Tizedik fejezet

Taylor különösen szerette a tavaszt, mert az asszonyokhoz hasonló, sokszínű, és az érzékeire hat, kevésbé az elméjére.

Ráadásul jókedve is volt. Rendben mentek a dolgai. Május végére szőkülni kezdett a vetés, megszülettek a kisbárányok, a borjak és a kiscsikók. William VanDerbrock kényes kancája ma hajnalban egészséges, gyönyörű csikót ellett, méltót a különleges figyelemhez, hogy már az anyja hasában licitáljanak rá, és majdan borsos árat fizessenek érte.

A Nortworni főutca virágzó gesztenyefái alatt ellovagolva Taylor megállapította, hogy elégedett. Vagyont nem gyűjtött ugyan, de a birtokon mindenkinek tele a bendője, jut ruhára, és a munka elvégzéséhez kénytelen volt alkalmazottakat felvenni. Márpedig másokat dolgoztatni úri kiváltság.

Lova patája vidám ritmust vert a macskakövön, az emelkedő nap a szemébe tűzött. Egy hirtelen jött széllökés gyöngéden megrázta a gesztenye ágait, és az apró, elszáradt szirmok szitálni kezdtek a rá. Taylor mosolyogva felemelte a fejét, és az arcát tartotta oda a virágesőnek.

Befordult William házának kovácsoltvas kapuján, végigporoszkált a széles, gyöngykaviccsal felszórt sétányon, és a főbejárat előtt leugrott a lováról.

William VanDerbrocknál mindenki tudta a dolgát, a lovát elvezették, az ajtót kinyitották, és késedelem nélkül a dolgozószobába kísérték.

VanDerbrock másodmagával tartózkodott a barátságos, félhomályos szobában, körben könyvespolcok, előttük fényes felületű íróasztal, az asztal előtti részen egy szófa és bőrfotelek körbe rendezve, Mrs. Emeline Everet pompázott lila öltözékben a házigazda mellett a bútorok barnája által lágyan ölelve.

Taylort kellemesen megbizsergette a szeretője látványa. Az éjszakát is VanDerbrocknál szándékozott tölteni, s lám, Emeline szerét ejtette, hogy csatlakozzon hozzá. Könnyen tehette, hisz VanDerbrock tudott a viszonyukról, lévén Emeline távoli rokona, s közeli barátja. Taylor kényelmesen ágyba bújhatott a szeretőjével, nem kényszerül magyarázkodásra és cselszövésre. Ráadásul meglehetős rendszerességgel is, hisz hetente belovagolt Nortwornba.

– Mrs. Everet, VanDerbrock – köszöntötte a jelenlévőket, és először Emeline–hoz fordult. Kezet csókolt az asszonynak, és kívánatos mértékben hosszú, elismerő pillantással nyugtázta az alig fedett kebleket. Az enyhe virágillat, ami a nőt körüllengte, annyira az együttléteikhez tartozott, hogy megérezve, duzzadni kezdett a farka.

– Látom, jó kedvvel ébredt ma Kendall – köszönt mosolyogva VanDerbrock, és bőségesen töltve konyakot két öblös pohárba, Taylort is megkínálta.

– Szép napunk van – helyeselt Taylor. – Jó híreket hoztam. Hajnalban megszületett Harmat csikója. Mén, és kivételes szépségű állat.

– Ez valóban tökéletes hír – emelte magasba a poharát VanDerbrock– Megtarthatom az előleget. Ami szép summa. Ráadásul jó esélyem van rá, hogy a többi vemhes kanca csikaja is megfelelő áron elkel majd. Az első kiscsikó egészséges volta garancia a többire is. A vásárlók bizalommal fordulnak hozzánk.

– Így van, uram – helyeselt Taylor, és hosszan kortyolt a konyakból. William VanDerbrockkal átalakulóban volt a viszonya, alkalmazottból fokozatosan baráttá lépett elő, és Taylor volt, aki e folyamatot lassította, nem VanDerbrock. A munkaadója a legsötétebb reménytelenségből húzta ki tavaly karácsonykor, ezt soha nem felejtette el. VanDerbrock megjelenése a birtokon, a megbízása és a pénze megfordította a sorsát. Miután decemberben megkötötték a szerződést, Taylornak nem kellett többé a szánbányában robotolnia, olyan munkát végzett, amihez értett, és amit szeretett, ráadásul VanDerbrock egyre fokozódó érdeklődéssel fordult a birtok egyéb ügyei felé. Az ő segítségével építették fel a fonót és a varrodát, végre munkát találva az asszonyoknak is.

– Adtak neki nevet? – kérdezte VanDerbrock a csikónál időzve továbbra is.

– Ez az ön joga, uram.

VanDerbrock nevetett.

– Ne mondja, hogy az a sok gyerek, aki magánál az udvaron szaladgál, nem ragasztott azon melegében valami nevet rá.

Kendall elvigyorodott.

– Bicebócának hívják, mert olyan kis esetlenke még. De ez aligha megfelelő név egy ígéretes versenyló számára.

Emeline szándékosan suhogtatva bő szoknyáját átsétált a szobán, jobb kezével végigsimított a szófa faragott támláján, közben durcásan biggyesztette az ajkát.

– Meddig akarnak még a lovakról értekezni? Halálosan unom. Vagy találnak valami érdekesebb beszédtémát, vagy veszem a kalapom, és azonnal hazamegyek.

Noha Taylor tudta, hogy mindez üres fenyegetődzés, Emeline legalább úgy szereti a szexet, ahogy ő, bűnbánó arcot vágott.

– Máris befejezzük, kedvesem, és csatlakozunk a hölgyekhez – ölelte át Emeline vállát VanDerbrock – Az új istálló terveit még megmutatom Mr. Kendallnak, és mindketten az önéi vagyunk.

Kiterítette az említett tervrajzot az asztalon, és elkezdte magyarázni a látottakat Kendallnak, aki gyorsan átlátta a bonyolult rajzot.

– Központi fűtést tervez? – kérdezte mosolyogva. – Olyan lesz, akár egy palota.

– Na hallja! Ezek a lovak többet érnek, mint akárhány puccos dáma – tódított VanDerbrock. – Megérdemlik a luxust.

– Tőlem – vont vállat Kendall. – A maga pénze.

Emeline türelmetlenül toppantott.

– Fejezzék be uraim! Elalélok az ácsorgásban.

VanDerbrock elengedte a tervrajz szélét, mire az magától összekunkorodott. Kicsit még húzott rajta, majd visszatette helyére az íróasztalba.

– Máris mehetünk.

Emeline-ba karolt, és kivezette a szobából. Taylor követte őket. A lépcsőházban az imént hallottakra kérdezett rá a nő.

– Hölgyeket emlegetett, William? Vendégei vannak?

– Két hölgy Sontownból és a kísérőjük.

Emeline megtorpant meglepetésében.

– Remélem, nem Natasa Krilovot leszek kénytelen elviselni! Kiállhatatlan nőszemély.

William felnevetett.

– Márpedig ő a vendégem. Bevásárolni jött Nortwornba a húgával, Mr. Bross pedig felajánlotta a kocsiját és lelkesítő társaságát nekik.

– Tudtommal nem árulsz seprűt. Mi dolga nálad annak a fekete szemű boszorkánynak?

William már hahotázott. Továbbra is a lépcsőházban álltak, hangja felerősödött az üres térben.

– Menjünk – mondta Taylor csendesen, és megérintette Emeline könyökét. Sértette a nő viselkedése, és elejét akarta venni, hogy még inkább elragadtassa magát.

Taylor nem volt ostoba, és rég kinőt a kamaszkorból, felismerte az érzést – leginkább a magasból való hirtelen zuhanás szédületéhez hasonlított –, ami rátört, amikor meghallotta, találkozni fog Mariann Krilovval. Hosszú indoka lesz nézni és beszélni vele, mert William VanDerbrock szalonjában tartózkodik, ahová ők is igyekeznek. Tudta, hogy ostobaság a lányra nőként gondolni, kívánni és vágyakozni utána, de Taylor mesterfokra fejlesztette a lemondás művészetét. Vágyott ő már az anyja szeretetére, békességre és nyugalomra is. Tavaly télen odáig jutott, hogy hat óra alvásra és tiszta ruhára vágyott, de azt sem kapta meg. Nem zaklatta fel különösebben, hogy vágyik egy nőre. Örült annak, ami megadatott neki. Emeline gusztusos volt, odaadó és lelkes. A házasságban töltött éveknek köszönhetően értett a szerelemhez, könnyű volt felizgatni, és egyszerű kielégíteni. Tökéletesen megfelelt Taylornak. Nem szívesen haragudott volna meg rá, mert durván beszél a Krilov lányról.

– Miss. Krilov mindig siet – csitította zaklatott szeretőjét. – Nem hiszem, hogy hosszabban időzne Mr. VanDerbrocknál. Hamarosan távozik, és akkor, ha megengedi, Mrs. Everet, elviszem önt egy rövidke sétára a szabadba. Gyönyörű a vidék.

William bólintott, és a szalon irányába vezette a megenyhült asszonyt.

Váratlan felbukkanásuk a szalonban kishíján társasági katasztrófához vezetett.

Meglátva Kendallt, Mariann elfelejtette, amit tizenkilenc éven át a helyes viselkedésről tanult. Hogy a hölgyek visszafogottak és szelídek, nem ragadtatják magukat túlzott érzelmességre, nem viselkednek meggondolatlanul, és nem tesznek heves mozdulatokat. Minden szabályt megsértett, mégpedig néhány pillanat alatt. A férfit megpillantva felragyogott arcán az öröm, ajka mosolyra nyílt, szeme ragyogott. Mondandóját a szó közepén megszakítva, noha épp Brossnak magyarázott valamit a madárvonulásról, felpattant ültéből, hogy a férfi elé szaladjon, majd megrémülve saját merészségétől két lépés után megtorpant és nem tudta, mit tegyen a továbbiakban. Zavartan ácsorgott a fotel és a teázó asztal fogságában, mert Taylorhoz sietni nem mert, mást viszont meg se nagyon látott.

Natasa sietett segítségére. Méltóságteljesebben felemelkedett ültéből, és William felé indult, hogy üdvözölje. Mariann hálásan figyelte, ahogy kezet nyújt Williamnak, majd összecsókolózik a két férfi társaságában érkező nővel. Mariann így albújhatott a nővére mögött, kicsit rendezhette a vonásait, csillapodott szívverése, és legalább meg tudott szólalni.

– Mrs. Everet – pukedlizett, és végigsiklott a tekintete a nőn. Elég közönséges, gondolta, mindjárt kiesik a ruhájából a melle, és túl sok pirosítót kent az arcára.

– Bizonyára emlékszel Mr. Kendallra, drágám – szólította meg William, és szeme vidáman villant. – A szomszédotok.

– Természetesen – lehelte a lány, és meghallotta Taylor hangját.

– Miss. Mariann! Miss. Krilov! – mondta közömbösen, majd kis szünet után. – Mr. Bross!

– Én mindenkit ismerek – kacagott Mrs. Everet, átlibegett a szobán, és a kétszemélyes fotelbe telepedett, ahonnan Mariann és Natasa az imént felálltak.

Fészkelődött kicsit, majd megpaskolta maga mellett az ülőfelületet.

– Mr. Kendall. Ha nem zavarja a szűkösség, foglaljon itt helyett, mert a sok állástól elzsibbad a lába. Mariannt a helye elorzása nem zavarta, a nő nem biztos, hogy megfigyelte, honnan álltak fel, de a közvetlenség, amivel Kendallt megszólította, az elevenébe vágott. Mégis mit képzel ez a nő. Egyedül is alig fér el a nagy fenekével, meg az ezer szoknyájával, erre Taylornak mellette kell szorongania. Nem utasíthatja vissza az invitálást, ahogy nem is tette, helyett foglelt a nő mellett, szembe Natasával és Mariann-nal, akik az asztal túloldalán kerestek helyet maguknak. Mariannt az is bosszantotta, hogy így túl közel került Brosshoz, akinek áporodott dohány és ló szaga volt. Bross évtizedek óta özvegy és a házvezetőnője nem szellőzteti elég gyakran a ruháit, fintorgott magában Mariann.

Mrs. Everet meg se várta, hogy ők leüljenek, William az álldogálást választotta, az ablak előtt horgonyzott le

– Rég láttam önöket – trillázta Natasának, és az ujjait szendén összefonta az ölében. – Mi járatban tartózkodnak Nortwornban?

Natasa amint eligazította a ruháját, mint kötését a jóravaló nagymama, engedelmesen felvette a társalgás fonalát. Valamit felelet a nőnek, Mariann nem hallotta mit, olyan zavarban volt. A boldogság és ijedtség között ingadozott ettől egy ideig feneketlen tó mélyén lebegve érezte magát, tompán hatoltak el hozzá a hangok, és homályos foltokká olvadtak a színek. Taylor Kendall itt, dübörgött benne az öröm. Tőle karnyújtásnyira és milyen jókedvűen és jólöltözötten! Hol van már a sovány és összetört férfi, akivel télen találkozott, hol a bűzlő kabát, a borzalmas sapka. Kendall erős, egyenes és napbarnított, arckifejezése barátságosabb, mozgása oldottabb, tekintete élénkebb, mint eddig bármikor. Karácsony óta nem találkoztak, de Mariann hallott róla. William nem kínozta, rendszeresen beszámolt kettőjük vállalkozásairól, és a gyerekek is beszéltek. Mariann végre nem aggódott a férfiért, és persze igyekezett elfelejteni. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy sikertelenül.

A társalgás Taylor körül a szokott mederben csordogált. Emeline csacsogott, Natasa Krilov válaszolt neki, Bross közbe dörmögött, William nevetett. Taylor ismerte ezt, ha nem is gyakran volt része társasági eseményben kamaszkorában. Tudta, hogy illene megszólalnia, de túlságosan felindult volt hozzá, hogy megtegye.

Lagymatag délelőttre készült Emeline oldalán, amit a nő kacérkodása színez valamelyest. Apró érintésekkel, szoknyasuhogtatással, és a mellére biztosított kényelmes rálátással emlékeztetve és hangolva őt az éjszakára. Vagy már az ebéd utáni szieszta idejére, melyhez Emeline rendszerint ragaszkodott, és amit az ágyban töltöttek. Taylor így számíthatott legalább három szeretkezésre; egy délután, egy vagy kettő este, és természetesen egy búcsúzóul holnap reggel. Így kényelmesen kihúzta a következő Nortworni útig. Otthon egyébként se igen hiányolta a szerelmeskedést. Többnyire holt fáradtan bukott ágyba, és hajnalban kelt.

A kiszámítható órák helyett azonban Mariann Krilovba botlott VanDerbrock szalonjában. Ráadásul nem betegápoló minőségben vagy az irgalmas szamaritánus szerepében, hanem a közös társaságba tartozó hölgyként. Szinte egyenrangú félként.

Eleinte Taylor óvatos volt, félt felszabadultan élvezni Mariann látványát, aztán valami könnyelműség szállta meg, a tavasz gondtalansága talán? Hátradőlt a székben, lábát bokában keresztezve előre nyújtotta, és merészen a Krilov lányra emelte a tekintetét. Hogy végre megnézze magának.

Az eltelt több mint fél év alatt, mióta Mariannt ismerte, sose jutott idő rá, hogy alaposan megnézze. Nem is igyekezett persze, többnyire elkapta róla tekintetét, mert épp eléggé beférkőzött a fejébe így is. Ma engedett a kísértésnek, és hagyta tekintetét elidőzni a lányon.

Torokszorítóan gyönyörű volt, valóban. Haján aranyos fénnyel ragyogott a szobát elöntő napfény, arca kipirult és hatalmas szeme kéklett akár a júliusi égbolt. Taylor első ízben látott ennyire kék és tiszta tekintetet. Zöld selyemblúzt viselt a lány, mely szemérmesen ölelte körül a nyakát. Ő nem hangsúlyozta a keblét mély kivágással, mint Emeline. Nem is igen tudta volna. A blúz lágy selyme lányos halmokon vetett hullámot, melyek még őrizték kamaszos hetykeségüket, mielőtt felvennék a nőies formát és teltséget. A selyem sima felülete plasztikusan megmutatta a bimbóudvar alig érzékelhető kiemelkedését, a pici bimbókat. Taylornak kiszáradt a szája, amíg a tekintetét mohón legeltette rajtuk. Képzeletben többször a szájába vette, és mohón szopogatta őket, de csak nézni is sokkal kínzóbb volt, mint akármilyen hosszú képzelgés.

A bámészkodásból Emeline türelmetlen hangja riasztotta fel.

– A legolcsóbb kalapost ne a főutcán keresse, drágám – mondta gúnyosan. – Úgy halottam, közvetlenül a posztógyár mellett nyílt egy bolt, ahol kifejezetten a munkásnők számára varrnak. A lánykáinak az is megfelel.

– Magunknak varrjuk a kalapokat, Mrs. Everet – szólalt meg éles hangon Mariann, aki eddig maga elé meredve hallgatott, de most felkapta a fejét, Taylor pedig sietve elfordul tőle. Bross sötéttekintetével találta magát szemközt. Bassza meg, ez a rohadék elkapott, gondolta Taylor, és a Brosséhoz hasonló kemény pillantással válaszolt. Az életét megnyomoríthatja ez a gazember, de a gondolataihoz semmi köze.

– Mindjárt gondoltam, kedvesem, hogy magukra varrnak. Amint az előtérben megláttam a kalapjaikat – felelte töretlen bájjal Emeline.

– Mi baja a kalapommal? – kérdezte Mariann, és kihúzta magát, mint aki kész az összecsapásra. Emeline valóban lefitymálta az öltözéküket, amit Taylor nem értett, ő semmi különbséget nem látott a Krilov lányok viselete és Emeline-é között. De azzal tisztában volt, a nők érthetetlenül nagy jelentőséget tulajdonítanak a ruháknak

– Ön félreértett, drágám – búgta Emeline álságos kedvességgel. – Rendkívül csinos a kalapja. A komornám nemrég ajándékozott el egy hasonlót. Igaz, annak valamivel szélesebb volt a karimája, és kevésbé visszafogott a díszítése. Talán ön is emlékszik rá, Mr. Kendall? – fordult nevetve Taylor felé, és a kezét rátette a térdére. Taylor meglepte a mozdulat. Ez most mi? Emeline eddig inkább titkolta a viszonyukat, most meg kérkedik vele? Ki előtt? – Mr. Kendall, tettem én megjegyzést Miss. Krilov megjelenésére? – kérdezte ismét, immár lármásan Emeline, és keze néhány hüvelyket felfelé mozdult Taylor combján. Ha eddig valaki nem vette volna észre, most már semmiképpen nem kerülhette el a figyelmét, úgy elütött a lila csipkeszegényben pompázó hófehér kacsó, a fekete lovaglónadrágtól.

Miss. Krilov is meglátta persze, egy pillanatra Taylor szemébe nézett, és fájdalom villant benne, vagy megvetés? A lány azonnal lesütötte a szemét, Taylor nem lehetett biztos benne, jól látta-e.

Kínos csönd támadt, s mivel az imént Mariann beszélt, mind őt nézték. Sápadt, kifejezéstelen arccal bámulta a lila csipkével övezett fehér kezet Taylor lovaglónadrágján, szája meg-megrándult, és sűrűn pislogott. Ez valamiért dühítette Taylort. Nem Emeline-ra haragudott, hanem Mariannra. Most miért fintorog? A selyembrokát bútorok közt is ágyba bújnak egymással az emberek, az ifjú hölgy is hallhatott már felnőttek közötti viszonyról. Neki talán nincs joga lefeküdni egy készséges nővel?

Mariann felnézett, és szeme, mint két viharos tó.

– Sajnálom, hogy bevonódott a vitánkba, uram – suttogta.

– Észre se vettem, hogy vita folyik – szólalt meg Natasa hűvösen, de jól érthetően, és láthatóan dúlt benne a méreg. – A kalapjaink olyanok, amilyenek. Szóra sem érdemesek.

Emeline azonban nem engedett.

– Dehogyisnem folyik vita, Natasa drágám. Miss. Krilov udvariatlansággal vádolt. Tisztáznunk kell a helyzetet. Taylort kérem döntőbírónak. Ítélete előtt vonakodás nélkül fejet hajtok.

– Tessék? – Taylor értetlenül fordult Emeline felé, aki kaján mosollyal a szája sarkában meredt rá. Mi a bánatot forgat a nő a fejében? Emeline csípős nyelve elhíresül a társaságban.

– Természetes, hogy nem óhajtja megbántani Miss. Krilovot, uram. Elvégre a lekötelezettje.

Kendall elképedt. Mire ez a perpatvar? Miért piszkálja Emeline a Krilov lányt? Mariann jóval fiatalabb, nyilvánvalóan nem ellenfél egy érett asszony számára.

– Nem tudom, miről beszél, Mrs. Everet – felelte kedvetlenül, és rég nem nézett Mariannra.

– A versenyistállóról beszélek, uram – kacagott Emeline. – Amit Sontownban vezet.

– A munkáért örökre elkötelezettje leszek Mr. VanDerbrocknak – szögezte le Kendall.

– Ön semmit nem tud? – kérdezte, ám mosolya nem jutott el a szeméig.

– Emeline, kedvesem! Meg sem kóstoltad a krémest – Vágott közbe meglepően harsányan William VanDerbrock. Az asszony ügyet sem vetett rá.

– Drága rokonom elfelejtett beszámolni arról, hogy kinek köszönheti a kedvező lehetőséget, uram? – kérdezte, kissé elhúzva az uram megszólítást.

– Gondolom, neki magának – felelte Taylor kissé feszülten. Először hozta ki a sodrából Emeline. Máskor csak mosolygott a rátartiságán, hogy kényszeredetten titkolja a társaság előtt a viszonyukat, és a mohóságán, ahogy kettesben ráveti magát.

– Ön fölöttébb elbizakodott uram – kacagott Emeline. – Ugyan honnan tudott volna William az ön bajáról? Elvégre be sem voltak mutatva egymásnak. Nem, nem – csóválta vidáman a fejét. – Willamnak eszébe se jutott önre bíznia a versenylovait. Gyöngéd közbenjárás történt. Mégpedig módfelett hatásos. – Hosszabb hatásszünetet tartott, és szúrós tekintettel az egyre sápadtabb Mariannra meredt. – Miss. Krilov könyörgött Williamnak, hogy húzza ki magát a nincstelenség mocskából – vijjogott kárörvendőn. – Miss. Krilov hívta fel William figyelmét magára még a télen, közvetlenül karácsony előtt. – Majd ismét Taylorra nézett – Talán karácsonyi ajándéknak szánta az állást önnek, uram.

Taylor letaglózva fordult Mariann felé. Ez igaz? A lány sápadt arca lassan rózsás szint öltött.

– Nem könyörögtem, Mrs. Everet – szólalt meg, de alig hallották, olyan halkan beszélt.

– Mit nem csináltál...? – szisszent fel Natasa, de Emeline nem engedte szóhoz jutni.

– Ha könyörgött a húga, Miss. Krilov, ha nem, tudjuk, hogy ő kérte meg Williamet, hogy alkalmazza lovászként Mr. Kendallt. Hogy mentse ki a szénbányából, ahol szinte biztos megnyomorodás vár rá. Könnyek közt ecsetelte az unokafivéremnek Mr. Kendall szörnyű sorsát. Oly megindítóan, és szívfájdalommal, hogy William minden kérésének eleget tett. Felfogadta Mr. Kendallt, a szokásnál jóval több bért fizetett neki, és mint Miss. Mariann nyomatékosan hangsúlyozta, távol tartotta a bányától.

Három döbbent szempár meredt Mariann halálra sápadt, merev arcára. William lehajtott fejjel lapított. Emeline ütött még egyet a Krilov lányon.

– Ön csodálatos ember, kisasszony. Igazén lenyűgöző a szánalma, amit Mr. Kendall iránt érez.

Mariann felszegte a fejét, és egyenesen Emeline-ra nézett.

– Ne hibáztassa Mr. Kendallt, asszonyom. Ő vétlen a történtekben. Igazán nem tehet róla, hogy beleszerettem – mondta, felállt a kerevetről, és kisétált a szobából.

Taylor a döbbenettől talán a száját is eltátotta, úgy bámult a lány távolodó alakja után. Most, ebben a pillanatban megértett mindent, ami mellett hónapokig vakon elsétált. Mariann viselkedését. A szerelmét. Hogy nem könyörületet gyakorolt irányában és nem leereszkedett hozzá, hanem mindvégig szerette. Hogy ez a tüneményes, kívánatos, gyönyörű teremtés szerelmes belé.

Nem nevezhetjük örömnek, amit érzett. Inkább keserűségnek. Egy pillanatra betekintett a paradicsomba, ahová nem nyerhet bebocsátást.

Emeline harsánysággal felnevetett. Mintha üvegtörmelékeke csikorogtak volna a fogai között.

– Minő regényes fordulat!

– Most már befoghatná a száját, Emeline! – förmedt rá Natasa. Felpattant, ahogy az imént a húga. – Ne gyere utánunk! – ripakodott a felemelkedni készülő Williamra– Egyedül is kitalálok.

Azzal kiviharzott a szobából, és bevágta maga után az ajtót.

A kocsiban Mariann félt a nővérére nézni. Botrányt kavart, megsértette Brosst – szó nélkül faképnél hagyták –, és Natasa most kénytelen dolga végezetlenül Sontown felé robogni egy kényelmetlen bérkocsin.

Natasa szemben ült vele, és feszült arccal a mellettük elterülő tájat szemlélte.

Mariann elégelte meg hamarabb a csöndet. Rásandított a nővérére. Natasa mosolygott, és ez felbosszantotta.

– Mi mulatságosat találsz a történtekben? Szörnyen megalázó helyzetbe kerültem – kiáltott fel.

Natasa ránézet, és megvillant a tekintete.

– Ragaszkodjunk a pontos fogalmazáshoz. Szörnyen megalázó helyzetbe sodortad magad.

Mariann egy pillanatra el is feledkezett az önostorozásról. Natasa a testvére, együtt kellene, hogy érezzen vele, nemhogy még ő is piszkálja. Mellesleg fölöslegesen. Tudja ő jól, hogy hülyét csinált magából mindenki, de leginkább Kendall előtt.

– William tehet az egészről. Ha tartja a száját, ahogy megígérte, nem derül ki semmi.

– Tudhatnád, hogy a titkok napfényre kerülnek – felelte kioktató hangon Natasa, és ismét az út mellett húzódó szántóföldnek szentelte a figyelmét.

Némán zötykölődtek megint.

Mariann csöndesen pityergett, siratta a büszkeségét, azt a néhány pillanatot, aminek örülhetett, amikor láthatta Kendallt, örülhetett a társaságának. Ezek után nem kerülhet a férfi szeme elé! Majd a féltékenysége miatt sírt. Ha azért kell lemondania Kendallról, mert a férfi magának való, és jobban kedveli a magányt a hölgytársaságnál, mint ősszel gondolta, talán könnyebben elviselné a közönyét. De a nyilvánvaló elutasítás tovább fokozta a bánatát. Nem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen.

– Szerinted szép?

Natasa fürkészőn nézett rá. Mariann igyekezett legyűrni a sírást, megtörölte a szemét és kifújta az orrát.

– Ki? – kérdezte egy gonosz kis mosoly kíséretében.

– Az a nő. Mr. Kendall szerelmese.

Natasa szeme elkerekedett.

– Kije?

– Mr. Kendall szerelmese. Mrs. Everet.

Natasa nevetni kezdett. Szívből jövő kacagása sót szórt Mariann sebeire.

– Hogy mondtad? Szerelmese? Még hogy szerelmese. Az a nő a szeretője Kendallnak, nem a szerelmese.

Mariann arca lángba borult.

– Szerelem nélkül, csak úgy ágyba bújnak? Ezt nem feltételezem Mr. Kendallról.

Natasa a bérkocsi mennyezetére emelte a tekintetét.

– Mariann, nem lehetsz ennyire buta! Kendall legalább harminc éves, és a nő még több, ráadásul özvegyasszony. Kétségem sincs, hogy mi célból találkozgatnak. Mert találkozgatnak, arra a fejemet teszem. Egyébként nem fogdosta volna Emeline Kendall combját.

Marianne a féltékenységtől megkínzottan nézett rá.

– Komolyan gondolod? Hogy ők ketten...? Együtt...?

Natasa hűvös hangon felelte.

– Biztos vagyok benne.

Mariann pislogni kezdett, hogy ne kezdjen ismét sírni.

Natasa előre hajolt, és vigasztalón a térdére tette a kezét.

– Felnőtt emberek nem szoktak hónapokig epekedni egymás iránt. Ráadásul nem is hiszem, hogy itt felmerült az epekedés lehetősége. Régóta ismerem Emeline–t. Mióta meghalt a férje, csak három szeretőjéről tudok én magam. Ennél biztosan több volt. Kötve hiszem, hogy szerelmes lenne, Kendall pedig biztosan nem szereti őt. Ha szeretné, nem szól rá olyan ellenségesen.

– Akkor miért?

Natasa vállat vont.

– A férfiak azt állítják, szükségük van a testi szerelemre. Akár az ételre, vagy az alvásra. Nem élhetnek nélküle.

Mariann hosszan gondolkozott a hallottakon.

– Mr. Kendall velem mindig elutasító volt – bökte ki végül. – Mondhatni goromba. – Félve nézett a nővérére. – Ilyen nagyon ronda lennék?

Natasa érthetetlenül hosszan gondolkozott a válaszon. Azért ennyire nem lehetek csúnya, gondolta Mariann, Natasa rövidebb idő alatt is kiötölhetne valami laposságot, mint hogy mindenkinek más az ízlére, és nem vagyok Kendall zsánere, vagy ilyesmit.

– Kendall becsületes ember, Mariann – mondta végül Natasa, és nyilvánvalóan megfontolta a szavait. – Én közelebbről ismerem őt nálad, a gyerekek miatt gyakrabban találkozom vele, mint te. Rendes ember, de nem hozzád való. Nehéz élete van, és később se lesz egyszerűbb, aligha szeretnél osztozni a sorsában, és ő tisztában van ezzel. Egész más egy özvegyasszonnyal ágyba bújni, mint megrontani egy fiatal lányt.

Mariann fintorgott a kifejezés hallatán.

– Megrontani? Miről beszélsz? Nem tud olyat tenni velem, amit bánnék.

Natasa akkorát sóhajtott, hogy Mariann néhány hajszála meglebbent az arca körül.

– Ostobaságot beszélsz. Ha téged kerülget, az megrontás. Gazemberség. Fiatal vagy és ártatlan. Jobb sorsra érdemes.

– Szerinted ezért nem kellettem neki? Mert becsületes ember? Mert csak szeretőre van szüksége? Ezért utasított vissza? Noha sejtette..., sejtette...

– Nem sejtette – vágta el a keserű gondolat fonalát Natasa. – Szerencsére eddig fogalma sem volt, hogy te... – kereste a megfelelő szót –, hogy te figyelemmel viseltetsz iránta.

– Hogy szerelmes vagyok belé – mondta Mariann, és lehajtotta a fejét.

– Nos, igen. – Natasa ismét felnevetett. – Hogy szerelmes vagy belé. Csodálom, hogy eddig is eltartott, mire észrevette. Bár észre se kellett vennie, te magad mondtad ki. Egyébként mindenki másnak majd kiverte a szemét. Én már jóval hamarabb számítottam a katasztrófára. A te megfontolt természeted ismerve...

– Szörnyen megalázó helyzetbe kerültem – kanyarodott vissza Mariann a beszélgetés kezdeti témájához.

– Kikeveredsz belőle – szögezte le határozott hangon a nővére.

*

– Miért bántottad? – kérdezte Kendall jóval később a szeretőjét.

VanDerbrock vendégszobájában, a fodros, csipkés ágynemű habok közt feküdtek Emeline és ő. Emeline Taylor meztelen hasán pihentette a fejét, és lustán elmosolyodott.

– A Krilov lányt? – kérdezte.

– Őt. Miért bántottad?

– Fenn hordják az orrukat. Natasa szentnek hiszi magát. Ki nem állhatom.

– Ezért piszkáltad a húgát? Mert Natasát utálod?

A nő gonoszul felnevetett.

– Oda van érted. A kis édes... – húzta a szót gúnyosan, majd elkomorult. – Az élet nem habos torta. Megérdemelte, hogy az orrára koppintson valaki.

– Te – nyugtázta Kendall.

A nő hamiskásan pislogott fel rá, és apró csókokat szórt a hasára.

– Én. Ki más? Elvégre az után nyúlkál, ami az enyém.

– Nem nyúlkál – mondta kedvetlenül Taylor. Emeline meghallhatta a keserűséget a hangjában. Felemelte a fejét.

– Megkívántad? – kérdezte közönyösen.

– Kit? – tért ki a válasz elől Taylor

– Megkívántad azt a libát? Az ártatlan szemével. Azt hiszed, vele jobb lenne, mint velem? Hogy jobban tudja, mit szeretsz? Hogy a fél karodat odaadnád egy jó szopásért, vagy hogy imádsz a melleim közt elélvezni. Neki nincs is akkora, hogy menne.

Taylornak valamiért nem tetszett a társalgásban bekövetkező fordulat. Nem mintha nem képzelte volna el Mariannt, ahogy a farkára hajol, de ehhez Emeline-nak marhára semmi köze.

– Nem hasonlítalak össze téged vele.

– Örülök – nyugtázta Emeline, majd kelletlenül elhúzta a száját. – Muszáj egész éjjel róla beszélgetnünk?

Taylor nem felelt. Félig ülő helyzetben támaszkodott az ágy támlájának, és nem viselt egyebet, csak Emeline kibontott haját a csípőjén. Az asszony kinyújtotta a kezét, és a körmeivel finoman végigkarcolta Taylor mellkasát, majd lejjebb húzódott, hogy a hasához és az ágyékához is hozzáférjen. A szájába vette Taylor lankadt férfiasságát és szopogatni kezdte. Hiába. Taylor reggeli jó hangulata odalett, bár maga sem tudta, miért.

Egész nap alig jutott rá ideje, hogy alaposan végiggondolja a délelőtt történteket. A Krilov lányok távozása után elfüstölgött Bross, majd hosszan ebédeltek, és délután kikocsizott a szabadba Emeline-al. Bár mással beszélgetett, végig Mariann foglalkoztatta.

A lány közbenjárt az érdekében VanDerbrocknál karácsonykor. A lány érdeme, hogy megmenekült a nehéz munkától, a biztos megnyomorodástól. Akkor állt be a kedvező fordulat az életükben, amikor William megbízta a ménes gondozásával. Nem VanDerbrocknak köszönhetnek mindent, de ő adott lehetőséget, hogy egyáltalán hozzákezdjenek a munkához. Átlendítette őket a holtponton. Még Adam is. Mintha kicserélték volna. Imádja a versenylovakat trenírozni. Végre elégedett, békén hagyja nem csak őt, de a feleségével is kevesebbet pöröl. Eddig nem foglalkozott vele, hogy mi vezette William VanDerbrockot karácsony másnapján hozzá. Vajon miért nem? Gyerekkorában se kutatott a koboldok után a kövek alatt, nehogy szembesüljön az igazsággal, hogy a varázslatos mesék hamisak, ahogy VanDerbrock jóindulatának okát se kutatta. Lelke mélyén érezte, egy angyal gondoskodik róla, és félt, majd jól pofára esik? Mariann Krilov segített rajta. Ideje pontosan megnevezni a tényeket. Kis túlzással elmondhatja, hogy Mariann jóságának köszönheti az életét.

A teste máris jelezte, hogy a Krilov lányon jár az esze, éledezni kezdett a farka. Emeline örömmel üdvözölte a változást.

– Imádom, hogy mindig készen állsz – búgta, és négykézlábra emelkedve rámarkolt a farka tövére. Taylort idegesítette a nő, és nem akart szerelmeskedni vele. Elkapta a kezét, lehelyezte maga mellé a lepedőre, és felhúzta a csípőjére a takarót.

– Mit csinálsz? – kérdezte Emeline bosszúsan.

– Fáradt vagyok – felelte csöndesen Taylor.

– Hazudsz – mondta kemény hangon a nő, ülésbe emelkedett. – Miatta nem akarod. – Taylor nem felelt, lehunyt szemmel támasztotta fejét az ágy támlájához. Emeline a füléhez hajolt, lágy melle Taylor mellkasát csiklandozta. – Azt hiszed megkaphatod? – súgta. – Te? Egy Krilov lányt? – A nyelvét beledugta Taylor fülébe, végignyalta a fülcimpája szélét körben, míg forró lehelete szinte égette a férfit. – Elképzelem, ahogy Taylor Kendall a kitérdelt nadrágjában meg fényes könyökű felöltőjében megkéri a Krilov lány kezét. – Beleharapott Taylor fülcimpájába. – Őt csak úgy baszhatod meg, drágám, ha elveszed előtte. – Kuncogott, lejjebb hajtotta a fejét, és a fogai közé szorította Taylor mellbimbóját.

Taylor mellkasából hosszú sóhaj szakadt fel.

– Ez jó, mi? – kuncogott Emeline. – Felállt tőle a farkad. Szerinted a kis kurva a nagy, ártatlan szemével harapdálná a melled? Vagy szívná tele szájjal a farkad, ahogy szereted.

Taylor váratlanul ült fel, egy mozdulattal lelökte magáról Emeline-t. Az asszony meglepett kis sikkantással a hátára huppant, de Taylor nem ezt akarta. Nem akarta látni az arcát. Feltérdelt, Emeline-t a hasára fordította, a térdével szétlökte a combját, jobb kezével megtartotta magát, baljával feljebb húzta Emeline csípőjét, és egyetlen mozdulattal bevágta a farkát. Emeline fájdalmasan felkiáltott, de tartotta magát, állta Taylor viharos lökéseit.

– Ez az, te paraszt – nyöszörögte Emeline. – Dugjál csak, basszál keményen.

Taylor érezte a szégyen keserűségét a torkában, hogy kis híján megerőszakolja ezt a nőt, pedig nem is rá haragszik, hanem magára, de leginkább Mariann Krilovra. A tágra nyílt ártatlan szemére, ahogy oly találóan Emeline jellemezte, a telt ajkára, a ruganyos mellére. Ahogy megjelent előtte a lány arca, abban a pillanatban lüktetni kezdett a farka, és nem tudta visszatartani magát, kemény lökésekkel Emeline-ba élvezett.

Szinte azonnal kihúzta magát a nőből, megtörölközött, közben égett az arca szégyenében, de Emeline csak nevetett. A hátára gördült, nehéz mellei két oldalra folytak el az oldalán.

– Ezt meg kell ismételnünk – kuncogta, és felült. – De nem ma. Hazamegyek. Szívesebben alszom egyedül, és ma már nem hiszem, hogy bírnék még egy ilyen rohamot.

– Ahogy gondolod – felelte Taylor csöndesen. Kikászálódott az ágyból, és a nadrágjáért nyúlt.

– Hazakísérlek.

– Felőlem – vetette vissza Emeline foghegyről, és kilibbent a szobából.