Miután Lizi átjött – persze borral és hozott aznap sütött csokis sütit – késő estig beszélgettünk, többnyire mindenről. A legjobb barátnőm kint aludt a kanapén, mi a helyünkön, így reggel gyorsan összedobtam egy sonkás omlettet, amit a lányok jóízűen befaltak.
A reggeli után Kriszti és én adtunk tiszta ruhát Lizinek, majd amíg az egyikünk a fürdőben volt, addig a másik öltözött. El is felejtettem, hogy milyen amikor hárman lakunk együtt.
Szar, mert minden szűkös.
Egy rövid, méregzöld kordbársony szoknyát vettem fel és hozzá egy fekete, rövid ujjú garbót párosítottam, valamint egy rövid szárú, velúr bokacsizmát vettem fel. Az ajkamra sötét vörös rúzst kentem és szőke hajamat pedig pár hullámcsattal tűztem hátra.
Sikerült időben elindulnunk, amin eléggé meglepődtem, mert végülis normálisan reggeliztünk, hárman voltunk, ráadásul későn feküdtünk.

- Azért elég jók vagyunk! - szóltam oda a barátnőimnek.

- He? - ez volt Kriszti értelmes, reggelhez méltó válasza.

- Mármint hárman vagyunk, kajáltunk és normál időben indultunk. Magunkhoz képest - magyaráztam miközben kiléptünk az utcára.

A friss őszi levegő az arcomba csapott, az avar zörgésének a hangja a macskakövön a fülembe mászott. A villamosmegálló felé vettük az irányt. A szerelvény pár percen belül jött és még ülőhely is jutott mindhármunknak.
Boldog voltam, a reggel és az életem is jól alakult eddig.
Hatalmas mosollyal az arcomon szálltam le a barátnőimmel a sárga járműről, majd egy kis idő múlva már a Thaleia nézőterén baktattunk, a helyünket keresve.
Gyors puszit nyomtam Noémi és Gabó arcára, megöleltem Mikit – aki eléggé hiányolta a barátnőjét és Marcit, ugyanis egy hosszú csókkal köszöntötte – és egy kicsit bájcsevegtem Évivel is.
Egy ember hiányzott, Barni.

- Szép jó reggelt! - emlegetett szamár. A fiú kezet fogott Mikivel, Marcival és Gabóval, a lányok arcára puszit nyomott, majd amikor felém lépett egy piszkálódó mosoly terült szét az arcán.

- Csak nem hiányoztam? - dörmögte a fülemre és egy gyors csókot lehelt a számra.

- Te nekem? Soha - nevettem el magamat, aztán újra magamhoz húztam a barátomat, ugyanis keveselltem az előző kis puszit.

Ahogy már nem Barni ajka simogatta az enyémet körbenéztem. Évi kifejezetten jól palástolta a megdöbbenését, de az arca azért egy alig látható, savanyú fintorba rándult. Noémi nagyban vigyorgott és valamit súgott Gabónak, Marci pedig keresztbe tett karral bólintott egyet, ez amolyan na végre! -ként szolgált.

- Na, akkor mindenki a helyére! Kezdjünk az elejéről, Kovács néni pedig ma hozza a kész ruhákat, talán ebédidő után és valamikor Tomi is beesik - forgatta meg a szemét a rendező -, elvileg nagy dugó van befelé a városba, így késik - tájékoztatott minket Marci, majd helyet foglalt az első sorban, Évi mellett.

A darab haladt velünk együtt, sodort minket magával, úgy formáltak, ahogy éreztük, ahogy kedvünk volt. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit játszom. Nehéz azt hazudni, hogy el tudunk vonatkoztatni magunktól.
Mert nem lehet.
Magamat adom, adtam és adni is fogom egy szerepben, úgy, ahogy volt olyan is, amikor nem bírtam elviselni, ha Barni megcsókolt, most pedig – a darabban is – szomjazom a csókjaira és szinte gyerekes örömmel várom, hogy az ajka íze az enyémen keveredjen, hogy a rúzsom halványan látszódjon a száján, az ujjaim a puha, kócos tincsei között legyen. Én egyszerre vagyok és nem vagyok Olivia, de ahogy Noéminek mást adott a karaktere, Marci is máshogy képzeli el. Én pedig máshogy játszom. Úgy játszom, ahogy magamat, de mégis máshogy.
Teljesen belemélyedtem a gondolataimba, amelyekből az rángatott ki, hogy Barni nyomott egy puszit az arcomra.

- Min gondolkozol? - suttogta, de közben fél szemmel az előadást nézte, ugyanis a jelenet előtt általában pár perccel már a színpad hátsó részében kell lennünk.

- Csak úgy, a darabon - mondtam, de amint e szavak elhagyták az ajkamat, éreztem, ahogy enyhén lángba borul az arcom.

- Csak ennyi? Esetleg valami más? - kérdezte mosolygós hangon, miközben a reflektorok furcsa árnyékokat rajzoltak a bőrére.

- Talán - böktem ki, de többet nem szándékoztam mondani, mire Barni felvonta a szemöldökét.

- Nem mondod el? - ez egy akkora magaslabda volt, hogy úgy éreztem muszáj leütnöm.

- Ennyire érdekel? - húzódtam közelebb a fiúhoz és egy rövid, puha csókot nyomtam a szájára.

- Ami veled van az érdekel, minden - húzta halvány mosolyra az ajkát, majd kisimított egy tincset a szememből és nyomott egy puszit a homlokomra. - Na, menjünk! Lassan jön a mi jelenetünk - jelentette ki és felállt a helyéről, én pedig követtem őt a színpad irányába.

Egy pár óra múlva el is érkezett az ebédidő. Leadtuk a rendeléseket és Noémi meg Kriszti voltak olyan kedvesek, hogy hoztak nekünk kaját a közeli amerikai gyorsétteremből.
Természetesen a hamburgerek, krumplik és egyéb dolgok kihűltek, mire a lányok meghozták őket, de amikor az ember éhes a vasszöget is megeszi körülbelül.
Én egy sajtburgert kértem, hagymakarikával és sültkrumplival.
Ahogy a társalgóban ültünk és falatoztunk a tekintetem átcsúszott a többiek arcára.
Évién gyász ült, elsötétedett szemmel révedezett a semmibe és akkor eszembe jutott, hogy még részvétet se nyilvánítottam, pedig igazán megérdemelné. Attól, hogy még úgymond a "vetélytársam" volt, teljességgel megérdemli az emberi gesztusokat. De nem akartam kimondani. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy így mindenki előtt jutassam eszébe az – amúgy mindenki számára – fájdalmas veszteséget és, hogy a többiek számára is nyírjam ki a jó hangulatot. Ehelyett keserűen nyammogtam a kihűlt sajtburgeremen és a sült krumplimon. Elvezettem a tekintetemet a barna hajú lányról és szemügyre vettem a társalgót. A krémszínű falak visszaverték a gyenge, őszi napfényt és a családias hangulat közepette a barátaim magukat otthonosan érezve süppedtek a sötétbézs színű szövettel borított fotelekbe.

- Mi a baj? - kérdezte Lizi és hirtelen fel sem fogtam, hogy egyáltalán kinek szól a kérdés.

- Semmi - mosolyogva válaszoltam, amikor rájöttem, hogy engem illet a kérdés. - Csak szokásosan elméláztam - Lizi felvont szemöldökkel fogadta a válaszomat, mint aki maga se hinné el, amit mondtam.

Az ebédszünet után tovább próbáltunk, de valahogy az egész napot a gondolataimba merülve töltöttem.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam Barni mellől és az első sor felé igyekeztem, majd egy nagy lendülettel lehuppantam Évi mellé.

- Egyébként részvétem - suttogtam a csendbe, miközben ő Kriszti színészi játékát nézte és egy pillanatra se fordította felém a fejét.

A lány tökéletes, szinte aranyszínű arcbőrén egy magányos könnycsepp gördült le, amikor végre rám emelte a tekintetét.

- Köszönöm - bólintott. Egy kis idő múlva ismét megszólalt. - Senki se mer erről beszélni. Tabu, mintha még élne. Pedig nem és ez roppant mód zavar, hiszen érdemelne annyi tiszteletet és szeretetet, hogy legalább… - itt elcsuklott a mellettem ülő lány hangja és erősen összeszorította a száját. - Hogy legalább csak emlékezzünk rá - fejezte be.

Egy szót sem tudtam szólni, némán ültem Évi mellett az első sorban, miközben a barna lánynak egyre csak csorogtak az arcán a könnyek és ő meredten bámulta a nézőtérről a színpadot, nézve azt az előadást, azon a helyen, ahol akár Vili bácsi is ülhetne és ő is nézhetné velünk a darabot.
Az ujjbegyeimmel megsimítottam Évi vállát, aztán egyedül hagytam ő a gondolataival és visszaültem a normál helyemre.

- Jól van? - nézett fel rám Barni kérdő tekintettel, mire csak aprón megvontam a vállamat és annyit suttogtam a fiúnak, hogy:

- Szerintem csak egy kicsit át kell, hogy gondolja a dolgokat, mert végülis most szakadt rá ez az egész. Mi, a színház, a premier. Történetesen minden. Egyszerre. És ezt kurva nehéz hirtelen elbírni és jól reagálni - foglaltam helyet a fiú mellett.

Barni egy szót se szólt, csak hangtalanul összekulcsolta a kezünket. Éreztem, ahogy a puha, meleg keze az enyémhez simul, ahogy itt ül mellettem ez a hús és vér férfi, akit annyi ideig kerestem és annyi ideig vágytam rá.
Kizártam minden hangot, lehunytam a szememet és a fiú fűszeres illatát beszívva elsuttogtam neki egy szeretlek -et.

Na helló! ❤
Itt az új rész és igaz, hogy volt pár mental breakdown-om közben, de így este tíz körül kész is lettem vele.
Mindjárt elalszom, annyira kimerültem, de remélem megérte fennmaradnom és tetszik nektek!
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! ✨

Outlaaw, 2020. 02. 18.
[folytatás: 2020. 02. 26.]