Néha az ember kénytelen eldönteni, hogy mi a helyes. 

Vergődik, agytekervényei pedig megállás nélkül pörögnek, mikor egy adott helyzetről kellene döntenie. Hezitál, arca kipirul, s homlokán apró és gyöngyszerű verejték cseppek jelennek meg. Ujjait erősen kezdi tördelni, hol a csont néha roppan a nyomás hatására. 

Szíve úgy zakatol, akár egy gőzmozdony, mi egyenesen halad a kitűzött cél felé. Majd nyel egyet. Lenyeli a magában tartott szavakat, miket szíve szerint a világ felé kürtölne csakhogy a tudtára adja; milyen érzések is kavarognak most benne.

- Ayden, siess! Shane már percek óta vár!- kukkant be ajtómon Adelaide, ezzel kiszakítva engem az általam alkotott világból, amit épp a kezemben tartott könyv hatására kezdtem megalkotni.

 - Megyek már..- válaszolom egy nagy sóhaj kíséretében, miközben könyvjelzőm gondosan elhelyezem a félbehagyott oldalon, majd táskámat felkapva földről indulok lefelé az emeletről. 

Hazudnék, ha azt mondanám jól vagyok. Gyomrom vagy ezer bukfencet nyom az izgalomtól, amit Ő okoz. Csak is Ő, senki más ezen a világon. 

Úgy érzem magam, mint az a fiú a könyvben, aki épp egy vallomással tartozik a szüleinek. Aki talán épp most fogja romba dönteni az egész életét és a saját családját zúzza porrá puszta szavakkal. Bevallja, hogy más. Hogy meleg. Egy olyan családban, ahol egy anya és egy apa van. 

Persze, ha én ilyen helyzetbe kerülnék nem lenne mitől félnem. Legalábbis én így látom. Hisz Nate és Jesse egy pár és mindketten férfiak. 

Vajon mit szólnának ahhoz, ha elmondanám nekik azokat a fajta érzéseket, amiket Shane iránt táplálok? Bár talán már sejtik. 

Mindenesetre semmit sem szeretnék előlük eltitkolni. Nem érdemelnek ilyen fajta büntetést, azok után, amiket értünk tettek. 

A lépcső végéhez érve már hallom mélyen reszelős hangját, ahogy szüleimmel beszélget arról, hogy hogyan is telt az estéje és arról, hogy milyen csodálatos is volt Nate gyömbéres süteménye. 

A sütemény készítés azonban késő este tájt befuccsolt, mikor a két szerelmes szülőnk egymás ajkáról ízlelgette a süteménytetejére szánt cukormázat. 

Talán akkor egy kicsit a szívem összeszorult. Azt kívántam, bárcsak itt lenne most velem. Bárcsak Ő is csókolgatná meleg és puha ajkaival az én sajátos párnácskáim. Akkor ott ismét egyedül éreztem magam. 

Ám a sütemény édeskés illata még mindig a levegőben van halványan, akárcsak Shane egyedi parfümének illata, mi most ismét megcsapja orrom. 

Egy mosoly szökik arcomra, ahogy megpillantom kócos, ezüst színű haját és markáns arcát. Hófehér fogait megvillantja, majd lassan rám vezeti kékes-szürke szemeit. 

- Jó reggelt, kis tündér!- lépked felém, azonban e megszólításra kissé összerezdülök. Talán elfelejtette, hogy Nate és Jesse a háttérben mindent hallanak és látnak? 

Nem. Neki pontosan ez volt a terve. Szépen, lassan finoman beadagolni a szülőknek, hogy bizony vonzódunk egymáshoz. 

- Neked is jó reggelt.- mondom, miközben Natehez és Jessehez sétálok elkérni a mai napra szánt uzsonnám. De ők csak néznek. Néznek, mintha nem is az a fiú állna most előttük, kit örökbe fogadtak. 

Végül Jesse egy torokköszörüléssel észhez téríti mind magát, mind pedig Natet, aki zavarába majdnem összekeveri ételem egy kör alakú, vaníliás illatú gyertyával. Persze ezen én jót nevetek, akárcsak testvérem, ki idő közben mellém érkezett. 

- Sajnálom, ma nem vagyok toppon.- ásít egy hatalmasat Nate, majd kezünkbe nyomja a már becsomagolt szendvicseket. 

- Gyere Adelaide, mi is induljunk.- simít Jesse a szőke fürtök közé, mire Ady csak bólint és egy puszit nyom Nate arcára búcsúként. 

Én is így teszek, s magamra kapom kényelmes bakancsom, közben érzem azt az égető tekintetet, mit már megszoktam. 

Egy szó nélkül lépünk ki mindketten az ajtón, realizálva közben azt, hogy Jessék nálunk is gyorsabbak voltak. Ám nem mozdulunk egy lépést sem az ajtótól, s úgy veti rám magát, akárcsak egy éhes vad. Az erős fából készült ajtónak gyömöszöl, szinte marja ajkaim. De nem bánom, hisz én is ugyanúgy vágytam már erre, akárcsak Ő. Egymáshoz simulunk, így ringatózunk tovább, miközben nyelvünk egy ismételten fantasztikus táncba forr össze. 

- Hiányoztál..- suttogja csóktól duzzadt ajkaimra, kezével hol arcomat, hol piros párnácskáim cirógatja. 

- Te is nekem.- válaszolom halkan, mire még egy apró puszit kapok.

- Na gyere, még a végén elkésünk!- kezd terelgetni motorja felé.

- Repülve gyorsabb lenne.

- Ezt meg hogy érted?- néz vissza rám kérdően, közben fejére húzza a sisakot. 

- Hát, az angyaloknak általában van szárnyuk.- rántok vállat, mintha csak egy tök átlagos dologról beszélnék. 

- Nos tudod, nem mindenki láthatja az én hatalmas és gyönyörű szárnyaim. Azt ki kell érdemelni.- szemével egy kacsintást ejt meg, s közben eltűnődöm azon; vajon szánt e valamiféle mögöttes és perverz tartalmat mondata mögé. 

- Akkor is elérem, hogy láthassam.- pattanok fel én is a járműre és szorosan fonom karjaimat dereka köré.

- Sok sikert.- lágy kuncogása most sokkal mélyebb a sisakban, mégis kicsal belőlem egy rosszalló, bár elszánt tekintetet. 

A szél ismét elsüvít mellettünk, ahogy egyre csak gyorsít és gyorsít, de már nem félek. Még Ő itt van, sosem fogok félni. A táj szinte elszalad mellettünk, miközben én még jobban hozzá préselődök hátához. 

Túl gyorsan telt az út, hisz épp kanyarodunk a parkoló felé. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el számat, mikor végre levehetem fejemről a kényelmetlen sisakot. Shane is így tesz, arcán pedig egy elégedett mosoly ül, mit ha akarnék se tudnék lekaparni onnan. Ujjait most haja közzé szántja, ezzel megigazítva a kósza tincseket. Szemeivel hunyorítani, s közben végignéz az érkező diákokon. 

Ahogy őt bámulom, egyetlen szó fogalmazódik meg bennem: gyönyörű.

A haja akár az ezüst, úgy csillog a napfényben. A szemei, - amik folyton változtatják árnyalatukat, - különlegesek és hívogatóak. Az ajkai akár a mézédes eper; puhák és csábítóak. Képes egyenest transzba ejteni velük, mi mámorító érzést nyújt nekem. Piercingjei csak még formásabbá teszik arcát, egyfajta határozottságot ad neki. 

- Mit bámulsz, kis tündér?- észrevétlenül áll most elém és én akaratlanul is beleolvadok a rám néző két szempárba. 

- Csak jobban szemügyre vettelek.- jelentem ki határozottan, mire egy döbbent tekintetet kapok reakcióként. 

- És, megfelelek neked?- hangja kissé megremeg, ám a sármos mosolya nem tűnik el.

- Félsz a válaszomtól? 

- Miért félnék?

- Mert a mosolyos alá akarod rejteni az érzéseid.- telibe találtam, hiszen arckifejezése most komolyabbra és szomorúbbra vált.

- Talán egy kicsit.

- Akkor megnyugtatlak. Nincs mitől félned, ugyanis határozottan megfelelsz nekem.- a végét már suttogom fülébe, mire szorosan magához ölel derekamnál fogva. 

- Mit művelsz te velem?- kérdezi, ám hangja inkább játékos, mint kérdő. 

- Kibontom a szárnyaid.- jelentem ki ismét, mire mindketten elnevetjük magunkat, majd egy apró puszit lopva tőlem folytatjuk utunkat a bejárt felé. 

A folyóson már rengetek diák lézeng, készülve az órák kezdésére. Tudatosan haladunk a szekrényünk felé, miközben próbáljuk kikerülni a nagyobb tömeget. 

- Menj előre, én is mindjárt utánad megyek.- mutogat a mosdó felé, majd el is tűnik az ajtaja mögött. 

Már nem kell sok, hogy szekrényemhez érjek, mégis egy rossz érzés kerít hatalmába, mit már rég nem éreztem. Hirtelen egy erős lökést érkezek meg vállamon, mi egyből sajogni kezd a fájdalomtól. Kezemet erősen tapasztom oda, annak ellenére, hogy tudom: ez nem sokat segít. Tekintetem cikázni kezd az emberek között, keresve azt a személyt, aki belém jött. Ám nem kell sokáig keresnem, hisz tökéletesen tudtomra adja létezését, mikor is megszólal, s ezzel ismét felidézi a múltban történtetek. 

- Rég találkoztunk, Ayden..

_____________________

Sziasztok!

Gondoltam közlöm, hogy készítettem egy másik profilt itt Wattpadon, ahol az írásaim angolul fognak kikerülni, valamint a Ne érj hozzám! már kint is van. Jobban mondva csak az első fejezete.

AliceLewis00 néven, aki szeretne megtalál.

Legyen szép napotok!💕