Skywizard2001 kérésére. Na, ezzel most igazán nem vagyok megelégedve, valahogy nagyon nem sikerült elkapnom a karaktert. No, mindegy, azért jó olvasást!

(Y/n) - a keresztneved

~<>~<>~<>~

   Meredten bámultál az előtted lévő tányérra, és a félig elfogyasztott ételre. Normális körülmények között már régen megetted volna, azonban most alig voltál képes néhány falatot leerőszakolni a torkodon, annak ellenére, hogy nagyon finom volt. A teremben már csak páran ücsörögtek még a saját asztaluknál, párok beszélgettek halkan, netán néhány üzletember kötött éppen üzletet. Te voltál az egyetlen, aki teljesen egyedül ült az asztalánál.

   Sírni tudtál volna, hangosan zokogni, és közben talán meg is átkoztál volna néhány embert. Persze nem tetted egyiket sem, nem engedtél utat a könnyeknek, és még arra sem vetted a fáradtságot, hogy magadban szidd azokat, akik miatt most itt keseregtél magadban. Tekinteted végigfuttattad a többi vendégen, megfigyelve ki-kivel jött, és mit csinált. Legszívesebben otthon hevertél volna a kanapén, és néztél volna valami jó filmet, lehetőleg olyat, amiben egy csöppnyi szerelmi szál sem volt, és közben degeszre tömted volna magad fagyival.

   Másrészről sokkal jobb volt, hogy nem tetted ezt. Helyette egyedül ültél itt, és egész este a körülötted lévőket figyelted, ezzel vonva el a figyelmed a mai napról. Természetesen ha nem lett volna célod, nem jöttél volna egy ilyen előkelő étterembe, főleg nem ilyen állapotban, azonban ez a hely volt az egyetlen, ami eszedbe jutott. Csak itt segíthettek rajtad, és csak egyetlen személy.

   Szemeid ismét az ételedre siklottak, és mit sem törődve az asztali etikettel, a könyöködre támaszkodva halkan felsóhajtottál. Fáradt voltál, és nem feltétlenül fizikailag.

   Közeledő lépések hangjára kaptad fel a fejed, hogy tekinteted azonnal egy ismerős szempárba kapcsolódhasson. Mindig is imádtad ezeket az arany szemeket, amióta az iskolában megismerkedtél azok gazdájával. Bár szomorú voltál, és legszívesebben egy bőgő csomóba kuporodtál volna az asztal alatt, ezzel védve magad a további érzelmi támadásoktól, ajkaidra tudtál kényszeríteni egy apró mosolykezdeményt.

   Kojiro nem mosolygott vissza, helyette szemüvege rejtekéből áthatón a szemeidbe bámult, ezzel jelezve, hogy észrevette mekkora csődtömeg voltál éppen. Elegáns mozdulattal kihúzta a veled szemben lévő széket, és könnyedén leült, közben egyetlen pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Aztán az asztalra támasztotta a karjait, és úgy nézett rád.

   – Nincs dolgod? – kérdezted köszönés nélkül, és intettél a többi asztal felé. A férfi továbbra sem nézett el rólad, te pedig egyáltalán nem lepődtél meg ezen. Valószínűleg minden egyes  teremben tartózkodóval tökéletesen tisztában volt, annak ellenére, hogy egyetlen pillantást sem vetett rájuk. – Nem akarlak feltartani.

   – Mindig van dolgom – felelte, teljesen nyugodtan. Ha nem ismerted volna, azt hihetted volna, hogy egyáltalán nem is érdekelted, csak azért jött, hogy elküldjön végre, órák óta tartó néma ücsörgésedből. De ismerted, és tökéletesen tisztában voltál vele, hogy nagyon is aggódott érted, még akkor is, ha nem mutatta ki. Ahogy azt is tudtad, hogy nem fog rákérdezni, mi történt. Nem fog vigasztaló szavakkal dobálózni, és nem fog üres ígéretekkel megnyugtatni. Éppen ezért jöttél hozzá.

   – Megcsalt – mondtad. A szó maga is égető fájdalmat okozott, de kellett valaki, akivel beszélhettél róla, és noha talán jobb lett volna egy nővel megbeszélni, te mégis őt választottad. Kojiro soha nem fog hitegetni. Soha nem fog sajnálkozni vagy szánni, amiért nem voltál elég jó a barátodnak, és a hátad mögött mással kavart. – Rajtakaptam, ahogy egy másik nővel volt.

   – És miért ide jöttél? – kérdezte. Normális esetben ez csípős, fájdalmas hatást ért volna el, még a hanghordozása is azt mutatta, hogy nem érdekelted. De épp ez nyugtatott meg. Történjék bármi, Shinomiya Kojiro önmaga marad.

   – Gondoltam eljönnél velem inni egy kicsit – vontál vállat, lazának tettetett mozdulattal. De akárhogyan is játszottál, belül továbbra is teljes idegroncs voltál. Tudtad, hogy nem ért ennyit, hogy nem kellett volna ennyire összetörnöd tőle, hiszen nem is szeretted igazán, de mégsem tudtál segíteni az érzésen.

   – Miért én? – kérdezte újból, és te pontosan tisztában voltál vele, hogy mit csinált. Elterelte a figyelmed.

   – Nem tudom – felelted, ezzel újabb csendet váltva ki válaszul. Ha őszinte akartál lenni, már nagyon régóta kedvelted őt. Már régen rájöttél, hogy ez nem csak egyszerű baráti szeretet, de azt is tudtad, hogy Kojiro szerelme a konyha volt, és rád csak barátként tekintett. Megtetted hát azt, amit bármelyik tini elkövetne. Hogy elfelejtsd őt másokkal kezdtél randizni. De már igazán belefáradtál a folytonos szakításokba. – Kojiro?

   – (Y/n)? – Szemeidet egyenesen belefúrtad az övéibe, ezzel akartad jelezni neki, hogy a következő szavaidat teljesen komolyan fogod gondolni. Csupán egyetlen apró villanás az arany gömbökben árulta el, hogy megértette néma üzeneted.

   – Kedvellek – mondtad, és vártad a reakciót. Persze, nem vártál semmi látványos dolgot, szóval nem is igazán zavart, hogy csak egy magasba emelt szemöldököt kaptál válaszul gyerekes vallomásodra.

   – És mit vársz, mit mondjak erre? – Csak most tűnt fel, hogy a beszélgetésetek alatt szinte csak kérdésekkel felelt, és ez egy kissé mulattatott is. Ajkaidra apró mosoly költözött, ezúttal nem egy kényszerített gesztus.

   – Ilyenkor el kell fogadnod vagy utasítanod az érzéseimet – tudattad vele, és pontosan tudtad, hogy nem fogja tisztán kimondani, hogy mit gondolt. – De nem kínozlak.

   Mielőtt bármit is felelhetett volna erre, áthajoltál az asztal felett, és apró csókot nyomtál a szájára. Csupán egy másodpercnyi érintés volt, aztán el is húzódtál, és visszaültél a székedre. Elégedetten magaddal hátradőltél a széken, és vigyorogva néztél rá. A férfi egy pillanatig bámult rád vissza, majd jól láthatóan ingerülten átnyúlt az asztal felett, és a tarkódnál fogva közelebb rántott magához, hogy ezúttal ő csókolhasson meg.

   Mozdulatai határozottak, de gyengédek voltak, tele gondoskodással. Ez volt az a fele, amit elrejtett, a mogorva, ellenkezést nem tűrő személyisége mögé, és csak nagyon ritkán engedte látni másoknak. Előled persze már nagyon régóta nem tudta elrejteni.

   Amikor végül elváltatok egymástól, mosolyogva néztél a szemeibe, magadban áldva az eget amiért eleget ittál ahhoz, hogy elég bátor legyél a szemébe mondani az érzéseidet. És persze azért is, mert kissé spiccesen sokkal könnyebb volt elfelejteni, hogy a most már exed megcsalt.

   – Ezt vehetem úgy, hogy te is ugyanazt érzed?