When you randomly remember....

"Ajkaimon szavak, akár egy elfeledett móka
Gitárom húrjain az a rejtélyes nóta,
Kint hullik a hó, bent csücsül az anyóka,
Ezalatt lesz a percből óra.

Nevető gyermek, és síró csecsemő,
Rádöbbenve nézel, eljött az idő,
Kattog az óra, nyikorog az ajtó,
S ekkor jött rá a szív, mire való.

Napból hónap, s hónapból év,
Mégis itt vagyok, s te elfeledtél.
Nem figyeltél, meg is lett az ára
Annak, hogy rossz időbe tettél lapátra.

De a világunk meg nem áll
S az újszülött is egyszer feláll,
De az emlék olykor jobban fáj,
Mint egy tőr, mi combomba váj.

Elfeledni ugyancsak nehéz,
Mint nyál nélkül a nyelés,
De mégis esedezek hozzád,
Préseld ki ajkaidon az utolsó szonátát.

Így búcsúzva az élőktől,
Hisz mit lát a szem, a könnyektől.
De ajkaid akár a szikkadt rózsa,
Magányos éjjelen zengett nóta"

Életem legszebb és legőszintébb verse.
Mármint szerintem.

Gyerekek it's been 2 years and i'm still cry over those years

Azt mondják, hogy annyi időt kell hagyni a gyógyulásnak, amennyi ideig bántottak.

Hm let me think...

Akkor 10 év múlva tali itt, okay?

Minden szóra, minden lökésre, minden nézésre emlékszem.

Még mindig fájnak.

Még mindig véreznek.

Talán észre se veszem, ha újakat kapok melléjük. Nem zavar már.

Zavar ez.
Zavar, hogy nem bírom elengedni ezt.

Zavar, hogy ennyire fáj a mai napig.

Fáj, hogy Ők nem tudják, hogy hanyadik álmatlan éjjelt okozzák nekem ezzel.

Pedig elteltek évek...

Fáj minden.
Fáj.

És nem tudom, hogy miért fáj még mindig.

Nem okozhatott traumát...vagy mégis?

Ennyire mély sebet ejtett volna?

Nem hinném.
Nem.

De miért fáj még mindig. El kellene engednem.

Nem megy.
Hozzámnőtt ez a fájdalom.

Miért nem múlik már el?