8 nappal az után, hogy kimentették a túszokat arról a helyről, éjjel kettőkor Deku telefonja megcsörrent. Ráadásul nem is akárhogyan, visítva, villogva, rezegve csengett. Vagyis nem olyan ember hívta, akit ismer. Inkább olyan, aki a segélyhívón át telefonál rá.

Kómás fejjel kereste meg az eszközt. Igaza lett, ismeretlen szám villogott a kijelzőn. De ettől még felvette.

- Moshimos... - szólt bele álmos hangon a telefonba.

- Hero Deku? – egy női hang volt az.

- Igen én vagyok.

- Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, Szakura vagyok a 3. kórházból telefonálok [Név]-ről van szó.

- Mi történt [Név]-vel?

- Eltűnt-

- Hogy érti azt, hogy eltűnt?

- Az egyik éjszakás nővér jelentette, hogy nyitva van az ajtaja. Nem találjuk sehol. Itt hagyott egy levelet. Azt írta rá, hogy csak ön nyithatja ki! Kérem-

- 10perc és ott vagyok! Addig folytassák a keresést!

- Igen folytatjuk, kérem, siessen!

- Mindjárt ott vagyok!

Deku már akkor elkezdett öltözni, mikor a nővér [Név] nevét kiejtette a száján. Pillanatokon belül készen volt. De nem a hős jelmezét öltötte magára, inkább civil viseletet húzott. Meg amúgy sem tudta volna felvenni a jelmezét, hiszen aznap szaggatta megint össze a legutolsó küldetése alatt.

8 perc múlva landolt a kórház lépcsőjén és rohant be az épületbe.

- Deku san!

- Részleteket kérek!

- Ezt a levelet hagyta itt. Az asztalán találtuk. – nyújtották át a borítékot.

- Volt valami előzménye az eltűnésének? Próbálta elhagyni az épületet? Vagy felzaklatta valami?

- Nem ilyesmi nem-

- Ami azt illeti... - szólalt meg egy másik ápoló.

- Haruhi?

- A kimentettekkel foglalkozó főorvos Dr. Haru kiadta, hogy vegyünk tőlük vérmintát, hogy letesztelhesse, nem került e valami olyan a szervezetükbe, amit most még ki lehet mutatni. Vagy bármi más elváltozás nem jött e létre a régi kórlapjukhoz képest.

- Igen ezt én is tudom. Azért kellett, hogy kiderüljön miféle kísérleteket végeztek rajtuk. De mi történt?

- Mikor [Név] sanhoz mentem be, akkor ő kiakadt. Nem akart együttműködni. Ezért nem erőltettem kimentem a szobájából. Nem volt kötelező, nem akartam, hogy ezt érezze. De a csukott ajtón át is hallottam, hogy sírt.

- Ez lehetett a kiváltó ok... - motyogott Izuku magában

- Deku san?

- Szegény lányon, 3 hónapig folyamatosan kísérleteztek. Majd a szabadulása után, pár nappal, újra szembe jön vele egy injekciós tű. Nem csoda, hogy így reagált rá.

- Igen valóban nem volt a legjobb lépés

- Én csak Dr. Haru utasítását-

- Nem a Kegyed hibája. Ne mardossa magát emiatt.

- Annyira sajnálom [Név] sant, még aznap bementem hozzá és bocsánatot kértem tőle. Akkor úgy tűnt nem tervez ilyen szökést.

- Lehet, hogy történt még valami. Kérem, folytassák a keresést! Addig én elolvasom a levelet.

- Értettük!

Deku végre kapott egy kis csendet, így felnyithatta a borítékot. Nagyon szép kézírással volt rákanyarintva Deku neve. Valamint az, hogy csak ő nyithatja ki.

„Deku san sajnálom, hogy megint gondot okozok neked!

De nem tudom, ki máshoz fordulhatnék ilyen helyzetben. Nem tudom, kiben bízhatok és kiben nem. Az ápolók őrültnek hisznek. Magam hallottam, hogy a folyosón ennek neveztek. De nem vagyok az!

Kélek, legalább te higgy nekem! Van itt valaki, aki a laboratóriumban is ott volt. Tudom, hogy nehéz elhinni. De kérlek, legalább te ne nevess ki! Máshoz nem tudok fordulni!

Félek, mert az az ember itt van és az ápolók nem tudják, hogy ő ott volt. Közéjük tartozik. Könyörgöm, segíts! Rettegek, hogy megint a közelembe jön!

Találj meg kérlek! Nem hagytam el az épületet sem. Egyszerűen csak nem akartam magamra maradni éjszakára. Félek. Nem akarok megint találkozni azokkal a gonosztevőkkel!

Kérlek Deku! Segíts rajtam!"

- Név...

Deku mellkasa belesajdult a lány levelébe. Meg kellett találnia [Név]-et. És meg kellett nyugtatnia.

Bement a szobájába. Körbenézett. Minden a helyén volt. Minden, úgy ahogyan hagyta, és ahogy akkor látta, mikor eljött meglátogatni. Csupán a tulajdonos hiányzott.

Kiment. Ő is végigfutotta a lehetséges rejtekhelyeket a kórház területén. Remélve, hogy minél hamarabb megleli a lányt. Tudta, hogy meg fogja találni, hiszen azt írta nem hagyta el a területet. Megállt és újra elolvasta a levelet. Hátha talál a sorok között valami nyomot. Mivel [Név] kifejezetten azt szeretné, hogy ő leljen rá.

A szavak mögött lassan megértette a mondanivalót is. [Név] jelenleg csak Izuku-ban bízik. Nem csoda, ha más nem fogja megtalálni őt. Olyan helyre bújt el ahol csak Midoriya keresné egyáltalán.

Végül összeállt a kép mikor, már vagy tizedszerre olvasta újra a levelet. Ekkor tűnt fel neki az, ami felett korábban csak elsiklott. Egyetlen apró szó csupán. De most mégis ez hatalmas jelentőséggel bírt.

Egyből, mikor leesett neki, rohant vissza a lány szobájába. Figyelt, hogy nem követte senki. És becsukta, majd kulcsra zárta belülről az ajtót maga mögött.

- [Név]... most már előjöhetsz. Csak ketten vagyunk...

- Késtél...

Szipogott egy hang a sarokból. Deku a szekrény felé vette az irányt. Lassan kinyitotta és a felakasztott ruhák mögött, valóban ott kuporgott a rémült lány.

- Sajnálom, hogy eddig tartott

Mikor Dekunak leesett, hogy miért úgy fogalmazott: "Nem hagytam el az épületet sem." ráeszmélt, miért a nyitott ajtóra lettek figyelmesek a nővérek.

Ha [Név] komolyan meg akart volna szökni, akkor nem hagyja nyitva maga után. Pont azért, hogy minél később vegyék észre az eltűnését. Majd csak akkor, mikor már messze jár.

De nem ez volt a célja. Hanem az, hogy észrevegyék. És hogy értesítsék Izuku-t. Csak így tudott tőle segítséget kérni. Mivel nem volt telefonja, amivel felhívhatta volna. De ha lett volna neki, akkor sem ment volna vele sokra, hiszen nem ismerte a telefonszámát a fiúnak.

- Azt hittem már nem is találsz meg...

- Ugyan... Amint megtudtam, hogy bajban vagy rohantam ide hozzád, ahogy csak bírtam. [Név]...

Megfogta a lány kezeit, hogy talpra állítsa. Felhúzta a szekrényből. Ahogy a lendület vitte, kicsit neki is dőlt a nála magasabb hős mellkasának. Onnan nézett fel a samargd zöld szempárba. Ami most csak őt figyelte, semmi mást.

- [Név] én hiszek neked!

- Hi-hiszel?

- Igen! Te voltál ott a legrégebb óta. Valamint, az elmondásod alapján téged választottak ki a legtöbbször, és vettek ki a celládból, a leggyakrabban. Te pontosan tudod, milyen emberek bántottak titeket

- Nem tudom...

- [Név]?

- N-nem emlékszem arcokra... Csak a hangjukra.

- Az is elegendő.

- Deku?

- Az embereknek egyedi hangjuk van. Azt, amit gyakran hallunk megjegyezzük. Ha azt mondod, egy olyan ember jár a korházban, akinek a hangját, hallottad a laboratóriumban, akkor én ezt elhiszem neked kedves.

- Ke-Kedves?

Mindketten belevörösödtek Deku nyelvbotlásába. Ne tervezte így nevezni a lányt. De, valahogyan kicsúszott a száján ez az egy szó. Egyikük sem, mert a másik szemébe nézni, túlságosan zavarba ejtő lett a hangulat mindkettejüknek. Főleg, hogy Izuku még mindig a mellkasán fogta [Név] apró kezeit.

Végül is [Név] szakította meg a hosszúra nyúlt kínos pillanatot. Mivel miután feldolgozta, hogy Kedvesnek szólította őt, hónapok óta az első személy, aki vele gyengéden bánt. Elérte egy olyan melegség a szívét, ami a könnyeit is kicsordította. Hiszen Deku hitt neki. Nem nézte bolondnak, vagy paranoiásnak. Csak vigyázni akart erre a törékeny lányra.

Mikor A szipogását meghallotta rákapta a tekintetét és nagyon megijedt, hogy könnyeket látott a lány arcán. De mikor észrevette, hogy közben mosolyog, valamiért neki is felfelé görbültek az ajkai.

- Deku... Arigatou...

- Jaj, ne sírj már... itt vagyok! Vigyázok rád!

Törölte le a szeme alól a könnyeket az ujjaival. Mire [Név] az ifjú hős nyakába ugrott, úgy bújt hozzá még inkább.

- Semmi baj név! Nem vagy egyedül! Itt vagyok veled! Most már nem lesz semmi baj!

- Hiányoztál I-Izuku!

- Hoe?

- Amióta itt vagyok, folyton te jársz a fejemben. Mert csak te vagy velem kedves! Az ápolók, olyan gonoszak velem! És ott van az a hang! Nem akarok itt maradni! Főleg nem egyedül!

- [Név]... - szorította még inkább magához a reszkető lányt - Sajnálom! Hamarabb el kellett volna jönnöm hozzád! Ne haragudj!

- Hősként ezt nehéz kivitelezni... megértem. De... Melletted olyan jó. Melletted nem félek!

- [Név]?

- Melletted biztonságban érzem magam! Deku... Én csak benned bízom! Senki másban!

- Megtisztelő, hogy így érzel [Név]!

- Ugye nem hagysz itt!

- Sajnos még nem lehetséges az, hogy elhagyd az épületet. Sajnos a rendőrség ezt a szabályt hozta meg. Ez alól még én, sem szabadíthatlak meg. De hidd, el megtenném, ha lehetne...

- Izuku?

- De megígérem neked, hogy 1-2 naponta meg foglak látogatni!

- Komolyan?

- Igen! [Név]. Nem vagy egyedül! Ezt sose feledd el! Én itt vagyok veled!

[Név] a meghatottságtól megint sírni kezdett. Izuku pedig átölelte őt, hogy megnyugtassa. Addig szorította, míg testének remegése alább nem hagyott. Lényegében [Név] elaludt Midoriya karjaiban.

Mikor ezt a zöldhajú észrevette óvatosan a karjaiba emelte és az ágyhoz vitte. Lefektette, betakargatta, majd mivel nem bírta megállni a homlokára adott egy puszit.

Utána persze megint, mint egy eper olyan feje lett, hiszen rettenetesen elpirult, amiért ezt megengedte magának.

Kiment a folyosóra, hogy összeszedje magát. Valamint megkereste a nővéreket is, hogy elmondja nekik, megtalálta a keresett lányt. Ezenkívül közölte velük, hogy reggelig ne menjenek be abba a szobába. Majd ő vigyáz rá. És így is tett. Leült az ágya mellé és úgy aludt el ülve, hogy közben egész éjjel fogta [Név] kezét.

Még álmában is biztosítani akarta a lányt, hogy nem hagyta ott. Nincs egyedül.

Reggel [Név] arra ébredt, hogy még mindig fogja a kezét, ezért elpirult, mint egy alma. Sosem volt még közel hozzá ennyire senki. És pláne nem aludt együtt kézen fogva egy fiúval. Aki nem mellesleg egy nagyon helyes férfiú...

Deku is zavarban volt emiatt. De igyekezett elterelni a témát. Betartott a szavát és első körben szerzett [Név]-nek egy telefont és számot cseréltek, hogy a lány bármikor felhívhassa őt, ha baj van.

[Név] a kórház dolgozóitól bocsánatot akart kérni, az éjszakai bonyodalmak miatt. De Midoriya lebeszélte velük a dolgot. És azt is, hogy mostantól kezdve, ha bármit akarnak tenni [Név]vel, előtte értesíteniük kell Izuku-t is. Mert hivatalosan is elvállalta, hogy lesz [Név] hozzátartozója.

Azt is elintézte, hogy [Név]-et is előre értesítsék, mielőtt bárki belépne a szobájába, egy injekciós tűvel. De ez a többi megmentettre is kiterjedt.

Mert mint kiderült nem csak [Név] akadt ki, a hirtelen bejelentett vérvételen. Szinte minden volt túsz, így reagált. De csak [Név] volt az egyedüli, aki tudott szólni a dologról, egy Hősnek. Ahogyan arról is, hogy az ápolók, nem éppen viselkednek, úgy a bent lévőkkel, mint kellene.

Nem kezelik megfelelően a kimentettek pszichológiai sérüléseit. A többi ilyen helyzetben lévő hálás volt [Név]-nek, hogy tett valamit a helyzet javítása érdekében. Mert ők nem tudtak hatni a főnöksége. Még úgy sem, hogy nekik voltak valós családtagjaik is.

Bár [Név] tulajdonképpen azon az estén csak a saját életét mentette, közvetetten a többiek körülményeit is javította. És mint kiderült, nem csak ő hallotta ismerősnek, az egyik itt dolgozó hangját.

Deku-nak egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nagyobb a baj, mint korábban gondolta.