Mondták már neked, hogy nem fog sikerülni? Vagy hogy nem neked való?
Esetleg utaltak már rá, hogy jobb lenne átgondolnod, és máshogy döntened?

(Írd meg komiban, engem érdekel. De persze nem erőszak a disznótor.)

Az én válaszom igen. De bebizonyítom, hogy nincs igazuk. Egyrészt, mert a személyiségem (no meg a büszkeségem) nem engedi, másrészt bizonyítékom és érveim vannak ez ellen.

Nekem sokszor mondták azt, hogy nem jól gondolkozom, hogy ezt nem így kell csinálni, no meg, hogy vegyek példát arról meg arról a személyről, ők így csinálták, nekem is így kellene.
De mi van akkor, ha én máshogy vagyok bekötve? Ha az én diódáim másféle áramkörhöz vannak kapcsolódva?
Úgy vélem, hogy ahogy másnak, úgy nekem is vannak különlegességeim, például az, hogy másmilyen szögben látom a világot. (És nem azért, mert kicsi vagyok :p)
Ha az én szememen keresztül látná a világot, a sok ember, ki napi szinten próbálja elhitetni velem, hogy bizony én megyek rossz irányba, rájönne, hogy nem rossz irányba megyek, egyenesen másik utcában császkálok.

Lehet, hogy nem belőlem lesz a következő Őszi Róbert, Szabó Magda vagy Leiner Laura. Nem is találtam ki egy könyvet, ami örök klasszikus lesz, akár csak J. K. Rowling, J. R. R. Tolkien...

Én önmagam leszek, és legyek bármilyen néven is, de az álmomért megküzdök.
Lehet, hogy nem lesznek bestseller-jeim. Lehet, hogy nem ismerik meg a nevem.
De az is meglehet, hogy évek múltán az irodalom tankönyvben lesznek a verseim, s rólam tanulnak majd, mint kortárs költő.
Lehet, hogy elbűvölöm az embereket a stílusommal.

Figyelj, vagy igen vagy nem.
Ez az élet rendje. Fifty-fifty.

Egyébként nem értem, miért kell így viselkedni. Ha bíztatnak, akkor máris jobban megy a munka, jobb leszek tőle én is. Persze, nem azon fogok megsértődni, hogy az nem pólus, hanme pórus. Hibáztam, kijavítom, és mosolygok egyet a figyelmetlenségemen. Ez csak ennyi.
De az, hogy hosszú perceken keresztül azt ecseteli nekem, hogy ezt nem így kell, nem így lehet, ez így nem lesz jó, húzzak bele, nem jó nem jó.
Nem. Ilyet, nem illik mondani. Ez nem vélemény, ez lehúzás.
Te író vagy? Te költő vagy? Nem? Nahát, nem mondod, akkor miért engem oktatsz ki a SAJÁT művészetemről? Ha én gyereknyelven szeretnék írni, akkor úgy fogok. Ha én a lelkem szavait formálom rímekbe, akkor előkapom a tollam.
S ha felidegesít a tehetlenség, s humoros dalszöveget írnék, akkor hidd el, én bizony lefirkantom, míg a dallam már a fejemben van.

Én eldöntöttem, hogy felhasználom azt a fogalmazási és költészeti képességem.
Igen, tudom. Sokan vágynak arra, mint én. Sokan ezerszer tehetségesebbek, mint én.
De ha nem ez az én sorsom, akkor mi?
Hisz másban nem vagyok jó.
Nem tudok rajzolni, szeretem, de nincsen tehetségem hozzá. Az a nagyobbik nővérem tehetsége.
Nincs nagyon érzékem a nyelvekhez, megtanulom, de inkább a középső nővérem bűvöli ezt mágiát.
Szeretek zenélni, de nem folyik az ereimben, az inkább Berlin szupereje.
A beszédkézséggem is messze gyengébb, mint édesanyámé.

Én miben vagyok tehetséges? Nem tudom. Sok dolog van, amit szeretek. Nagyon sok.
De nem leszek Leonardo Da Vinci, nem is leszek a következő Vivaldi.
De ha elég erős és kitartó leszek, lehetek még Lackfi János.

S az is lehet, hogy az irodai munkában lennék a legjobb. Vagy talán világhírű hegymászó leszek.
Vagy akár hithű remete.

Tudod mit? Ez még a jövő zenéje.
A jövőm lehet meg van írva, de mi van akkor, ha a mondatokat én cserélgethetem?
A múltam fáj, mély seb, örök sózsákként cipelem. Le nem tehetem.
De ha elég bátor vagyok kiegyenesedni, a sózsák ugyan nem fog leesni, örökké a hátamon marad, de már nem fog megakadályozni a menésben.

Érted mire gondolok? A múlt mindig létezni fog, nem tudjuk kitörölni. De ha elég erőd van, beismerni, elfogadni, hogy az bizony megtörtént, akkor a jövőd valamivel fényesebb lehet.

Mondom én. Minden lehetséges. Van valaki, aki tudja, hogy mi lesz? Van olyan? Mert akkor szóljatok, cipőt húzok, aztán meglátogatom.
Tudod, hogy én holnap felkelek és ezt meg ezt fogom csinálni.
Mi lesz, ha holnap már nem kelek fel?

Megeshet. Lehet, hogy ez az utolsó dolog, amit kiadok a kezemből. Lehet, hogy már sosem leszek egy fontos személy. Sosem fogják ismerni a nevem, sosem fogják látni szívem sorait.

De lehet, hogy....

Nos igen. Mi lehet? Bármi. BÁRMI.
Akkor miért ne álmodhatnék nagyot? Miért ne álmodozhatnék én akármiről?

Tudod mi kell a nagy álmok mellé? Erő és kitartás. Erő kell, mert mindenki, aki csak teheti le fog húzni, akadályozni fogja, mert ők nem voltak erősek és ezért másokat akarják okolni. Kitartás kell, mert leszenk hullámvölgyek. Lesznek napok, amikor fel akarsz adni mindent. Amikor nem jön szó a szádra.

Ha nem hiszel még nekem, elmesélem az én történetem, csak dióhéjban.
Én író és költőnek készülő lány vagyok. Minden áldott nap, egy küzdelem felkelnem, kétnaponta álmodok olyan rémeset, hogy remegve ébredek, alvás zavarral küzdök, enyhe rángásaim és pszichés betegségem van, pszichológushoz jártam. Aztán vannak barátaim, vagyis olyasmik. Túl sok mindent engedek, és egyszerűen mindent megbocsájtok. Két nővérem van, borzasztó családi helyzettel, amibe nem nagyon mennék bele, túl személyes lenne, elég annyi, hogy apu nuku, anya nevelt fel, idős nővérek, vallási másság, erőteljes szabályok, mentális bántalmazás. Minden versemhez társul egy könnycsepp, vagy vércsepp. Van vetélytársam is, mindenben legyőz, s van egy olyan, ki engem tekint vetélytársának, s elvette tőlem az első szerelmem.

De én tudom, hogy mindig fel kell kelnem az ágyamból, és mosolyognom kell. Mennem kell tovább, mennem és mennem kell. Sírok is, nevetek is. És figyelj, ugyan csak dióhéjban, de ennyi nehézség után, én még mindig itt írom ezeket a sorokat, hogy ha bárki elolvassa, vagy esetleg később visszanézi egy idősebb H.

Mert nekem van egy szó, mi erőt ad nekem, egyetlen egy szó. Kitartás.
Engem ez ösztönöz. Mert kitartok, a végsőkig és azután is.
Mert lehet, hogy én majd később boldog leszek, a sok rosszat azért kaptam, hogy későbbi énem boldog legyen.
Lehet, hogy bánatosabb leszek, mint most. Lehet, hogy mélyebb depresszióba zuhanok. Lehet, hogy ez még csak a rossz út eleje.

Lehet... lehet...

Nem tudhatom. De kitartok. Mert ha én a fejembe veszek valamit, a végsőkig kitartva megcsinálom. Meg fogom oldani, valahogy, mégha a nyelvem téped is ki, megoldom valamilyen módon.

Ha azt mondják, hogy nem fogok elérni semmit, ha azt mondják, hogy nem vagyok elég jó. Ha azt gondolják, hogy egy senki kis csitri vagyok.

Megcsinálom, és nem azért, hogy nekik bizonyítsak. Csakis magam miatt.
Hogy ha én egyszer a tükörbe nézek, egy olyan embert lássak, akinek örömmel mondhatom, hogy szeretem.

Kitartok, s lehet nem író vagy költő leszek. Lehetek még bármi. De a célim kitűzve, elérem, még akkor is, ha a karomnál fogva lógatsz le a hegyről.

Mert tudom, hogy vannak nehéz napjaim, és tudom, hogy elértem egy szintet, amikor már kezelés és orvosi segítség kell. Tudom. De ha később visszaolvasom ezt, akkor az eszem legmélyén tudni fogom, hogy megcsinálom.
Sírni fogok, bántani fogom magam, nem alszok éjjeleken át. Mert ismerem magam, de azt is tudom, hogy ha kiküzdöttem magam a szakadék mélyéből, ott leszek a csúcson. Hosszú az út, de ismerve az igazi énem, tudom, hogy megcsinálom.

Ki fogok tartani a végsőkig.