"Engedj el kérlek.
Engedj el, végleg.
Engedd, hogy elmehessek.
Engedd, hogy lélegezzek.

Engedj el, hogy repülhessek.
Engedj el, hogy felülhessek
A Holdra, hová lényem született,
S hogy befoltozzam az üregeket.

Engedj el, könyörgöm.
Bizony levegőért küzdöm,
De te nem engedsz,
És soha sem felejtesz.

Engedj el hát, had menjek.
Széllel szállva, repdesve.
Adj szabadságomnak erőt,
Lelkemnek friss levegőt.

Engedj el, esdeklem.
Mert bizony nem felejtem,
Hogy hányszor öltöttem fel álarcom,
S hányszor hevertem parlagon.

Engedj el, ne segíts.
Menni akarok, s bármit tégy is
Ez ellen nem menekülhetünk,
Itt van a főnix, ki megírta végzetünk.

Engedj el, engedj el...
Jöjj drága főnix, vigyél el,
Mit számítana lényem, zárkába bújva?
Soha sem elégedetten, örökké búsan?

Engedj el, s őt engedd be.
Engedd be, s álarcod most vesd le.
Felejtkezz meg halandóságodról,
Sírd ki, csupa ostobaságból.

Aztán csak engedj el,
Ereszd el kezem, ne fogd meg,
Szemeim színéről felejtkezz el,
S kérlek... csak engedj el.

By: H"

Tudom, ezt a másikba kellene tennem, de ez ide illik jobban. Csak mert... ezt érzem és kész. Fáj. A szabadság hiánya. Nagyon fáj.