészíti, ha nagyon belemelegszik.

Taylor a székhez ment, amire levetett ruháit rakta. Visszacsomózta a nyakkendőt, hogy a kölyök ne lássa a karmolásokat a nyakán, és belebújt az ing baloldali ujjába. Szása közelebb lépett.

– Várjon, segítek!

Természetes közvetlenséggel tartotta az inget, hogy a sérült oldalán könnyebben húzza magára. Ez az apró gesztus elfújta Taylor iménti ingerültségét. Nem érzéketlen, csak fiatal. Lenézett rá. A hasonlóságot kereste közte és Mariann közt. Keveset talált. Talán az orruk és az álluk.

Szása észrevette a tekintetét

– Nem jó híreket hoztam.

Taylor óvatosan leereszkedett az ágy szélére. Jó hírekben nem is reménykedett, csak a rosszak mértéke volt számára kérdéses. Krilovék eddig békén hagyták, adtak neki inni, és enni, engedték pihenni, de nyilván nem fogják a végtelenségig rejtegetni.

– Jön értem a serif – mondta ki a nyilvánvalót. A kölyök nem válaszolt, csak bólintott. – Láthatom még a húgát?

– Maga szerint ez jó ötlet?

– Mariann nem is tudja, hogy letartóztatnak. – A kölyök megint csak némán megrázta a fejét. – Itt van ő is a szállodában?

– Három szobával arrébb. Szerintem elaludt, a sok bőgéstől kinyúlt.

Taylor megdörzsölte az arcát, hogy a kölyök ne lássa rajta az elkeseredést. A könnyeket a szemében.

– Sajnálom – mondta sután, és maga se tudta, mit sajnál. Hogy belekeverte Mariannt. Valójában nem ő, a lány maga döntött így, de azzal is tisztában volt, hogy vétkes önzés volt engedni a lánynak, maga mellett tartani. Fel kellett volna adnia magát még tegnap reggel. Mariannt pedig visszaküldeni a nagyapjához. Vagy a nővéréhez, ahonnan elszökött, mindegy. Felmerült előtte a lány arca, amikor erről vitatkoztak. Az elszántsága. Miért feltételezi, hogy az ő akarta erősebb a lányénál. Hónapokig kislánynak nézte kívánatos női testbe burkolva, akit komolyan se tud venni, csak átnéz fölötte. Mekkora barom volt. Goromba, arrogáns, lekezelő, közben meg a testéről fantáziálgatott.

Megtörölte a kézfejével a szemét, és felállt az ágyról.

– Hol van a serif? – kérdezte.

– Lenn vár minket a hallban. Charles megállapodott vele, ha maga nem csinál cirkuszt, akkor meg se bilincseli, csak az utcán.

Taylor bólintott. Búcsúzóul körbenézett a szobában. Az ágy melletti kis asztalon árválkodó tálcán a gyógyszerek kibontott csomagolásán, a vizeskancsón.

– Azt hiszem, nem találkozunk többet. Mondja meg az édesapjának, hogy köszönöm. És Mariann-nak, hogy bocsásson meg.

A kölyök nyelt egyet és bólintott.