Sosem jött még azelőtt. Nem láttam. Egyszer csak megjelent. Nem volt kimondottan ijesztő, csak a jelenléte valahogy fura érzéssel töltött el. A tudat, hogy már nem vagyok egyedül, szokatlan volt.
Alakját furcsa, nyomasztó aura övezte, mely annak ellenére, hogy nem rémített meg, olykor mégis a félelem csíráját ültette el lelkemben.

Mindig is visszahúzódó gyerek voltam. Szerettem a magányt. A csend megnyugtatott. Az egyedüllétnek volt valami varázsa számomra. Társaságban mindig csak feszengtem és igyekeztem a lehető legrövidebb úton menekülni a szituációból. Talán ezért könyvelt el mindenki a 'furcsa lánynak a leghátsó padban'. Nem barátkoztam senkivel és csak akkor beszéltem az emberekhez ha feltétlenül muszáj volt. Nem szerettem a közelükben lenni.
Emberi kapcsolatokat kialakítani számomra olyan volt, mintha a fogamat húzták volna. Fájdalmasan felesleges és hálátlan dolog, így inkább ha tehettem úgy döntöttem, csupán önmagam társaságát részesítem előnyben.

Minden nap, mikor hazaértem egyenesen a szobámba mentem, annak ellenére, hogy tudtam, a szüleim már otthon vannak. Nem vártak. Ők nem érdeklődtek, milyen volt a napom. Sosem kérdezték miért nem hívom át egyetlen barátomat sem, vagy miért nem megyek el néha szórakozni valakivel. Nem kérdezték, hisz épp mindig el voltak foglalva.
Nem voltunk mi olyanok, mint a tipikus családok. Nem beszélgettünk az étkezőasztalnál, nem kértük ki egymás véleményét és végső soron azt sem tudom, volt-e bármi közünk a szeretethez.
Egy külső szemlélő talán azt mondta volna ránk, idegenek vagyunk, akik egy fedél alatt élnek.

Apám figyelmét rendszerint a TV kötötte le. Pontosabban a képernyőre vetített képen labda után rohangáló idióták, a pattogó kosárlabda, vagy a baseball ütővel hadonászó alakok valamint az a mellette tornyosuló üres sörösüveg halom, ami minden meccs alkalmával felépült. Vagyis minden este.

Anyám csak ült a konyhában és a laptopját nyomkodta. Minden alkalommal arról a pasiról áradozott a világ másik végén, aki percenként küldött neki szerelmes üzeneteket és azt mondta, amint találkoznak, majd elveszi feleségül.

Igen. A szüleim kapcsolata nem épp a megszokott fajta. Szinte csak a megszokás tartotta őket össze. Az érdekek, melyek egyeztek. Egy ház, közös számlák, megfelezett összeg.
Meg valahol mélyen az a tudat, hogy van egy gyerekük akit nevelniük kellett volna az elmúlt néhány évben. De ez a gondolat valahol annyira mélyen volt elásva bennük, hogy ezek a felszínes dolgok, mint a sosem látott férfi és az alkohol, rögtön lerugdosták a figyelmi tabelláról és az első helyekre szöktek.
Tulajdonképpen az egész olyan volt, mintha csak egy elillanó árnyék volnék az életük napos oldalán. Egy elfelejtett, vagy észrevehetetlen kis valami, ami csak akkor élt, ha egyiküknek vagy másikuknak képes volt igazat adni.
Mintha nem is léteztem volna.

Én már megszoktam. Megvolt napi rutin. Leszállok a buszról, elkullogok a felhajtóig, átsétálok a pázsiton, benyitok az ajtón, aztán köszönés nélkül felmegyek a szobámba. Az egyetlen helyre, ahol egyedül lehetek. Vagyis ahol egyedül lehettem.

Ahogy benyitottam, az első pillantásra semmi sem tűnt furcsának. Csak egy kellemetlen érzés szorító béklyóit éreztem magamon. Mintha valaki figyelt volna. Ledobtam a táskám a székre és kikukucskáltam az ablakon. A felhajtó előtt egy csapat cserkészlány a sütis-kocsiját húzta maga után, de ezen kívül kihalt volt a környék. Még a furcsa hölgy sem ült kint a tornácán a szemközti házban, s nem beszélt a lassan tíz éve megboldogult férjéhez a hintaágyban ringatózva.

Épp át akartam öltözni, mikor a szemem megakadt egy alakon, mely félig a nyitott gardrób ajtó mögött állt. Hirtelen hátrahőkölve nekimentem az állólámpámnak, mire az nagy csattanással a földre esett.Tágra nyílt szemekkel, s torkomra fagyott lélegzettel hátráltam egy újabb lépést. De közben szememet le sem vettem az alakról, ami összességében nem volt félelmetes. Csak a tudat, hogy valaki, vagy valami ott áll velem szemben, ügyelve arra, hogy testének jelentős része árnyékban maradjon, egy kicsit hátborzongató volt bevallom. Vonásai belevesztek a sötétségbe, mely mintha hullámokban fodrozódott volna körülötte. Fehéren izzó szempár világított arcáról, mely érzelemmentesen meredt rám. Mozdulatlanul, de valami belső kis hang azt súgta, ha elfordulok az az arc a legveszedelmesebb és vérszomjasabb kifejezésbe csap át. De valamiért nem féltem.

-Ki vagy te?-kérdeztem óvatosan, de ő csak megrázta a fejét olyan lassú mozdulatokkal, mintha csak lassított felvételben folynának. A lény velem egy magas volt, s fejét kissé félrebillentve válaszolt, mintha megkérdőjelezné elhangzott szavaim értelmét.

-Árnyék.-suttogta negédes, földöntúli hangon, mely a régen látott horrorfilmek elmezavaros főszereplőinek hátborzongató hatását keltette bennem.

Rendben. Ezt leginkább csak magamban mondtam. Megráztam a fejem és mintha csak egy zavaró gondolatot akarnék elhessegetni, leguggoltam, hogy felállítsam a feldűtött lámpát. Néhány pillanatra megszakítottam a szemkontaktust azzal a valamivel a szekrényemben, s mire ismét odanéztem az eltűnt.
Nagyot dobbant a szívem, s egy röpke másodpercig átkoztam magam azért, hogy ez nem jutott meszembe hamarabb. Az egész nyilván csak megfáradt elmém hóbortos játéka volt.
Beléptem a gardróbszerű szobácskába és felkapcsoltam a villanyt. Az egyetlen izzó fehéres fénye világította be az apró helyiséget, melybe még a kinti világosság is beszűrődött, de nem volt ott semmi csak a vállfákon sorakozó ruháim.

A nap további részében nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az esetnek, de néha egy egy pillanatra, mintha látni véltem volna "Árnyék"-ot a szemem sarkából a szoba valamelyik sötétebb pontján. Egyszer mintha az ágyam mellett guggolva figyelt volna, aztán az erkélyajtó mellett lógó sötétítőn túl találkoztam vele.
Rövid időre gondolkodóba ejtett, hogy vajon én őrültem-e meg, vagy ez is valami paranormálisnak mondható entitás, amilyeneket valamelyik TV csatorna is naphosszat mutogat, s amelyekben én sosem tudtam hinni.

Aztán elkezdtem visszalapozni az emlékeim között.
Ahogy próbáltam visszapörgetni néhány képet, beugrottak napok. Borongós esték, amikor mintha már találkoztam volna az önmagát Árnyéknak nevező alakkal. Egyszer hajnalban, mikor lementem a konyhába keresni valami éjfél utáni nasit és mintha a lépcsőforduló árnyaiban bújt volna meg, aztán ott volt mikor a nappaliban néztem a kedvenc sorozatomat egy este. Amikor kikapcsoltam a készüléket egy alak körvonalának visszatükröződését láttam a sötétben. Mintha anyám is emlegetett volna egy árnyékot, aki az ágya mellett állt éjszaka, de úgy volt vele, hogy biztosan csak álmodta.

Nem álmodta. Legalábbis azt hiszem nem.

Aznap, mikor vacsora után felmentem a szobámba, kulcsra zártam az ajtót, mert tudtam mi következik. A konyhában, már akkor is szinte tapintható volt a feszültség mikor lementem. Anyám és apám nem szóltak egy szót sem, csak meredten bámultak egymásra szúrós szemekkel és keresték az indokot, hogy beleköthessenek a másikba. Mint minden alkalommal. Aztán majd a vita hevében ordítozva dübörögjenek az ajtómon, hogy valamelyiküknek én adjak igazat.

Kezdetben én balga nem zártam az ajtóm, csak hagytam, hogy betörjenek ide és ha kell egészen hajnalig veszekedjenek a jelentéktelen apróságokon, vagy talán egymásnak is essenek. Volt, hogy közéjük álltam, de.. Egy életre megtanultam, hogy nem kifizetődő cselekedet. Csak hallgattam őket és egy idő után bezárkóztam a gardróbomba, összekuporodva sírtam a sötétben, amíg ki nem rángattak, hogy induljak iskolába. Fáradtan, kialvatlanul. Miközben ők elvonultak kipihenni szóbeli összecsapásuk fáradalmait.

-Most mi lesz a vita tárgya?-kérdezte a néhány órája hallott hang. A hideg lassan felkúszott a gerincemen, s megborzongtam, de most is csak inkább furcsa volt, mint ijesztő.
Ezúttal is résnyire nyitott szekrényajtó mögül szólt. Csak a szemét láttam, s ahogy felkapcsoltam a villanyt, mintha hátrahúzódott volna egy kissé.

-Azt hiszem a borzalmas kotyvalék, amit anyám vacsorának nevezett.-válaszoltam olyan természetességgel, mintha ez az egész helyzet pont olyan hétköznapi volna, mint akármi más. Mintha nem merült volna fel bennem a gondolat, hogy elment a józan eszem, amiért képes vagyok egy talán nem is létező alakhoz beszélni.

Igazam volt. Maximum fél óra telhetett el. Árnyék még mindig az ajtó mögött kuporgott, s tekintetét éreztem magamon, miközben épp a matekleckémre próbáltam koncentrálni. Akkor hallottam meg a vehemens kiabálást, ahogy a szüleim megpróbálták túlordítani egymást. Néhány pillanat múlva pedig hevesen rángatni kezdték a kilincset és fenyegettek, hogy engedjem be őket. Egy idő után, mikor meguntam én is kiabálni kezdtem.

-HAGYJÁTOK ABBA! HAGYJATOK BÉKÉN! LEGYEN MÁR VÉGRE CSEND A ROHADT ÉLETBE!-minden egyes kimondott szavam után éreztem a szemembe gyűlő könnyeket, aztán elfulladt a hangom és csak motyogni tudtam.-Ne vitázzatok, inkább szeressetek! Szeressen már valaki!-szinte biztos vagyok benne, hogy ha hallották volna sem lenne rájuk hatással az utolsó két mondatom, hisz a kinti hangzavar szünet nélkül folytatódott. Idegességemben az ajtóhoz vágtam a könyvem, mely kissé célt tévesztve az ajtó melletti villanykapcsolót találta el, s ahogy sötétség borult a szobára én az asztalra borultam és egyre csak sírtam. Ahogy egész testem átadtam a zokogásnak, csak egy idő után eszméltem fel a gyöngéd simogatásra a hátamon és arra, hogy a kiabálás odakint abbamaradt.

Ahogy lassan, szipogva felemelkedtem, a félhomályban szemem egy alakot látott, Árnyék ott állt mellettem és arcán körvonalazódott egy szánakozó mosoly, miközben még mindig cirógatta a hátam. Halkan, szinte suttogva megszólalt.

-Én szeretlek téged.

Azt hiszem elnevettem magam. Miért?
Csupán mert rájöttem, hogy a sötétben bujkáló árnyalak az egyetlen barátom.

Olyan volt ez az egész, mint mikor a kisgyerek a szülei szerint kitalál magának egy barátot, melyet később úgy ír le, hogy egy fekete hajú szakadt hálóinges, véres leányzó, akiről ki is derül, hogy a közelmúltban elhunyt előző lakók egyike volt. Egy ártó szándékú szellem, melyet csupán a tiszta gyermeki szív látott. Akár egy horrorfilm.

De Árnyék.. Árnyék más volt. Egy árnyék. Az én árnyékom.

Hetek teltek el, mióta először megjelent. Már akkor sem rémített meg igazán, jelenléte viszont azóta szinte természetessé vált, még akkor is, ha csak ült a sarokban és figyelte ahogy tanulok, vagy ha éjszaka úgy aludtam el, hogy ő a székemben ülve nézett engem. Mintha a lényem egy részévé vált volna. Voltak napok, mikor nem jelent meg. Az már kissé furcsa volt, mondhatni hiányzott is. Aztán egyszer csak ott termett, mintha semmi sem történt volna, de sosem beszélt arról hol jár ilyenkor, vagy abban az időben, míg én az iskolában vagyok.Nem szeretett magáról beszélni, csak azt mondta gyűlöli a fényt és másokat is. Inkább csak rólam beszéltünk, de elég sok dolog volt amit tudott. Azt mondta ismer engem. Régóta.

Én pedig ennek sem kerítettem nagy feneket. Csak vállat vonva örültem a ténynek, hogy kevesebbet kell beszélnem önmagamról.

A szüleimről ritkán beszéltünk, de Árnyék mindig ott volt velem, mikor azok ketten a folyosóról hol egymásnak, hol pedig nekem üvöltöttek. Ilyenkor sosem mondott semmit, csak állt ott mellettem a sötétben és bátorító pillantásokat vetett rám.

És ez mindig változatlan maradt egészen addig a napig, míg egy veszekedés után az ágyamra telepedtünk és megkérdeztem tőle, elmondhatok-e neki egy titkot. Ő ott ült velem szemben, hozzám hasonlóan törökülésben és figyelt rám. Igenlően bólintott.

-Néha azt kívánom bárcsak végleg véget érne ez az egész.

Ő erre semmit sem válaszolt, csak felállt és hagyta, hogy lefeküdjek aludni. Néhány percig még néztem, ahogy az ágy mellett áll és az ablakon túlra réved a tekintete. Mérget mertem volna rá venni, hogy gondolkodott valamin, de nem kérdeztem rá. Tudtam, hogy úgysem mondaná el. Egyik pillanatban odafordult hozzám és azt kérdezte, nézheti-e kicsit a szüleimet miközben alszanak.

Szokatlannak találtam a kérdést, de azt mondtam igen, csak vigyázzon nehogy meglássák.

Aznap éjjel furcsa álmom volt egy folyosóról, ahol álltam, s kezeimről vér sötét cseppjei hullottak alá a padlóra. Mellettem egy ajtó, mely résnyire nyitva állt s a tompa fény melynek utat engedett hosszú árnyékomat a falra vetette.Megindultam az ajtó felé, s velőtrázó sikolyba, mely a résen kiszökött, beleremegett a mindenség, de mielőtt benyitottam volna rajta felébredtem.

Árnyék ott állt az ágyam mellett, arcán szokatlan, diadalittas mosoly játszott és suttogva megszólalt.

-Végleg vége!-motyogta, majd mielőtt reagálhattam volna felém nyújtotta kezét és megérintette a homlokomat.

Abban a pillanatban megszakadt a kapcsolatom a külvilággal.
Az idő jelentősége megszűnt. Lebegtem abban a sötét végtelenségben, amin egyetlen apró fénypont sem hatolt át.

Megzavarodtam. Mégis hová kerültem? Hol a francban vagyok és mi ez a hatalmas csend? Legszívesebben ordítottam volna. Üvölteni akartam.

-HALÓ?! HOL VAGYOK? HOL VAN MINDENKI?

Szavaim nem vertek visszhangot a feketeségben, de egyszer meghallottam valamit. Hangokat. Mintha két idegen beszélgetne. Egyre közelebbről szóltak, mintha csak felém sétálnának, de nem láttam semmit.

Aztán körülöttem szilánkokra tört a sötétség. Kinyitottam a szemem. A vakító fehérségben fekete pontok táncoltak előttem. Pislogtam párat, hogy tisztuljon a látásom. Mozdulni akartam, de a kezemet és a lábamat fogó szíjjak meggátoltak benne. Fejemet idegesen forgattam ahogy körbenéztem a kórterem kinézetű szobában, de egyedül voltam.

Akkor a közeledő hangok kezdtek érthető formát ölteni. Két férfi beszélgetett. Nem szóltam közbe, csak próbáltam a mondandójukra koncentrálni.
A szívem pedig kihagyott egy ütemet, mikor meghallottam mit mondd az egyikük.

-Akiket megkérdeztünk azt mondták a szülők sokat veszekedtek. Egymással és a lánnyal is. Feltehetőleg nem bírták már az idegei. Megvárta még elalszanak aztán egy késsel lemészárolta őket-itt szünetet tartott, mintha csak arra várna, hogy a másik válaszoljon, de a reakció elmaradt, így folytatta.-Mindkét szobában vérrel írt szavakat a falra.

„Most sem láttak meg. Sosem vettetek észre. Csak egy Árnyék voltam."

A novella pályázatra készült.