Tizenegyedik fejezet

Mariann valamivel éjfél után indult el otthonról. Úgy számított, mire maga mögött hagyja az ismert ösvényeket, felkel a nap, képes lesz tájékozódni.

Nem egyenesen keletre indult, hanem jelentős kerülőt tett. Egyrészt, hogy a nyomai ne árulják el, merre tart, másrészt, hogy a kiszáradt folyómederben haladhasson. A kavicsos mederben nincs ember, aki követni tudná, legföljebb egy tapasztalt indián nyomolvasó, olyan pedig Bross emberei közt nincs. Az apja talán képes lenne rá. Ő elképesztő dolgokat tud, mert sokféle ember között és számtalan különböző helyen élt már. Az apja most New Orleansban van, és nyugodtan alszik. Ma még. Holnap délelőtt, amikor Natasa felhívja telefonon, hogy a lánya eltűnt, akkor lesz dühös. Natasa biztosan elsőként az apjukat riasztja, aki legföljebb két nap múlva ér ide. Addig rengeteg ideje van.

Mariann jól számított. Felkelt a nap, mire látnia is kellett maga körül a tájat, mert nem tudta pontosan, merre jár. Sűrű, nedves köd ereszkedett a vidékre, a fák lombja feketén emelkedett a tejfehér hab fölé. Mariann inkább sejtette a szigetet, ahová igyekezett, mint látta.

Taylornak ott kell lennie. Már nem tudott Kednallként, a családnevével gondolni rá. Tegnap délután Emeline szalonjában egy pillanatra összekacsolódott a tekintetük, még az előtt, hogy Taylor szeretője belemélyesztette volna az agyarait, és a férfi olyan meglepő gyöngédséggel nézett rá, olyan nyílt tekintettel, hogy Mariann-nak elállt a lélegzete. Talán Emeline is észrevette, azért kezdte őket piszkálni. Persze, mindez már a múlté, nem neheztelhet a nőre néhány szó miatt, hisz halott. Mariann összerázkódott a gondolattól. Tegnapelőtt még azon kesergett, hogy Taylor tudja, szereti, és vajon mit gondol róla, azóta mindkettőjük élete összeomlott, Taylort egy hadsereg üldözi gyilkosság vádjával, Mariann pedig kiszökött hajnalban az árvaházból, és ezzel Natasát is belekeverte az saját bűnébe. De nem tehetett másként, Taylornak segítségre van szüksége, a serif szerint súlyosan megsebesült, amikor Bross emberei rajta ütöttek az állítólagos gyilkosság közben. Sebesülten menekül, egyedül Mariannra számíthat, az öccsét letartóztatták, az embereit pedig Bross figyelteti. A polgárőrség körbezárta a táborukat, senkit nem engednek ki.

Rohadékok, fújt nagyot mérgében Mariann, amitől a lova ijedtében megugrott. Megsimogatta az állat nyakát.

– Nyugi – mondta. – Mindjárt ott vagyunk.

Dirkkel gondolták végig, hogy hová menekülhetett Taylor. Dirknek volt egy valószínűnek látszó ötlete. Még tavaly ősszel, amikor vasárnap hajnalanként együtt jártak horgászni, véletlenül felfedeztek egy meglehetősen keskeny földnyelvet a folyó medrében, A csatorna megnyitásakor kerülhetett szárazra, magyarázta Kendall a gyereknek, és Dirk megjegyezte az ide vezető utat, valamint az odavetett megjegyzést, hogy tökéletes búvóhely lenne ez a földdarab, hisz nem tud róla senki.

– Kissé lejtős ott a part, és gázló vezet a szigetre – magyarázta Dirk, – Nem lep el a víz, amíg átvágsz a folyó innenső ágán.

Mariann úgy érezte, percekig rohangált ostobán fel és alá a folyóparton, mire végre megtalálta a lejtős szakaszt. Csenevész bokrok takarták az épp kibúvó élénkzöld leveleikkel. Éjjel esett, a víz mellett veszélyesen mélynek látszott a sár. Óvatosan, a folyásirányra merőlegesen gázolt a folyóba. Hirtelen emelkedett a vízszint, jobbnak látta visszairányítani a partra a lovat, lehúzta a csizmáját és a harisnyáját. A csizmákat a nyakába kötötte, térd fölé tűrte a lovaglónadrágja szárát, és újra nekivágott. A legmélyebb részeken a ló véknyáig ért a víz, jéghidegen nyaldosta Mariann bokáját.

Hamarosan ismét emelkedni kezdett a meder alja, és Mariann kievickélt a túlsó parton. Vagyis egyelőre csak bízott benne, valóban a szigeten kötött ki, nem kelt át a folyón. Megállt, ismét megpaskolta a ló nyakát, hogy maradjon veszteg, majd fülelni kezdett, hall-e valamilyen zajt, ami emberi jelenlétre, remélhetően Taylor jelenlétére utal. Egy ideig csak a rovarok neszezését hallotta, egy öklömnyi madár trillázott a fiatal akác hegyén, és a part menti nád suhogott az enyhe szélben. Melegedett a levegő, a tegnap esti esőtől nedves aljnövényzet szinte gőzölgött. Mariann már kezdett kétségbeesni, hogy rosszul okoskodott, Taylornak eszébe se volt erre menekülni, hogy is hihette, hogy kitalálja a férfi szándékait, amikor gyenge motoszkálásra figyelt fel.

A kaparászás abbamaradt. Mariann megkettőzött figyelemmel tovább hallgatózott.

A nesz megismétlődött.

Mariann a szemét meresztette, hátha megpillantja a zaj forrását, de hiába. Buja növényzetet látott a közelben, ami leginkább hosszúra nyúlt fűfélékből állt. Nagyobb fa, vagy terjedelmesebb bokor kevés nőtt erre. Mariann átgázolt egy mogyoróbokron, és végre felfedezte a barna foltos kancát. Közönyösen legelészett tőle vagy ötven méterre, a kantárszárat szabadon vonszolta maga mellett, és egyszerű bőrnyerget viselt a hátán. Taylor lova, neki is itt kell lennie valahol.

*

Egy pók mászkált ráérősen Taylor előtt. Legalább borsónyi keresztespók. Májusban ekkora, de ha megéri a szeptembert, akár diónyira hízhat. Tökéletesre szőtt hálója két vékony ág között feszült a bokron, melynek tövében Taylor feküdt. Feje egy vakondtúráson nyugodott, de a lába kinyúlt a bokor alól. Túlságosan is hosszan. Valaki erre jár, és azonnal meglátja a lovaglócsizmát.

Taylor hiábavaló kísérletet tett, hogy összébb húzza magát. Képtelen volt rá. Az erőlködéstől, hogy behajlítsa a térdét, remegni kezdett, és az izzadtság végigfolyt az arcán. Aztán eszébe jutott a ló. Kár ezen izgatnia magát. A lovat mindenképpen meglátják. Kikötötte vajon, vagy már messze jár? Nem emlékezett. Pedig szüksége lesz rá, ha el akar menni innen. Ha nem hal meg, és marad ereje felállni, megkeresni a lovat, és felkapaszkodni a nyergébe.

Most mindez elég valószínűtlennek látszott. Itt fog meghalni, hacsak Bross emberei előbb fel nem fedezik, és Sontownba nem hurcolják. Ha mégsem bukkannak rá, néhány hét, és a testét széthordják az állatok. Valaki sok év múlva, vagy akár már az idén ősszel lecsupaszított koponyára lel a bokor tövében, és találgatja, vajon ki volt ez? A ruhája nyomra vezetheti. Ha valaki a környékről lesz, és gondol rá, hogy Taylor Kendall csontjai porladhatnak a folyó közepén, a tenyérnyi szigeten. A családja minden bizonnyal emlékezni fog rá. És Mariann Krilov is.

Tudta, megint felszökött a láza. Amikor kissé magához tért a lázas kábulatból, nem Mariann-non járatta az eszét, hanem a történteken, Emeline halálán, Brosson, a szökésen. Csak lázálmaiban gondolt Mariannra. Ahogy most is. A lány felé fordult, és mosolygott. Ahogy a nagyapja szalonjában, amikor először látta. Még a hangját is tisztán hallja.

– Az ön birtokait is megviselte a szárazság, uram? – kérdezte nagy komolyan, szemöldökét aggódón ráncolva. Vajon most aggódik érte? Vagy gondolni sem bír rá. Már akkor megutálta, amikor megértette, hogy Emeline a szeretője. Hogy nézett rá? Milyen fájdalmasan és döbbenten. Mit érezhet most? Mit mondtak róla? Emeline véres testét nem mutathatták meg neki! Ekkora gazságra még Bross sem képes. Taylor is majdnem elhányta magát, amikor meglátta. Talán valóban hányt is. Nem emlékezett pontosan. Csak az iszonyatos fejfájásra és a szagra. Beletelt egy időbe, mire rájött, a vér szagát érzi, Emeline vérének a szagát. Félig alatta feküdt az asszony teste. A szeme nyitva volt. Erre határozottan emlékszik. Hogy amint meglátta, tudta, hogy halott. Aztán a fények és a hangok jöttek, amitől majd szétrepedt a feje. Leráncigálták Emeline-ról.

Megint látja a pókot, eszmélt. A hálóját szövi rendületlenül. Tehát magához tért. Persze, hisz Brossra gondolt. Magasan volt valahol Bross arca. Bizonyára lovon ült. És kiabált. Őt két oldalról tartották. A karjánál fogva, mert szédelgett. Már akkor is fájt a combja. Az oldala még nem. Ahol most a leginkább ég. Jobboldalt, a bordái alatt. Meglőtték. De hogy a combjával mi történt, arra nem emlékszik. Csak arra, hogy még a lovon elkötötte a derékszíjjal, mert vérzett. Tele lett a csizmája vérrel. Meg kellett állnia egy időre, hogy elszorítsa a vérzést. Mariann talán emlékezni fog a szíjra, ha megtalálják a csontjai közelében. Elviszik hozzá, hogy azonosítsa a szigeten, a magányos akácfa közelében szétszórt csontokat.

Leteszik elé az asztalra.

– Felismeri ezt az övcsatot, asszonyom? – kérdezi a férfi. Idős ember, mély a hangja, és a keze napbarnított. Mariann fehér ruhát visel, karjában egy szőke gyerek hosszú, csipkés pólyában. Az asszony is szőke, a haja kontyba csavarva. Jóval hosszabb a haja, mint most, és az arca is más. Érettebb, teltebb, de ugyan olyan szép. Világos, szinte üres szobában áll a gyerekkel, a nap betűz az ablakon. Körben ablakok vannak, furcsa, kör alakú szoba ez. A kastélyban volt egy ilyen. Otthon. Az anyja szobája mellett. Az asszony az öreg bőrdarabot nézi a fehér asztalterítőn, ami kígyóként tekergőzik előtte. Az asszony undorral mered a nadrágszíjra. Ez a nő nem is Mariann, hanem az anyja. A gyerek pedig Mary, a húga. Mary volt ekkora, amikor az apjuk holttestét megtalálták az erdőben. Az anyja nézte elborzadva az övet, ami a férjéből maradt. És ő ott állt mellette.

Mégiscsak kikötötte a lovat. Megnyugodhat. Itt motoz valahol a közelben. Hallja, ahogy tépi a füvet. Ez jó. Ha mégsem hal meg, holnap talán erősebb lesz, és tovább halad vele nyugatnak, a folyó mentén, a fák takarásában. Hogy ne találjanak rá.

Holnap. Addig még egy nap, és egy éjszaka. Talán megéri.

*

Mariann leugrott a nyeregből, és kantárszáron vezetve a sajátját, megközelítette a másik lovat. Az felkapta a fejét közeledtükre, de nem mutatott félelmet. Mivel a lovat nézte, nem maga elé figyelt, kis híján áteset Taylor csizmás lábán. Azonnal megismerte a lovaglócsizmákat. William VanDerbrock nappalijában látta két nappal ezelőtt. Most egy mogyoróbokor alól nyúlt ki, és nem mozdult.

Mariann-non először átsöpört az öröm, hogy végre megtalálta, majd rögtön utána az ijedtségtől kezdett remegni. Taylor túlságosan csöndes. Meghalt? Egy pillanatra még az is átcikázott a fején, hogy menekülőre fogja, mert képtelen szembesülni a férfi holttestével, de összeszorította az öklét, és megrázta a fejét. Nem! Akárhogy is van, marad a férfi mellett. A lovát hagyta, ahol van, a másik se szökött meg, biztosan nincs hová menni a szigetről, csak a vízbe, és széthúzta a mogyoróbokor ágait.

Taylor feküdt előtte, eszméletlenül, véresen és sárosan, de nyilvánvalóan életben. A mellkasa mozgott, a halántékán szaporán lüktetett egy ér, és meg-megrándult az arca. Mariann ebben a pillanatban ért mindannak az akaratnak és erőnek a végére, ami képessé tette, hogy éjjel kettőkor kiszökjön a szobájából, ellopakodjon Natasa ajtaja előtt, leszaladjon a főlépcsőn, majd ki az istállóba, felnyergelje a lovát, és nekivágjon ennek a képtelen útnak egyedül, a vaksötétben az ismeretlenbe. Az eltelt másfél napban a férfi iránt érzett aggodalom szinte eszét vette. Meghalhat, mert elvérzik, meghallhat, mert Bross emberei rátalálnak. De most, hogy a saját szemével látta, él, ha súlyosan sebesült is, összecsuklott a lába, lerogyott Taylor mellé a földre, és a megkönnyebbüléstől zokogni kezdett. Hiába igyekezett megnyugodni, úrrá lenni teste reszketésén, nehezen sikerült legyűrnie a sírást és a rá váró tennivalókra összpontosítani.

A serif, aki az árvaházba meghozta a szörnyű hírt, kevés részletet árult el, és azt is harapófogóval kellett kihúzni belőle. Bross emberei rajtakapták Taylort Emeline meggyilkolása közben tegnap hajnalban a Sontownba vezető úton. Ezek voltak röviden a tények. Ketten tartózkodtak a bérkocsiban, Emeline és Taylor, a kocsis eltűnt, tanú nincs, de Bross, akinek a szava szentírás volt a serif számára, határozottan állította, hogy Kendall megerőszakolta, és több késszúrással megölte Mrs. Everetet, majd elmenekült. Bross utána lőtt, és eltalálta, mert vérnyomok jelezték a menekülő útját. Mariann-nak ennyi elég is volt, kifordult Natasa szobájából, és mire az árvaház orvosi rendelőjébe ért, már készen is állt a fejében az elhatározás, megkeresi a menekülő Taylort, és segít neki. Rose Wilson eleinte kézzel, lábbal tiltakozott az ötlet ellen, de végül beadta a derekát, még a legszükségesebbek segített is összecsomagolni.

– Magas láza lesz – magyarázta Rose, míg a táskába pakoltak. – Mire odaérsz, már biztosan. Csillapítani kell a lázát, itatni, ha eszméleténél van, és ellátni a sebeit.

Mariann szaporán bólogatott.

– Teszek be két tömlő tiszta vizet – folytatta Rose. – A ló elbírja, és ki tudja, a közelben lesz-e jó minőségű víz. A hasmenés tovább rontana az állapotán.

Kezdjük a vízzel, szedte össze magát Mariann. Megtörölte az arcát, kifújta az orrát, és a tekintetével megkereste a lovat. Felemelkedett Taylor mellől, levette a nehéz nyeregtáskát a ló hátáról és a saját bőrtáskáját is. A férfi mellé cipelte mindkettőt. Egy éles késsel levágta a bokor legközelebbi ágait, hogy a sebesülthöz férjen. Félt megmozdítani, kihúzni testét a bokor alól, nehogy vérezni kezdjen. Míg körülötte tett, vett, Taylor továbbra is eszméletlenül feküdt, halkan nyöszörgött, majd elhallgatott. Ténykedése közben Mariann gyakran megmerevedett, és fülelt, hogy a férfi lélegzik-e.

Mikor a bokorral végzett, a táskából egy takaróra kipakolta a szükséges holmikat, egy tiszta kendőt megnedvesített, letérdelt a férfi mellé, a válla alá nyúlt, kissé megemelte, magához húzta, és tisztogatni kezdte az arcát, a nyakát. Karmolás nyomok húzódtak a nyakán végig, mindkét oldalon három hosszú seb. Emeline megkarmolta? A serif szerint igen, az asszony küzdött a támadója ellen, aki nem lehetett Taylor. Kizárt. Az a lassú, megfontolt férfi, akit ő megismert soha nem bántana egy nőt, idegent sem, nemhogy azt, akit szeret, Emeline-t pedig minden bizonnyal szerette, hisz neki adta a testét. Mariann elképzelni se tudta, hogy olyan embernek adja magát, akárcsak levetkőzzön előtte és meztelenül mellé feküdjön, akit nem szeret tiszta szívéből. Hogy mi okozta Taylor sérüléseit, egyelőre csak találgatott, de majd kiderül ez is, ahogy minden, amikor a férfi tisztázza magát a vádak alól. Mariann gyöngéd mozdulatokkal letörölte Taylor homlokát, majd lecsukott szemhéját, az arcát, óvatosan a nyakát, hogy a már alvadt vérrel fedett sebek ne kezdjenek újra vérezni

A férfi érzékelte, hogy valami történik vele, mert egyre hangosabban nyöszörgött, és remegett a szemhéja. Kinyitotta a szemét. Összeráncolt szemöldökkel, fürkészve nézett Mariann arcába, mint aki valami nehéz feladványt old meg, majd elernyedt az arca és elmosolyodott.

– Mariann, édes, te vagy? – súgta rekedten. – Azt hittem, magamnál vagyok, de biztos nem, mert rólad csak álmodni szoktam – mondta, és megint elájult.

Mariannból ismét feltört a zokogás, és arcát a férfi mocskos, izzadt hajára szorította. Szörnyű volt ilyen elesettnek és tétovának látni.

Aztán erőt vett magán. Az ingujjába törölte a szemét, és továbbra is a karjában tartva a fejét, végignézett a testén. A rémülettől újra reszketni kezdett. Taylor szemmel láthatóan sok vért veszített. Merő vér volt az inge jobb oldala és a nadrágja bal szára. Combtövét sebtében felrakott érszorító fogta körbe. Egy nadrágszíj.

Bár erről Rosetól nem kapott utasítást, tudta, az érszorítót kell elsőként levennie. Az apja ugyan keveset beszélt otthon a munkájáról, vagy ha mégis, ő biztosan nem figyelt rá, most eszébe jutott, a szoros bőröv bajt okozhat, mert órák óta akadályozza Taylor lábában a véráramlást. Le kell vágni, mégpedig minél hamarabb. Visszafektette a férfit a földre, a táskához hajolt, és kivette belőle az összecsomagolt eszközöket.

Rose figyelmeztette, a lényeg, hogy a sebet kitisztítsa, de közben minél kevesebb mocskot vigyen bele.

– Tehát első az érszorító, majd a lábseb – mondta ki Mariann hangosan, hogy a szavakból erőt merítsen.

A takaróról felvette az ollót. A seb valahol az öv alatt van, vagyis szinte teljesen a combtőnél. Le kell vágnia Taylorról a nadrágot is. Térd fölött megemelte a lovaglónadrág vastag vásznát, kis hasítékot ejtett rajta, majd az olló egyik ágát bedugva előbb félkörben, majd a két végponttól felfelé egészen az érszorítóig felhasította. Azután a férfi csípőjét borító rész következett. Végiggombolta a nadrág elejét. Egyre inkább zavarba jött közben. Bélelt nadrág volt, olyan, amelyik alatt nem viselnek alsót. Amíg dolgozott, a férfi erős szőrzete egyfolytában csiklandozta az ujját. Megállt egy pillanatra, és felnézett. Taylor csukott szemmel, a jótékony eszméletlenség ködében lebegett. Akárhogyan is, nem szemérmeskedhet, amikor minden perc drága! Nagy levegőt vett, és az ollót óvatosan forgatva, lecsupaszította a férfi altestét. Utoljára vágta el a feszülő bőrövet.

Ideje volt már. A férfi combja már erősen bedagadt körülötte, és egészségtelenül kifehéredett a szíj alatti területen. Csúnya, hosszú vágás húzódott Taylor combján átlósan, a bal csípőlapát alól indulva a comb belső harmadáig. Amikor ujjait óvatosan alácsúsztatva Mariann átmetszette az érszorítót, a sebből szivárogni, de nem ömleni kezdett a vér.

Elővette a forralt vizet.

– Ezzel kezd, hogy lásd, mi a helyzet. Mosd le a nagyja piszkot, a vért, amit lehet! – magyarázta tegnap este Rose.

Mariann vizet öntött a férfi lágyékára, és a seb környékét óvatosan tisztogatva, leáztatta bőréről a ráragadt rongycafatokat, az alvadt vért.

Taylor ezen a tájékon meglehetős szőrös volt és határozottan férfias. Mariann először látott férfit meztelenül. Gyereket többet, az árvaházban gyakran segített a kicsiket mosdatni, pisiltetni, ami szükséges. Hát a látványt hasonlítani sem lehetett a kisfiúk fütyijéhez, ahogy a gyerekek a magukét nevezték. Terjedelmes volt, vaskos és zavarba ejtő. Ahogy a gyerekekét természetesnek vette, erre alig mert ránézni. Pedig tudta, hogy meg is kell érintenie. A seb közvetlenül a herék mellett húzódott, és hogy kitisztítsa, kicsit odébb kellett húznia a herezacskót. Készült rá néhány sóhajtásnyi ideig, míg elszánta magát, majd bal keze ujjaival gyöngéden odébb igazította, hogy a jobb kezében tartott ronggyal a comb és a nemi szerv alkotta zugba férjen. Nem ezt az érzést várta. Meglepte a kemény combizmokhoz képest a herezacskó puha, szinte selymes tapintása.

Aztán jó ideig csak a sebre figyelt. Igaza volt Rose-nak. A seb aljába apró foszlányok kerültek a nadrágból, amiket nem mosott ki a víz, muszáj volt neki kiszedegetnie. Félretette a nedves rongyot, csipeszt vett elő, és bal kezével a sebet kissé széjjelebb nyitva, egyenként kihalászta a szövetdarabokat.

– A csipeszt kifőztem, de ahogy valamit megfogtál vele, már szennyezettnek számít – mondta Rose. – Úgyhogy igyekezz fölöslegesen nem megérinteni a seb falait. Persze nem fog sikerülni, de törekedj rá.

Törekedett. A szeme szikrázott az erőltetéstől, mire végzett, és az eleven, remegő húsról eltávolította a hajszálnyi, sötét szálakat.

– Varrni nem kell. Mire odaérsz, jobb, ha nem zárod össze a seb széleit, hanem hagyod tisztulni a váladékokkal. Ha olyan erős vérzése lenne, ami mindenképpen varrást igényel, már úgyis végzett vele.

Rose ekkor nézett fel, eddig a táskában rendezkedett.

– Nem tudom, mit szeretnék jobban. Hogy éljen vagy meghalljon, mire utoléred.

– Taylor Kendall olyan ártatlan, mint te vagy én, Rose. Ne félts tőle! – jelentette ki Mariann.

Rose bizonytalanul elmosolyodott.

– Ha másként gondolnám, rég bezártalak volna a kamrába.

A fertőtlenítő oldat következett, és a kötszer. Mariann vékony gézlapokkal befedte a seb tetejét, majd kezdte körkörösen bepólyázni. Lassan haladt, mert a kötszert át kellett bújtatnia a férfi combja alatt úgy, hogy ne koszolja be a fű és a föld. Ekkor vette észre az égés nyomait a férfi combján. A bányában történt robbanás emlékét. Valamivel a térde fölött, tenyérnyi területen hegesen gyógyult a bőr, és sápadt színe is elütött a környezetétől.

Mariann a kötszerrel és a nehéz combbal küszködött, amikor a férfi nemi szerve mozogni kezdett. Vagyis növekedni. Először csak megrezdült, kissé odébb mozdult. Mariann óvatosan a helyére igazította, mert útban volt a kötözéshez, de az ruganyosan visszalendült, és kicsikét a terjedelme is változott. Nőtt. Mariann ránézett, két ujja közé csípve megint odébb tette, de az már önálló akarattal bírni látszott, mert egyre gyorsabban nőtt, vastagodott, még inkább hosszabbodott, kezdett elemelkedni a férfi combjáról, végül szinte kirobbanva vízszintes helyzetéből függőlegesbe ugrott, és enyhén megremegett. Mariann lenyűgözve bámulta, majd, mint aki magyarázatot vár, önkéntelenül a féri arcába pillantott.

Taylor éjfekete, ködös tekintetével találta magát szemközt.

– Taylor – szakadt ki belőle a név, és csak nézte a férfi beesett, borostás arcát, láztól csillogó szemét, és úgy érezte, élete végéig tudná nézni, nem kellene se jobb, se szebb, csak ő.

Taylor felsóhajtott, fejét visszaejtette a földre, majd jobb kezével a mellette heverő rongydarabot az ágyékára húzta.

*

Jó időbe, percekbe telt, mire Taylor elhitte, hogy nem a láztól ködös képzelete játszik vele, tényleg Mariann térdel mellette a csupasz földön, és épp a sebet kötözi a combján. Hogy került a lány ide? Kivel jött? Nem hall mást neszt, csak, amit a lány kelt, míg a gézzel vesződik, közben súrlódik a ruhája anyaga, valami fém koccan fémhez, és mintha a lovát is hallaná, vagyis két lovat a közelben, ahogy az épp csak sarjadó füvet rágják. Mariann végezhetett a sebével, mert felállt, tett néhány lépést, Taylor nem látta, csak hallotta, majd visszatért hozzá, és ismét leereszkedett mellé.

Egyedül kellett érkeznie. Nem azokkal, akik üldözték, ők nem hagyták volna a lányt a sebével vesződni, a serif se, nemhogy Bross emberei.

Kinyitotta a szemét. Eltűnt a pók és a hálója, a bárányfelhős eget látta maga fölött, érezte a közeli folyó illatát, a víz szélén az összetöppedt uszadék szagát, a saját vére bűzét, de mindezeken áthatolt valami légies, illékony virágillat, Mariann illata. Oldalra fordította a fejét, hogy lássa a lányt. Igen, ott volt. A haja két varkocsban, ahogy hordani szokta, hófehér nyaka és karja szabadon, a lába fekete lovaglónadrágba csomagolva. Rendezkedett valamit maga mellett, majd felé fordult, és az arca felragyogott, amikor a tekintetük találkozott. Vajon igazi, vagy tényleg egy angyal, tűnődött kábán Taylor. És ha valódi, nem látomás, mivel érdemelte ezt a törődést, mosolyt ki?

– Jobban van? – kérdezte a lány, de Taylor nem tudott válaszolni, mert a gondolatait képtelen volt szavakká formálni, csak a fájdalmat érezte a testében, lüktetett a combja, az oldala, hasogatott a feje, a lány alakja is kezdett elmosódni előtte. Megrémült, hogy délibábként eltűnik, utolsó erejével utána nyúlt, belekapaszkodott a derekába, és zokogni kezdett. Utoljára az anyja halálakor sirt, kamaszkorában, akkor se igy, magáról megfeledkezve, de nem bánta. Érezte Mariann feszes combját az arca mellett, hogy a lány az ölébe húzza a fejét, és ráhajol, talán, hogy vigasztalja, a haja csiklandozta a tarkóját, és a fején könnyű érintés szaladt át. Mariann simogatja, ő meg sír, akár egy gyerek.

De csöppet se bánta. Rázkódott a teste, és mint fuldokoló kapaszkodott a lány derekába. Elsiratta magányos gyermekkorát, otthona elvesztését, a felelősség és a bizonytalanság éveit, a meg nem értettség keservét és az utóbbi huszonnégy óra borzalmát, kínját és rémületét. Biztosra vette, hogy egyedül, sebesülten és üldözöttként kell a gyilkosság vádjával szembe szállnia, vagy, egy kopár szigeten éri a dicstelen halál.

Nem remélt segítséget, és a legkevésbé sem remélte Mariann Krilov segítségét. Senki nem szerette így eddig, ahogy ez a lány. Utána jött. Megrendítette a tudat, hogy immár nincs egyedül, fontos valakinek, aki gondol rá, és ha bajba kerül, segít rajta. Mariann utána jött, nem törődve a következményekkel, a veszéllyel, csakis vele, az ő bajával, mégpedig azért, mert szereti őt. Pedig ő nem adott semmit a lánynak, kizárólag kapott tőle, és ezentúl is csak kapni kívánt. Mindent, amit a lány hajlandó neki adni.

Mariann egész idő alatt nem szólt, érezte, hogy a haját, az arcát simogatja, majd, amikor Taylor felindultsága enyhült, szabályosabban szedte a levegőt, és múlt a reszketése, megszólalt.

– Be kell vennie lázcsillapítót. Attól jobban lesz.

– Jó – felelte bizonytalanul Taylor. Mindent megtett volna ebben a pillanatban a lánynak.

Mariann a másik kezével, amivel nem őt tartotta, elővett egy vizes tömlőt és egy barna papírzacskót, hasonlót ahhoz, amit a kanyarójárvány idején a doktornő náluk hagyott. Biztosan az a lázcsillapító, amiről a lány az imént beszélt. Taylor készségesen simult a karjába, engedelmesen nyitotta a száját, bekapta az ostyát, majd ivott az üvegből. Amikor végzett a gyógyszerrel, lejjebb csúszott, egy szó nélkül ismét a lány ölébe hajtotta a fejét és elaludt.

*

Mariann tovább simogatta a férfi haját, ujjaival félresöprögette homlokából a csapzott tincseket, és azt suttogta neki, hogy minden rendben lesz, ne féljen. Aztán csak gyönyörködött benne. Nézte egyenes orrát, erőteljes száját, két oldalt a mély barázdát, állán a serkenő borostát. Alig hitte, hogy mindez valóság. Taylor Kendall feje nyugszik az ölében, az ő arca simul a combjára, és az ő keze kapaszkodik még álmában is belé. Tudta, hogy keservesen meg fog fizetni ezekért a lopott, boldog pillanatokért. Az apja és valószínűleg a testvérei közül is legalább egy már úton van felé, és aligha fogja néhány hét szobafogsággal ezt megúszni. Így veszett el a lehetőség, hogy ő legyen a szülei legrendesebb gyereke. A sok tehetséges mellett az, aki bár tizenkettő egy tucat, de nincs vele baj. A szökése nyilván kitudódik, ronda pletykák kelnek szárnyra a városban, bukott nőnek számít ezután. Talán oda a tornácos ház, a jóravaló férj, sok gyerek álma. Hát ez az, ami pont nem érdekli most. Nem számít semmi, csak, hogy Taylor él, hamarosan tisztázza magát, és egy kicsit, no jó, nem is kicsit, ez az ő érdeme is. Taylor pedig hálás lesz neki, talán meg is kedveli, talán barátok lesznek, benne lassan elhal a szerelem, vagy legalábbis pusztító erdőtűzből lángocskává szelídül, amit csak ő őrizget a lelke mélyén vénségéig.

Kezdett elviselhetetlenül fájni a dereka, és elzsibbadni a lába, amikor a férfi megrezzent. Elhúzta a fejét Mariann öléből, a könyökére emelkedett. A tekintetéből eltűnt a lázas csillogás, arca komornak látszott, de leginkább óvatosnak. Most rakja össze a fejében, mi is történt, értette meg Mariann. Eddig a láz felülírta az eszét, de ennek vége.

– Köszönöm, miss. Krilov, amit értem tett – mondta komoly arccal, mély hangon Taylor. Semmi keresztnév, vissza a hivatalos miss. Krilovhoz. – Hálás vagyok önnek, és soha nem tudom majd viszonozni az önfeláldozását, de arra kérem, üljön fel a lovára, mihamarabb térjen haza!

Hangszínéből Mariann megértette, egy időre vége a napsugaras enyhülésnek, Taylor Kendall immár visszanyerte önmagát. De nem bánta. Ez a kissé szigorú arc, és távolságtartó tekintet is Taylor, legalább annyira szereti, mint az előbbit, amelyik forró volt a láztól, kissé kusza, és amelyik hozzábújt, és szégyentelenül sírt.

– Örülök, hogy lement a láza – mondta jobb híján.

– Igen, valóban, jobban érzem magam – nyugtázta Taylor. – Ezért is mondom, hogy szükségtelen tovább itt időznie, ideje hazamennie.

– Maga még koránt sincs jól.

– Elég jól vagyok, hogy egyedül folytassam az utam, és önt ne sodorjam veszélybe a társaságommal.

Tehát ez a baj, értette meg Mariann. Őt félti. Belehalna, ha elfogadná segítséget és nem egyedül akarna mindent megoldani?

– Súlyos sebbel a lábán, törött bordákkal akar menekülni tovább? Mégis hová?

Taylor gondolkodott a válaszon. Arca rándulásaiból Mariann látta, hogy nincs terve, feltehetően első felindulásból fogta menekülőre, és eddig nem is volt ereje a jövőn tépelődni.

– Talán az lesz a legegyenesebb, ha visszatérek Sontownba, és feladom magam a serifnek.

Mariann mérgesen szusszant.

– Remek ötlet. Bross nyomására a serif tárgyalás nélkül, már holnap fellógatja magát az első fára. Ne beszéljen ostobaságot!

Taylor megint hallgatott, a köztük feszülő csöndet a folyóból zsákmányért kiugráló halak csobbanása zavarta csak, és a lovak horkantásai.

– Nem hiszem, hogy lenne más lehetőségem – mondta csöndesen Taylor. – Önnek igaza van, nincs hová mennem, a lábam hamarosan elüszkösödik, így is úgyis végem. Ön mindent, sőt sokkal többet megtett, mint eleget, de azt hiszem, itt a vége. Kérem, ne nehezítse meg a dolgom azzal, hogy önért is aggódnom keljen. Menjen haza!

– Ne bánjon úgy velem, akár egy gyerekkel! – csattant fel Mariann. – A lába nem fog elüszkösödni, mert épp az imént fertőtlenítettem a sebét, ne jöjjön ezzel. Ahogy a serifet se emlegesse. Itt Sontownban nincs esélye, mindenki Bross zsebében van, vagy ha nem pénzzel, akkor fenyegetéssel el fogja érni, hogy a legrövidebb időn belül elítéljék magát. Ezt én is tudom, maga is tudja. El kell érnie, hogy tisztességes tárgyalása legyen, hacsak nem akar Kanadába szökni és élete végéig körözött gyilkosként bujkálni. – Taylor közbe akart szólni, de Mariann felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Felteszem, nem így tervezi, hisz ott az öccse, és a sok ember, aki magától függ. Vagyis élni akar.

– Szeretnék – szúrta közbe Taylor. – De egyelőre nem látok erre semmi esélyt.

– Vagyis önként a hurokba dugja a fejét?

– Nincs más választásom, ha nem akarok magammal rántani mindenkit, köztük magát. Gondolom a serif már őrizetbe vette Adamot, és az embereim ki se tudnak mozdulni a táborból. Bross elérte, amit akart.

Mariann eddig a vita hevében felegyenesedett, de most visszaült a sarkára.

– Ne mondja nekem, hogy feladja! Maga, aki évek óta árral szemben halad, nem ismert lehetetlen, felépített egy külön világot úgy, hogy mindenki keresztbe tett magának.

– Nem mindenki – mondta Taylor, és szokatlan lágyság költözött a tekintetébe. – Maga nem.

Mariann érezte, hogy meglódul a szívverése, és szaporábban szedi a levegőt csak attól, hogy Taylor kedvesen néz rá, nem azzal a szokott, kifürkészhetetlen tekintettel.

– Segíteni szeretnék magának.

– Nem tud.

– De igen. Nortwornban ismerek egy ügyvédi irodát, aki a családunkkal áll kapcsolatban. Ők elintézik, hogy tisztességes elbánásban legyen része. Oda pedig csak velem képes eljutni, egyedül nem. Hamarosan ismét leveri a láz a lábáról, gyógyszerekre van szüksége, és a városban egy olyan kísérőre, aki nem kelt feltűnést, és van helyismerete.

– Ha megadja a címet, egyedül is felkereshetem az említett irodát, nem szükséges mellettem kompromittálnia magát.

– Tényleg? Szédelegve a lován, véresen beesik a Rottman és társa irodába, hogy megölt egy nőt, de hallott róla, ők képviselik Krilovékat, talán gyilkossági ügyeket is elvállalnak. Ez nagyon valószínűen hangzik.

– Nem akarom magát még nagyobb veszélybe sodorni. – mondta Taylor fáradtan. – Már az is őrültség volt, amit eddig tett. Mi van, ha nem belém, hanem Bross embereibe botlik. Azt hiszi, azok a vadállatok tekintettel lennének a családjára?

– Ezen már túl vagyunk – mondta Mariann kevésbé harciasan. – Nem történt bajom.

– Mariann, kérem! Sőt könyörgöm! Menjen haza. Nincs arányban a veszély, aminek kiteszi magát, azzal, amit értem tehet.

– Hát ezt igazán szívmelengető hallani – biggyesztette le Mariann a száját. – most meg kéne sértődnöm, ahogy mindig, amikor maga szóba állt velem. Én a maga szemében csak sündörgöm, meg okoskodom, és a segítségnyújtásom csak kotnyelesség.

Bár igyekezett tartani magát, de érezte, ahogy a torkát összeszorítja az elkeseredés, hogy hiába minden, Taylor nem veszi komolyan.

A férfi ránézett és a döbbenettől tágra nyílt a szeme.

– Tudom, hogy sokszor udvariatlan, szinte durva voltam magával, pedig nem érdemelte meg, de nem azért, mert magával bármi baj lenne. Mégis mit tehettem volna. Maga a város leggazdagabb emberének az unokája, és a helyőrség hadnagyának a barátnője. Hogyan kellett volna magával bánnom?

– Richarddal szakítottunk – mondta Mariann jobb híján. A többi igaz volt.

A férfi pislogott a kijelentésen, majd leeresztette a felsőtestét a földre.

– Mariann maga egy délibábot kerget – mondta csöndesen. – Tudom, hogy azt gondolja, vonzódik hozzám, de nem is ismer. Nincs bennem semmi romantikus, semmi szeretnivaló, ne tegye tönkre magát értem.

Mariann szemét elfutotta a könny, de visszanyelte. Erre a kijelentésre nem akadt riposztja. Annál azért büszkébb, hogy bizonygatni kezdje, igenis van a férfiben szeretnivaló, vagyis számára van, valójában mindent szeret benne, ami hozzá tartozik, a sűrű fekete haját, a kifejező szemét, az erőteljes testét, a kissé darabos mozgását, a lassú beszédét, hogy felelősséget vállal azokért, akik hozzá tartoznak, kerüljön az bármibe. Nem igaz, hogy nem ismeri. Figyeli több, mint egy éve, fel tud idézni minden pillanatot, amit vele töltött, minden szavát, amit hallott. De nem kezdi el bizonygatni, hogy a szerelme igaz, mert nem fogja még a férfi kedvéért se jobban megalázni magát.

Olyan sokáig hallgattak, hogy azt hitte a férfi elaludt, de váratlanul felült, két kinyújtott karjára támaszkodott, mert a sérült lábát nem tudta behajlítani, és mintha elhatározásra jutott volna. Megváltozott az arckifejezése, az előbbi csüggedtség tovatűnt az arcáról.

– Mit beszélnek rólam a városban? Mi a közvélekedés a történtekről? – kérdezte.

– Bross telekürtölte a várost azzal, hogy megerőszakolta, majd meggyilkolta a szeretőjét – mondta Mariann. Szándékosan fogalmazott élesen. Még nem tűnt el belőle az előbbi vita kiváltotta neheztelés, és azért is, mert ugyan se oka, se joga hozzá, de igenis fáj neki, hogy a férfi lefeküdt Emeline-nal. Őt semmibe vette, mint nőt, az első készséges testet pedig egyből elfogadta.

– Mit gondolnak, miért tettem?

– Ezt nem tudom. Keveset beszéltem a serifel. Ráadásul ő se tud eleget, csak látta Mrs. Everet holttestét. A serif mondta, hogy összeszaggatták a ruháját, és többször megszúrták. Bross szerint maga megerőszakolta és megölte – fintorgott a lány. – Ez persze marhaság, aki kicsit is ismeri magát, tudja.

Taylor egy darabig forgatta magában a hallottakat. Megfeszülő álkapcsából meg elboruló tekintetéből Mariann sejtette, az erőszak vádja készületlenül érte, és jól fel is dühítette. Taylor felé fordult, megfeszült a szája, és felvillant a tekintete

– Magában fel sem merült, hogy mindez igaz? – kérdezte.

Mariann keserűen felnevetett a kérdésen, bármennyire se volt vidám a helyzet.

– Gondolja, hogy itt lennék, ha egyetlen szót is elhinnék ezekből a vádakból? Ennyire ostobának néz?

Taylor erre nem felelt, lehajtotta a fejét. Helyes, gondolta Mariann. Szégyellheted is magad, hogy feltételezed rólam, olyan hülye liba vagyok, aki képes szerelmes lenni egy gazemberbe. Mégis mit gondol róla a férfi? Ilyen pocsék emberismerőnek nem hiheti.

Taylor lehajtott fejjel kezdte mesélni, mintha maga előtt a földnek mondaná.

– Haza akartam kísérni Mrs. Everetet. Tizenegy múlt, amikor VanDerbrock kapuján kiléptünk az utcára. Egy bérkocsi érkezett szinte ugyanabban a pillanatban. Emlékszem, még meg is fogalmazódott bennem, hogy milyen szerencsénk van. Mrs. Everet szállt be előbb. Utána akartam lépni, amikor hátulról fejbe vágtak. A következő, amire emlékszem, a holtteste mellettem, a hangok és a fáklyák fénye.

– Bross emberei találtak rá a kocsira. Bross szerint maga ölte meg az asszonyt. Lehet, csapdába csalta magát, és ő gyilkolt.

Taylor összeráncolta a szemöldökét.

– Legalább húsz, harminc embere volt akkor éjjel az úton. Ennyi ember hallgatásában nem bízhat Bross. Nem ilyen egyszerű, hogy leütött, és elhurcolt minket, majd megölte Emeline-t, hogy bitóra juttasson. Nem is sok értelme lenne.

– Dehogynem. Rég igyekszik magától megszabadulni.

– Lehet, hogy ő volt, de nem közvetlenül. Igaz, amit állít, hogy az embereivel ránk talált az úton. Igaznak kellett tűnnie a gyilkosságnak, azért a megrendezett körülmények. – Kendall megérintette a sebeket a nyakán. – Szükség volt a tanúkra. Azt a sok embert nem avathatta be. Kockázatos lenne.

– Ez így elég bonyolult. Pontos szervezést igényel, Bross pedig egy vén gazember, de nem egy nagy stratéga.

– Az időzítésen múlott minden – mondta Taylor, nem hagyva eltántorítani magát. – Én akkor tértem magamhoz, amikor odaértek, Mrs. Everet pedig már halott volt. A körülmények ellenem vallottak. A szakadt ruha, a karmolások, kezemben a véres kés. Bross emberei őrjöngeni kezdtek. Ahogy a normális ember érez ilyen szörnyűség láttán. Minden olyan valóságos volt. A mérgük, ahogy Bross elé rángattak.

– Ma baja Brossnak valójában magával? Azon kívül, hogy mindenkit utál, aki nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül.

– Bross a vizet félti tőlem.

– A csatorna vizét? Ami a földje szélén halad és összeköti a folyót Bross birtokával? Úgy tudom, jó ötven éve ásták ki a gödrét, ha eddig nem volt vele gond, most miért lenne.

– Mert Sepherd eladta a földet nekem, vagyis nekünk, akik idegenek vagyunk itt.

– Bross attól tart, maga elrekeszti a csatornát?

– Attól fél, hogy az enyém lesz a csatorna.

Mariann beszélgetés közben kibontotta a haját, az ujjaival megfésülte, majd elkezdte újra befonni. A gumigyűrűt hurkolta a bal copfjába, közben mondta.

– Már a magáé. Vagyis a maguké. Ki örökölné? Adam?

– A csatorna nem a miénk.

Mariann abbahagyta a fésülködést.

– Hanem kié? Sepherd gyerekei örökölték?

– Sose volt Sepherdé. Valójában nem tudom, hogy kié. Egy nortworni ügyvédi iroda a vagyonkezelő. Tőlük bérlem.

– Nem vette meg?

– Próbáltam, de azt állították, nem adhatják el. Titokzatoskodtak és ködösítettek. Valami záradékot meg örökösödési jogot emlegettek. Semmi konkrétumot.

– Miért olyan fontos az a földdarab? Kicsi és nincs alatta arany. Vagy mégis?

– A víz az értéke. Egyik oldalon hegyek, a másikon sziklás dombok húzódnak, az a terület tulajdonképpen egy völgy. Kínálja magát a csatornaépítésre. Ahogy ötven évvel ezelőtt meg is építették. Az a zsebkendőnyi földdarab a hatalmas északnyugati területek boldogulásának a kulcsa.

– Ismeri a tulajdonos nevét?

– Az ügyvédek nem árulták el.

– Bross tudja mindezt? Hogy nem is a maguké.

– Eddig azt hittem, nem, de most már egyre inkább hiszem, hogy igen.

– Ebből semmit nem értek.

Taylor nehézkesen helyzetet változtatott, hogy egyenesebben tudjon ülni.

– Én is alig. Valami történt, vagy történni fog, ami miatt Brossnak sürgőssé vált, hogy megszabaduljon tőlem. Mégpedig hétfőn délelőtt. Csaknem megfulladt mérgében, amikor a nővérével elrohantak. Közel állt a gutaütéshez.

Mariann levegőt is nehezen vett az iszonyattól, amikor megértette.

– Azt állítja, Williamnál? Williamnál határozta el, hogy megöleti Mrs. Everetet. Hogy miattam? Hogy miattam halt meg szegény?

– Nem tudom. Nem biztos, hogy Bross volt. Legfeljebb valószínű – felelte lágyan Taylor, és ujja hegyével megérintette a lány kézfejét, majd rögtön vissza is húzta.

– Komolyan gondolja, hogy Bross az én viselkedésem miatt gyilkoltatta meg Mrs. Everetet, és terelte önre a gyanút? Mert én azt mondtam..., mert én... – Képtelen volt befejezni.

Taylor vállat vont

– Talán nincs is köze a gyilkosságnak a vízhez – mondta. – Talán Bross egyszerűen féltékeny. Udvarol magának, nem?

Mariann keserűen elmosolyodott. Ennél közömbösebben a férfi nem is említhette volna, hogy ő más férfihoz tartozik.

– Nem. A nagyapám lehetne. Natasának is csapta a szelet. Régebben. Persze elvenni szívesen elvenne. Szép vagyont kapok, ha férjhez megyek. Richardot mégis békén hagyta.

– Talán mégsem hagyta.

Mariann kérdőn nézett rá.

– Említette, hogy már nem a barátja.

– Szakítottunk igen, de nem Bross miatt.

– Hanem?

Mariann csodálkozva nézte a férfit. Ez mos komolyan érdekli? Mire gondol, hogy Bross elriasztotta mellőle Richardot. Hát ez igencsak regényes képzelőerőre vall.

– Nem tudom, miért lett vége – felelte bosszúsan. – Richard megunt, és egy nyúlfarknyi levélben közölte is velem, hogy már nem szeret.

– Richard Brossnak dolgozik. bányában dolgoztam hallottam erről, hogy megbízásokat fogad el tőle.

Ez letaglózta Mariannt. Bross, aki nem bírja elviselni a gondolatot, hogy ő valaki mást szeret.

– Bross nem szerelmes belém. Ne vicceljen. Ő magán kívül senkit nem szeret, még a kutyáit is láncon tartja, a lányai elhagyták, senki nem bírja ki mellette, olyan vadállat. Nem szeret engem. Amikor találkozunk ezeréves bókokkal fáraszt, és tánc közben tapogat, de azonnal elfeledkezik róla, ha szóba kerül valami jó üzlet.

– Mariann maga gyönyörű. Nincs férfi, aki közömbösen hagyna – mondta Taylor, és Mariann arca olyanná vált, mint a folyó parti legelőn virító pipacsok. Ez most bók volt? Taylor szépnek látja.

– Talán mégis akad olyan férfi – nézett kihívóan Taylor szemébe.

– Talán mégsem – felelte csöndesen Taylor, és Mariann úgy érezte megállt az idő. Lehetséges lenne? Lehetséges lenne, hogy a férfi viszontszereti, csak a mérhetetlen önfegyelme tartja távol tőle? Mert tudja, amit persze ő is, hogy nem illenek egymáshoz. Ő fiatalabb tíz évvel, a családja ellenezné, nem bír olyan tulajdonságokkal, amikre Taylornak szüksége van, nem házias példának okáért, de gyönyörűnek tartja. Hamar lelohadt a lelkesedése. Ez édeskevés, még ha egy hangyányival jobb is a tudomást se vesz róla lehetőségnél.

– Most pihenjen. Három körül indulunk Nortwornba, az ügyvédhez, mondta, felált, hogy visszarámolja a dolgait a táskába.