Nem tudom, hogy hogyan nevezik azt, amin most keresztül megyek. Nem is keresek rá, értelmetlennek vélem.
Én csak azt tudom, hogy minden egyes éjjel, levegőért kapkodom, mert a kezem akarva/akaratlanul is a torkomra csúszik, és gazdáját fojtogatja. Csak azt tudom, hogy ha erősebbnél erősebb pofonokat adsz magadnak, akkor az nem látszik meg, nem hagy nyomot, de rettentően fáj. Csak azt tudom, hogy ismételten visszatértek a rémálmaim, de ezek nem olyanok, mint amilyenek kicsiként voltak, nem, ezek életszerűek, gonoszak, aljas sziluettként másznak a fejembe, míg az őrületbe nem kergetnek. Félek. Igen, félek. Félek az emberektől, félek az állatoktól, félek a véleményektől, félek a barátaimtól, félek a családomtól... Félek... Bevallom, hogy gyenge vagyok, mert sokszor sírtam el magam nyilvánosan. Gyáva vagyok, mert el szeretnék futni. Rossz, csúnya, alávaló, lényegtelen személy vagyok. Ostoba, hisz hiszek a szavaknak. De ugyan mit tehetnék? Amikor apa a szembevágta, hogy "kislányom, de kövér vagy". Amikor anya napról napra a lelkembe tipor. Hogy nem mondhatom el, hogy mennyire nem vagyok jól, mert az én hibám lesz. Hogy semmit nem szabad nekem. Semmit amitől normális lehetnék. De ha szóvá merem tenni (egy óvatlan pillanatban) rögtön hárpiaként szállnak rám, hogy ugyan miért nem vagyok megelégedve ezzel. Amikor a nővérem segítene, de nem tud, mert ő sem bírja ezt. Menekül. A másik nővérem nem figyel rám. Ahogy anya sem. Nem érdekli őket, hogy mi van velem. Apának egyenesen köze nincs hozzám! Édes istenem, hát hogy lenne?!
Elutazott egy hónappal a születésem előtt! Mikor tudta nagyon jól, hogy meg fogok születni! Lehet ezért nem is tudja a születésnapom...
Mamáékhoz alig megyek. Papa nem ért meg, jószívű csodás ember, apám helyett apám volt mindig is, de nem tud az anyám is lenni. Mama segítene. Próbál. Látja, hogy fáj nekem. De nem tud ő sem. Olyan, mint anyu, végülis az ő lánya.
A nővérem az első vagdosásom után keresett fel egy pszichológust. Lídia volt a neve, kedves, fiatal hölgy. Több, mint 5 hónapja jártam hozzá. Anya tudta. Tudta, hogy vagdostam magam. Tudott a pszichológusról is. Kegyetlen volt velem, nem hitt a problémáimnak. Nem vette komolyan. Pedig én beteg vagyok. Tudom. Egy ideig még jártam hozzá, még online is, mikor beütött ez a fránya vírus. Aztán terhes lett, babukája lett. Így felhagytuk az órákat. Azt mondta, hogy suli időszakban újra felkeres, hogy beszélgessünk. November vége van. Nem tudom mi lehet vele. Remélem semmi baja. Viszont hiába jártam hozzá, csak rosszabb lett. Anya folyamatosan bánt, verbálisan, és figyelmen kívűl hagy. Gyakrabban ezt szóvá is teszem. "Megint ignorálva lettem." De erre sem kapok választ. A nővérem menekül, mert nem bírja. El fog költözni, tudom. Elmegy. Itthagy. A másik nővérem is egy lelki roncs, de ő az első szülött, olyan mint anyu. Erős a kapocs kettejük között. Megértem a nővéreim. Szomorúak, lelkitöröttek, magányosak. Nem szeretném sajnálni őket, ők annál sokkal értékesebbek.
Én is elakarok menni. Messze, minél messzebb. El, hogy ne legyek többet itt. Futni, szaladni el innen, s soha vissza nem térni. Szabad lenni.
Megválni a fránya vallástól is. Nem ketrecben élni. Fáj nekem. Nagyon. Anyának nem szabad elmondani az érzéseim, ellenem fordítja őket. Így védekezik, mert nagyon rossz az élete. Ezért tönkreteszi az enyémet is. Megértem, védekezik, de miért így? Egyetlen egy dologra vágytunk mind a hárman mindig is. Törődésre. Akkor figyelne ránk anya, akkor érezném, hogy szeret, érezném, hogy fontos vagyok, érezném, hogy nem a világ szégyene vagyok. Hogy igenis egy értékes, különleges, egyedi, sikereket elérő lány vagyok. Nem pedig egy undorító, balga, neveletlen, pimasz, dagadt, törpe, ügyetlen, szerencsétlen romhalmaz vagyok. Mert bizony, ha belenézek abba a tükörbe, én egy szörnyet látok. Aki jobb lenne, ha nem élne, hisz minden mozdulata rossz.
"Tegyél érte." Eljárok edzeni, de vírus van, és engedtessék már meg nekem, hogy féljek. Az életem a félelemből áll, kérem szépen.
Apa jön haza karácsonykor. Nem akarom, hogy itt legyen. Nem szeretem. Ugyan, miért is kellene szeretnem!? Egy percet nem volt itt az életemben. Nem szeretem, ránk erőltet mindent.
Nem szeretném megélni az idén karácsonyt. Rossz lesz. Érzem. Ez az év betett nekem. Nagyon. Minden percben egyre rosszabbul leszek. De nem merek segítséget kérni. A barátaim nem vennének komolyan, nem törődnének ezzel. Talán nem is barátok... Itthon, mint mondottam volt, nem panaszkodhatok senkinek, soha nem sült ki belőle semmi jó. Nem esek bele huszonötödjére is ebbe a csapdába.
Szeretet. Érdekes szó ez, nemde? Biztos jó dolog, amikor érzed, hogy szeretve vagy, mikor te is szerethetsz valakit.
Mit tegyek? Mit tegyek? Haljak meg? Szívesen tenném, de akkor gyávább vagyok, mint amennyire elhordanak annak. Sőt, kinézem anyámból, hogy halálom után is engem okolna az öszes bajomért...
Ezért is nőtt egy gombóc a gyomromba. Lassan, és borzasztó fájdalmasan növekszik, s ha egyszer felnő gyomorfekély lesz belőle. Már elneveztem, ő Gergő, a gyomorgörcs. Ő azért született, mert a sok fájdalmat, sok sírást, és a milliónál is több dühöt, nem engedtem ki, visszafogtam. Később pajzsmirigy betegség is lehet belőle. Gergő, ha jól számolom, a szülinapom (május) óta van velem. Váratlan pillanatokban csap le, és annyira kínzóan fáj, hogy szavakba önteni nem tudom. Meséltem róla a barátaimnak. Kinevettek, nem hittek nekem, nem vettek komolyan. A családtagjaim előbb tudtak róla, látszott az arcomon a fájdalom. Nem tudtam enni tőle.
Mondjuk mostanra, ha Gergő engedi, ha nem, akkor is harapófogóval erőszakolnak belém kaját. Nem tudok enni. Könyv effektus van. (Ismeritek? Nem? A könyv effektus azt jelenti, hogy gombóc van a torkomban.)

881 szó, és még nem értem a végére...
Nos, őszintén, én végigsírtam ezt a részt is. De hagyok a többi részbe is sírni valót. Van elég történetem. Bárcsak kitaláltak volnának...