Ti mit kérnétek karácsonyra, ha bármi lehetne az?

Én talán a szabadságomat. Mert tudom, hogy nagyon mélyen vagyok, tudom, hogy nem fog senki felhúzni onnan, ha nem tudom elmondani a bajt. Tudom, hogy nekem kell felállnom. Tudom.
De a félelem megbénít.

A félelem, amely körbelengi a mindennapjaim, az életem minden másodpercét. A rettegés. Belém lett nevelve? Lehet. Így születtem? Meglehet. Vagy csak most látom így? Ez is lehetséges.

A félelem egy alattomos, gonosz, sunyi dolog. Olyan dolgokra kényszerít, amely embert próbáló. Szörnyű, undorító érzés. De csak a bátorság tudja legyőzni. A kedvesség gyenge harcos, a flegmaság egyenest a vesztébe szaladna ellene.

A hit. Az már más. Hiszek abban, hogy bátor leszek. Hiszek abban, hogy egyszer legyőzöm őt. Hogy egyszer meggyógyulok. De ahhoz idő kell. Hagyjanak időt, hogy beteg legyek, mert akkor lesz időm meggyógyulni.

Mindennek a kulcsa az idő. Mely sosincs...
Nincsen időm, csak úgy össze-összetörni.
Múltkor is, szegény Sárit, hogy megijesztettem, amikor majd' összeestem a fájdalomban. (Nem jelölöm meg, van elég dolga, nem kell velem foglalkoznia.) Egyszerre szakadt a vállamra minden, és nem bírtam ki estéig. Mert bizony, ha egyedül lennék, nem úgy, mint most. A saját szobámban, ugyanúgy a kezemet a számra szorítva küzdenék az érzések ellen.
Ilyennek neveltek? Nem tudom. Viszont, ha semmilyen érzelemnek nem hagyok időt kibontakozni, soha a büdös életben nem gyógyulok meg.

Furcsa, selejtes, hibás, nehéz eset. Így jellemezném magam.