El kell, hogy mondjam: Életemben nem láttam még aranyosabb teremtést Aydennél. 

Azok a gyönyörű kék, szinte már szürke szemek teljesen magával ragadtak. A gesztenye barna haj, aminek tincsei úgy fénylenek a napfényben, akár a frissen mázolt karamell. 

A bőre, mely olyan fehér és érzékeny, hogy akár egy gyenge szellő is képes rajta sebet ejteni. Mikor megpillantottam őt egy őzgida jutott az eszembe. Oly ártatlanul és elesettül mászkált a folyóson, majd ütközött neki az egyik ajtónak. Nevetnem kellett a szituációt, mégsem tettem. Egyenesen a segítségére siettem, s amint megérintettem éreztem, hogy Ő teljesen más. Ahogy összerezdült csupán egy apró érintéstől, ahogy rám nézett ijedt és hatalmas szemeivel. 

Igen, határozottan egy őzike, aki elvesztette az édesanyját és remény vesztve keresi azt az utat, amelyen újra hazatalálhat. 

Én vagyok a vad, aki rá vadászik. Én vagyok az, aki kihasználja a gyengeségeit és a végén egy harapással elveszi az életét, és aki figyeli minden egyes mozdulatát. Aki nesztelenül oson mellette, még végül észre nem veszi és szívverése oly gyorssá nem válik, mint egy zakatoló vonat, miközben egy pillanatra sem szakad meg a köztünk lévő szemkontaktus. Ahogy a levegő megfagy köztünk, az idő pedig megállni látszik. 

Semmi és senki nem létezik, csak is mi. 

- Mit bámulsz annyira? Van valami az arcomon?- kérdezi forrócsokiját kortyolgatva, közben kezével arcát kezdi dörzsölni. 

- Nem, nincs semmi az arcodon. Tökéletesen makulátlan. Csak elbambultam.- válaszolom mosolyogva, mire látom is már pirosodó arcbőrét, amit csak is szavaim váltottak ki belőle. 

- El fog hűlni az italod, ha nem iszod és utána már nem igazán lesz forrócsokinak nevezhető.

Imádom, hogy ilyen figyelmes. Imádom, ahogy reagál rám. 

- Igazad van.- mondom, mire ujjaim lágyan a barna tincsek közé vezetem, s hagyom, hogy elárassza mámorító illata kezem. Arca ismételten lángolni kezd és bíbor színbe borul, amitől mosolyom csak még nagyobb lesz. Lassan engedem ki ujjaim közül a rövidke tincseket és ülök vissza normál pozíciómba, hátamat a széktámlának vetve. A bögre mögé temeti zavarát és úgy issza az édes italt, mintha kényszerítve lenne. 

Hosszú ujjaim a bögre köré kulcsolóm és várom, hogy nyelvem megízlelhesse azt az ízt, amit a velem szemben ülő őzike oly régóta kóstolgat. Nem csalódok és megértem végre, miért van annyira rácuppanva a bögrére, hisz valóban csodálatos íze van ennek forróitalnak, annak ellenére, hogy ki nem állhatom az édes dolgokat. 

- Na, hogy ízlik?- csillannak fel gyönyörű szemei, s arca akár egy kisgyereké, úgy néz most rám és várja a véleményem. 

- Valóban csodálatos íze van.

- Én mondtam. Itt árulják a legfinomabb forrócsokit az egész városban.- tárja szét kezeit, ezzel magunkra vonva néhány tekintetet, de most még ezt sem bánom. 

Utálom az embereket. Korruptak, irigyek és szánalmasak. Mégis, Ő teljesen más. Képtelen vagyok rá haragudni. Tudni akarok róla mindent. És, ha most azonnal szíven szúrna és ezzel a halálba taszítana azt sem bánnám, mert Ő tenné. 

- Mesélj magadról.- jelenti ki elszántan, azonban nem tudja, hogy itt most egy veszélyes mezőre tévedt. Kíváncsisága arcáról azonnal eltűnik, mihelyst meglátja megkeményedett arckifejezésem. Mély levegőt veszek, ezzel nyugtatva magam. Ő nem olyan..

- Mit szeretnél tudni?- kérdezek vissza, mire a félelem eltűnik szemeiből és újra az izgatottság lesz úrrá rajta. 

- Mindent.- hangja határozottan és elszántan cseng és most veszem csak észre milyen más is, amikor elhatároz valamit a fejében.- De elsőnek annyi is elég, ha elmeséled, hogy kerültél a városba és a sulinkba.- villantja meg széles mosolyát, amitől gyomrom erősen görcsbe rándul. 

- A nagybátyámmal költöztem ide, úgy pár hete. A város ahol előzőleg éltem nem igazán volt biztonságos, főleg egy tinédzser számára nem volt megfelelő. De ez a hely igazán csodálatos. Csendes és az emberek is kedvesebbek. A sulit pedig együtt választottuk ki. Szimpatikusnak tűnt és jó az oktatás.- válaszoltam, ám hangom egy kissé ridegen csengett, annak ellenére, hogy tényleg már nem él bennem az, amit a múltban átéltem.

De erről neki egyenlőre még nem kell tudnia..

- Ideje lenne haza indulni. Kezd sötétedni és nem szeretném, ha bajod esne.- mondom egy mosolyt erőltetve arcomra, mire Ő maga is meggyőződik a naplementéről az ablakon kinézve. 

Egy kisebb csalódottság fut végig az arcán, mintha nem akarna menni. Mintha nem akarna tőlem elszakadni. 

És ez boldogsággal tölt el.

- Rendben menjünk, ha megittad.- egyezik bele, mire lenyelem az utolsó korty mézédes nedűt is. 

Kabátunkat magunkra vesszük és úgy hagyjuk el a hangulatos kis kávét. Biztos vagyok benne, hogy sokszor fogok még idejönni az én kis őzgidámmal. 

Egy pillanatra megtorpan előttem, s felém fordul kérdő tekintettel. Csak várja a válaszom és most szavak nélkül is tudom, hogy mire gondol.

- Haza kísérlek.- jelentem ki, mire újból megindulunk arca pedig ismét felvirul. 

Csendben sétálunk egymás mellett, miközben élvezzük a hideg szellő táncát, ami most mindkettőnk bőrén játszik. A nap már teljesen eltűnt, s most a sötétség veszi uralma alá az egész várost, amit csak a kis lámpa fények tartanak világosságban és adnak örömet a mellettem sétáló tündérkének. Halk beszélgetésbe kezdünk, semmit mondó dolgokról, mégis élvezem. 

Élvezem, hogy hallhatom csodálatos hangját. Élvezem, hogy nézhetem az arcát, s azt, hogy velem van. Hogy minden figyelmét nekem szenteli. Hogy csak én létezek most neki. 

Egy közepesen nagy házhoz érünk, amire csak rá kell nézni és az ember azonnal megmondja, hogy egy szerető család él benne. Az ablakokon kiszűrődő sárga fény jelzi, hogy a kis tündér családja még ébren van és várják haza. 

- Itt vagyunk. Köszönöm a ma délután, nagyon jól éreztem magam. Remélem megismételjük még.- mosolya egyre inkább csak szélesedik, ahogy a mondatok végére ér.

Nem szólok semmit, csak egy hirtelen mozdulatnál fogva magamhoz ölelem és oly szorosan tartom karjaimban, mint még soha senkit. Érzem, amint teste egy pillanatra megremeg, majd bizonytalanul, de viszonozza hirtelen tett gesztusom. 

Percekig állunk így, még én mélyeket lélegzem karamella illatú tincsei között, s hagyom, hogy elragadjon az az érzés, a minek nem szabadna. Finom mozdulatokkal tolom el magamtól, még nem szembekerülök megszeppent arcával. Érezem, ahogy kezei lassan és kényszerítve távoznak el kabátomról, de elenged. 

- Holnap találkozunk. Legyen szép estéd!- mondom, terelgetve őt a biztonságot nyújtó otthona felé. 

- Neked is és vigyázz magadra! Még egyszer köszönök mindent.- egy utolsó mosolyt villant felém, miközben kezével integet nekem és eltűnik az ajtó mögött. 

Még bámulom egy ideig hűlt helyét, s felidézem fejemben az egész nap történéseit. 

Ő egy védtelen és elveszett őzgida, én pedig egy vadállat, kinek minden porcikája rászomjazik. 

De még én létezek, nem fog baja esni. Nem hagyom, hogy baja essen. 

Az árnyéka leszek és, ha kell mindentől meg fogom őt védeni. 

Mert ez a játék, csak is kettőnk között folyik.