Tizenkettedik fejezet

– Hadd segítsek! – kérte Mariann. – Nem tud egyedül megfürödni.

– Dehogynem.

– Háromszor annyi idő alatt.

– Ráérek.

– Ha makacskodik, magára uszítom az egyik nővért, uram.

Taylor elmosolyodott ezen a képtelenségen. A nortworni apácarend nyugalmát felborzolta már a jelenléte is. A fürdetés végképp nem tartozott a könyörület parancsolta tevékenységek közé.

– Se ön, se a nővérek.

– Miért makacskodik? – sóhajtott a lány. – Azt hiszi, lopva megbámulom?

Taylor lerogyott a dézsa mellé húzott egyszerű székre. A cella is puritán volt. Keskeny szalmazsák, meszelt falak, szék, asztal. A fal és a dézsa közt oldalazva lehetett csak közlekedni.

Mariann valóban bírt helyismerettel a városban. Este hat körül, három óra lovaglást követően a nortworni apácazárda tölgyfaajtaján zörgettek. Akkora Taylor már valóban szédelgett a lovon, ahogy Mariann előre megjósolta, a szeme előtt vörös karikák ugráltak, és megszólalni is alig volt képes. A részletekre se emlékezett, hogy a lány kivel beszélt, és miről, csak arra, hamarosan eldőlt egy ágyon, és ájult álomba merült.

Mikor felébredt, már besütött nap az ablakon, és Mariann suttogva tárgyalt két apáca ruhába öltözött nővel, akik egy dézsát cipeltek a szobába.

Most pedig mosakodni készülnek, és Mariann nem érti, Taylor miért szeretné ezt egyedül csinálni. Azt kérdezi, miért makacskodik? Miért nem akarja, hogy ő rángassa le róla a kölcsönbe kapott ruhát, ami mellesleg lord Rowlingé volt hajdan, de Mariann kölcsönvette neki, miért nem akarja, hogy lecsutakolja, mint egy lovat, lemossa az alvadt vért, a két napos izzadtságot, és olyan lelkesen tegyen vegyen rajta, mint, amikor a lágyéksebét tisztítgatta a szigeten, és neki olyan merevedése volt, hogy alig tudta eldugni egy törülköző alatt.

Mariann a nagy készülődésben kipirult, a gőztől felkunkorodtak az arca körül a hajtincsek, levetkőzött valami vékony, ujja alig van blúzba, nagy ártatlanul kigombolt a legfölső gombot, jött ment, szappant reszelt, a kezével habosította a dézsában a vizet, ami persze összefröcskölte, most meg áll mellette tágra nyílt égkék szemekkel, a rosszallástól lebiggyedő alsó ajakkal, és azt kérdi, miért nem akar levetkőzni előtte. Épp elég, ha Taylor tudja, pattanásig feszültek az idegei.

– Nem akarom, és kész – mondta sután. – Mindig is egyedül mosakodtam.

– Ez nem igaz. Az inas is segített magának. A saját szememmel láttam.

Mariann leguggolt elé, és megragadta a csizmáját. Taylor már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de belátta, a lágyék sebe miatt képtelen előre hajolni. Megadóan hagyta hát, a lány tegyen, amit akar. Amikor a csizmákkal végeztek, a zokni következett, ami valóban olyan förtelmes szagú volt, ahogy számított rá, és ő szégyenében, még el is pirult. Az ingét kigombolta magának, és lerázta a válláról. A bal keze nehezen mozgott, egy golyó feltépte tegnap a vállát.

Felállt a székről.

– A nadrágot én – mondta.

– Nem szándékoztam letépni magáról – húzta el Mariann megbántottan a száját. Ez szokása volt. A száját húzgálni. Egyébként is olyan mozgékony volt az arca, mint a nagyon fiataloké, minden érzelmet élénk mimikával kísérte, ha akarná se tudná elrejteni, amire gondol. Taylor nem is értette, hogy nem jött rá hamarabb, a lány vonzódik hozzá? Miért nem vette észre, amikor két hetet náluk töltött? Amikor feljött utána a szekérre a verekedést követően? Nem szánalomból tette, hanem féltette őt, és meg akarta vigasztalni, mert átérezte a megbántottságát. Ő meg igazi vadbaromként viselkedett vele. Persze mit kellett volna tennie? Elvenni, amit lehet? Amit a lány a kamaszos érzelmek meggondolatlanságával megadna neki, ha kérné? Most mit áltatja magát ezzel, degradálja le gyáván a lány érzéseit? Milyen kamaszos érzelem? Nem szívecskékkel rajzolta tele a naplóját, hanem eljárt az érdekében VanDerbrocknál, majd megmentette az életét.

Bassza meg. Csak ne lenne olyan édesen kívánatos. Nem hálálhatja meg azzal az önfeláldozását, hogy tönkreteszi.

Mariannra nézett. Háttal állt neki, hogy nyugodtan vetkőzzön tovább, a kolostorfalba vágott, lőrés szerű ablakon nézett ki, bár kinn egy orgonabokor takarta a kilátás, lila virágai és a zöld levelek minden mást eltakartak.

– A sebe miatt nem ülhet bele a vízbe – mondta Mariann elgondolkozva. –. Elég, ha beáll a dézsába, és én segítek megmosakodni.

– Rendben, köszönöm – mormolta megadóan Taylor.

Letolta a nadrágját, kilépett belőle, és nehézkesen a dézsába mászott. Háttal állt a lánynak, hallotta, hogy megmozdul, arrébb húzza a tölgyfaszéket, fülsértően csikorgott a lába a kőpadlón, mert olyan nehéz volt, hogy a lány fel se tudta emelni, majd minden bizonnyal felkapaszkodott rá, mert váratlanul a feje magasságában szólalt meg.

– Megmosom a haját, ne lepődjön meg! Tettem szappanreszeléket a kannába, ráöntöm a fejére, majd leöblítem. Csukja be a szemét.

Taylor engedelmeskedett, sőt azt is hagyta, hogy a lány tíz ujját a hajába mártva alaposan megdörzsölje a fejbőrét. Neki annyira fájt a jobb karja, hogy fel se bírta emeli.

Borzongott az élvezettől, ahogy a lány ujjai a fejbőrét masszírozták. Nem először csinált ilyet, azt érezni lehetett. Minden négyzetcentiméter sorra vett, alaposan végigcsutakolta még a füle tövét is.

– Ez nagyon meg magának – dünnyögte Taylor. Mariann kuncogott mögötte. Olyan nagyon közel volt.

– Besegítek az árvaházban. Akkora loboncokkal volt már dolgom, azt maga el se tudja képzelni.

– Nagyon koszos – mondta darab idő múlva. – Leöblítem, és újra behabosítom. Csukja be a szemét!

– Jó – felelte Taylor.

Mariann lehajolt, Taylor látóterében megjelent a meztelen karja, merített a kancsóba a dézsából vizet, majd a fejére borította. Újra a szappanos víz, a dörzsölés következett. Leugrott a székről, olyan könnyű volt, hogy a mozgása alig ütött zajt, a szék meg se rezdült alatta, és valamivel matatott Taylor mögött.

– Most mit csinál? – kérdezte Taylor, mert kezdte csípni a szemét a szappan.

– Keresek egy tiszta rongyot, hogy azzal megmossam a hátát.

– Biztosan szükség van erre?

– Igen. Nem tud hátra nyúlni, ne akadékoskodjon.

Ahogy tervezte, ledörzsölte Taylor vállát, hátát, derekát. Olyan nagyon jól esett, Taylor élvezettel belefeszült a csutakolásba, majd lecsüngő kezében megérezte a nedves rongyot.

– Elfordulok, amíg megmossa magát alulról. Ha végzett, szóljon és leöblítem.

Taylor engedelmesen megdörzsölte magát elől és hátul, ahogy parancsba kapta, majd a dézsába ejtette a rongyot.

– Kész – mondta, de a lány nem szólt, nem mozdult, csak halk lélegzését hallotta maga mögött. Taylor is várt, félig álló farokkal nem tartotta sürgősnek megfordulni, és zavarba hozni a lányt.

A szoba előtt számtalan láb halk csoszogása hallatszott, az apácák valami esti imára mehettek. Halk beszélgetésük érthetetlen mormolásként hallatszott be hozzájuk, majd ismét teljes csönd lett.

– Megérinthetem? – szólalt meg Mariann olyan halkan, hogy Taylor teljesen biztos se lehetett benne, hogy jól értette.

– Eddig is azt tette – felelte rekedten és gyáván.

– A kezemmel.

Bassza meg. Rég állt a farka, azt se tudta, hogy mozduljon, a lány ne lássa, de most egyenesen felcsapódott a hasára, és még a golyói is összerándultak.

Most tiltakoznom kéne, azt mondani, ez rossz ötlet, de képtelen vagyok, csikorgatta a fogát Taylor. Itt áll mögöttem, úgy kívánom, hogy majd bele döglök, és ő pedig meg akar érinteni. A pokol tüzén fogok ezért elégni, de én is akarom. Ennyi jár nekem is tíz hónap rejszolás és képzelődés után! Vagy rendben, kurvára nem jár, de akkor is akarom.

– Igen, érints meg, kérlek – nyögte.

Egy pillangó szárnycsapásához hasonló érintés érzett a keresztcsontján, majd feljebb a derekán, azután megérezte Mariann másik kezét is, először csak az ujjait. Végigrajzolta velük a csípője ívét odalt, majd felsiklott a két combja belső oldalán, majd a tenyere rásimult a fenekére.

– Gyönyörű – sóhajtott a lány. – Magának minden porcikája szép.

– A seggem? – mordult fel Taylor.

– A segge főleg – kuncogott Mariann és Taylor váratlanul megérezte a szája forróságát ott, ahol a dereka véget ér, és a feneke kettéválik.

Eddig bírta. Kilépett a dézsából, a víz a hirtelen mozdulattól kicsapott a kőre, meztelen talpa hangosan toccsant benne, megkerülte a dézsát, magához rántotta a lányt, és megcsókolta.

Finomkodásra nem volt ereje. Mariann meglepetten felsikkantott, de nem tiltakozott, szinte a karjába omlott, és elég volt végigsimítani a nyelvével a két ajka között, már nyitotta is a száját, és befogadta őt. Taylor Mariannt a fenekénél fogva szorította magához, amit már olyan régóta meg akart érinteni a lovaglónadrágban, és pont olyan volt, ahogy gondolta, nőiesen puha, de ruganyos, eszméletlen formás. Közben a lány átölelte a nyakát, egyik kezét a nedves hajába túrt, a másikkal a hátát simogatta, mintha ő se tudna betelni vele.

Taylor a használható kezével kioldotta Mariann nadrágja derekán a gombot, amíg tudta, letolta a nadrágot, majd hátulról bepréselte a kezét a lány bugyija alá, és olyan mélyen, ameddig bírta, előre tolta a kezét.

A lány felnyögött a meglepetéstől, szeme kitágult, hátra vetette a fejét, hogy Taylor arcába nézhessen. Mindketten ziháltak, Mariann szája elnyílt, Taylor belőle szívta a levegőt, és közben simogatta a két combja között. Nem ért fel eléggé, a legérzékenyebb részhez, csak a két kis selymes szárnyat választotta az ujjaival ketté, és a lány bejáratát izgatta, de ez is jó volt, de még milyen jó, forró, duzzadt, sikamlós. Mariann-nak fennakadt a szeme.

– Senki nem csinált még veled ilyet? Senki? – súgta diadalmasan Taylor, mert persze tudta, hogy ő az első.

A lány nem is válaszolt, csak nyöszörgött.

– Ne félj! – súgta Taylor a szájába. – Nem teszek benned kárt, nem bántom a szüzességed.

A lány erőlködve fókuszálta a tekintetét, hogy Taylor szemébe nézhessen,

– Nem félek – lihegte.

Pedig kellene, gondolta Taylor, ahogy a rózsásan kipirult, felajzott arcot nézte. Kéne, mert majd bele pusztulok, annyira szeretném benned tudni a farkam, de nem lehet.

Kihúzta a kezét a lány nadrágjából.

– Ne! – kiáltott fel Mariann önkéntelenül, és Taylor vicsorogva mosolygott.

– Csak egy pillanat, drága, mindjárt jövök.

Megemelve a lányt a szembe falhoz botladozott vele, leállította a földre, a falnak támasztotta. Nem akarta az ágyba vinni, levetkőztetni, mert nem bízott magban. Jobb, ha a lányon rajta marad a nadrág. De a blúz nem. Egyetlen mozdulattal feltépte a lány blúzát, és meztelen mellkasát apró melleihez nyomta. Elölről nyúlt be a lány alsóneműjébe, és végre mindent elért, amit szeretett volna. Ritmikusan simogatni kezdte, vigyázva, nehogy megsértse a szűzhártyát, aminek rugalmas ellenállását érezte is a kapunál, épp csak egy ujjbegynyit engedve behatolni, de annyit beengedett. Taylor körkörösen simogatta a szárnyacskák között, közben a hüvelykujjával a lány érzékenységét dörzsölte, meztelen vesszejével a lány selymes hasát döfködte. Érezte, úgy viselkedik, mint egy vadállat, a rángatózó mozdulatai, a morgás, ami a torkából kitör, talán kicsit rémisztő is, de nem volt ereje visszafogni magát. Közben a száját járatta a lányon, csókolta, ahol érte, a nyakát, az állát, a szemét. Nem is igazi csók volt ez, inkább valami ősi birtoklás, mert minden részt vette benne, a szája, a nyelve, a fogai. Amikor Mariann ajkaihoz ért, a lány is visszacsókolta, szopogatta a szájába döfött nyelvet, nyögdécselt, remegett. Majd a keze, ami eddig Taylor hátába kapaszkodott, tétován előre siklott, majd megakadt a farkában. A tenyerét óvatosan végighúzta Taylor makkján, majd két ujjával, vagy a fene se tudja mivel, de kurva jó érzést keltve ezzel, körberajzolta a makkját. Taylor felkiáltott.

– Kérlek, édes, kérlek!

Mariann megértette, rámarkolt a farkára és megszorította.

Nem kéne a hasára élveznem, nem kéne, volt Taylor utolsó gondolata, mielőtt a lány érzékenységét két ujja közé csípve egy mozdulattal Mariannt az orgazmus ködébe lökte, és utána zuhanva ő is, magját a lány testére ürítette.

Amikor a zihálásuk csökkent, Taylor kicsit eltávolodott a lánytól, hogy lássa az arcát. A kezét nem vette el a combjai közül, lágyan simogatta, míg a lány fel nem sóhajtott, hogy vége.

– Tudtam, hogy a szex jó, hisz mindenki odáig van érte, de azt nem reméltem, hogy ennyire – mondta Mariann, és adott egy puszit Taylor szájára.

Taylor felnevetett, kiszabadította a kezét, a dézsához bicegett, kicsavarta az előbb beledobott rongydarabból a vizet, majd a lány kezébe nyomta.

– Elnézést.

Mariann vállat vont, letörölgette magát, közben igyekezett összefogni elöl a blúzát, végül felhúzta a nadrágját.

Mintha megérezte volna Taylor zavarát és feltámadó bűntudatát, nem hagyott időt neki a történteken rágódni, átvette az irányítást.

– Öltözzön fel, indulunk az ügyvédekhez.

*

– Ó, Miss. Krilov, uram! – ragyogott Rottman, mikor beléptek az irodájába. – Minő öröm és meglepetés, hogy így együtt látom önöket. Két ilyen különböző, noha mégis tökéletesen össze illő embert.

Tegnap este Mariann felkereste az ügyvédet az otthonában, hogy kipuhatolja, hajlandó lenne-e védeni Taylort, vagy tud-e valakit ajánlani, aki igen. Rottman furcsállotta esti látogatását kísérő nélkül, ezért Mariann azt hazudta, Natasával együtt érkezett, megszálltak egy panzióban, mert holnap érkezik a vőlegénye, vele szeretné az irodát felkeresni, hogy leendő házasságuk pénzügyeiről tájékozódjon, Mint kiderült, Rottman is keresni akarta, valamilyen kusza végrendeleti ügyben, és kapóra jött neki Mariann látogatása, megállapodtak a ma délelőtt tizenegy órai időpontban.

A Rottman ügyvédi iroda a városközpontban a négy emeletes bérházak egyikének legfelső emeletét birtokolta, A lépcsőházból a folyosóra lépve titkárnő fogadta őket, majd mutatta a tárgyalóba az utat.

– Elnézésüket kérem, hogy itt fogadom önöket, de az irodámban nem férünk el hárman. Küszöbön az iroda költözése, mert nem bírjuk tovább ezen a zsúfolt helyen, hiába szöknek az ingatlanárak az égbe, lépnünk kell – magyarázta Rottman a kölcsönös üdvözlések és bemutatkozás után.

Itt is elég szűkös, gondolta Mariann, mert a falakat borító, könyvekkel és iratokkal telezsúfolt vitrinek között egy nagyobb asztal, és hat karosszéknek maradt csak hely.

Rottman visszasétált az asztal mögött álló karosszékhez, megvárta, míg Mariann leül vele szemben, majd ő is helyet foglalt.

Mariann mióta az eszét tudta, ismerte, néha meglátogatta a családjukat, mert az anyjához rokoni szálak is fűzték, és mintha semmit se változott volna az évek során, ugyanaz a kerek, barna szem, gondosan nyírt, őszülő szakál, kissé köpcös alkat.

Taylor nem ült le, megállt Mariann balján. Nehezen mozgott a sebesülése miatt, amit lehetőség szerint titkolni igyekeztek.

– Örülök, hogy minden baj nélkül megérkezett, uram – mondta Rottman, alighogy a feneke a karosszék bőrborításához ért. – Mint kedves menyasszonya előzetesen tájékoztatott, a Cuper hagyatékról kíván tőlem felvilágosítást kapni.

Mariann remélte, Taylornak sikerült nagyjából értelmes képet vágnia a menyasszony szó hallatán, és az említett hagyatékügyre se kérdez rá. Taylor hallgatott, míg ő mereven, csipke kesztyűs kezét az ölében összekulcsolva üldögélt. Ideges volt. A délelőtti élmény kiváltotta boldogság, hogy végre Taylor mozdult felé, hogy sutba dobta az óvatosságát, hogy kívánta őt, ügyvédi iroda lépcsőházában lépcsőfokonként, és visszatért a rettegése, milyen sors vár Taylorra? Mi lesz, ha rosszul okoskodott, és inkább menekülni kellett volna, ha Rottman nem hajlandó védeni, sőt megmakacsolja magát és rendőrkézre adja a férfit? Azért győzködte Taylort, maradjon, és nézzen szembe a vádakkal, mert ő nem tud lemondani róla? Ha Taylor Kanadába, vagy akár vissza, Európába menekül, számára mindörökre elveszett.

– Mint kedves menyasszony említette, a hölgy pénzügyeiről kíván tőlem felvilágostást kapni, uram – kezdte Rottman. – Ha megengedi, azzal hozakodnék elő, ami pillanatnyilag a legégetőbb, és amiről miss. Krilovot tájékoztatni akartam, s amely ügy önt is közelről érinti.

Az ügyvéd erőteljesen megrázta az asztalán várakozó csengőt.

– Bár nem ismerek minden ügyet betű szerint, annyit az iratok megérkezése előtt is elárulhatok önöknek, hogy az örökösödési papírokkal minden rendben van. A tulajdonosi jog él, Miss. Krilov édesanyja lelkiismeretesen teljesítette a rá rótt kötelezettségeket.

– Megvallom, fogalmam sincs az ügyről, amit említett, uram – jegyezte meg Mariann. Úgy vélte, hagyniuk kell az ügyvédet, hadd hozakodjon elő azzal, ami őt foglalkoztatja, hogy rátérhessek arra, amiért jöttek.

Rottman elnézően elmosolyodott, hátra dőlt, és keresztbe vetette a lábát. Fekete zoknija fölött vékony csíkban kilátszott hófehér lábszára.

– Nem ismerhette kisasszony az ügyet, mert a végrendelet tartalmáról édesanyját évekig titoktartás kötötte, később pedig bizonyára elfelejtette felvilágosítani önt.

Görnyedt fiatalember tűnt fel az ajtóban, a hóna alatt szorongatott iratköteget átnyújtotta Rottman-nak, majd távozott. Rottman szó nélkül, felvillanó, majd elenyésző mosollyal ajkán csemegézni kezdett a papírok között, hümmögve rakosgatta őket egyik oldalról a másikra.

Vajon mikor fejezzük ezt be, kezdett kétségbe esni Mariann a papírlapok halk zizegését hallgatva. sose végeznek, Bross emberei hamarosan Taylor nyomára bukkannak. Az apjától is tartott. Már beszélt Natasával, az szinte biztos, és ha az ő nyomait követte a folyóig, akkor közel jár. Az apja nem fogja tűrni, hogy akár egyetlen percet is Taylor, egy gyilkossággal vádolt ember társaságában töltsön, egyre fogy az ideje, amíg segíthet a férfinak.

Rottman végre összezárta a mappát, összekulcsolt kezeit ráhelyezte, és a szemüvege fölött Mariannra nézett.

– Önök tehát a közeljövőben össze kívánnak házasodni?

– Igen – vágta rá Mariann, hogy Taylor meg ne szólalhasson. A nyomaték kedvéért felnézett a férfira, és egy ragyogó mosolyt is küldött felé.

Megijesztette a látványa, nyilvánvalóan fárasztja az állás, sápadt, és a szemöldöke fölött megjelent néhány izzadtság csepp.

– Ha jól informáltak, Mr. Kendall a Krilov birtok szomszédságában vett földterületeket.

– Igen, ott – felelete Taylor, és Mariann látta, elfehéredtek az újpercei, ahogy megszorítja a karosszéke támláját, amire addig támaszkodott,

Rottman talányosan elmosolyodott.

– Szerencsés véletlen, mert épp a két birtok között húzódó földterülettel kapcsolatos tulajdoni viszonyok miatt kerestem volna meg az édesanyját kisasszony, de ha ön a házasságot tervezi, erre az útra nem lesz szükségem.

Mariann is izzadt. Lassan delelőre hágott a nap, felmelegítette a szobát, és a ruháját a hajnali lovaglásra választotta, nem Rottman déli fekvésű irodájába, ahol megszorult a levegő.

– A csatornáról beszél? – kérdezte Taylor, és a hangjából Mariann megértette, talán nem is olyan érdektelen ez a téma, mint ő gondolja.

– Igen, természetesen arról, amit, ha önök összeházasodnak miss. Krilov örököl, és ezzel automatikusan az ön tulajdonába kerül.

– Hogy? – hökkent meg Taylor, és Mariann is csak pislogott a meglepetéstől. Milyen öröklés? Erről a területről beszélt Taylor tegnap, a vízről, hogy talán ezért üldözi őt Bross, mert félti a vizet?

– Megmagyarázom – vette le Rottman a szemüvegét, és az irathalom tetejére helyezte.

Mint az ügyvéd elbeszéléséből kiderült, a kérdéses földterület sorsa jó harminc évre nyúlt vissza. Mrs. Cuper, mielőtt eladta Mariann édesapjának a birtokát, megváltoztatta a végrendeletét, a kérdéses földterületet kivonta az örökösödés hatálya alól, és bizonyos feltételekkel Mariann édesanyjára hagyta, aki akkoriban Londonban tartózkodott, és a szülei még házasok se voltak. Mr. Krilov csak a házat, és körülötte kisebb területet vásárolt meg, a többit Mrs. Cuper gyermekei örökölték, akik azonnak el is adták a másik szomszédnak, Mr. Sepherdnek. A csatorna kivételével.

– Abban az évben, vagyis az 1881–es esztendőben Mrs. Cuper a kérdéses, folyóparti területet leválasztotta a birtok többi részéről, lévén a föld kulcsfontosságú és ezért igen értékes. És különös záradékban rendelkezett róla.

Rottman megállt, és ivott egy korty vizet.

–Mrs. Cuper kedvezményezettként Miss. Krilov édesanyját, akkor még, Miss. Mariann Rowlingot jelölte meg, amennyiben tíz éven belül nem születik leánygyermeke, és ezen tíz év során évente egyszer, a végrendelet aláírásának idejében megjelenik Sontownban, és aláírja a végrendeletben szereplő okmányt. Az okmány tartalma mindössze egy kijelentés, hogy Miss. Rowling jogot formál az örökrészére. Az aláírásnál az ügyvédi iroda egyik alkalmazottjának és a VanDerbrock család egy tagjának kellett jelen lennie.

– Ennek semmi értelme – mondta Mariann.

Rottman sokatmondóan megvonta a vállát.

– Higgye el kedves kisasszony, hosszú praxisomban ennél jóval kacifántosabb végrendeletekkel is volt módom találkozni. Mrs. Cuper kedvelte az ön édesanyját, és fájdalommal töltötte el, amikor ő visszatért Londonba. Ezzel az örökrésszel biztosítani kívánta, hogy ne szakadjon el véglegesen Sontowntól.

– És apámtól – mondta Mariann, mert az a családi legendárium része volt, hogy a szülei sok nehézség után házasodtak össze.

– Valószínűleg, ez a megfontolás is közrejátszott. Mrs. Cuper kedvelte a szüleit, és ha megérte volna, nagy örömmel tölti el, hogy végül összeházasodtak.

Mariann bólintott, mert ennyi elég volt egy csomagban a szüleiről, nem különösebben érdekelte a harminc évvel ezelőtti történet.

– És mi van a lányokkal?

Rottman kiérezhette a türelmetlenséget a hangjából, mert a faliórára pillantott, és aggodalmasan összeráncolta a szemöldökét.

– Máris déli tizenkettő, fél egytől tárgyalásom van – mondta, majd jóval összeszedettebben, mint eddig, néhány szóban felvázolta a helyzetet, hogy a földet az a lánygyermek örökli, aki huszonegy éves kora előtt elsőként férjhez megy.

– És ez ön, kisasszony, mert mint tudjuk, a kedves nővére már elmúlt huszonegy.

– Én, és ezzel Mr. Kendall, vagyis Taylor – helyesbített azonnal Mariann

– Igen, ön. Látom, megértette kisasszony, miért rendkívüli az önök jegyessége. Hatalmas birtok kerül egyetlen kézbe, jelesül Mr. Kendall kezébe a házassággal. Mi tartaná vissza az édesapját, hogy azt a kisebb birtokrészt jegyajándékul önnek átruházza, mely az ő tulajdona, s melyen jelenleg a tisztelt nagyapja, Lord Rowling él?

Vajon Taylor tudott erről, volt Mariann első, rémisztő gondolata, majd azt is megértette, Bross miért udvarolt neki olyan feltűnően, és azt is persze, hogy talán miatta halt meg Emeline. Everet. Rottman a lehető legpontosabban foglalta össze a lényeget. Ha férjhez megy Taylorhoz, a férfié lesz minden. Mariann, nyílt színen és félreérthetetlenül bevallotta gyöngéd érzelmeit Taylor Kendall iránt. Bross nem remélhette, hogy Kendallnak nem kell egy Krilov lány, és vele a föld, a vagyon, a hatalom. Természetes, hogy pánikba esett. Megölette Emeline–t, és Kendallra terelte a gyanút. Az ő kéretlen és tolakodó szerelme a halálba taszította az ártatlan Emeline Everetet.

Zaj hallatszott a folyosóról, többen beszéltek, férfiak és nők vegyesen, majd szapora léptek kopogtak. A titkárnő nyitott be az irodába, és kipirult arca egyből elárulta feldúltságát.

– Elnézést, uram – hadarta, majd félreállva az ajtóból, hogy utat engedjen az őt követőknek. Magas férfi takarta el az ajtónyílást.

– Apa! – szakadt ki Mariannból, és megértette, mindennek vége. Az apja ritkán ragadtatta magát udvariatlanságra, az, hogy halálra rémítette Rottman titkárnőjét egymaga elárulta, milyen dühös.

Belépett az irodába, biccentett Rottman felé, Taylorra ügyet sem vetett, Mariannra szögezte a tekintetét.

– A megbeszélésnek vége. Hazaviszem a lányom.

Akkor mindenki felpattant, Rottman és persze Mariann is, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Az apja soha nem ragadtatta magát tettlegességre, de most minden oka meg volt a haragra, és haragudott is, ezt maradéktalanul elárulta az arca, a szemöldöke között a mély ránc, a résnyire összeszorított szája.

– Uram! – szólalt meg Taylor a pillanatnyi feszült csöndben. – Minden következményt magamra vállalok, a lánya semmiért nem felelős.

Krilov olyan darabos mozdulattal fordította felé az arcát, mintha fájdalmai lennének csak attól, hogy Taylorra kell néznie.

– Magával majd később számolok – szűrte a fogai között. – Előbb a lányom helyezem biztonságba.

– Biztonságban vagyok, apám – tiltakozott Mariann, hogy végre összeszedte magát, képes volt megszólalni.

– Hallgass! – förmedt rá az apja, majd oldalra fordult, hogy helyet adjon Mariann-nak az ajtónyílásban. – Indulás. És maga is – intett Taylornak.

Mariann-nak eszébe se jutott vitázni. Az apja iszonyú dühös, ilyenkor lehetetlen meggyőzni, jobb lesz, ha megvárja, míg lehiggadt, akkor kezd magyarázkodni. Egyébként se hitte, hogy alkalmas a helyzet Rottman meggyőzésére, legyen Taylor védőügyvédje. Most, hogy itt az apja, őt kell meggyőznie, mert ha ő Taylor ügye mellé áll, akkor a férfit felmentik. Az apja mindig elérte, amit akart.

Engedelmesen kisétált a folyosóra. Hallotta, hogy az apja néhány szóban elnézést kér Rottmantól a botrányért, elköszön, majd mellé lépett és megragadta a könyökét.

– Apám én – kezdte volna a mentegetőzést Mariann, de Krilov belefojtotta a szót.

– Ne itt, ne most. Indulj!