Első fejezet

Ha megkérdezték – és néha megtették – Mariann Krilovot, hogy létezik-e szerelem első látásra, ő egész életében azt felelte, és még jelentőségteljesen bólogatott is hozzá, hogy:

– Igen, létezik.

Biztos volt benne, hisz vele is megtörtént. Még a napot és órát is tudta, noha az évet illetően, ahogy idősebb lett, egyre inkább elbizonytalanodott – tizenegyben vagy tízben? –, a dátumban azonban biztos volt. Augusztus tizenkilencedikén történt, hétfőn reggel hétkor. Így valahogy...

Kilovagolni készült a nővérével, Natasával, és a szépreményű Richarddal. Az emeleti hálószobában készülődött, amikor meghallotta a bejárat fölé függesztett szélcsengőt. Megérkezett Natasa, és biztosan megorrolt rá, mert nem várta a dűlőút végén, ahogy megbeszélték, gondolta. A haja befonásával nem vesztegette az időt, csak végighúzta rajta a kefét, a blúzát is a földszintre vezető lépcső tetején gombolta be, és már azelőtt belefogott a mentegetőzésbe, hogy nővérét az ajtóban megpillantotta volna:

– Elaludtam, mert nagyapa nem ébresztett időben, ne légy dühös, Natasa! Este pedig Richardon gondolkoztam, ezért éjfélig hánykolódtam az ágyban. Azt hiszem, ideje engednem, hogy megcsókoljon. – Befejezte az öltözködést, és elindult lefelé a földszintre. – Elvégre itt az ideje. Mármint a csóknak. Szerinted is, ugye? Natasa! – emelte fel a hangját. – A füleden ülsz? Kérdeztem valamit!

Áthajolt a lépcsőkorlát esztergált oszlopai fölött, hogy lássa a nővére arcát. Mit szól e sorsdöntő elhatározáshoz?

Az előtérben azonban nem Natasa állt lovaglóruhában és elnézően mosolyogva, hanem egy ismeretlen férfi. Mariann a lépcső tetejéről csak a feje búbját, sötét haját és a vállát látta belőle.

A meglepetéstől benne rekedt a szó, Richard méltatása, aki a szomszéd nagyváros helyőrségének főhadnagya, jó családból származik, csinos, udvarias, kellemes modorú, benne elhatározásának hosszadalmas indoklása, hogy Richard több hete próbálkozik, noha ő elfordította eddig a fejét, de most, hogy lassan betölti a tizenkilencet, túl akar esni az első csókon. Mindezt szerette volna még elmondani Natasának az alatt a néhány pillanat alatt, míg leér a földszintre, és felveszi a kesztyűjét, de micsoda arcpirító melléfogás, Natasa helyett egy idegent traktál a magányügyeivel.

Megtorpant a lépcsőn, félúton, és már fordult is hátra, hogy visszameneküljön az emeletre, ám ezzel elkésett, mert a férfi, aki eddig a bejárati ajtó üvegén át az udvart szemlélte, megfordult és ránézett.

Mariann kissé megkönnyebbülten konstatálta, hogy új ember lehet, mert a nagyapja idénymunkásait legalább arcról ismerte. Talán nincs kivel megosztania, amit hallott, és nem lesz hír az ő első csókjából, hogy ezen röhögjenek a csűrben az emberek elalvás előtt. Szégyennek persze elég nagy szégyen ez előtt az ember előtt is, hogy neki egy csók a nővérével megbeszélendő esemény, nem hétköznapi eset.

Mindegy, ami történt, megtörtént, gondolta Mariann, míg az idegennel méregették egymást. Úgy tesz, mintha nem fecsegett volna butaságokat, ő van itthon, neki kell felvennie a beszélgetés fonalát.

– Üdvözlöm, uram! – kezdte, és kislányosan magasba csapó hangját igyekezett mélyebb tónusura igazítani. – Nagyapám jelenleg nem tartózkodik itthon. Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte, mert jó modorra tanították, és büszkeséggel töltötte el, hogy előkelő származása és tehetős családja dacára nem figyelmezteti ezt az embert, hogy a munkásoknak tilos bejönniük a nagyházba, vagyis nincs itt semmi dolga, keresse meg Mr. Benettet, az intézőt, és húzza be maga mögött mihamarabb az ajtót.

A férfi nem szólt, sötét szemével némán vizslatta Mariannt, aki nehezen viselte a csöndet, ezért tovább beszélt:

– Felteszem, uram, ön nagyapám egyik frissen felfogadott bérese. Még nem találkoztunk. A nevem Mariann Krilov, és nagyapám távollétében igyekszem őt helyettesíteni. – Majd a barátságos modort némiképp feledve, rosszallón hozzátette: – Amennyiben, persze, elárulja végre a jövetele célját.

A férfi szemöldöke megrezdült, és szemében halvány jókedv villant, de továbbra sem szólt, csak nézett rá. E néma vizsgálódás terhe alatt Mariann nyugalma foszladozott. Leteremteni készült ezt a faragatlan embert, amikor kinyílt a konyhába vezető ajtó, és kilépett rajta Matthew, a komornyik.

A Matthew arcát elöntő kelletlen kifejezés egyértelművé tette, úrnőjével ellentétben, ő ismeri a férfit.

– Maga mit keres itt? – csattant fel. – A koldusokat nem látjuk szívesen a házban. Távozzon, kérem!

A férfi nem sietett elfordítani tekintetét Mariannról. Mintha mozdulatának lassúságával is hangsúlyozná, ügyet sem vet az inas utasítására.

Amikor megszólal, sötét tónusú, mély hangja betöltötte az előteret:

– Mr. Rowlingot keresem – szólt kimérten.

Az inas arca megrándult.

– Lord Rowling! – kiáltott fel fájdalmasan. – A ház urát Lord Rowlingnak hívják. Nem Mr. Rowling, könyörgöm! – Majd megvető ajakbiggyesztésén jottányit sem enyhítve, szokott, éneklő hanghordozásával folytatta: – Lord Rowling ez időtájt nem tartózkodik itthon.

– Reggel hét óra van – állapította meg a férfi, és úgy állt az előszobában, akár az eltökéltség kőből faragott szobra; enyhén szétvetett lábbal, hüvelykujját széles bőrövébe akasztva. Most, hogy végre elfordította zavarba ejtően sötét tekintetét, Mariann alaposabban szemügyre vehette. Talán nem is a béresek közül való, gondolta, noha kopott a ruhája és végtelenül egyszerű – kockás ing, vászonnadrág –, de józannak látszik, és fegyvert sem visel.

– Bár ehhez semmi köze, jóember – mondta Matthew –, Lord Rowling kora reggel könnyed sétát tesz a birtokon. Már eltávozott, de még nem érkezett haza.

– Megvárom – jelentette ki az idegen.

– Az lehetetlen. Az úr meghagyta, senkit sem hajlandó fogadni a Sepherd farm jöttmentjei közül. Jobban teszi, ha odébb áll. Az úr rendszerint fegyverrel indul útnak, maga sem szeretné, ha kilyuggatná az irháját – ellenkezett az inas.

Mariannt bosszantotta Matthew fennhéjázó viselkedése. Az inas az óhazában is nagyapja alkalmazásában állt, és körömszakadtáig tartotta magát megkövült szokásaihoz. Ragaszkodott a lord és lady megszólításhoz, és minden egyéb értelmetlen formasághoz; frakkot húzatott urával a vacsorához, és formaruhát erőszakolt a személyzetre.

Az ismeretlen férfi csupán azzal, hogy szegény, nem szolgált rá az udvariatlan bánásmódra, vélte Mariann. Elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen.

– Matthew! – szegte fel az állát. – Az úr a vendégem. Vezesse, kérem, a szalonba, és kínálja meg teával! Hamarosan csatlakozom önökhöz.

Azzal sarkon fordult, és legalább olyan sebességgel, ahogy lefelé igyekezett, visszamenekült a szobájába.

Öt perccel később lépett be a szalonba.

Ez idő alatt hideg vízzel lehűtötte égő arcát, tarkóján copfba fonta a haját, és nadrágja fölé egy lábszár középig érő, bő lovaglószoknyát kanyarított, mert illendőbbnek érezte így a megjelenését, mint a szűk nadrágban, mely inkább hangsúlyozta a fenekét és a combját, mint takarta.

Elhatározta, vendégként kezeli az ismeretlent, még ha az nem is érdemelte ki, mert híve az egyenjogúság eszméjének, és mert kedvességével megleckézteti a fennhéjázó inast éppúgy, mint a modortalan látogatót, aki bemutatkozni is elfelejtett.

Bevonult a szalonba, helyet foglalt a vendéggel szemben, a kényelmetlenül magas széken – épp csak a szélén, véletlenül sem lagymatagon elheverve –, két kezét ölében lazán összekulcsolta, magasra vonta a szemöldökét, és egy finom hölgy mérsékelt élénkségével fordult a férfi felé.

– Nagyapám reggeli sétája közben szemrevételezi a birtokát. Legalábbis a közelben fekvő földeket – kezdte a társalgást. – Mint hallom, sok gondot okoz a szárazság, az őszi búza alig fél lábszárig ér, és hegyesedik a kukorica. Bizton állíthatom, örömünkre szolgálna néhány csepp enyhet adó eső.

Elhallgatott, türelmesen kivárta, míg Matthew teát tölt a csészékbe, és átnyújtja mindkettőjüknek. Aprót kortyolt a teából, majd a csészét visszatette az ölébe, levegőt vett, és folytatta a csevegést.

– Nagyapám töretlen hévvel lelkesedik a növénytermesztés iránt, noha az idei nyár nem kecsegtet bő terméssel. Több ízben hallottam kifejteni azon véleményét, hogy állattenyésztéssel jövedelmezőbbé tehetné a birtokait. A nagyüzemi marhatartás talán kevésbé kiszolgáltatott az időjárás kénye-kedvének. Bár, ha belegondolunk, a takarmány előállítása igencsak függ a csapadék mennyiségétől. És természetesen a hőmérséklettől. Vagyis, hogy milyen meleg van nyáron. Mint tapasztalhatjuk, a meleg rendszerint együtt jár a kevés csapadékkal. Ahogy az idén júniusban, amikor egyetlen csepp eső sem esett... – És így tovább, így tovább lankadatlan. Közben azon gondolkodott, mikor szólal meg végre az ismeretlen, mert lassan kifogy a mondanivalóból, hiszen mindent felsorolt, ami hirtelenjében az időjárásról, mint biztonságosan közömbös témáról eszébe jutott. Megemlítette a legelők siralmas voltát, a kiszáradt patak lehangoló látványát, a burgonyabogár pusztítását, a száj és körömfájás fenyegető rémét. Tudta, hogy nem mond se eredetit, se érdekeset, hangja, akár a hajnali pacsirta éneke, inkább zene, mint közlés, és alig figyelt a szavaira, mert ügyes társalgónak tartotta magát. No, de nem a végtelenségig.

Enyhe szorongással töltötte el a lehetőség, hogy kifogy a témából, és ha ő elhallgat, a férfi nem folytatja majd a megkezdett gondolatot. Akkor rájuk telepszik a csönd, és ő kénytelen lesz a férfi szemébe nézni, noha ezt eddig ügyesen elkerülte. Helyette az inas unott arcán pihent meg a tekintete, majd a bordó függönyön az ablak előtt, a szarvasagancson a falon, csak épp arra az emberre nem nézett, akihez beszélt. Mert, ha találkozik a tekintetük, akkor ő elvörösödik, hebegni fog, vagy remegő kezével kilöttyenti a teát, vagyis menthetetlenül elárulja, mennyire megilletődött ettől az embertől, akinek még a nevét sem tudja, és kinek szórakoztatását meggondolatlanul elvállalta

Egy hosszabb szünet közben, amit az udvarról beszűrődő kocsizörgés zaja színezett, mégis erőt vett magán, derekát meghajlítva, finom mozdulattal letette az asztalra a csészéjét, majd kényszeredett mosollyal arcán, először azóta, hogy elhelyezkedtek a szalonban, az idegenre nézett.

A férfi laza testtartásban helyezkedett el a széken, és nem látszott feszélyezni magát a virágos brokáttal bevont karosszék és az óangol porceláncsésze által. Könyökét a karfán nyugtatta, hátát és fejét a magas támlának vetette, és kifürkészhetetlen arccal kortyolgatta a teáját.

– Az ön birtokai is hasonlóan megszenvedték a szárazságot, uram? Gyanítom, igen – szólította meg Mariann.

A férfi nem felelt azonnal, pedig mint azt Mariann is tudta, vannak birtokai, amik nyilván kiszáradtak, ezen aligha tűnődhetett. Pont ezek a birtokok képezték a vita tárgyát Mariann nagyapja és az idegen között. Mikor az inas a Sepherd farm jöttmentjének nevezte, Mariann rájött, hírből ismeri ezt az embert. Néhány tucat bevándorló vásárolt magának földet tavasszal a környéken, érkezésük, életmódjuk egyike volt a leginkább baljóslatú beszédtémáknak a városban és itthon, a nagyapja házában. Az a hír járta, hogy közösen művelik a földjeiket, megosztva a munkát és a hasznot. Az egész mendemondának baloldali színezete volt, vörös posztó Mariann hetvenéves nagyapja szemében, aki egy lord fiaként látta meg a napvilágot, és aki az újhazában is viselte címét. Lord Rowling leginkább az a csürhe kifejezéssel utalt rájuk, amikor vacsora közben megosztotta Mariann-nal a gondjait. Amikre ő legtöbbször csak fél füllel figyelt.

– Az elvadult földet, amin jelenleg élünk, a legjobb akarattal se nevezném birtoknak, kisasszony – felelte jókora késéssel a férfi. Lassan beszélt, mintha alaposan megfontolná a szavait. – Két hónapja telepedtünk le a környéken, a vetéshez későn. A legelők jelentős része kiszáradt, ezért kénytelenek voltunk levágni a tavasszal vásárolt marháink egy részét. A tartalékainkat éljük föl, hogy ne éhezzünk.

Komor szavai beárnyékolták az augusztusi reggel derűs hangulatát, amit napfényes csivitelésével Mariann megteremteni szándékozott.

– Sajnálattal hallom – felelte udvariasan. – Ha jól tudom, többedmagával érkezett Sontownba.

– Tizenkét férfi, tíz nő és húsz gyermek alkotja a csapatunkat, Miss. Krilov.

– Ön, feltételezem, a bevándorlók vezetője – mondta Mariann elgondolkozva. Most, hogy a szalon üvegablakain betűző nap fényénél végre alaposabban szemügyre vette a vendégét, megállapította, hogy nem tévedett nagyot, amikor nagyapja béresének vélte. Teste és keze nehéz fizikai munkával töltött évekről vallott. A mosástól elvékonyodott ing megfeszült a vállán, és a foszladozó mandzsetta alól erős csukló bukkant elő. Egyenes szálú, fekete haját hátra fésülve viselte, napbarnított, magas homlokát sötét szemöldök választotta el fekete szemétől, egyenes orrától és szigorú szájától.

Ez volt a tárgyilagos kép, amit hamarjában alkotott róla, és ez eddig rendben is lenne. Az idegen egy földműves csapat vezetője, szántással, aratással és drabális állatokkal vesződik naphosszat. Ahogy a legtöbb férfi a környéken. Mégsem hasonlított senkire, akivel eddig találkozott, pedig otthon, New Orleansban három fiútestvérének köszönhetően fiatalembereket is megismert szép számmal, akik szórakoztatták, de nem hozták lázba. Pedig igyekezett megkedvelni a házukban megforduló fiúkat, mert tudta, a családja elvárja tőle, hogy válasszon közülük, menjen férjhez, és mielőbb unokákat szüljön az anyjának, hisz a nővére, Natasa már elköteleződött a hivatása mellett, betöltötte a huszonötöt, és minden udvarlót elriasztott maga mellől. Mariannra várt a feladat, hogy a klasszikus nő ideálját képviselje a családban, és ez nem is volt ellenére. A tanulmányaiban nem jeleskedett, nem érdeklődött egyik tudományág iránt sem, közepesen zongorázott és rajzolt, középszerű verseket írogatott a barátnői emlékkönyvébe. Különösebben szépnek se gondolta magát, inkább bájos, és az alakja is rendben, ha néha konfekció ruhát választott, nem kellett rajta egy jottányit sem igazítani, vagyis pont megfelelt az átlagnak. Ez néha percekre elszomorította, de könnyen megvigasztalódott, mert jól érezte magát a New Orleans-i előkelő társaság tagjaként, egy angol lady és egy orosz herceg házasságából született gyermekeként, és nem várt nagy dolgokat az életétől. Férjet, egy szép házat, néhány gyereket. Ő akart lenni az a hölgy, aki miatt nem fáj a szülei feje.

Ezt az embert azonban valami megmagyarázhatatlan okból vonzónak találta, noha a legkevésbé sem emlékeztette a fejében élő ideális férfi képére. Se elegáns megjelenés, se simulékony modor, se ékesszólás, se alázatos figyelem. Mégis. Tekintély áradt belőle, nyugalom és rendíthetetlenség.

Tetszett neki.

– Így is mondhatjuk – felelte a férfi Mariann korábbi kérdésére.

– Tessék? – nyílt a szeme csodálkozva a férfira. – Mit mondhatunk így?

– A társaim a vezetőjüknek tekintenek.

– Áh, igen. Természetesen – sóhajtotta a lány, de továbbra is máshol járt az esze.

Azt találgatta, a férfi hány éves lehet. Rettentő fontosnak érezte meghatározni a korát. Hogy tudja, a férfi miként tekint rá. Azt iszonyatosan szégyellte volna, ha a másik jelenlétében csak az ő szíve dübörög kergülten a mellkasában, a férfi viszont fel se figyel rá. Észrevette vajon, hogy ő már nem kislány, hanem felnőtt nő? Talán először életében, szeretett volna szebb lenni. Szőkébb, kékebb szemű, finomabb vonásokkal megáldott. Vagy legalább titokzatos, mint Natasa, a nővére, akiről sose tudta, mit gondol, egyetért vele, vagy helyteleníti, amit tesz. Vajon hány éves a férfi? Ha túl öreg hozzá, nyilván csitrinek tartja. Talán nem is olyan sokkal idősebb nálam, bizakodott. Vagy mégis? Hajában nincsenek ősz szálak, és a bőre is ránctalan. Bizonyára öregebb, mint a legidősebb bátyja, Iván, noha csak néhány évvel. Mennyivel is? Néggyel-öttel? Nagyjából. Harminc lenne? Kicsivel kevesebb? Több? Az ő majdnem tizenkilenc évéhez mérve elkeserítően soknak látszott a harminc.

És ezt a korkülönbséget látta is a férfi arcán. A szemén, ahogy ránézett. Barátságos volt ez a tekintet, de korántsem forró, kissé távolságtartó, talán valamelyest gunyoros. Szája szögletében a mosoly, türelmes válaszai, hogy zavar nélkül egyenesen Mariann szemébe nézett mind, mind az őket elválasztó évekről, tapasztalatról, egy egész világról beszélt.

Gyereknek néz, állapította meg lemondóan a lány. Ha nem így lenne, kevésbé udvariasan bánna velem. Nagyapa többször összekülönbözött vele az utóbbi hetekben, bizonyára ezért is látogatta meg őket, hogy valamely vitájukat folytassák tovább.

Mintha a gondolataira felelne, nyílt a bejárati ajtó, és Lord Rowling erőteljes hangja betöltötte az előszobát, valamint az összes szomszédos teret, köztük a fogadószobát is.

– Hogy mondja, Matthew? Látogatónk van? Mindjárt kitaláltam. Egy viharvert gebét láttam a korlát mellé kötve. Nem, ne is mondja! Tudom, ki a gazdája. Hogy vinné el az ördög!

Mariann riadt, bocsánatkérő pillantást vetett a férfira. Az nem látszott szívére venni Lord Rowling szavait. Letette kezéből a teáscsészét, kényelmes testtartását feszesebbre igazította, és az ajtó irányába nézett.

Paul Rowling úgy lépett a szobába, mint a kitörni készülő vihart megelőző széllökés.

– Mit akar a házamban? – dörögte Lord Rowling köszönés helyett.

Megtorpant az ajtóban, és a kezében tartott lovaglópálcával suhintó mozdulatot tett, mintha térdeplő ellenfele fejét kaszabolná le. Mariann imádta nagyapja darabos természetét, hogy mindenhez harsányan és lelkesen fog, most mégis jobb szerette volna, ha újdonsült ismerősére rontva tartja magát a konvenciókhoz. – Hogy merészelt betörni ide? Az én házamba? Amikor határozottan megmondtam, maga és a bandája még a város környékét is kerülje el.

Az ismeretlen lassan emelkedett fel a székéből, és szembefordult az idős emberrel. Mariann elégedetten vette tudomásul, hogy egy hüvelykkel még magasabb is a nagyapjánál, aki ugyancsak nagydarab ember volt.

– Pontosan erről szeretnék beszélni önnel, uram – felelte a férfi.

– Nincs miről beszélnünk – folytatta töretlen hévvel Rowling. – Hordja el az irháját a földemről! A birtokomról és a város határából is! Semmi keresnivalója itt.

A lord gyakorlatilag ordított, a férfi pedig halkan beszélt, mégis érthető volt minden szava.

– Téved, uram. Ugyanúgy van itt keresnivalóm, ahogy önnek.

– Egy fenét. Megmondtam magának. Amíg van bennem szusz, maga nem ver gyökeret Sontownban.

Mariann mozdulni sem mert, elképedve nézte nagyapja indulatos arcát. Miért ilyen dühös? Mit vétett az idegen, hogy a környéken sem akarja látni? Mi a bűne? Az idős lordot bátor embernek ismerte, fiatalon Indiában szolgált katonaként, nem ijedt meg az ismeretlentől, és előítéletek sem sötétítették szellemét, hisz másodjára fekete nőt vett feleségül. Miért oly ellenséges ezzel az emberrel? Csak mert szegény?

– Kérni jöttem önhöz, uram – szólalt meg a férfi, amikor a beszédtől kifulladva a lord elhallgatott. – Rosszul indítottunk, ön is én is, de a háborúskodás egyikünknek se érdeke. Kössünk békét, de legalább fegyverszünetet. Ha engednek boldogulni, ugyanúgy hasznára lehetünk a városnak, ahogy mindenki más, aki a környéken él.

– Téved, jóember – vágott közbe a lord, és kidüllesztette a mellét. – Nincs magukra szükség, csak bajt kevernek. Szedjék a sátorfájukat, és tűnjenek el innen!

– Itt vettünk földet, uram. Itt kell boldogulnunk. A gyerekeinknek iskolára van szüksége, az asszonyainknak faggyúra és szövetre, az embereknek pedig szerszámokra – folytatta a férfi továbbra is csöndesen, noha Mariann látta, a keze ökölbe szorul a combja mellett.

– Elég baj, hogy az olyan alakok, mint Sepherd, képtelenek megtartani a földjüket, és akárki emberfiának áruba bocsátják. Minden csavargónak, akinek néhány petákja van – riposztozott az idős lord állát harciasan előre szegezve.

Látszott, az idegen is kezdi elveszíteni a türelmét. Arca elsötétült, két szemöldöke közt elmélyült az árok.

– A mi pénzünk is van olyan jó, mint a másé, uram – felelte fojtott hangon.

– A pénzük lehet. De maguk nem.

Mariann nem bírta tovább. Felszisszent mérgében.

– Hogy lehet ilyen durva, nagyapa? Az úr a vendégem.

A lord lesújtó pillantást vetett rá.

– Hallgass, kislány! Ez nem a te dolgod.

Mariann felpattant, és felháborodva fordult szembe a nagyapjával. Egyenlő távolságra állt mindkét férfitől, a kerek asztal választotta el tőlük.

– Az én dolgom is, hisz itt élek a házában. Meghívtam az urat teára, és ön minősíthetetlen szavakkal illeti.

A nagyapja, ahogy máskor, most se vette komolyan. Bal kezével kinyúlt, átölelte a vállát, és békítően magához húzta. Épp elfért a karja alatt.

– Te ne szólj bele, kincsem! – mondta, majd jóval hűvösebb hangon folytatta. – Halasszuk ezt az eszmecserét későbbre! Amikor magunk leszünk. Ne zavarjuk a gyermekek nyugalmát!

Mariann felháborodottan megrándult, ki akart bújni nagyapja terhes öleléséből, de az visszahúzta.

– Nem óhajtok többé vitázni önnel, uram – mondta a férfi engesztelhetetlenül, és egyetlen pillantásra se méltatta a fogadatlan prókátort. – Most sem ezért jöttem. Egyezkedni próbáltam, de hiába. Nem maradt más választásom, mint a nyílt ellenszegülés. Ragaszkodom ahhoz, ami az enyém. Akár tetszik önnek, akár nem. Nem fog elűzni Sontownból.

Lord Rowling gőgösen bólintott.

– Meglátjuk – mondta.

A férfi meghajolt.

– Uram! Kisasszony!

Marianntól anélkül búcsúzott, hogy a tekintetével elköszönt volna, majd kiment a szobából.

***

Mi baja nagyapának a nyugaton letelepedett idegenekkel? – kérdezte Mariann Richardot, aki kényelmes testtartásban, a nyeregben kissé hátradőlve poroszkált mellette. Natasa tapintatosan lemaradt tőlük.

– Azokra gondolsz, akik megvették a Sepherd farmot?

– Igen, azokra.

Richard felnevetett. Kedves nevetése volt, ahogy ő magára is a kedves jelző illett a leginkább. Két éve fejezte be a katonai akadémiát, remekül állt rajta az egyenruha, haja aranylón fénylett, kék szeme barátságosan csillogott.

– Hogy jutott az a csavargó népség az eszedbe, drágám? – kérdezte évődve. – Arról beszélgettünk, hogy a jövő évben minden bizonnyal kineveznek századossá, nő az ellátmányom, és apám is megígérte, hogy növeli a járadékomat. Hamarosan tehetős ember leszek, drágám.

Ha még egyszer azt mondja, drágám, sikítok, gondolta Mariann. Richard helyes fiú, kár, hogy olyan szirupos. A megjelenése is émelyítő. A haja túl sárga, a szája túl piros, a szeme túl kék.

– Az előléptetésed már minden oldalról megvizsgáltuk, és minden lehetséges előnyét több alkalommal számba vettük, drágám – felelte, az utolsó szót kissé elnyújtva. – Beszélhetnénk kevésbé tökéletes dolgokról is, mint a te életed. Sötét és fenyegető dolgokról. Mint az a néhány ember, aki szivárványos világunkba betolakodni merészelt.

Richard lebiggyesztette a száját.

– Fölösleges csúfolódnod, drága Mariann. Tudod, hogy miattad, szerelmünk beteljesülése miatt fontos nekem az előléptetés. Erre te felhozod a jöttmenteket, pedig nem érdemelték ki, hogy rajtuk törd a bájos fejecskédet.

– Muszáj tudomást vennem róluk, akkor is, ha nem érdekelnek különösebben – fújt azonnal visszavonulót Mariann. Rosszul viselte a bírálatot és a neheztelést. – Azért hoztam fel őket, mert a vezetőjük ma a nagyapánál járt.

– Taylor Kendall meglátogatta Lord Rowlingot? – hökkent meg Richard. – Mit akart tőle?

– Így hívják? Taylor Kendallnak? – szakad ki Mariannból a kérdés, és önkéntelenül megismételte a nevet. – Taylor Kendall.

Milyen szép név! Taylor. Sötét és férfias. Fekete, de legalábbis igen sötét acélkék. Mariann gondolataiban a legtöbb ember, tárgy, szám és fogalom valamilyen színben jelent meg. Biztosan tudta például, hogy a hármas sárga, a kilences pedig sötétbordó. Gyermekkorában a számtanlecke közben voltak kedvenc párosításai. A hetest szerette a hármassal összeadni. Nem csupán azért, mert tíz az összegük, hanem mert a hetes élénk zöldjéhez remekül passzolt a hármas sárgája. Taylor Kendall neve is azonnal acélkék fénnyel ragyogott fel előtte.

– Igen. Kendallnak hívják azt a csavargót – felelte Richard. – Nem hittem, hogy bemerészkedik Lord Rowling birtokára.

– Mi bajotok vele? Mindenki utálja, de miért?

– Bajkeverő – jelentette ki Richard megfellebbezhetetlen hangsúllyal. – Született bajkeverő.

Ennek a fogalomnak semmi értelme, gondolta Mariann, de szólni nem szólt, csak egyetértően hümmögött. Nem születhet valaki bajkeverőnek. Legföljebb három kilós csecsemőnek. Bajkeverőnek semmiképp. Arra nevelődni kell.

Richard elhallgatott, Mariann mellé léptetett a lovával, a saját nyergébe emelte, és a száját rányomta a szájára.

Mariann kíváncsian hagyta. Ez tehát az első csók, sóhajtott. Richard szája melegítette az övét, orrát megcsapta a fiú szappanillata, a katona zubbonyba ivódott naftalin és dohányszag. A fiú szorosabbra vonta a derekán a karját, ettől a nyeregkápa még kíméletlenebbül nyomta a combját. Közben az arcát csiklandozta Richard bajuszkája, és valahogy útban volt az orra. De nem szólt, vagy fészkelődött, mert nem akarta zavarba hozni a fiút, hogy esetleg valamit nem jól csinál. Richard kissé oldalra hajtotta a fejét, kinyitotta a száját, és nyelvével megérintette Mariann ajkát, aki nevetve kapta hátra a fejét.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

Egy liget szélén álltak, mellettük, az út másik oldalán szikkadt tarló húzódott végtelen. A nap az erdő lombján keresztül tűzött rájuk, éles, táncoló árnyékokat vetett a fiú kivörösödött arcára.

– Ezt így kell – felelte Richard.

– Hogy kidugod a nyelved? – kérdezte elképedve Mariann. Mint a kutyák, amikor vizet lefetyelnek, futott át rajta, de az illetlen gondolatot megtartotta magának. Próbaképpen visszahajolt a fiú szájára, és az ajkai közé illesztette a nyelvét, majd ahogy azonnal bebocsátást nyert, be egészen a fiú szájába, ijedten vissza is húzta. A filmekben látott, és ezek alapján elképzelt csókokhoz képest túl bizalmasnak érezte a valóságot, túl nyálasnak.

Ismét elrántotta a fejét, és ismét nevetett.

– Furcsa – mondta.

– Neked ez csak játék, látom – szólt megbántottan a fiú, aki olyan szaporán szedte a levegőt, mintha futottak volna, és nem a ló hátán üldögélnének.

– Dehogy – felelte bűntudatosan Mariann, és visszahajolt Richard sértődötten lebiggyedő szájához. Most nem riadt el, iskolás elszántsággal hagyta a fiút, tegyen, amit akar. Megnyitotta előtte az ajkait, majd a fogát. A fiú nedves nyelve behatolt a szájába

Muszáj volt nevetnie. Nem sokkal ezelőtt együtt reggeliztek a patak mellett, és a nagymami vajas kenyeréből Richard szájára kenődött a vaj. Richard a nyelvével nyalintotta le. Értelemszerűen ugyanezzel a nyelvvel. Mariannban még elevenen élt az emlék. Ahogy Richard a száját, a bajuszát tisztogatja.

– Elég ennyi – mondta vidáman, és furcsállotta a fiú izgatottságát. Látta elfátyolozódott tekintetén, kivörösödött arcán, hogy a csókolózás felizgatja.

Legalább őt igen, gondolta csalódottan, és lesiklott a lóról. Biztosan lesz ez még jobb is, volt a következő, vidámabb gondolata.

– Sétáljunk vissza Natasához! Addig elmeséled, miért haragszotok Taylor Kendallra – mondta, mert ennyi elég is volt az első csókból. Leírhatja a naplójába, hogy megvolt, kipipálva, nem nagy ügy.

Richard engedelmesen leszökkent a lóról, bal kezébe fogta a két kantárszárat, jobbjával átölelte Mariann vállát.

– Miért érdekel téged?

– Nagyapát érdekli – felelte óvatosan Mariann. – Fölöttébb elutasítóan viselkedett vele. Sőt! Az elutasító enyhe kifejezés. Inkább durvának mondanám.

– Mert minden oka megvan a felháborodásra. Elorozták Sepherd földjeit, pedig Lord Rowling barátja, Mr. Bross is ajánlatott tett rá. Mégpedig kedvező ajánlatot, ha jól hallottam. Ráadásul korábban. Sepherd hátba döfte, hogy megszegte a megállapodásukat.

– Ami vagy létezett, vagy nem – szólt közbe Mariann, mert Bross még a beszélgetés tárgyaként is irritálta. – Nagyapa túlságosan belebonyolódott Bross ügyeibe. Nem kedvelem azt az embert. Nevetséges a kecskeszakálla, az meg egyenesen hátborzongató, ahogy méreget.

Richard elengedte a vállát, és kissé távolabb lépett Marianntól. Megint rosszat mondtam, ébredt rá Mariann. Bross a helyi önkéntes rendfenntartók főnöke, ha formálisan nem is parancsol Richardnak, a helyőrségnek nyújtott támogatás miatt számít a szava.

– Elég felszínes dolog valakit a külsője alapján megítélni – érkezett azonnal Richard figyelmeztetése. – Mást nem tudsz felhozni ellene, csak hogy rosszul vágott a szakálla?

Ha most nem beszél tovább Kendallról, mert megsértődött Bross miatt, szíven szúrom magam, rázkódott össze mérgében Mariann. Utálatos, hogy Richarddal olyan óvatosan kell bánni, mint egy naposcsibével.

– Rendben, hagyjuk Bross szakállát! Nem az én dolgom – visszakozott. – Ő bezzeg mindenkit gyűlölhet, aki rajta kívül merészel boldogulni. Nagyapával is azért van jóban, mert sznob. Az egész keleti terület Bross tulajdona, még a volt gyémántbányák is a hegyen, pedig azok a tárnák nagyapa szerint egy fabatkát se érnek. Miért fáj neki, hogy egy tized akkora föld nem az övé lett, hanem másé?

– A víz miatt – felelte Richard, és ismét átölelte Mariann vállát. – Pontosabban a folyó miatt, ami áthalad Kendall birtokán, és az egész keleti terület boldogulásának a kulcsa.

– Víz? – döbbent meg Mariann. – Én azt hittem, legalább aranytelért találtak a Sepherd birtokon, azért ez a gyűlölködés.

– Látszik, hogy nem értesz a gazdálkodáshoz, drágám, – nevetett Richard, és még közelebb vonta magához Mariannt. – Ha állataid vannak, a víz az aranynál is fontosabb. És Brossnak több ezres csordái legelnek a hegyek lábánál. Ráadásul úgy tervezi, a kitermelt fát, amit eddig leúsztatott a folyón, feldolgozza. Ahogy az állatok bőrét is. A cserzéshez, bőrfeldolgozáshoz rengeteg víz kell.

– Ami van is neki bőven. Az a folyó, ami Kendallék birtokán áthalad, eléri az ő földjeit is.

– Egyelőre – magyarázta Richard. – De ott ered a volt Sepherd farm szívében, és ha Kendall fogja magát és eltéríti, akkor az egész keleti terület tönkremegy.

– Miért tenne ilyet Kendall? Sepherdnek sem jutott eszébe.

– Sepherd egy vén iszákos volt, akivel Bross azt csinált, amit akart. Egy üveg szeszért eladta volna az anyját is.

– Mégis Kendallé lett a földje – szúrta közbe epésen Mariann. – Nem Bross tette rá a mancsát.

Richard megrántotta a vállát.

– Ezt én sem értem. Persze senki nem számított rá, hogy Sepherd meggondolja magát, és mégse Brossnak adja el a földjeit, ahogy megbeszélték. Maga Bross a legkevésbé.

– Megbeszélték? Biztos vagy ebben? Honnan tudhatnád?

– Nem tudom, csak én is erre számítottam, ahogy mindenki más.

Richard hosszasan, és némiképp unalmasan ecsetelni kezdte, hogy Sepherd milyen sokat köszönhetett Brossnak; amikor elhagyta a felesége, és részegen ki se kelt az ágyából, Bross emberei gondoskodtak a néhány megmaradt állatról az istállóban, és Bross házvezetőnője főzött, mosott rá. Mariannt ez alig érdekelte, ő Kendallról szeretett volna hallani, nem az öreg Sepherdről, akivel, ha néha összefutott a városban, messziről elkerülte, olyan ápolatlan volt és büdös, a nadrágján nem csupán zsír, de gyanús, hogy vizeletfoltok is sötétlettek.

– Hogy kötöttek-e szóbeli megállapodást, már sosem fogjuk megtudni – fejezte be Richard a beszámolóját. – Sepherd magával vitte a titkot a sírba, hogy miért nem Bross, miért a Kendall banda lett a befutó nála.

– Miért emlegetsz Kendall bandát? – ragadta vissza magához a szót Mariann, hogy végre az őt érdeklő ember került szóba. – Egyetlen családról van szó?

– Ezt látod, nem tudom pontosan. Azt hiszem, végül is nem egyetlen család. De Kendall a főkolompos. Ha őt elkapjuk, a többivel már könnyebb dolgunk lesz.

– Mármint neked? – fordult szembe Richarddal Mariann. – Mi közöd neked mindehhez? Bross ügyeihez?

Richard szája körül apró ráncok képződtek a helytelenítéstől.

– Mindannyiunk érdeke, drágám, hogy a városban rend uralkodjon, és senki ne zavarja a lakók, jelesül a te nyugalmadat. Ráadásul nekem, katonaként kötelességem mindent megtenni ennek érdekében.

– Értem – nyugtázta Mariann, mert nem akart még több vitát.

Elhagyták az útkanyarulatot, elébük tárult a folyó, a távolban a város legszélső házai, a folyóparton üldögélő Natasa. A rézsün megkapaszkodó hársfa törzsének dőlve olvasott.

Richard elvette a kezét Mariann válláról.

Natasa olyan, mint az orosz népmesékben a tavasztündér, gondolta Mariann, nővérét megpillantva. Karcsú alakja a fehér ruhában, a vállán átvetett, vastag, sötét hajfonat, az ovális arc, a fekete pillákkal árnyékolt szem szinte nem is e világian gyönyörű. Mariann hat évvel volt fiatalabb a nővérénél, őt mégis udvarló kísérgette, míg Natasát egyetlen helybéli fiatalember sem merte eddig bálba hívni.

Natasa észrevette közeledésüket, sietség nélkül bezárta az ölében tartott könyvet, megvárta, amíg mellé érnek, és felállt.

– Mehetünk? – kérdezte a húgát. – Még be kell néznem a fogadóba, és ebédre visszaérnem az árvaházba.

Richard vigyázzba vágta magát

– Nem is zavarom a hölgyeket tovább – mondta feszélyezetten, ahogy Natasa jelenlétében rendszerint viselkedett. Összecsapta sarkantyúit, tett néhány fölösleges mozdulatot a kezével, majd felpattant a lovára. A táncoló lovat néhány sikertelen próbálkozás után megfordította, és bősz kalaplengetés közepette távozott.

– Fél tőled – kuncogott Mariann.

– Mint mindenki – hagyta jóvá Natasa, a lovához sétált, kioldotta a kötőféket, közelebb vezette a lovat a fához, amelynek törzsén egy terjedelmes kidudorodást használva sámliként, nyeregbe szállt. A családban egyedül ő lovagolt női nyeregben. Legalábbis, amikor Sontownba kirándult.

– Nem tartasz velem? Gertrud néni bizonyára örülne, ha látna – kérdezte, mert Mariann ahelyett, hogy felült volna a lóra, kikötötte oda, ahol eddig a Natasáé legelt.

Mariann megrázta a fejét.

– Inkább felváltalak a fa tövében.

Natasa elmosolyodott.

– Neked nincs mit olvasnod.

Mariann durcásan nézett rá.

– Majd malmozok az ujjaimmal. Vagy alszom – felelte. Natasával bemenni a városba rém unalmas volt. Őt minden öregasszony imádta, szóba elegyedtek vele, elpanaszolták neki a bánatukat, és Natasa készségesen meghallgatta a sirámokat. Mariann ilyenkor unottan téblábolt nővére mellett, egyik lábáról a másikra állva leste, mikor indulnak tovább, és végzik el a dolgukat, amiért valójában jöttek. Ehhez semmi kedve. Inkább leheveredik a hársfa tövébe, és ha a nővére kellő távolságra jut, és nem kell tartania szemrehányó tekintetétől, leveti a csizmáját, feltűri a nadrágja szárát, és belegázol a hűs, hívogató vízbe.