A vacsora végeztével mindenki kifizette a saját ételét, a maradékot pedig elcsomagoltattuk.
Az utcára kilépve az arcomba csapódott a téli este hideg levegője és örömmel tapasztaltam, hogy pár magányos hókristály szállingózik a levegőben. Az örömömet az sem tudta letörni, hogy tudtam, hogy ebből porhó lesz.

- Velem jössz vagy Barnival? - érintette meg a karomat Kriszti. - Persze nem sértődöm meg, csak kérdezem.

- Szerintem most Barnival, mert... - haboztam a válasszal és ahelyett, hogy kimondtam volna a mondat végét csak bólintottam egyet. - De köszönök mindent!

- Nincs mit, akkor jó éjt! - ölelt át szorosan.

Egy rövid búcsúzkodás után Barnival indultam el a sötét éjszakába.
Hazáig némán mentünk egymás mellett, egy-két szemezésen kívül semmi sem volt.
Megőrjített a csend és az, hogy egy szót sem szól. Legalább a gondolatait hadd halljam, még akkor is, ha tudom, hogy nem lesznek feltétlenül pozitívak.
Amint Barni becsukta mögöttünk az ajtót és levettem a cipőmet, végre megszólalt.

- Iszol valamit? - a meghökkenéstől alig tudtam kinyögni valamit.

- Bort kérek - adtam választ és helyet foglaltam a kanapén.

Barni a kezembe adta az öblös üvegpoharat, amiben a bordó színű ital lötyögött.

- Kezded te vagy kezdjem én? - ült le mellém és egy hatalmas kortyot húzott le az alkoholos italból.

Nem válaszoltam, csak a poharamba bámultam, mintha attól várnám a segítséget.

- Jó, akkor ezt annak veszem, hogy mondhatom - elégeltem meg Barni a hallgatásomat. - Mióta tudod? - tette fel az első kérdését.

- Ma mondta Heitmann, de hivatalosan már pár napja sejtjük Évivel, hogy erről lesz szó - adtam választ színtelen hangon, majd megízleltem a bor savanykás zamatát.

- Miért nem mondtad már el a sejtésednél? - nézett a szemembe, aztán a poharat az asztalra helyezte és kioldott két gombot az ingjén.

- Örülnék, hogyha nem száraz kérdéseket szegeznél nekem - untam meg a vallatást.

- Örülnék, ha átfogóbb képet kaphatnék a barátnőm terveiről, mielőtt még lelép egy külföldi városba - szólt kapásból Barni és gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Azért nem mondtam el, mert egyrészt nem voltam benne még biztos és nem akartam, hogy idő előtt megtudd, másrészt pedig azért, mert át akartam gondolni, anélkül, hogy befolyásolnál - adtam meg magamat.

- Szerinted befolyásoltalak volna? - Barni hangja halk és rekedt volt, amelytől egyszerűen úgy éreztem, hogy kicsúszik alólam a kanapé.

- Nem, mármint csak érted. Anélkül, hogy az irántad érzett érzelmeim befolyásoltak volna - fejeztem ki magamat pontosabban.

- Ha azok befolyásoltak volna, most nem itt ülnénk ezen a kicseszett kanapén - vakarta meg a homlokát Barni. - Ha az érzelmeidre hallgatsz akkor itt maradsz. De nem azokra hallgattál, hanem az eszedre.

- Per pillanat nem tudom eldönteni, hogy mit érzel - tártam szét a karomat, majd egy újabbat kortyoltam az italból.

- Én se tudom rólad eldönteni, szóval azt hiszem megint kvittek vagyunk, Szofi - válaszolt Barni.

Csendben ültünk egymás mellett, amíg a fiú hangja meg nem törte a csendet.

- Kurva nehéz lesz nézni, hogy elmész - hunyta le a szemét.

- Nem örökre megyek - csúsztam hozzá közelebb és a vállára hajtottam a fejemet.

Nem voltam biztos a szavaimban.

- Ismerlek. Tetszeni fog neked - suttogta a fülembe. - De tudod mit? - kérdezte.

- Hm? - szívtam be magamba Barni fűszeres parfümjének az illatát.

- Kiélvezem, amíg itt vagy - csókolt meg, majd végig döntött a kanapén.

A bor persze kiborulva végezte a földön, a pohár szilánkokra hullott szét, mint a szívem és tudtam, hogy ezt magamnak okozom.
Barni csókjai egészen a lelkemig hatoltak, éreztem mindazt, amit ő érez.
Ujjai a derekamba martak és enyhén az alsó ajkamra harapott, miközben az ujjai finoman az oldalamhoz értek. Minden mozdulata égette a bőrömet. A hajába túrtam, mire ő végigsimított a combomon. Én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábamat, minél közelebb akartam lenni hozzá.
Minél többet akartam belőle.

- Szeretlek - szakadt ki belőle a legfontosabb szó, majd rám borult.

A bőrünk egymáshoz tapadt, még mindig szinte vibráltam. A légzésünk lassult, Barni pedig átölelte a derekamat és a nyakamba fúrta a fejét. A vállait átölelve, abban az egy pillanatban úgy éreztem, hogy elpuszíthatatlanok vagyunk.
Miután felöltöztünk az egész éjszakát végig beszélgettünk és hajnali négy körül tértünk nyugovóra.

- Jó reggelt! - suttogta Barni a fülembe. - Kurvára késésben vagyunk, úgyhogy jobb, ha igyekszel.

Erre azonnal kipattant a szemem és kilőttem az ágyból, hogy összekaparjam magam. Amíg én zuhanyoztam és magamra kaptam valami rendes ruhát, addig Barni csinált egy termoszos kávét kettőnknek, valamint összedobott két szendvicset, hogy majd gyorsan megesszük a villamoson.

- Miért nem ébresztettél előbb? - néztem rá mérges tekintettel, miközben a cipőmet rángattam magamra.

- Gyönyörű vagy, miközben alszol - ez volt a válasza, amely mindent elárult.

Kézen fogva léptünk ki a lakásból és minden úgy zajlott, ahogy annak kellett.
A tegnapi hó elfedte a várost, így a villamos megálló felé menet az arcomba kaptam az év első hógolyóját.

- Hé! - kiáltottam fel, mire a járókelők egy része felénk fordult, amolyan "ki fene ordibál itt kora reggel?" tekintettel. - Ezt visszakapod még! - esküdtem bosszút, de ezt sajnos nem válthattam be akkor, mert jött a villamos, mi pedig eléggé késésben voltunk ahhoz, hogy én itt most leálljak és belenyomjam Barni fejét a friss hóba.

- Ugyan - rázta meg a fejét Barni.

A sárga szerelvényre felkapaszkodva leültünk a végébe - csodával határos módon volt hely -, és elfogyasztottuk a szendvicseket, amit a friss kávéval öblítettünk le. Egy rágót bekaptam és Barnira néztem.

- Köszi a reggelit! - mosolyodtam el.

- Azt hittem valami mást fogsz mondani - nevetett fel.

A villamos tovább zötykölődött velünk, én pedig Barni kezét fogva a legboldogabb embernek éreztem magamat a világon.
Ahogy Thaleia-ba értünk természetesen Marci kijelentette, hogy késtünk már megint és nem hiszi el.

- Jó reggelt neked is! - üdvözöltem a zsörtölődő rendezőt, majd a többieknek is köszöntünk.

- Rendben, szóval remélem tanulgattátok a szöveget! Ma is még csak olvasó próba lesz, ám holnap már belecsapunk a levesbe és normál, színpadi próba lesz, ahol persze lehet még a szövegből puskázni - mondta el a menetrendet.

Leültünk körben a színpadra és elkezdtünk a próbát.

Miután felhívtam Anyáékat és Lucát, hogy Bécsben töltök egy hetet és elújságoltam nekik a helyzetet, először is gratuláltak, majd Apa azt mondta, hogy értesíti a nővérét, aki Bécsben él, hogy tartsa rajtam a szemét.
A pályaudvarra igyekeztünk. Lassan lépkedtem, hátha így több időm lesz, de mégis hajtott a kíváncsiságom, hogy végül egy másfél héttel ezelőtt írtam Martin Heitmann-nak, hogy élnék az egy hetes próbával.

- Mikor jössz vissza? - kérdezte Lizi, majd belém karolva a vállamra döntötte a fejét.

- A vasárnapi vonattal, ami a délután hatkor fut be - gondolkoztam el és a rácsaptam arra a kabátzsebemre, amiben a jegyek voltak.

- Hányadik vágány? - sétált közelebb a menetrendhez Gabó, majd leolvasta, hogy a vonatom a nyolcadik vágányról indul.

Arrafelé vettük az irányt. Az egyik kezemet Barni szorongatta, a másikba Lizi kapaszkodott.

- Hívj fel minden nap! - adta ki nevetve az utasítást Kriszti, amire bólintottam.

- Összeírtam neked egy listát, hogy mit kell venned a kisboltban - néztem a lakótársamra szomorú mosollyal. - De tényleg vedd meg, mert különben nem lesz kajád!

- Majd küldöm azt, hogy mi volt próbán - szólt Marci -, illetve szabadidődben, ha van kedved akkor felhívhatunk és felolvashatod nekünk Veronka szövegét.

- Rendben - mosolyodtam el a többiek kedvességén.

Lassacskán a hatalmas szerelvényhez érkeztünk, opálos tekintettel néztem fel a vonatra, aztán a tekintetemet a barátaimra függesztettem.

- Na, szia Szofi, várunk vissza! - ölelt meg Marci.

Aztán Gabótól, Noémitől és Mikitől is elbúcsúztam.

- Szia, még ebben az egy hétben is hiányozni fogsz! Mindennap hívlak! - ugrott a nyakamba Lizi, de akkora elánnal ölelt meg, hogy majdnem hátrazuhantunk a peronra.

- Szia Lizi! - szorítottam meg a barátnőm vállát.

- Helló Szofi! Én is hívlak és megveszem azokat, amiket összeírtál! - ölelt át Kriszti.

Tőle is elbúcsúztam.
Már csak Barni és Évi maradt.

- Okosan - Évi csupán ennyit mondott, és egy parfümjétől virág illatú ölelésbe vont. - Szia - mondta.

- Szia Évi! - húztam mosolyra a számat és egy aprót biccentve köszöntem meg a barna hajú lánynak azt, amit értem tett az elmúlt napokban.

- Szia Barni! - suttogtam a fiúnak, majd a homlokomat az övéhez döntöttem. - Szeretlek!

- Én is téged, hiányozni fogsz! Hívj! - szólt csendesen Barni és egy csókot lehelt a számra, de úgy éreztem, hogy ennyi nem elég.

Újra megcsókoltam a fiút, újra és újra.

- Menned kell - tolt el magától.

- Igen - fordultam el tőle. - Sziasztok! Hívok mindenkit! - szálltam fel a vonatra, majd megkerestem a helyemet és az ablakon kinézve a kis csapatunkat kerestem.

Ott álltak a peronon és integettek, ahogy lassan és méltóságteljesen kigurult a vonat a pályaudvarról. Egy kósza könnycseppet kitöröltem a szememből és a szememet lehunyva Barni fájdalmas tekintete jelent meg előttem.

Tudta, hogy kint fogok maradni.
Én is tudtam.
Valószínűleg a többiek is tudták.

Igazából ez volt a búcsúnk, többhöz nem volt már erőnk, a vonat rázkódott alattam és a hideg üvegnek döntöttem a fejemet. Néztem, ahogy a hópelyhek lassan hullanak le az égből.
A vonaton, ott, mindenki előtt rájöttem valamire.
Hogy ez csak színház és az élet megy tovább.

VÉGE

Sziasztok!
Itt vagyok úristen. Befejeztem.
Köszönöm jordangreens -nek a lehetőséget és nektek, hogy olvastatok!
Boldog húsvétot mindenkinek! 🐣♥
Nagyon-nagyon örülnék, ha írnátok egy kis véleményt a végére, hogy hogy tetszett!
Ha van kérdésétek a sztorival kapcsolatban, arra a komment szekcióban szívesen válaszolok.
Ez tényleg hihetetlen!

Outlaaw, 2020. 04. 13.