A társalgóból kilépve mindannyian elköszöntünk Vili bácsitól. Az öreg pedig megkért minket, hogy látogassuk hamarabb.
Ahogy odamentem hozzá, hogy megöleljem, egy kérdést súgott a fülembe;

- Hogy halad a gyászbeszédem, Szofikám? - ezt a végtelenül elszomorító kérdést egy cinkos mosollyal az arcán tette fel nekem.

Összeszorult a torkom.

Visszaemlékeztem, ahogy tanította a mozdulatokat, egyengette az utamat, amint frissen kikerültem a színművészetiről.

Még el se kezdtem azt a rohadt beszédet.

- Még nem kezdtem el - hunytam le a szememet.

- Értem - motyogta Vili bácsi, én pedig átöleltem az öregúr csontosra fogyott testét.

A kórház főbejáratán kilépve, a villamosmegálló felé igyekeztünk. Évi pedig - igen nagy sajnálatomra - velünk tartott, ezt pedig azzal indokolta, hogy ő úgyis korábban jött, mint mi és neki is arra van dolga, mint nekünk. Na, persze.
A sárga szerelvényre feltolakodva egyszerre kezdtünk el beszélni.
Talán azért, hogy eltereljük a borús gondolatainkat Vili bácsiról.
Talán azért, mert régóta nem beszélhettünk.

- Mit néztek este Barnival? - megpördültem a tengelyem körül, hogy lássam hogy ki szólt hozzám.

- A Jávorban a Rómeó és Júliát - adtam választ egy műmosollyal az arcomon Évinek.

Csöppet sem volt szimpatikus lány, de az illem azt diktálta, hogy viselkedjek.

- Láttam már - barna szemei éles tőrként fúródtak az én szemembe. - A díszlet egész jó, de az alakítás kifejezetten rossz.

- Ugyan miért? - tettem fel a kérdésemet. - Ez csak egy szubjektív vélemény. Te véleményed - szinte önkéntelenül jöttek a nyelvemre a csípős, maró szavak.

- Meg még más napilapoké is - söpörte hátra Évi a gyönyörű, ragyogó sötétbarna fürtjeit. - Majd meglátjuk, hogy mi lesz az előadás megnézése után a véleményed. Kárászi Julcsi pocsék színésznő, nem is értem, hogy miért ő kapta a főszerepet - igazából teljes mértékben egyezett a véleményem az előttem álló lányéval, de ezt a világért sem ismertem volna be.

- Meglehet - biccentettem, majd átfordultam egy másik csevejbe, amit Kriszti, Noémi és Lizi folytatott Kriszti barátjáról.

A villamos hamarosan fékezett, mi pedig leszálltunk a szerelvényről és elköszöntünk egymástól is.

- Mostmár igazán tartani kéne egy csajos napot - suttogta a fülembe Lizi, miközben szorosan átölelt.

- Bizony. Egy mozi valamikor? Vagy majd megbeszéljük? - kérdeztem a barátnőmtől.

- Mindkettő. Elkísérsz? Miki úgyis elmegy most - bökött a nagyujjával a barátja felé.

- Hová? - néztem rá Mikire, aki Marcival, Gabóval, Évivel és Barnival beszélgetett.

- Gabóékkal mennek valahová beszélgetni, ebédelni. Nem tudom, őszintén - rázta meg a fejét Lizi, majd felcsillant a szeme. - Nem jöttök át Krisztivel, meg Noémivel? - túrta hátra a barátnőm egy sötétbarna tincsét.

- Dehogynem - válaszolta meg helyettem a dolgot Kriszti, Noémi pedig egy nagy vigyorral az arcán bólintott egyet.

Mikiék is indulni készültek, így Lizi gyorsan - már ami náluk gyorsnak számít - elköszönt Mikitől. Noémi még váltott pár szót Gabóval és Marcival, én pedig Barnihoz léptem, aki Évivel folytatott diskurzust valamiről.

- Te is mész velük? - vontam fel a szemöldököm Évire meredve.

- Nem, dehogyis - rázta meg a fejét a lány. - Próbám lesz, rohanok. Sziasztok! - kiáltotta el magát Évi, majd egy apró puszit nyomott Barni arcára és elrohant a villamos felé.

Összeszűkítettem a szememet. Akkor meg mi a jó francnak szállt le, ha tovább kell mennie?
A válasz ott volt a szemem előtt.
Barni miatt. Hát, persze.

- Szia Barni! - néztem fagyos tekintettel a fiúra, majd hátat fordítottam neki, nem törődve azzal a meglepettséggel, ami a fiú szürkéskék szemeiben csillogott.

Ekkor egy kéz kulcsolódott a csuklómra és hamarosan arra eszméltem, hogy Barni mellkasának feszülök.

- Semmi puszi? - kérdezte Barni egy idegesítően magabiztos és kaján mosollyal a szája sarkában.

Ezt az ütést nem hagyhattam ki. Ezzel egy akkora csapást mérhetek rá, amit legalábbis a ma estéig megjegyez.

Úgy tettem, mintha meg akarnám puszilni, de az utolsó pillanatban a fülébe suttogtam a hozzá intézett szavaimat.

- Biztos, hogy nem - motyogtam. Barni keze a derekamra kulcsolódott.

- Miért? - kérdezte és közelebb hajolt. Az orromba férkőzött a bódító, fűszeres parfümjének az illata.

- Hiányzik a puszim? - annyira vezető pozícióban éreztem magam, hogy fel sem merült bennem, hogy Barni simán felém kerekedhet.

- Talán csak neked hiányzik, hogy megpuszilj! - szinte csattantak a bőrömön a szavai, melyeket olyan kisfiús könnyedséggel ejtett ki a száján, hogy közben a szeme se rebbent meg.

2-2.

- Szia Barni! - toltam el magamtól a fiút.

- Szia Szofi! - köszönt el ő is tőlem és zsebre dugta a kezét.

A lányokhoz léptem, indulni készültünk.
Az utcán baktatva láttam, hogy Lizi mindjárt megfullad, annyira fel akarta hozni a szokásos témát, de miattam nem tette, mert tudta, hogy nem mindig vagyok hajlandó erről beszélni.

- Mondd nyugodtan, mielőtt mindjárt meghalsz, mert magadba folytod a szavakat! - intéztem a barátnőmhöz a szavaimat.

- ÚRISTEN! - sikkantotta Lizi. - Ez mi volt az előbb?

- Egy búcsú, estéig - mosolyodtam el, lehunyva a szememet visszaidézve a pillanatokat, melyeket Barnitól csentem el és szépen lassan erőforrásaimként szolgáltak.

Az illatát. A kezét, ahogy az enyémre kulcsolja. Az ajkát, az ajkamon. A haját. Az arcát. Az orrának az ívét. A szavakat, amiket nekem mondott. A szemének a csillogását vagy éppen az elsötétedését.
Mindent.

- Baszki, színházba mentek! - mondta Kriszti. - El is felejtettem. Mit veszel fel? - nézett rám.

- Nem tudom - vontam meg a vállam, majd trombitálva kifújtam az orrom egy zsepibe.

- Akkor majd adok neked én ruhát! - ugrándozott Lizi teljesen bepörögve. Aranyos volt.

- Miért nem jöttetek még össze? - kérdezte Noémi, egy pillanatra megfagyasztva a vidám hangulatot. - Évi miatt? - nézett rám.

- Nem tudom, talán még nem állunk készen rá - válaszoltam és egy pillanatra elgondolkodtam.
Tényleg Évi miatt?

- Naaa, itt is vagyunk - Lizi vidám hangja hasított a levegőbe.

Kinyitotta az ajtót és beengedett minket a társasházba.
Bezsúfolódtunk a liftbe, a barátnőm pedig megnyomta a hármas számot. Megálltunk a lakás előtt.
Lizi beengedett minket az otthonosan berendezett kis lakrészbe, én pedig alaposan körülnéztem.
A meleg színek domináltak, a piros, vörös, a narancssárga és a fehér, valamint a rusztikus fabútorok.

- Szép lakásotok van! - mondta Noémi mosolyogva.

- Voltál már itt, nem? - kérdezte Lizi, aki el is tűnt a konyhában - vagyis inkább az apró főzőfülkében -.

- Csak egyszer, eddig egy klub volt nálatok. De az is régen volt - válaszolt a lány, miközben leszenvedtem magáról a fekete bakancsát.

Lizi visszatért, két tálat egyensúlyozva, amit aztán letett a kis asztalra a nappaliban.
Én is levettem a cipőmet, majd felakasztottam a fogasra.
A telefonom egy aprót zizzent a zsebemben, ahogy feloldottam a kijelzőt, elmosolyodtam.

Miki: Mi volt az Barnival? ;)

A képernyőzárat feloldva gyorsan válaszoltam Mikinek.

Szofi: Csönd! Majd elmondom. De kérdezd meg tőle...

Ezek után a nappaliba siettem, Noémi a földön ült, a fehér, bolyhos szőnyegbe süppedve. Lizi behozott egy üveg vörösbort. Kriszti pedig átnézte Lizi és Miki filmjeit, kétségkívül rám vártak, hogy aztán kifaggassanak.

- Na, gyere Szofi! Mesélj nekünk - vigyorgott a barátnőm, miközben belemarkolt a chips-be.

- Mit meséljek? - szeretem húzni az emberek agyát.

- Na vajon miről? - tárta szét a karját Kriszti és töltött magának egy egységnyit a bíbor színű folyadékból.

- Nem tudom mit mesélhetnék. Eddig egyszer csókolt meg és azt hiszem kétszer majdnem. Ezek mellett folyamatosan beszólogat és tegnap hazakísért az idősek otthonából - soroltam, miközben pár darab karamellás popcorn-t ejtettem a számba.

- És ma mentek színházba - egészítette ki a kis monológomat Noémi.

- Igen - bólintottam bazsalyogva.

- Keresek neked valami jó ruhát! - állt fel Lizi a kiült bőrfotelből.

- De miért nem jók az én ruháim? - kérdeztem, majd a számhoz emelve a poharamat belekortyoltam az édeskés ízvilágú vörösborba.

- Téged ismerve kiöltöznél, csinosan persze, de most ennél egy csöppet több kell - kacagott fel Lizi. Igaza volt.

- Úgy gondoltam, hogy majd a klubra bedobom magam - dőltem hátra, a kanapé - és Kriszti lábának - döntve a hátamat.

- Ahogy Évi tempóját nézem, az nem elég! - már csak tompán hallottam a legjobb barátnőm hangját. Percek múlva visszatért egy fekete ruhával.

- Felpróbálod? - kérte. - Remélem a te méreted, kicsit nagy rám - ezzel persze nem arra célzott, hogy kövér lennék. Csak arra, hogy jóval magasabb vagyok nála.

Belebújtam a fekete, V-dekoltázsú ruhába és az egész alakos tükörben megnéztem magamat.

- Mutasd! - jött oda Noémi.

- Őszinte véleményt kérek! - néztem rá. Erre Noémi volt a legmegfelelőbb ember.

- Nagyon csinos vagy, ki fog esni a szeme, ebben biztos vagyok! De még ne siesd el! Ismered Barnit - biccentett sokat mondóan.

- Ismerem - fordultam a barna hajú lány felé és szorosan megöleltem.

A ruhát levettem, amíg beszélgettünk, de pár óra múlva visszakerült rám a fekete ruha, hogy induljak színházba - előtte gyorsan hazaszaladtam a fekete magassarkúmért és egy sötétszürke, puha, vastag sálért, amit a vállamra teríthettem -.
Egy enyhén kirívó vörös rúzst kentem fel a számra, a szemem egyáltalán nem volt hangsúlyos.

- Aztarohadt! - kiáltotta Kriszti, amint kiléptem a fürdőből. - Kurva jól nézel ki!

- Köszönöm - tűrtem egy szőke tincset a fülem mögé.

Visszamentem a fürdőbe, hogy összehajtogassam a ruháimat, amikor rezzent egyet a telefonom a farmerem zsebében.

Barni: Most végeztünk Mikiékkel, Lizi biztos mondta. Hová jöjjek érted?

Rögtön válaszoltam neki.

Szofi: Liziékhez.

Ezzel kinyomtam a telefonomat.
Egy jó negyedóra múlva megcsörrent a kapucsengő.

- Beszarás, hogy Miki nem bír kulcsot vinni! Ez őrjítő! - forgatta meg a szemét Lizi, majd beengedte a fiúkat.

Mikit egy csókkal köszöntötte, Barnit pedig egy öleléssel.
Barni körbejáratta a szemét az egész szobán, míg végül megtalált engem. A szája enyhén elnyílt, a nyelvét végigfuttatta az alsó ajkán.
Miki pedig elmosolyodott és Barni háta mögött felmutatta a hüvelykujját.

- Mehetünk? - kérdeztem Barnira nézve, aki csupán egy aprót bólintott, a szemeit továbbra is rajtam pihentette, centiről centire csúszott lejjebb a tekintete, majd végül visszatért az arcomra és mélyen a szemembe nézett úgy, hogy a szívem beleremegett.

Ahogy kiértünk, Barni felé fordultam. A fiú tartotta a szemkontaktust, majd közelebb húzott magához. Az kezeim a nyaka köré kulcsolódtak, ő pedig egy puha csókot lehelt a szám szélére.

- Ennyivel tartoztam! - jelentette ki, amint beléptünk a liftbe.

Sziasztok!
Ismét itt vagyok, egy 1530 szavas, hosszabb résszel, ami remélem tetszett! 💕💕
Amúgy hogy vagytok?
Ki(k) a kedvence(i)tek?

Outlaaw, 2019. 11. 25.
[folytatás: 2019. 12. 01.]