Nem irónikus?

Nem irónikus ez, kedves élet?

Furcsa dolgok ezek a külsőségek, nemde? És te szeretsz velük játszani, kedves élet...

Miért nekem nem számítanak a külsőségek? Másnak miért nem?
Miért nem nézhetünk úgy, miért nem lehet valakinek a belsője alapján szép a külsője?

Nem vagyok sem szép, sem gyönyörű, sem karcsú, sem idomokkal teli.
Sosem voltam.
És soha nem is leszek.

De tudod kedves élet, szerintem lehet egy kicsit elegem abból, hogy akármennyit küzdök, nem érek el vele semmit.
Mert ezek, csak nekem okoznak álmatlan éjszakákat.

Mert kedves élet, kezd elegem lenni abból, hogy a béka segge alatt vagyok kettővel, az emberek szemében.

Humor?
Humor??
Humor az egyetlen erényem? Komolyan?

Pedig annyira igyekszem. Igyekszem, és küzdök, hogy más is mellette legyen.
De nem.

Mert ki vagyok én?

Az a lány, aki felejthető, de amúgy néha vicces.

Az a lány, aki amúgy nem okos, de néha tud valamit.

Az a lány, aki nem művelt, de ért valamihez.

És ezt látják mások.
Mit lát a családom?

Egy kislányt, akinek titkai vannak, és biztosan rossz.

Egy lányt, aki talán túl érzékeny, mimóza, nem elég erős.

Egy lányt, aki ostoba, nem tud semmit, tapasztalatlan.

Egy lányt, aki csúnya, ocsmány.

Egy lányt, aki nem bánik jól a szavakkal, aki nem ért semmihez, tehetségtelen.

Kedves élet, ha már ily csúf jelzőkkel illetsz engem, már pici korom óta, miért nem ajándékozol meg egy másfajta erénnyel, hogy legyen erőm felül kerekedni rajtuk?

Mert miből csináljak én viccet?

Abból, hogy lelkironcsá tett az apám, akinek semmi köze nincs hozzám, aki nem nevelt fel, akit nem vártam, hogy hazajöjjön, aki nem védett meg, ha bántottak, hanem inkább ő bántott?

Abból, hogy nem bíznak bennem, nem figyelnek rám, inkább dilidokihoz küldenek, és elhordanak minden rossznak, csak mert szeretném a titkaim magaménak tudni?

Abból, hogy mindenem neki adom a barátaimnak, csakhogy elfogadjanak, összetörtem a szívem, csak azért, hogy másnak jó legyen, és más gondjaival törődök, miközben nem építik az önbizalmam, hanem rombolják?

Abból, hogy hiába próbálkozom, tagadni se tudnám, hogyha másoktól visszajelzésként kapnám, hogy csinos, szép vagyok, mennyire jól esne, de ehelyett azt kapom, hogy.... hogy.. nem is mondom ki.

Abból, hogy olyan jelzőkkel illetnek/illettek, amik örökké sebekként hordok majd?

Abból, hogy úgy néznek rám, mint az elhasznált véres rongyra?

Nagyon vicces, élet. Tényleg. Kiszakad a vakbelem a kacagástól.

És én küzdök, olyannyira küzdök, hogy ez másképp legyen, de mit tudok tenni.
Mit tudok tenni?
Felnövök, úgy, ahogy tudom, hogy fogok, terhekkel a vállamon, amik mellé még gyarapodnak, és élem az életem, úgy, hogy ezer s ezer kérdés száguldozok a fejemben, miközben egyetlen erényem felhasználásával próbálom rejteni érzéseim.

Mégpedig úgy, hogy elhumorizálom.

Mert ki is voltam? Ki is vagyok? Ki is leszek?

A vicces lány...