Bolla korán érkezett a délutáni edzésre, szinte első volt, aki besétált az edzőközpontba. Ma sem indult jól a reggele. Barátnőjével ma még kivételesen nem veszett össze semmin, viszont zavarta a tegnap este. Nem úgy élvezte az együttlétet vele, mint kellett volna. És ez rettenetesen zavarta. Nem tudta, mit csinál rosszul. Tényleg jobb lett volna neki inkább egyedül, nem volt szüksége egy pénzéhes, hisztis barátnőre, akivel már a szex se annyira jó, pedig tegnap este még máshogy gondolta.

Gondolataiba merülve sétált végig az edzőközpont hosszú folyosóján, ami az öltözőkhöz vezetett. Tudta, hogy valószínűleg nincs még itt rajta kívül semelyik csapattársa, de most nem is hiányzott neki senki. Egyedül akart lenni a gondolataival. Otthon Virág vívódását hallgatta, mert nem tudta eldönteni a lány, melyik ruhát rendelje meg kedvenc butikjából. Bollát ez teljesen hidegen hagyta már. Mindegy volt neki, mibe öltözött fel barátnője, amíg szépen mutatott mellette a sajtónak.

Kovács Leila Bollánál is korábban érkezett újdonsült munkahelyére, hogy ma ne fusson össze egyik focistával se, főleg ne a fiatal védővel. Nem hiányzott ma neki senki bántó beszólása. Nem volt jól. Nagyon nem. Reggel fájdalmat okozott neki az is, hogy a hálószobából eljusson a fürdőbe, ott pedig fájdalmas sóhajjal tapasztalta, hogy fehérneműjébe helyezett tisztasági betétjén vércseppek vannak. Tudta, hogy a tegnapi aktusa Márkkal még kihatással lesz a mai napra, így miután kicserélte a betétet és felöltözött utcai ruházatba, magához vett egy fájdalomcsillapítós dobozt a konyhában és táskája aljába tette. Márk már az egyetemen volt, nem is találkozott vele a lány, de nem is sajnálta. Nem akart a férfira nézni, aki ilyen fájdalmat okozott neki. Szerette volna, ha olyan lenne kapcsolatuk, mint régen volt, de erre sajnos már egy csepp esélyt sem látott. Már nem is akarta a régit se. Márk olyat okozott neki, amit sose fog tudni megbocsátani neki.

Fájdalmas léptekkel ment be az edzőközpontba egyenesen a mosóba, ahol táskáját az asztalra helyezte és automatikusan kivette belőle a gyógyszert és a vizet. Érezte, hogy szüksége lesz rá. Viszont előbb szerette volna az öltözőbe vinni a tiszta ruhákat a focisták számára, akik egy órán belül meg fognak érkezni. Szeretett volna most eltűnni minden szem elől és csak maga lenni a dologgal. A zoknikat pakolászva érezte, hogy alhasában erősödik a fájdalma, éppen ezért muszáj lesz bevennie a fájdalomcsillapítót, bár gyűlölte, hogy most erre szüksége van. Az öltöző közepén lévő nagy asztalra támasztva mindkét kezét próbálta normalizálni légzését és nem a fájdalomra koncentrálni. Sötétszőke hajtincseit durván tűrte füle mögé és szorongatta kezében az egyik játékos mezét.

-Úgy látom, túl korán jöttem - fiatalos hangot hall az ajtó felől. Tudja is, kihez kösse ezt a hangot és amint felé fordítja fejét, meg is bizonyosodik róla, hogy Bolla érkezett meg korán az edzésre, ami csak egy óra múlva kezdődik.

-Már végeztem - feleli csendesen a lány és felegyenesedve lép oda az egyik játékos ruházatához és a többi ruha mellé hajtogatja a mezt is. Esetlenül fordul meg, mert tudja, hogy Bolla minden mozdulatát figyeli. Kellemetlen érzéssel néz szemeibe és őszintén fél, hogy megint kap valami beszólást, pedig az már nem hiányzott neki ezek után. De honnan is kellett volna tudnia a fiatal focistának, hogy a lány mivel küzd éppen. Ennek ellenére látta, hogy a lány nincs jól.

-Minden rendben? - kételkedve abban, hogy jól van, ráncolja szemöldökét és szemeit a lány arcán járatja, amiről próbál bármit leolvasni.

-Persze. - Leila nem most hazudik először állapotáról. Nagyon is tudta, hogy nincs rendben és segítségre lenne szüksége. De milyen segítséget várhatna ettől a fiútól? Hiszen bunkó volt vele már az első napján és nem akart vele konfrontálódni most sem. Válasza ellenére érezte, ahogy lábai megremegnek, így muszáj volt leülnie az öltöző egyik padjára. Bolla megszeppenve állt a lánytól pár méterre. Nem értette, mi a baj. Táskáját a földre engedte és közelebb lépett hozzá, de tartotta a tisztes távolságot. Tudta, hogy tegnap nem a legjobb modorát mutatta meg neki és biztos volt benne, hogy most nem túl kívánatos személy neki, ezért nem akart tolakodni. De aggódott. Egy lányt sem látott még így. Még Virágot sem, ha nehéz női napjait élte.

-Hé, mi a baj? - lép még közelebb a hasát fogó lány felé, aki inkább felpattan - annak ellenére, hogy ez a mozdulata még nagyobb fájdalmat okoz most neki - és sietősen távozik az öltözőből, magára hagyva az értetlenül forgolódó focistát.

Bolla össze volt zavarodva. Azt hitte megint ő csinált valami rosszat akaratán kívül, de nem volt bátorsága Leila utána menni, aki a másik kis helyiségben kuporodott le a padra és húzta fel lábait, ezzel is próbálva enyhíteni fájdalmán, amit alhasában érzett. Nem volt elég ereje felállni és bevenni a gyógyszert, a medence környéki fájdalom megakadályozta ebben. Szeretett volna hazamenni, de ha arra gondolt, hogy az otthonhoz Márk is hozzátartozott, úgy érezte mégis csak jobb helye van most itt.

A hátvéd kipakolt táskájából és leült helyére, s a mezét kezei közé véve észrevette, hogy három zoknit is kapott. Elmosolyodott ezen az apróságon, ez már nyomós indok lesz, hogy a lány után menjen. Egy pillanatra az is megfogalmazódott benne, talán direkt csinálta ezt vele az igen csinos lány. Ám nem tekinthetett rá olyan értelemben, hiszen hivatalosan még barátnője volt és Leila csak egy alantas munkakört betöltő fiatal nő. Most mégis sietősen sétált át az öltöző melletti helyre, melynek ajtaja csak be volt hajtva, így kopogás nélkül lökte bentebb.

Érkezésére a fájdalmaival küzdő lány tekintetével megajándékozta az őt figyelő focistát. Nem tudta, miért jött utána, de most nem akarta őt látni. Kezeivel erősen szorította magához lábait.

-Valamit nem jó helyre tettem? - szólítja meg csendesen az őt fürkésző fiút, aki még mindig szótlanul állt az ajtóban, pedig szeretett volna neki mondani valamit. Csak még ő sem tudta mit. Ugyanis ezt nem találta ki útközben.

-Két lábam van - mosolyodik el végül és felmutatja a páratlan zoknit, ami harmadikként volt a másik kettőhöz téve. Ezt el lehetett nézni szegény lánynak, hiszen kisebb gondja is nagyobb volt annál, hány zoknit tett ki Bollának.

-Ne haragudj. Letennéd oda a kosárba? - biccent fejével a fal mellé helyezett asztalon pihenő fehér kosárra, amiben tiszta zoknik illatoztak az öblítőtől. A hátvéd kellemetlenül érezte magát, mert szerette volna tudni, mi baja van a lánynak, de eddig még mindig nem sikerült megkérdeznie. Zokniját a kosárba tette a többihez, majd határozott léptekkel sétált a padon kuporgó lányhoz.

-Nem érzed jól magad? - guggol elé és tekintete aggodalmat sugároz Leilának, aki el is veszik a szempárban. Csak megrázza fejét, ezzel jelezve, hogy beletrafált kérdésével. - Fáj valamid? - kérdezősködik tovább, miután érdembeli választ nem kap előző kérdésére. Leila rá sem nézve nyitja ki száját, hogy mondjon valamit, pedig érzi, hogy közel áll a síráshoz.

-Ideadnád kérlek a vizemet és a gyógyszert, ami a táskám mellett van? - fejével megint az asztal felé int, mire a focista azonnal feláll és teljesíti kérését. Gyorsan cselekszik, mégis van ideje elolvasni a dobozon szereplő feliratot. Fájdalomcsillapító - állapítja meg. De minek kell ez neki? Nem értette a szituációt. Leila kezébe adta a vízzel együtt, aki remegő kezekkel bontotta ki a dobozt és csomagolt ki egy szem tablettát, majd lenyelte néhány korty vízzel.

-Miért szeded ezt? Mi a baj? - kérdezi tanácstalanul Bolla és kezd tényleg aggódni a lányért, pedig semmit nem tud róla. Még a nevével sincs tisztában.

-Semmi közöd hozzá! - vágja rá Leila csendesen, mégis mérges a fiúra. Igazából a helyzetre az, amiben volt és tudta, hogy nehezen tudna ebből szabadulni. A hátvéd megrökönyödve tapasztalta a furcsa stílust és most már tényleg nem értett semmit.

-Tudok esetleg valamiben segíteni? - kérdezi még utoljára és még ki sem mondja a szavakat, de már az elutasító választól fél.

-Menj ki. Mindjárt kezdődik az edzésetek. - térdei közé temetve arcát motyogja a szavakat a szőke, meggyötört lány. Nem akarja, hogy a szerinte jóképű fiú sírni lássa.

-Rendben - elég esetlenül bólint, mintha ezt látná az előle elzárkózó lány és megemberelve magát végül távozik becsukva maga mögött az ajtót. Leila hálás volt ezért, nem akarta, hogy bárki meglássa. Azért is az volt neki, mert megkérdezte, hogy mi a baj és segíteni akart, ő viszont nem fogadta el mások segítségét és ez most is így volt. Magára maradt. De legalább a fájdalomcsillapítója hatni fog. Egyszer már történt vele ilyen és akkor bevált a gyógyszer.

Fél óra múlva már elég ereje volt ahhoz, hogy a már megszáradt ruhákat összehajtogassa és rendet tegyen a kis helyiségben. Egész nap nem evett semmit, ezért amíg folyt az edzés elsétált a büfébe, ahol viszont már nem érzett éhséget, de szerencsére túl nagy fájdalmat sem. Csak egy müzliszeletet kért a kedvesen mosolygó nőtől, aki megkérdezte, hogy ő lenne-e az új kolléga. Halvány mosollyal ajkain bólintott és válaszolt a feléje intézett néhány kérdésre.

Bolla egész edzésen Leilán rágódott és remélte, hogy jobban van már azóta. Erősen koncentrált a feladatra, szünetkor az ifjú Dárdai mégis odament hozzá beszélni, hiszen látta rajta, hogy nyomasztja valami.

-Kérlek, ne mondd, hogy azért van ilyen világfájdalmas fejed, mert szakítottál Virággal. Örülnöd kellene - a szőke fiú ledobja magát a füvön ücsörgő hátvéd mellé, aki érdeklődve emeli rá tekintetét. Nem hitte, hogy bárki is észreveszi majd szokásosnál fájdalmasabb arcvonásait.

-Együtt vagyunk. Tegnap együtt vacsoráztunk a városban - lazán megvonja vállát és ezzel lezártnak tekinti a témát. Nem akar Leiláról beszélni, pedig semmi mást nem szeretne jobban. Hirtelen mindent tudni akart a lányról és érezte, hogy ez nem helyes.

-Akkor meg mi a gond? - Palkó nem tágít, értetlenül ráncolja homlokát a kapott válaszon, hiszen jól tudta, hogy csapattársa csak szenved ebben a kapcsolatban.

-Találkoztál már Sanyi bácsi utódjával? - nem volt benne biztos, hogy Palkó tudja, kiről van szó.

-Nem - ráncolja szemöldökét, mert nem érti, hogy jön ez most ide. - Roli azt mondta valami fiatal csaj, elvileg az apja régen itt dolgozott. Mi van vele? Csak nem találkoztál vele? - vonja fel szemöldökét mindentudó mosollyal.

-Találkoztam vele igen - biccent felé semleges arccal, hiszen nem akarja elárulni magát, hogy tegnap óta ő jár a fejében.

-Na és, hogy hívják? - kíváncsiskodik a középpályás nagy mosollyal ajkain.

-Nem tudom - von vállat kínosan elmosolyodva. Szégyellte, amiért még a nevét sem kérdezte meg a lánytól.

-Szivatsz? - neveti el magát a mellette ülő fiú tehetetlenül. Azt gondolta, Bolla sokkal vagányabb ennél.

-Elszúrtam, jó?! - néz rá mérgesen és igazából nem is Palkóra haragudott, hanem saját magára.

-Inkább azt mondd, miért beszélsz most róla? - komolyodott meg kicsit az ifjú Dárdai, mire csapattársa egy fájdalmas sóhaj kíséretében emelte rá újra szemeit.

-Korábban jöttem és összefutottam vele megint az öltözőben. Nem nézett ki túl jó, meg is kérdeztem, hogy mi baja, de fogta magát és elrohant. - vázolja fel neki Bolla a nemrégiben történt eseményeket.

-Mondd, hogy utána mentél...

-Persze, hogy utána mentem! - vágja rá gondolkodás nélkül. Palkó elismerően bólint és várja, hogyan folytatódik a történet. - A padon kuporgott és megkért, hogy adjam oda a fájdalomcsillapítóját. Fogalmam sincs mije fájhat, de nem úgy nézett ki, mint tegnap. Mi van, ha valami komoly baja van én meg ott hagytam?! - kétségbeesését nem tudta kendőzni, Palkónak is szemet szúrt, Bolla viselkedése, ami nem megszokott tőle. Mindig nagyon magabiztos és laza. Most viszont feszült volt.

-Biztos, csak megjött neki - forgatja szemeit csapattársa és nem veszi komolyan a dolgot, amennyire Bolla. Ő pedig csak beleegyezően bólint, mintha elfogadná, hogy igaza lehet.

-Nekem ez akkor is fura - áll két lábra és folytatja az edzést a többiekkel. Már sokkal jobban tud figyelni és ennek örül. Talán ez a kis beszélgetés Palkóval megnyugtatta.

-Ha gondolod, megemlítem Rolinak a dolgot, ő hátha többet tud róla. Elvégre jól ismeri a csajt, azt mondta - ajánlja fel készségesen Palkó, Bolla pedig hálásan bólint a dologra. Tudta, hogy nem így néz ki egy nő, amikor a piros betűs napjait éli. Megnyugodott, mikor a magas középpályás Juhászhoz sétált edzés végén és váltott vele néhány szót. Nem hallotta, mit beszélnek, mégis tudta, hogy a lányról van szó.

Fáradtan sétáltak vissza az öltözőbe, a folyosón pedig összefutott az éppen visszaérkező Leilával, aki eddig a büfében ütötte el az időt. Már nem látta rajta, hogy nagy fájdalma lenne, gondolta biztos hatott a gyógyszer, amit bevett. A lány lesütötte szemeit, amint megpillantotta a fiút. Zavarban volt és nem értette, miért érez így. Őt soha senki nem szokta zavarba hozni pusztán egy nézéssel. És nem is volt szokatlan nézés, csupán egy kíváncsi tekintettel ajándékozta meg a focista, tudni akarta, hogy rendben van-e.

-Jobban vagy? - sétált mellé csapattársaitól lemaradva. Leila a kérdésre felkapta a fejét és a szorosan mellette sétáló fiúra emelte tekintetét. Talán fél fejjel volt magasabb nála a focista. Homlokába izzadtan tapadtak hajszálak, ebből is gondolta magában, hogy igen intenzív edzésük volt.

-Igen - válaszolta kissé remegő hangon, majd mielőtt Bolla bármit is mondhatott volna még neki, megzavarták a kettejük között zajló semmitmondó párbeszédet.

-Leila! - Juhász Roland hangjára mindketten megfordultak és a feléjük sétáló férfit figyelték. Leila. Milyen szép neve van - gondolta magában Bolla és egy halvány mosolyt is elengedett. Tudta, hogy Roland Palkó miatt kereste most a lányt, akiért ő aggódott. De erről Leila semmit nem is sejtett.

-Igen? - pislog rá a szőke lány, amint odaér hozzájuk az újdonsült edző.

-Válthatunk néhány szót? - kérdezi kedvesen, mire a lány bólint, Juhász pedig Bollára pillant, aki eddig szótlanul figyelte az eseményeket, pedig tudta, hogy semmi köze az egészhez, amiről beszélni szeretne a lánnyal Roland. Feleszmélve csak zavartan bólintott, majd a többiek után ment az öltözőben. Ő is szerette volna tudni mindazt, amit talán el fog mondani edzőjének Leila. Talán, ha nem viselkedik vele olyan bunkón tegnap, akkor most vele is megbeszélhette volna. Dehogy beszélte volna, miket gondol ő?! Hiszen semmit nem tud róla még most sem keresztnevén kívül. Ez pedig édes kevés ahhoz, hogy megnyíljon neki.

Kovács Leila engedelmesen sétált be Juhász irodájába és ült le az asztalához apja régi barátjának kérésére. Nem tudtam, miről szeretne vele beszélni, amiért az irodájába kellett jönnie. Talán valamit nem jól csinált? Te jó ég, biztos elszúrt valamit és most figyelmeztetni szeretné őt, hogy jobban figyeljen, ha szeretné megtartani az állását. Bármennyire is törte a fejét, nem tudta, mit ronthatott el. Azon kívül, hogy Bollának három zoknit tett ki. A focista nevének gondolatára gombóc szökött torkába és nem tudott megszólalni sem.

-Hogy érzed magad? - ül le az asztal másik felére Juhász és mosolyogva pillant a megszeppent lányra. Oldani szeretné a feszültséget és nem egyből belekérdezni a dolgokba.

-Jól vagyok. - bólint aprót, majd megrázza fejét. - Valamit nem jól csináltam? Azért vagyok most itt? - nem bírja ki, hogy Roland hozza fel a dolgot. Elmosolyodik az edző a lány ijedtségén. Biztosítani akarja, hogy nincs a munkájával probléma, nem ezért vannak most itt.

-Nem érkezett rád panasz. - válaszol mosolyogva, aminek hatására az addig ujjait tördelő lány megkönnyebbülten fújja ki bent tartott levegőjét. - Úgy hallottam, nem érzed jól magad. - komorodik el tekintete, mert nem szerette volna, ha barátjának lányának valami baja lenne és ő nem tud róla. Segíteni akart neki minden áron.

-Ezt Bolla mondta? - kérdezi nagyra nyílt szemekkel. Nem akarta elhinni, hogy a focista beköpte őt Rolandnak és ő most a nyakára fog járni a dolog miatt.

-Lényegtelen, hogy ki mondta - rázza fejét, de Leila tudja, hogy csak ő lehetett, hiszen senki más nem találkozott vele. - Mire szedsz fájdalomcsillapítót? - a kérdéstől mérhetetlen fájdalom hasított végig testében, pedig nem is fájt most semmije, még hatott a gyógyszer. Ez a fájdalom más volt. Lelki fájdalom, amin egyetlen gyógyszer sem tudott segíteni. Csendben figyelte a válaszára váró Juhászt, hiszen nem tudta, mit mondjon neki. - Leila, ha valami baj van, elmondhatod.

-Nem tudom, hogyan mondjam el ezt... - süti le fejét és érzi, amint az első könnycsepp elhagyja szemét és sebesen fut végig arcán.

-Ha nem akarsz róla nekem beszélni, azzal sincs semmi gond. - Juhász látja Leilán, hogy nem fog neki beszélni valami oknál fogva. Mellkasa elszorul, hogy most így látja a mindig mosolygós lányt. - Mivel te is itt dolgozol, így lehetőséged van arra, hogy igénybe vedd a csapatpszichológust. Nagyon kedves nő. - érzi, hogy valahogy segítenie kell neki és talán ez egy megfelelő megoldás lehet. Leilla csodálkozva emeli fel fejét és néz Rolandra. Hirtelen nem is tudja, mit mondjon erre. Soha nem járt még ilyen szakembernél.

-A játékosaidnak biztos nagyobb szükségük van rá, mint nekem - rázza fejét tüntetőlegesen, hiszen ő nem egy nagy feladatot lát el a csapatnál.

-Figyelj Leila, tegnap óta te is a Mol Fehérvár csapatának részese vagy, szóval kérlek, merd igénybe venni a segítséget. Molnár Helga igazán remek szakember. Nem kell most azonnal hozzá rohannod, csak ígérd meg, hogy átgondolod. - teszi hozzá gyorsan, mielőtt Leila megint visszautasítaná a dolgot.

-Köszönöm! - néz fel könnyeivel küszködve a középkorú edzőre, akire csak mosolyogva bólint.

Jó lenne valakinek elmondania, min megy keresztül, de eddig senkinek nem akart beszélni róla, nem szerette, ha sajnálják őt. Nagyon erős egyénisége volt és szerette volna most ezt egyedül megoldani, ám kezdte tudomásul venni, hogy ehhez egyedül ő kevés lesz. Talán az elkövetkező napokban tényleg fel fogja keresni ezt a Helgát és meglátja, mire megy vele. A focisták már végeztek és senki nem tartózkodott az öltözőben, ezért megkönnyebbülten sóhajtott fel és látott neki a takarításnak. Mérges volt. Bollára. Nem akart ekkora port kavarni a magánéletéből és azt főleg nem, hogy valaki megtudja, mi történt tegnap délután. Valószínűleg orvoshoz kellene mennie, mert újra érezte a fájdalmat odalent. Egyértelműen kiment a hatása a gyógyszernek. Mosdóba pedig félt elmenni, nem szerette volna ugyanazt látni, mint reggel.

Táskáját hátára véve nézett még körül, hogy mindent a helyére pakolt-e, majd a kapott kulccsal bezárt az öltöző ajtaját is. Csendesen sétált végig a hosszú folyosón és lépett ki a fotocellás ajtón, kint pedig megcsapta a meleg nyárias levegő. Azonban nem emiatt torpant meg az ajtóban, hanem mert az a személy támaszkodott az egyik oszlopnak, akire most nagyon haragudott. Miatta került kellemetlen helyzetbe Juhász előtt. Szerette volna megmondani neki a magáét, ám nem érzett ehhez kellő bátorságot. Bolla annál inkább, mert ellökve magát az oszloptól lépett Leila elé, aki idegesen nézett az elé álló fiúra.

-Remélem boldog vagy, hogy csacsoghattál rólam! - mégis összeszedte magát és indulattal teli hangon szólalt meg, ezzel megelőzve a focistát. - Milyen jogon beszélsz te rólam másoknak csak úgy?!

-Sajnálom! - emelte fel kezeit védekezően a hátvéd - Csak segíteni akartam! - teszi hozzá halkan. Tényleg sajnálja, ha kellemetlenséget okozott ezzel neki. Azt viszont nem vallhatta be, hogy aggódott.

-Nincs szükségem a segítségedre! - vágja hozzá kissé hisztérikusan a lány és idegesen túrva hajába szeretne odébb állni, de lábai nem mozdulnak.

-Aki fájdalomcsillapítót szed, annak igenis szüksége van rá! - kontrázik azonnal és kicsit mérges, amiért Leila teljesen ki akarja őt zárni a dolgából. Végülis érthető. Tényleg semmi köze hozzá.

-Törődj a magad dolgával! - végre van annyi ereje, hogy elinduljon, de ekkor egy kezet érez csuklójára fonódni, ami megakadályozza ebben. Ijedten fordul vissza, Bolla pedig meglepődik azon, hogyan reagált Leila. Tisztában volt vele, hogy nem volt erős szorítása és azonnal el is engedte a lányt, amikor ő visszafordult.

-Tudod, amikor még otthon laktam, anyukám mindig meleg kakaót csinált nekem, ha fájt valamim. - nem tudja miért mondja most ezt Leilának, de a lány egészen apró mosolyra húzza ajkait. Meglepődik azon, amit a fiú mond neki. Kicsit nevetségesen is érzi magát Bolla, hogy ekkora idiótaságot mond, de nem szerette volna szó nélkül hagyni, hogy Leila távozzon.

-Felcsaptál természetgyógyásznak és most tuti tippeket akarsz adni nekem? - neveti el magát végül és megrázva fejét néz fel újra a vészesen közel ácsorgó focistára. Ekkor fedezi fel a nyakát díszítő tetoválást is, amiről fogalma sincs milyen jelentéssel bír. De nem is ez érdekli most igazán. Sokkal inkább, hogy miért ilyen kedves vele a tegnap még bunkó srác.

-Nincs tuti tippem, mert nem tudom, mi a problémád pontosan - ingatja fejét mosolyogva - De nekem mindig segített.

-Majd kipróbálom - bólint mosolyogva a lány és egy egészen picit el is pirul. Zavarban van. Zavarba hozta őt a focista, pedig alig váltottak néhány szót. Érezte ahogy a levegő felé viszi finom kölnijének illatát. - Most mennem kell. - néz a parkoló túloldalán lévő buszmegálló felé, mire Bolla csak megértően bólint.

-Persze, menj csak. - zavartan mosolyog a lányra és hirtelen egyikük sem tudja, mit kellene most mondaniuk. Leila csak int egyet neki sarkon fordulva és szapora léptekkel indul a megállóba, hiszen nem szeretne megint gyalogolni, főleg most, hogy a szüleihez megy látogatóba. - Szia... - suttogja maga elé Bolla, mikor már hűlt helye sincs a nemrég vele diskuráló lánynak. Gyönyörű szemei vannak. Csak ez járt fejében. Gondolatban fejbe csapja magát, amiért ilyen nevetséges tanácsot adott neki. Meleg kakaó. Persze. Egyikük sem ötéves...

Leila még időben ért oda a buszmegállóba, hiszen pár perc múlva megállt a sötétkék közlekedési eszköz, ő pedig bérletét felmutatva keresett egy szabad helyet. Mosolyogva nézte a város nyüzsgését az ablakon keresztül. Bármennyire is haragudott Bollára, most mégis nevetni tudott volna azon, amit nemrég mondott neki.

Szülei a város külső részén laktak kertes házban és Leila kutyusával, amit sajnos nem vihetett magával a panellakásba, mert Márk nem szerette a kutyákat. Leila pedig ezt is lenyelte neki.

Fáradtan, mégis mosolyt erőltetve magára lépett be a kapun, ahol Zizi fogadta kirobbanó örömmel. Az aranyos Foxi kutya szinte válláig felugrált, annyira boldog volt, hogy láthatja gazdáját. Leila igazi állatszerető ember, Zizit is hat hetes korában hozta el a menhelyről és, ha tehette volna az összes gazdira váró állatot hazahozta volna. Mosolyogva sétált be a bejárati ajtón Zizivel együtt, aki szobatiszta volt, hiszen így nevelte. Nagyon okos kutya volt, aki a lakásban mindig jól viselkedett. Kölyök korában elvitt pár papucsot és cipőt, de ezt el lehet nézni neki.

-Hahó! - vette le cipőit a bejárati ajtót becsukva maga után. Hiányoztak a szülei. Nem sűrűn tudott velük találkozni, édesanyja rengeteget dolgozott, édesapja pedig gondoskodott meleg ételről, mire felesége hazaért. A mai nap kivételes volt. Andrea szabadságot vett ki a mai napra, hogy elkísérje férjét a havonta esedékes kontroll vizsgálatra.

-Szia édesem! - siet elé anyukája mosolyogva és szoros ölelésbe vonja lányát. Neki is hiányzott. Ő vitt színt az életükbe. Ha tudta volna, hogy Leila mennyire boldogtalan és szenved Márkkal, már rég kibukott volna és ezt a lány is tudta. Nem akarta, hogy még miatta is idegeskedjenek. Elég volt édesapja betegségével megküzdeniük, nem szerette volna őket ezzel terhelni. Leila igazán önzetlen ember volt. Mindig maga elé helyezett másokat.

-Szia anya! - mosolyog a vele egymagas barna hajú nőre, aki negyvenes évei vége felé járt, ám letagadhatott volna legalább tíz évet. Csinos volt és odafigyelt alakjára.

-Minden rendben? Olyan álmoskásak a szemeid... - simogatja kedvesen lánya arcát, aki muszáj elővenni színész tudását és mosolyogva előadni valamit.

-Persze, csak tudod tegnap megjött aztán tudod milyen ez - válaszol egy fájdalmas mosolyt megeresztve, anyukája pedig együttérzően bólint.

A konyhában leülteti lányát az asztalhoz és munkahelyéről kezdi kérdezgetni, ahol tegnap kezdett el dolgozni. Leila elmeséli neki, milyen kedves vele Roland és hogy ma összebarátkozott a büfében dolgozó hölggyel. Andrea örült, hogy a lánya jól érezte magát a munkahelyén, hiszen így adta elő Leila. Igazából tényleg nem volt panaszra oka, leszámítva azt a kis összetűzését Bollával. Ami mellesleg ma rendeződni látszott.

-Nem vagy éhes? Nagyon finom borsópörköltet csináltam ebédre. Van még belőle. - anyukája szerette etetni a lányát, szerinte túlságosan vékony volt. Ami igaz is volt. Leila 51 kilója kevés volt ideális testsúlynak a 163 centijéhez.

-Nem vagyok éhes - rázza fejét mosolyogva. Tényleg nem volt az, pedig alig evett ma valamit. Ő is tudta, hogy nem jó ezt csinálnia, de egy falat se ment volna le a torkán.

- Csinálsz nekem egy kakaót? - kérdezi hirtelen felindulásból, mert eszébe jutott a focista tanácsa. Édesanyja csodálkozva nézett rá, hiszen kiskora óta nem kért tőle ilyet.

-Csinálok, de... miért? - ráncolja szemöldökét a hűtőhöz lépve, ahonnan kiveszi a tejet.

-Azt hallottam, az jó ilyenkor - sunyi mosolya egyre kiszélesedik, miután anyukája bólint egyet és hátat fordítva neki készíti el a kellemes italt.

-Na, jobb? - ül lányával szembe, aki kezei közé fogva kedvenc bögréjét kortyolgatja a meleg italt.

-Sokkal - mosolyodik el. Igazából nem a fájdalmát enyhítette, sokkal inkább megnyugtatta.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az előző részhez a sok kommentet és csillagot! Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sokaknak tetszik már most a történet! 

Remélem ez a rész is tetszett. Ebben kicsit többet beszéltek a főszereplők és kicsit szomorkásra is sikerült a hangulat, de megismerhettetek pár mellékszereplőt. Hogy tetszett?

Hamarosan érkezem a folytatással. 

Millió puszi & ölelés ❤