Semmit nem hallottam. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Csak is a szívem heves verése, és a vérem áramlása visszhangzott fülemben.

Alkaromon égett attól az apró csóktól, amit az előbb nyomott bőrömre puha ajkaival.

Csak meredt rám szürkén csillogó szemeivel, majd megunva azt, - hogy válasz nélkül hagyom -, csalfán vállat rántott, s tűnt el a fürdőben.

Nem mozdultam. Úgy bámultam magam elé és álltam ott, mint akit most dermesztettek kővé. De talán így is volt. Az érzés maga lebénított.

Az az érzés, ami előhozza a szörnyet. Amitől képes vagyok elveszteni a fejem. De nem tehetem. Vele nem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire újból szemem elé tárult a kis tündér arca, mellé pedig egy enyhe rózsa és karamell illat csapta meg arcom. Mámorító, s bódító volt.

Mély levegőt véve kezdtem legyőzni a bennem éledő démonokat, majd végre visszakapva józan elmémet fordult felé, és erőltettem egy mosolyt arcomra.

- Na döntöttél?- nézett rám mosolyogva, miközben vizes tincseit törölte szárazra.

Hirtelen nem értettem kérdését, ám hamar leesett, hogy Ő még megakadt az alvásnál.

- Nekem mindegy. Dönts te.- válaszoltam semmit mondóan, mire kérdően nézett rám.- Ahogy neked kényelmesebb.- tettem hozzá, mire mosolya csak még nagyobb lett.

Nem szóltam többet, ahogy ő sem. Indokolatlanul öleltem magamhoz, minden előzmény nélkül. Szükségem volt erre.

Szükségem van rá.

Csak csendben álltunk, s éreztem, ahogy mélyen magába szívja illatom, arcát pedig ismét mellkasomba temeti, ezzel mutatva felém szeretetét.

- Ha akarsz beszélhetsz róla.- hallottam meg halk hangját, majd éreztem ahogy lassan eltol magától.- Nekem bármit elmondhatsz.- nézett határozottan szemeimbe.

- Félek, ha elmondanám, már nem lennél képes ugyanúgy nézni rám, mint azelőtt, hogy megtudtad volna a titkom.- éreztem, ahogy mosolyom fájdalmas lesz, közben ujjaimmal lágyan végig simítottam tiszta, illattól pompázó arcbőrén.

- Attól félsz, hogy megutállak?- kérdezte oly ártatlanul, akárcsak egy angyal.

- Valami olyasmi.

- Sosem utálnálak meg.- jelentette ki, majd egy kisebbet hátralépett.- Kisujj eskü?- nyújtotta ki felém az említett ujját, felajánlva nekem bizalmát.

Halk kuncogásban törtem ki, gyermeki arckifejezését látván, mire tanácstalanul nézett rám. Nem értette min nevetek annyira, hogy szinte már levegőt sem kapok, így egy enyhe sértődöttséget mertem felfedezni arcán, zavarral együtt.

Összeszedve magam, újból felegyenesedtem. Kisujjam az övé felé nyújtottam, majd összeakasztottam őket, ezzel megpecsételve sorsomat, hiszen tudtam mi következik ezután. Kérdések, hogy mit miért és hogyan tettem. Ok okozati dolgokat keresni a hibáimra. Ám nem szólt semmit. Csak mosolygott, majd kezemet megfogva vezetett az ágyhoz és dőlt abba bele velem együtt.

Ekkor vettem csak észre a csillagokat, amik az ágy felett, a plafonon csillogtak és adtak fényt a sötétségben.

- Régebben féltem a sötétében, ezért Jessek készítették nekem ezt a plafont. Ha sötétedik, egyből felragyognak és néha-néha, egy-egy csillag meg is csillan. Mikor úgy éreztem, hogy a sötétség elemészt, csak ránéztem a felettem csillogó kis égitestekre és úgy éreztem; nincs mitől félnem. Tudod azt mondják, hogy minden csillag egy halott lelket rejt és amelyik a legfényesebben csillog feléd, az az egyik szeretted.- ámulva hallgattam a kis mesét, amit mesélt nekem. Ám utolsó mondata meg lepett. Ezek szerint Ő is találkozott már a halállal, csak épp a másik oldalról.

- Sajnálom.- szorítottam meg erősebben kezét, ami még mindig a tenyerem köré volt fonódva.

- Így kellett lennie. Ha még most is élnének a valódi szüleim, akkor sosem találkoztam volna Jessevel és Nattel, akiknél jobb szülőt elképzelni sem tudnék. Halványan emlékszem még rájuk, de csak néhány emlékkép él a fejemben. Amint ülök a hintában, és anyám egyre nagyobbak lök rajtam, ezzel nagyobb lendületre bírva a tárgyat, nekem pedig boldog sikoly szakad fel torkomból.- nagyot nyelt, de maga se vette észre, hogy egy kósza könnycsepp gördül végig gyönyörű arcán.

Arca végül halk sírásba torzult, s úgy bújt mellkasomhoz ismét, akár egy elveszett lélek. Védelmezően zártam karjaim közé, kezemmel nyugtatóan kezdtem hátát simogatni, miközben kis teste rázkódni kezdett, pólóm pedig könnyeitől lett nedves. De nem bántam. Semmit sem bántam. Apró csókokkal borítottam be hajkoronáját, és szívtam magamba tincsei illatát.

Szinte már egész teste rám nehezedett, majd lassan felemelte fejét. Szemei vörösek voltak és szomorúak, arca teljesen kipirosodott már, ám még így is aranyos volt. Hüvelykujjammal óvatosan letöröltem a még arcán lévő könnyeket. Úgy vigyáztam rá, mintha egy porcelánbaba lenne.

Számomra a legértékesebb porcelánbaba.

Ajkait lassan szívta be szájába, majd harapott rá a puha, rózsaszín párnácskákra, amit olyan nagy figyelemmel kísértem. Akár egy csodálatos tánc, amiről az ember képtelen levenni a szemét.

Ekkor vettem csak észre, hogy arca alig párcentire van az enyémtől. Éreztem meleg leheletét, ami arcbőrömet csiklandozta, ezzel létre hozva egyfajta ingert.

- Shane..- suttogta nevem, miközben nekem egy hatalmasat kellett nyelnem.

- Tessék, Ayden?- kérdeztem vissza. Hangja bűntelenül csengett, minek hatására csak még inkább taszított a megadás felé.

- A barátok szoktak csókolózni?

- Nem igazán.- válaszoltam nehezen, hisz nem hazudhatok neki.

- Akkor, ha most megcsókolsz, nem leszünk többé barátok?- hangja csalódott lett, mégis kíváncsi.

- Mindig a barátod leszek.- néztem rá komolyan és kimérten, mire végre egy halvány mosolyt ejtett meg, majd még feljebb kúszott testemen.

- Akkor csókolj meg.

Mondatára, mintha az agyam kikapcsolt volna, az épp eszem pedig valahol az éterben veszett volna el. Arcunk között a távolság egyre kisebb és kisebb lett, közben ujjaimmal végig selymes arcát simogattam. Elveszettem az önuralmam, mégis oly lágyan forrasztottam össze ajkainkat, s kezdtem a puha párnácskákat ízlelgetni, ami mintha a világ legédesebb méze lenne. Nem mélyítettem el, csak hagytam, hogy az ár vigyen magával.

Az ár, akit Aydennek hívnak.

Aki nem tudja, hogy pont most került a vad karmai közé. S nem tudja, hogy ez a vad lesz talán a végzete.