Tudjátok, nem szeretem a rossz napokat. Mert elég sok van belőlük, és nem szeretem észrevenni, hogy olyankor elvesztem önmagam.
Mert én, mint a világ elcseszettje, azért szerettem mosolyogni, nevetni, beszélni.
De ezek a rossz napok elnémítanak.
Elveszik a mosolyom.
Elveszik a nevetésem.
Elveszik a kedvemet.

És ha próbálok pihenni, túltenni magam ezeken, egy újabb adag hullik a nyakamba.

Így csinálom, amit tudok: sajnáltatom magam.

Ügyesen csinálom, nem?

Nem szeretek csendben lenni.
De mostanában egyre többet szólnak, hogy buta vagyok. Hogy nem érdekli őket. Hogy rossz, amit csinálok.

Tudjátok mi bánt?
Hogy nem mondhatom el a véleményem a szeretteimnek, mert az rossz dolog.
Hogy nem kérdezhetek akádmit, mert az buta dolog.

Buta volnék?
Rossz volnék?

Mama? Anya?

Csúnya volnék?
Kövér?
Ronda?

Apa? Papa?

Nem megfelelő volnék?
Gonosz?
Aljas?
Bunkó?

Sz'? E'?

Sajnálom, hogy ilyen elcseszettnek születettem. Hogy egy ember helyett, egy szörnyet kaptatok. Egy szörnyet, aki semmire se jó.
Tényleg. Úgy sajnálom.
Egy disznót kaptatok, egy ostoba, saját mocsarában hentergő disznót.
Hát vágjátok le, úgy jobb lesz mindenkinek.