Egy kibaszott szerencsétlenség vagyok. Képtelen vagyok válaszolni egy olyan embernek, akit életemben először eltapostam, pedig nem kellett volna, és hiába nyitom meg az üzenetet, hiába akarom megtisztelni egy verssel, hiába szeretnék akár egy szót is írni, amint meglátom a sorait, ismételten elkap a sírógörcs.
Teljes feladás van, a barátaimat lassan puszta kézzel fojtom meg, ha nem magamat. A teljes egészségem tropára megy, és nem, nem, ez nem fog elmúlni, nem, nem tudok kibírni félévet.
És tudok valamit.
Ha most elválnak útjaink, mindenki szétszéled. Én egyedül fogok gubbasztani egész nyáron, majd ha jó ég is úgy akarja, egy új társaságba keveredek. De ki tudja mi vár rám ott? Hogy félek-e? Talán. Félek-e a jövőtől? Nem igazán. Félek-e a jelentől? Nem félek, rettegek.
Mert belepusztulok abba, hogy annyira leszívják a démonjaim (hol a belsők, hol az embernek nem nevezhetők) az energiám, hogy egyszerűen nincsem kedvem, erőm élni, ezáltal gonosz és bunkó vagyok, amit a legtöbb ember nem érdemel meg.
Nem tudom csinálni azt, azt az egyetlen cseszett dolgot, amit szeretek és még talán tehetségem is van hozzá. Nem tudok verset/könyvet/dalszöveget írni. Egyszerűen nem. Ennek is már három napja álltam neki, de vagy hagytam a francba, vagy elmentem hányni.
Ha nem segít meg a JóIsten ezzel a digitális távoktatással nálunk, én belerokkanék a környezetembe. Mert egyszerűen szörnyű, minden, és mindenki, és a jó ég áldjon már meg mindenkit, ne mindig nekem kelljen változni. Nem. Én ez vagyok, nem fogok megváltozni, olyan emberek miatt, akiket kibasztak a mekiből, mert nem tud összerakni egy sajtburgert. Nem.
Nem lehetek mindig én az, aki el van rontva. Nem.
De az, hogy nem tudok megtisztelni egy olyan embert, aki piedesztált érdemelne a szívemben, nem tudom magam továbbfejleszteni, nem tudok alkotni a magam módján, az több a soknál. Itt van a megállj. Most.