A liftben ácsorogva Barni gyorsan megnyomta a földszintet jelölő gombot, aztán pedig a szemembe nézett. A szürkéskék tekintet elsötétülve térképezte az arcom minden szegletét, a fejemben lévő hang pedig folyamatosan ezt mantrázta;

„Meg szeretnélek csókolni!"

- Gyönyörű vagy! - hajolt közelebb Barni, szinte a fülembe súgta az előző szavakat.

- Köszönöm - mondtam. A fülem mögé tűrtem egy zavaró, az arcomba lógó tincset, majd beharaptam az alsó ajkamat.

Szinte érezhető, akár kézzel is megfogható volt köztünk ez a vibráló feszültség. Ez az enyhén visszafojtott, izgatott várakozás a másikra. Egymásra.
A földszintre leérve kisétáltunk az épületből és elsétáltunk egy villamosmegállóig.
A sárga szerelvény egy kis idő múlva jött is, mi pedig felzsúfolódtunk rá. Természetesen ülőhely nem jutott, sőt még állva is elég szűkös helyünk volt.
Ahogy a villamos elindult megragadtam a sárgára festett fémből készült kapaszkodót, de még így is majdnem nekiestem Barninak. A hátam a mögöttem álló fiú mellkasának préselődött, én pedig próbáltam minél előbb visszanyerni az egyensúlyomat.

- Bocsi - suttogtam, de Barni csak elnézően megrázta a fejét.

Amikor bemondták annak az utcának a nevét, ahol a Jávor színház van leszálltunk. Az eső egy kicsit szemerkélt, de engem ez egy csöppet sem zavart.
A színházba érve elöntött egyfajta "otthon vagyok" érzés.
Barni átadta a jegyeinket, amikor észbe kaptam.

- Mennyivel tartozom? - kérdeztem.

- Ugyan, Szofi - állított le Barni, majd betessékelt az ajtón. - Semmivel, tényleg.

- Nem-nem - emeltem fel a mutató ujjamat. - Múltkor kávézni meghívtál, legyen elég ennyi. Nem játszuk el azt, hogy te hívsz meg mindenhová.

- Jó - bólintott Barni, a szeme huncutul csillogott. - Egyezzünk meg abban, hogy ezt most kifizetem és hogyha megyünk majd megint színházba, akkor azt te állod. Oké? - mondta és a szőkésbarna tincsei közé túrt.

- Jó, rendben - biccentettem. Hamar megtaláltuk az - amúgy egészen jó - ülőhelyünket.

Barni lovagiasan előreengedett, én pedig lehajtottam a tizenötös számú széket, majd lehuppantam rá. Barni is helyet foglalt, aztán pedig felém fordulva halkan feltett egy kérdést.

- Az előadás után köszönünk Julcsinak? - csöndesen ejtette ki a meggyszínű száján a szavakat, a nyelve egy gyors és könnyű mozdulattal siklott végig az alsó ajkán.

- Aham - mondtam kábultan, ahogy beszívtam a mellettem ülő fűszeres, bőrös illatú parfümjét. A szememet szorosan lehunytam és egy pillanat erejéig az ujjaim elfehéredve, erősen markoltak a bíbor színű karfa puha anyagába.

Pár perc múlva felhangzott a figyelmeztetés, hogy kapcsoljuk ki a telefonunkat, illetve, hogy az előadás alatt nem szabad videót és fényképet készíteni. Csak a szokásos.
A terem elsötétedett, felcsendültek a jól ismert dallamok, én pedig a szemem sarkából Barnira pillantottam. A nézőtéren lévő sötétség és a színpadról áradó fény elegye furcsa, váltakozó árnyékokat rajzolt a fiú arcára, egyedül a mellettem ülő szürkéskék tekintete csillogott.
A színpadnak és a rajta játszó színészeknek szenteltem a figyelmemet, kritikus szemmel figyelve a szereplők játékát.
Igazából alig figyeltem a - nem is olyan rossz - darabra, sok minden kavargott a fejemben; többek között Évi és Barni, Noémi, Vili bácsi, a gyászbeszéd, Anyuék.
A halántékomat megdörzsöltem, hogy egy pillanatra rendezni tudjam a kusza gondolataimat, de amint újból kinyitottam a szememet, a függönyök már le voltak húzva.
Véget ért az első felvonás.

- Kérsz valamit a büféből? - állt fel Barni és megigazította magán az éjfekete öltönyét.

- Nem, köszi - ráztam meg a fejemet és a vállamra terítve a különösen puha szürke sálamat, felhajtottam a székemet.

- Vélemény? - szólalt meg Barni, amikor kiértünk az előtérbe, ahol emberek sokasága ácsorgott, a büfére vagy éppen a szabad mosdófülkére várva.

- Nem rossz - biccentettem, amikor Barni telefonja halkan megcsörrent. Alig lehetett hallani, de én mégis fejből tudtam a csengőhangja dalszövegét.

Esti Kornél - Rohadt eső.

Barni feltette a mutató ujját, hogy várjak, majd pedig félrevonult és beleszólt a készülékbe.
Unottan álldogáltam, vártam, hogy Barni visszajöjjön.
Unalmamban a körmömet piszkáltam, a számat rágtam; tehát csak a szokásos unatkozós dolgok.
Barni egy pár perc múlva visszajött, az arca semmitmondó volt, de mégis valahogy éreztem, hogy valaki fontossal beszélt.

- Évi volt, meg szeretné nézni a darabot, mert neki is kell a jóváhagyása az előadással szemben - magyarázta Barni, majd a szőkésbarna tincsei közé túrt. - Na, gyere menjünk! - mondta.

A keze az enyém mellett lógott, az ujjbegyeink és a kézfejünk egy pillanatra összért. Mintha áram rázott volna meg, egy kellemes, hideg borzongás futott végig a gerincem mentén, Barni forró bőrének az érintése ezt váltotta ki belőlem.
Lassan visszaaraszoltunk a helyünkre és folytattuk az átlagosan unalmas beszélgetésünket a darabról.
Elkezdődött a második felvonás, de túlzottan ez sem érdekelt.
Továbbra is Barni rabja voltam, ő tartotta fogva a szívemet. Alig emlékszem, hogy mikor jöttem rá, hogy szerelmes is vagyok. Valahogy keserédes, néha imádom ezt a finom, könnyed érzést, amely égető, tüzes hullámként söpör végig rajtam, beterítve a testem minden porcikáját; de néha lehúz, ólomsúlyú, jeges vihar, a visszafojtott dühöm és a zöld szemű szörny, a maró féltékenység. Minden egyes kibaszott telefonszám átadás, kacér mosoly, beszélgetés, rúzsozott ajkak után. Borzasztó.
A fiú pedig csak nyugodtan ült mellettem és valószínűleg észre se vette, hogy bennem milyen érzelmek tombolnak.
Azt akarom, hogy az enyém legyen Barni. Iszonyatosan féltékeny vagyok minden lányra - már akik nem a barátai - a környezetében. Egyszerűen azt akarom, hogy velem beszélgessen, szeressen, tiszteljen és ne is nézzen másra.
Ezek igazán elkeseredett szerelmes gondolatok. Pedig valahol érzem a pislákoló reményt, hogy egyszer lesz olyan, hogy mi.
Barni is ad jeleket, nem is keveset, ezek tartják bennem a lelket a mindennapokban.
Csak érezni akarom az illatát, a hajába akarok túrni, meg akarom csókolni a fiú puha ajkát, bele akarok kapaszkodni a vállába, szeretném mindezt. Nagyon vágytam rá.

- Min gondolkozol, Szofi? - Barni felém hajolt, csöndesen beszélt, a lehelete csiklandozta a fülem mögötti érzékeny részt.

- Semmin - nyeltem egy nagyot és sűrűn pislogva a színpad felé fordultam, ahol éppen Júlia és Lőrinc barát beszélgettek.

- Ugyanmár - nézett rám a fiú egy afféle "végtelenül nevetséges és átlátszó vagy" - tekintettel.

Barni újra a színpad felé fordult, de a karfán lévő kézfejemen egy pillanatra végig simított az ujjával.
Az ujja az érintésének nyomán mintha felgyulladt volna a bőröm. A nyelvemmel végig szántottam az alsó ajkamon, magamban jól szórakoztam, mert ez Barni szokása.
Egy kis idő múlva taps hangzott fel. Ütemesen csattanó kezek sokasága, összekapaszkodott hangok zengtek ünnepelve a színészeket.
Engem pedig szokás szerint elöntött ez az eufórikus érzés, ami ilyenkor mindig volt.
Én is tapsoltam, bár semmit se tudtam volna felidézni a darabból. Nem arra figyeltem, nem kötött le per pillanat.

- Menjünk Julcsihoz - mondta Barni és utat törve előre indult.

Az öltözőknél meg is találtuk Kárászi Julcsit, aki miután puszival és egy hideg műmosollyal köszöntött minket beljebb tessékelt minket a fűtött öltözőbe. Többen is öltöztek ott, nem csak Julcsi.

- És mi van veletek? - kérdezte a lány. Sötétbarna haját feltűzte és a tükörbe nézve gyorsan lemosta micellás vízzel a sminkjének egy részét.

- Nagyon semmi - válaszolt Barni. - Egy darabra készülünk, Bencze Noémi írta. Ismered őt?

- Hallásból - biccentett Julcsi, a vatta korongot gyorsan kidobta és felvette a bakancsát. - Ti merre mentek?

- Thaleia felé - mondtam, mire Julcsi alig láthatóan elmosolyodott.

- Nem baj, ha én nem jövök veletek? Bulizni megyünk srácokkal - magyarázkodott.

- Ugyan - rázta meg Barni a fejét és a szeme sarkából rám nézett, ő is pontosan tudta, hogy ez Julcsi válasza.

- Jó szórakozást! - tűrtem el egy szőke tincset a szememből, kezdett nagyon elegem lenni ebből a bájcsevejből.

- Köszi - Julcsi el is fordult, a táskájában kezdett el kotorászni.

- Na, mi megyünk is - köszönt el Barni. Jó döntés, én is ezt csinálnám.

- Oké! Jó, hogy jöttetek, remélem tetszett a darab! - intett Julcsi és nagylelkűen nyomott egy búcsú puszit az arcunkra.

A színházból kilépve Barnival egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

- Nem is mondta, hogy eljön - tettettem szomorúságot.

Barni átkarolt, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ez mennyire jól esik most.

Halihó!
Itt vagyok a friss résszel.
Nos, épphogy kész lett, remélem tetszik! ♥♥

Outlaaw, 2019. 12. 01.
[folytatás: 2019. 12. 09.]