- Még egy kávét, kedves? - libbent oda mellé a kerekded, idősebb pincérnő mosolyogva, miután leszedte a szomszédos asztalt.

- Az jól esne Jemma, köszönöm. - nézett fel Jon az előtte heverő újsághalomból egy pillanatra.

Az asszony erre kedveskedve megveregette a vállát, majd a piszkos tányérokat felmarkolva a másik asztaltól, visszadöcögött a pult mögé. Jon mosolyogva nézett utána. Jemma azóta anyáskodott felette, hogy először betette a lábát a kávézójába. Neki pedig jól esett ez a figyelmesség, még annak ellenére is, hogy a nő túlzott fontoskodása néha valósággal fárasztotta. Jemma sokszor jobban számon tartotta, hogy mikor és mit evett, mint ő, saját maga...

Halk sóhajjal tette félre a helyi napilapot ami a kezében volt és máris a következő után nyúlt. Harmadik hete volt már a városban, de Samynek eddig még semmi nyomát nem találta. Az első pár, eseménytelen nap után kezdett minden reggel azzal az érzéssel ébredni, hogy megint csak az idejét pocsékolja. A lány talán már nincs is itt, talán már rég tovább állt. Talán nem is időzött a városban, csak addig az egy telefonhívás erejéig... Nem tudhatta. Nem jelentkezett azóta otthon újra, neki pedig semmi bizonyítéka nem volt rá, hogy még mindig New Orleans-ban lenne. Minden reggel úgy kelt fel, hogy tovább kellene már mennie. Aztán mégis, mindig maradt. Egyik nap telt a másik után, és ő itt maradt. Maradt és várt, bár maga sem tudta, hogy miért, vagy mire... De valahányszor elhatározta, hogy elég volt, és tovább megy, végül mégsem tette. Ha el is indult, ennél a kávézónál nem jutott tovább. Így aztán, az elmúlt hetekben végül Jemma rendszeres vendégévé vált. Már a rendelését sem kellett leadnia, elég volt belépnie az ajtón, és két percen belül a megszokott asztalán volt a kávéja. Pontosan úgy, ahogyan szerette...

Egy újabb sóhajjal félretette a New York Times-t, és szinte oda sem figyelve nyúlt a következő lap után. Mind ugyanazzal volt tele. Az összes újság, a helyi, és az országos lapok is. Mind ugyanarról cikkeztek. A különös gyilkossági hullámról, amely az államokon átvonulva valahogy mindig a helyi alvilág krémjét tizedelte meg. A legutóbbi áldozat egy ismert drogbáró volt, éppen itt, New Orleans-ban. Pár nappal azelőtt találták meg, hogy ő a városba érkezett, és a helyi rendőrség éppen olyan tehetetlennek bizonyult, mint ahogy a többiek. Ugyanaz történt itt is, mint a többi városban, a többi esetben. Semmit sem tehettek. Nem volt semmilyen kiindulópont. Mindenki csak a sötétben tapogatózott. Már az FBI is ráharapott az ügyre, még a profilozócsapatukat is ráállították, de hiába. Semmire sem jutottak. Akárki volt is az elkövető, vagy pokolian okos volt, vagy hihetetlenül szerencsés, esetleg mindkettő. Tiszta munkát végzett, minden esetben. Hideg, kiszámított, már-már ijesztő precizitással dolgozott. Soha nem maradt utána semmi nyom. Az áldozatai közt sem volt soha, semmi kapcsolat. Azt leszámítva persze, hogy mindnek piszkos ügyeletei voltak. De egymást nem ismerték, legfeljebb hallomásból, és az is biztos volt, hogy úgynevezett „üzleti" kapcsolatban sem álltak, soha...

Először csak puszta időtöltésből ásta bele magát az egészbe, hogy lekösse valamivel a gondolatait. Szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét róla, mennyire hiányzik neki Samy... és arról is, hogy mennyire aggódik érte... Csak ezért kezdte el összerakosgatni a lapokból felszedett kis információmorzsákból az ügy részleteit, de mire észbe kapott, a nyomozó máris újra előtört belőle. Végül még néhány kollégáját is felhívta, kíváncsiságképp, hátha tudnak valami újat mondani. New York államot ugyan eddig még elkerülte ez a titokzatos tisztogató, de a srácok az irodán azért így is tudtak neki némi belső infóval szolgálni. Örültek, hogy hallanak felőle. Kérdezgették, mikor megy vissza, marad-e a gyilkossági osztályon, a történtek ellenére is. Nem tudott nekik mit mondani...

Halk koppanás riasztotta fel a gondolataiból, ahogy egy karcsú, ügyes kis kéz letette mellé az asztalra a kávéscsészét, és ahogy felpillantott, kedves és kissé kíváncsi barna szempár nézett vissza rá. Nem is tudta hirtelen, melyiket volt nehezebb visszafognia, a mosolyát, vagy a sóhaját. Jemma úgy látszik, már megint kerítőnőnek képzeli magát... Napnál is világosabb, mi volt az asszony szándéka, mikor Kathy-vel küldte ki a kávéját, ahelyett, hogy ő maga hozta volna. Néha már azt kívánta, bár ne lennének az emberek ilyen borszatóan kiszámíthatóak, ennyire átlátszóak... Nem kellett rendőrnyomozónak lenni hozzá, annyira de annyira nyilvánvaló volt az egész...

Kathy egyetemista volt, történelemszakos hallgató, és részmunkaidőben dolgozott Jemma kávézójában, aki ugyanúgy rögtön a szárnyai alá vette a lányt, ahogyan őt is, az első pár itt töltött nap után. A fiatal, new yorki rendőr, akit mindig valami megmagyarázhatatlan, csöndes szomorúság lengett körül, és aki soha nem beszélt arról, mit keres a városan, ellenben sokszor naphosszat az újsághalmok között ült a kávézóban, nagyon hamar felkeltette mindkettejük figyelmét. Jon pedig hamarosan, akarva-akaratlanul is egy borzasztóan kínos szituáció kellős közepén találta magát. Balszerencséjére ugyanis, a kicsike mindössze néhány nap alatt fülig belé habarodott, pedig ő igazán semmi olyat nem tett, amivel ezt kiérdemelte volna. Alig néhány szót beszéltek az eltelt három hét alatt, az is csak csupa semmitmondó udvariasság volt. De úgy látszik, Jemma ettől még - vagy épp ezért - szilárdan eltökélte, hogy összeboronálja őket valahogy...

- Köszönöm, Kathy. - bólintott oda a lánynak kedvesen. Szegény igazán nem tehetett róla... Ahogy arról sem, hogy a főnökasszonya időnként határozottan túl sok romantikus sorozatot nézett.

- Semmiség. - felelte Kathy egy kissé pirulva. - Hozhatok még valamit?

- Nem Kathy, köszönöm. Köszönöm, semmit... - rázta meg Jon a fejét. - Mi újság az egyetemen? - kérdezte aztán, elnyomva magában egy újabb, halk sóhajt. Ha nem akar udvariatlan lenni, kénytelen lesz a lánnyal egy kicsit semmiségekről cseverészni... - Hogy megy az új projekt?

Szerencséjére azonban ekkor megszólalt az ajtó feletti csengő, és egy kisebb társaság jelent meg a kávézóban, Kathy pedig kénytelen volt az új vendégekkel foglalkozni.

- Oh, minden... minden a legnagyobb rendben! Nagyon jól haladunk. - válaszolta egy sugárzó, őszinte mosollyal, mielőtt otthagyta volna. - Ne haragudj, most mennem kell, de... köszönöm, hogy megkérdezted.

Jon csak egy kurta bólintássa felelt, és ahogy a lány távozott, önkénetelnül is megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. Egy kicsit ugyan szégyellte magát miatta, de örült neki, hogy ezt a beszélgetést sikerült ilyen röviden megúsznia... Nem Kathy tehetett róla. Kedves, helyes lány volt a sötétszőke hajával, a gesztenyebarna szemével, meg az aprócska szeplőivel. És okos is. Okos, csöndes, komoly, a maga szolid, visszafogott módján határozottan csinoska... Nem Kathy hibája volt, hogy ő... nem tudta úgy fogadni a rokonszenvét, ahogyan kellett volna. Előre sajnálta szegényt, de most már előbb-utóbb meg kellett neki mondania, hogy vele csak az idejét pazarolja. Az ő számára csak Samy létezett, senki más, már nagyon régóta...

Hirtelen megcsörrent a zsebében a mobilja, és ahogy bosszankodva igyekezett előhalászni, véletlenül a noteszét is sikerült kirántania. A kis könyvecske pont az ölébe esett, de most nem törődött vele. Azt hitte, Maya keresi, de a kijelzőn nem az otthoni szám virított. Helyi, vezetékes telefonszám volt... Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy nem veszi fel, de aztán, a következő másodpercben már nyomta is meg a hívásfogadó gombot. New Orleans-i szám volt, és ő nem ismert senkit a városban... A családján kívül senki nem tudta, hogy itt van... Akár még Sam is hívhatja, talán pont a közelből valahonnan, nem kockáztathatja meg, hogy esetleg elszalassza...

- Tessék... - szólt bele halkan, nyugalmalmat kényszerítve a hangjára. - Ki...?

Nem volt azonban lehetősége befejezni a kérdést. Fiatal, izgatott, és nem kevésbé vidám férfihang felelt neki a vonal túloldaláról. Egy olyan hang, amit már évek óta nem hallott...

- Na végre, ember! Komolyan, már el sem tudtam képzelni, mi a fene lehet veled! Mayát is hiába hívtam, ő is mindig csak ködösített. Te meg minek tartod a telefonodat egyáltalán, mi?

Jon hallgatott. Meglepetésében egy teljes, hosszú percig egyáltalán, szóhoz sem jutott.

- Danny? - kérdezte aztán végül, egy kissé rekedten. - Tényleg te vagy az?

- Én hát, cimbora! Személyesen! Figyelj, hallottam, mi történt veled... Jól vagy, minden rendben?

- Fogjuk rá... - felelte Jon egyszerűen, még mindig a döbbenetével viaskodva. Az utolsó volt, amire számított volna, hogy a hívója nem más, mint egy régi iskolatársa... - De te honnan... Honnan tudod ezt a számot?

- Nyomozó vagyok, haver! És nem mellesleg, páratlan rábeszélőképességgel is rendelkezem...

- Szóval addig hivogattad Mayát, amíg meg nem adta neked, értem... - sóhajtott fel Jon, majd hirtelen nevetés tört ki belőle.

- Valahogy meg kellet tudom, hogy érhetlek utol, nem? - nevette el magát a másik férfi is a telefonban. - Mégis, milyen zsaru az, akinek még a kollégák elől le van titkosítva a száma, he?

- Olyan aki azt szeretné, hogy legyen néha egy kis magánélete! - vágta rá erre Jon, megint csak nevetve. - De azért örülök, hogy hívtál! Jó újra hallani a hangod, pajtás...

- A tiédet is, haver. Túl régen nem beszéltünk már. Figyelj, Maya mondta, hogy most New Orleans-ban dekkolsz... Van pár szabad órám ma este, mit szólnál, ha beülnénk valahová? Megiszunk valamit, elbeszélgetünk a régi szép időkről... Egy kis péntek esti nosztalgia.

- Jól hangzik, Danny. Benne vagyok.

- Oké, akkor este találkozunk. Van egy jó kis hely a Bourbon Street sarkán, a régi mozival szemben. Megtalálod?

- Szerintem, menni fog. - nevetett halkan Jon újra. - Tudod, én is nyomozó vagyok...

- Oké haver, csak kérdeztem! Azért ha eltévednél, hívj fel, rendben?

- Rendben... Kösz, Danny. Viszlát este...

Még mindig magában nevetve tette le végül a telefont, majd az ölében heverő noteszért nyúlt. Régi szokás, hogy valamelyik ilyen kis könyvecske mindig nála volt. Ez, amit most valamiért egész héten a zsebében hurcolt, már valósággal ronggyá volt forgatva. Az egyik „mindenesnotesze" volt, ahogy Maya ezeket a szerencsétlen kis zsebkönyveket hívni szokta, amikben a munkával és az ügyeivel kapcsolatos feljegyzések épp úgy megtalálták a maguk helyét, mint a bevásárlólisták, vagy a dalszövegkezdemények. A könyvecske, ahogy kiesett a zsebéből, kinyílt, és egy régi fénykép hullott ki belőle. Ő volt rajta, és Samy... Mindig magával hordta ezt a képet. Bekeretezve, és egy kicsit nagyobb méretben ott volt a bőröndjében, a szállodában... De erről a példányról itt a zsebkönyvében... erről teljesen meg is feledkezett. Nem sokkal azután készült, hogy az első lemezük megjelent. Összebújva, egymást átkarolva álltak a képen, boldog mosollyal nézve a kamerába. Mintha csak egy pár lettek volna... Samy a fejét az ő vállára hajtotta, ő pedig, szorosan magához ölelve a lányt, úgy érezte akkor, hogy a mennyekben jár, hogy bármit elérhet, hogy még a csillagos ég sem szabhat neki határt. Minden összejött akkor... Minden sikerült, bármihez is nyúlt. Az apja végül, beletörődve hogy semmivel sem tudja lebeszélni az ostoba hóbortjáról, ahogyan ő nevezte, beleegyezett, hogy a rendőrakadémiára jelentkezzen. Persze, szigorúan csak az egyetem mellett. A bandája is kezdett feltörni, a közönség egyszerűen imádta őket. Egyre jobb és jobb dalokat írt, és ebben nem kis része volt Samynek. A lány mindig ott volt, ha elakadt, ha segíteni kellett. És soha nem kért viszonzást cserébe. Nem akart színpadra állni vele, pedig hányszor könyörgött neki, mennyit kérlelte! Annyiszor kérte, hogy kísérje el, mikor a koncertkörutakra mentek, hogy legyen ott ő is, énekeljen vele. De Sam nem volt rá hajlandó... Azt sem akarta, hogy ott legyen a neve az övé mellett, szövegíróként. Nem akart magának semmi elismerést. Az anyagi részesedést meg egyenesen öngyilkosság lett volna akárcsak szóba is hozni előtte. Egyszer még meg is fenyegette Jon-t, hogy ha pénzről mer beszélni, akár csak egyetlen egyszer is, soha többet nem fog segíteni neki. Ő pedig hallgatott és engedelmeskedett. Az írással, a zenéléssel töltött közös óráikat soha, semmiért nem áldozta volna fel. Olyan egyszerű volt akkor még minden... és olyan boldogok voltak, ebben az egyszerűségben... Miért volt olyan ostoba, miért kellett elrontania mindent?

- Hol vagy most, én drága őrangyalom...? - sóhajtott halkan, ahogy a kezébe vette a noteszt, hogy eltegye a képet. - Ha legalább azt tudnám, hogy biztonságban vagy...

Egy újabb halk sóhajjal lapozgatni kezdte a kis könyvecskét, mígnem egyszer csak egy régi dalszövegrészletet pillantott benne meg. Mindössze pár sor volt, egy refrén tervezete. A teljes, kész dal végül nem ide, hanem az akkor éppen használt naplójába került lejegyzésre.

You know you're gonna live through the rain
Lord we've gotta keep the faith
Don't you let your love turn to hate
Right now we've gotta keep the faith

Túlélni mindig, mindent. Az esőt, a szelet, a rossz időket, a nehézségeket... Továbbmenni mindig, minden körülmények között, és megőrizni a hitet... Mindig ezt tanácsolta, mindenkinek, és ő is, mindig erre törekedett. De most, ahogy Samy után kutatott, és a napok egymás után eredmény nélkül teltek, egyre nehezebbnek érezte, hogy kövesse a saját tanácsát, hogy „őrizze a hitet". Félt, hogy elkésett. Félt hogy kudarcot vall, és soha nem találja őt meg. Hogy hiába akarja jóvátenni, amit Samy ellen vétett, mert már nem lesz rá lehetősége, soha többet...

Ezek a a gondolatok jártak a fejében, ahogy a szöveget olvasgatta, újra meg újra. Ez is egy olyan dal volt, amit Samyvel... Ő kezdte el, de végül együtt fejezték be, együtt írták meg. Régi dalok... Régi emlékek... Néha, különösen mikor az ilyen korai munkái akadtak a kezébe, komolyan eltöprengett rajta, helyes döntést hozott-e vajon, mikor a bandája és a zenei karrierje helyett a rendőrséget választotta... De aztán, félre is söpörte mindig a kételyeit. Ahogy most is. Ezt kellett tennie. Ez volt az ő útja. Nem engedhette meg magának, hogy a múltbéli döntésein rágódjon. Különösen most nem, mikor Samyre kellett gondolnia. Nem adhatja fel. Tovább kell keresnie. Meg kell őt találnia. Semmi más nem számít, amíg rá nem talál és biztonságban haza nem viszi őt újra...