Mint oly sok alkalommal is, most is rájövök valamire.

Az éjszaka egy igazán termékeny időszak nekem, egyedül, zenével a fülemben, sötétben, a hideg levegővel, ami beáramlik az ablakom...hagyom kihűlni forró testem, hagyom, hogy a gondolataim uraljanak.
Folynak a könnyeim, rázom a csípőm, nevetek, miközben vitatkozom...szépen lassan megőrülök.
Talán mindig is az voltam. Nem. Ez nem talán. Annak születtem.

Rájöttem arra, hogy magányossá tesz ez a mai világ.

A gépek világa.

Megrettent egy olyan élet, amelyben egy számítógéppel barátkozom a kiüresedett szobá- világban.

Elszomorít az egyedüllét, mégis valahogy megnyugtat.

Én vagyok az egyetlen emberem, akire mindig számíthatok, aki nem hagyhat el soha. Aki mindig fogja a kezem, és aki mindig itt van.

De a társaságban is megbújik a magány. A szív magánya. A remény hiánya.

Remény jó barátom, és ugyan még kitart mellettem, néhány dologra még ő is rázza a fejét.

Egy mások által elképzelt élet; kedves, jóképű férj, visongató gyerekek, göndör kacaj az ajkaimon, egy családias kis házban.

Nem hiszek benne. Nem akarom ezt.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ezek a dolgok megfélemlítenek.

Az én családom el van cseszve. Minden része törött, megjavíthatatlan és sebetvágó. Ebben élek. És vérezve élek.
Nem kívánok még egy ilyet. Nem kívánom a saját elvérzésem.

Nem akarok jóképű, humoros férjet, aki "pont hozzám való". Semmj vész. Ugyanígy feleséget sem akarok. Senkit. Magát a házasságot nem szeretném.
Távol áll tőlem, túl vékony jégen táncol, túl sok benne a seb, túl...túl...túl nem nekem való.

Én nem tudnám, és nem is akarnám valakihez kötni az életem. Azt az életem, amit olyan nehéz úgy élnem, ahogy szívem kívánja.

Nem akarok gyereket se, de azt csakis azért, mert félek, hogy egy ilyen világba beleszülni nemes egyszerűséggel gyilkosság.

Nem akarok semmit, csak összeszedegetni a darabkáimat, hogy legyen erőm újra összetörni. Tanulni szeretnék, élményeket szerezni, és megszegni az életem összes szabályát;
Bulikba járni.
Tetkót csináltatni.
Bűntetlenül szeretni.
Későn hazaérni.
Meggondolatlan dolgokat tenni.

De nem..de nem.
Írni akarok! Költeni, alkotni! Bárcsak menne....

Szeretnék oly sok mindent, de úgy félek.

Pedig bizonygatom magamnak, hogy igenis bátor vagyok.

De ugyan miből gondoltam ezt?

Oroszlánszív kéne nekem, hogy ne féljek semmitől. És vasálarc, hogy elrejtsem az érzéseim, amik miatt megítélhetnek. És lepel, hogy ne lássák a valómat, amit szégyellek.

Igen. Még mindig ez a bajom.
Magányos akarok lenni, mégis szeretnék társaságot.

Tudjátok mit szeretek anyukámban nagyon?
Hogy így nevelt fel.

Hogy legyek udvarias. Hogy legyek figyelmes. Hogy legyek hű.
Hogy kitágította a látókörömet. Hogy mindennap szélesíti a tudásom. Hogy mindennap bővíti a szókincsem.
Hogy mindig tanuljak a leckékből. Hogy megtanított szeretni. Hogy megtanított gyűlölni. Hogy megmutatta a világot nekem, mégha sajátos módon is. Hogy intelligensnek nevelt. Hogy erőt adott nekem.

De egy valamit nem szeretek mindebben.

Nem hagyta, hogy úgy viselkedjek, ahogy azt a koromhoz illően kéne.
Ezért szégyellem el magam, ha ha esteleg felteszek sminket, ami ugyancsak szempillaspirál.
Ezért szégyellem magam, ha pénzt kell kérnem tőle apróságokra.
Ezért szégyellem magam, ha ruhákat/ilyeneket vesz nekem.
Szégyellem magam, hogy nem vagyok olyan, mint a nővéreim.
Szégyellem magam, ha dühös vagyok.
Szégyellem magam, ha sírok.
Szégyellem magam, ha úgy gondolom, hogy 'nekem bajom van'.

Mert szeretnék úgy viselkedni, mint ahogy mások. Csak egy kicsikét.
Egy kicsit érezni azt, hogy milyen lehet.

Csak így. Bunkón, lazán, nem szégyenkezve...úgy ahogy azt kellene.

Nem annyi vagyok fejben, mint kéne.

És erre nem előnyként gondolok.

Szeretem azt, ha tanácsot adhatok. Szeretem azt, ha az emberek bölcsnek és okosnak tartanak.

Ki ne szeretné?

De szeretném, ha helyetcserélhetnék mondjuk Kingával.

Még mindig irigylem, és Istenem, de úgy sajnálom!
Tudom, hogy nem szabadna...

De úgy vonz az az élet, amit él.
Egy álom élet.
És nem értékeli eléggé...

Mert én roppantul örülök mindannak amim van.
Hogy van eszem, hogy van humorom, hogy nem adom fel, hogy így neveltek fel, hogy van családom, hogy vannaj barátaim, hogy van tető a fejem felett és étel az asztalomon, friss könyv a polcomon, puha ágy a szobámban, hogy tanulhatok, hogy sok rendkívüli embert ismerhetek.

De én is emberből vagyok. Én is eshetek kísértésbe, nem? Szabad nekem is, ugye?

Amikor alszunk...csak addig lehessek egy olyan világban, amiben nem ezek a gondolatok gyötörnek.
Valaki más gondjain törhetném a fejem, más testben-lélekben ébrednék.

Csak egyszer.
...
Kísértésbe eshetek, nem? Vagyis...álmodhatok róla?