Skywizard2001 kérésére. Őszinte leszek veled, nem volt egyszerű. Azért próbáltam valamit összehozni, és remélem nem lett annyira borzalmas. A másik kettőt is hozom valamikor a hét folyamán. (Ja, és bocsesz, hogy ennyire rövid lett.)

(E/c) - Szemszíned

~<>~<>~<>~

   Lassú léptekkel haladtál a célod felé, az enyhén kivilágított térségben szinte csak egy fekete árnynak tetszettél, egy sötét alaknak. Mikor végül elérted a célod, kérdés nélkül léptél be a szobába, tekinteted azonnal a keresett személyre függesztve. A férfi nyugodt, érzelemmentes arccal nézett rád vissza, becsaphatatlan rinneganjai egyenesen a te (E/c) szemeidbe fúródtak. Régen zavart volna ez a tekintet, az első találkozásotok alkalmával feszélyezett voltál a szemei miatt. De azóta évek teltek el, és nem csak megtanultál hozzájuk szokni, de az idő elteltével egyre inkább szeretted ezeket a szemeket.

   Ajkaidra apró mosoly kúszott a férfi látványára és beljebb lépve felé indultál. Pein egyetlen mozdulatot sem tett, nem mutatta, hogy zavarta volna a közeledésed. Megálltál előtte, egy lépés választott el benneteket egymástól.

   – Szóval, mire van szükséged? – kérdezted, noha tökéletesen tisztában voltál a válaszával. Pein nem mutatta ki az érzéseit túl gyakran, az Akatsuki vezéreként mindig a kegyetlennel határos istent játszotta. De, bár nem voltál képes a fejében olvasni, téged mégsem verhetett át. Hosszú napok, és éjszakák kellettek minden egyes lépésének megtervezéséhez, a kudarcok kezeléséhez, a célja eléréséhez. Tudtad, hogy fáradt volt.

   Nem felelt, és talán éppen a tűzzel játszottál, nem tettél semmit addig, amíg el nem mondta, mit akart tőled. Néhány percig néztetek még egymásra, ajkaidon folyamatosan ott ült az az apró mosoly, míg ő egyre ingerültebbnek tűnt. Aztán halkan felsóhajtott, szinte alig hallottad még a helyiségben uralkodó néma csend ellenére is, majd végre megválaszolta „költői" kérdésed.

   – Rád. – Egyetlen szó. Csupán három betű, és a szíved mégis megrázkódott örömében. Tudtad, hogy ezt fogja mondani, de ki hibáztathatott, amiért az ő szájából akartad hallani? A mosolyod azonnal kiszélesedett, és elégedett pillantást vetve a férfire egy lépéssel közelebb mentél. Így már egymáshoz értek a lábaitok.

   – Itt vagyok – felelted, várva, hogy tegyen valamit. Figyelted, ahogy megforgatta a szemeit, ezzel jelezve nyilvánvaló bosszúságát, amiért továbbra is húztad az idegeit, te pedig roppant büszke voltál magadra az apró mozzanat látványától. Imádtad nézni, ahogy csak előtted olyan mozdulatokat tett, amiket mások előtt soha. Szeretted hallgatni azon szavait, melyeket csak a te füleidnek tartogatott.

   – Vakard le azt a mosolyt az arcodról! – mordult fel, ahogy izmos karjait a derekadra kulcsolta, és egy határozott mozdulattal az ölébe rántott. Úrrá kellett lenned az ösztönödön, ami a hirtelen mozdulatára tört elő belőled. – Emlékeztess, hogy miért hagytam még életben Hidant!

   – Mert szükséged van rá? – kérdezted, csukott szemeit vizsgálva. Pein nem felelt, fél szemöldökét húzta csak fel kissé, bár még ez a mozdulat is alig volt látható. – Nem tudom, egy igazi idióta.

   – Jobban kifáraszt, mint a Jinchurikik levadászása – morogta, mire halkan felkuncogtál, és apró csókot helyeztél el az arcán. Pein erre azonnal rád emelte eddig csukott szemeit. Ártatlanul néztél rá, noha már előre tudtad, hogy mi fog történni.

   Éppen ezért nem lepett meg igazán, amikor ajkait meglepő lágysággal, mégis szilárdan a homlokod puha bőrére nyomta. Ahogy elhúzódott tőled, a szemeidet forgattad, és egy magabiztos mozdulattal az ajkaira hajoltál. A férfi azonnal reagált az érintésedre, csókjától forgott veled a világ. Ahogyan minden alkalommal, most is el kellett ismerned, hogy Pein istenien csókolt, és bár szinte soha nem kezdeményezett, eddig egyszer sem utasította vissza a te közeledésedet.

   Ezt a csókot pedig – akárcsak máskor – követte a többi, és pillanatok alatt elvesztetek egymásban, az ismerős vonalakban, amikben mégis minden alkalommal felfedeztetek valami újat.